Krisztus született meg ilyen sokára, ilyen nehezen az emberek számára, mint ez az este a Sóvágó háztája fölött. A zsákot a felesége már napokkal előbb megfoltozta, de eddig csak a jóreménység került beléje. A gyerekek most is, mint egy hét óta mindig, hajalatlan főtt kukoricát ettek a maga levében. A mák a kiskertben még puha fejet himbált, de az asszony nem állhatta a helyzetet, letarolta egy darabon és zöldessárga burkából kötényébe kopogtatta az alig feketéllő szemeket.
- Mákos kukoricát kaptok gyerekek! – kiáltotta tettetettt vidámsággal és csettintett a nyelvével. Módosabb emberek a kismalacot szokták ilyen csettintéssel a vályúhoz csalogatni.
- Mákos tutujicát!... – kiáltotta Sóvágó Sándor, a legkisebb élőlény a zsellér Sóvágóék családi keretében. – Tutujicát! – ismételgette szuszogva és négykézláb, élelmesen mászott az anyja felé. Erre a csepp gilisztára eddig még óvatosabb csizmasarokkal taposott a nyomorúság.
- Mákos kukoricát?! – kérdezték a nagyobbak ámuldozva és gyanakodva sompolyogtak anyjuk felé. Nehezebben hisz már, aki sokszor csalódott.
Az anyjuk megszórta a csuprokban eléje tartott főtt kukoricát a nyers mákkal és gyorsan bement a házba. Beszökött, félve a következményektől. A gyerekek leültek az udvar füvére és rágicsálni kezdtek.
Sóvágó nézte a hat kis malacot, nézte a maga nyomorúságát, szemlélte a tehetetlenségét és közben jóság és düh felváltva tépte a kemény szövésű gyolcsing alatt. Az Úristen ezeknek a szegény gyerekeknek csak nem akar helyet kijelölni jobb étkű asztalnál!
- Ettél-e jobbat a mákos kukoricánál, takonypóc?! – kiáltott a legkisebb Sándor felé, akit ebben a pillanatban is a legjobban szánt az összes közül.
A gyerek bölcsen felelet nélkül hagyta, kis néma bölcs, aki legföljebb száz szót szólt eddig a földi életben. Sóvágót ez megharagította és tovább akadékoskodott:
- A király is ilyet eszik, tudjátok-e?! Amikor elronti a gyomrát, evvel javíti. Hát csak úgy egyétek!
- Akkor jó gusztusa van nékie! – felelte most halkan Annuska, tízéves orgonasíp.
Erre megint Sóvágó hallgatott egy hosszút. Megnézegette a lábára öregedett, zöldes, avitt, rongyos csizmát és ahhoz hasonlítgatta magát is. Megtapogatta a zsebét s az egyikből dohányt kapart elő. Megtömte a pipáját és megvacsorázott. A füstöt rosszakaratúan fújta a levegőbe. Nem ízlett, mert éhes volt.
- Nem smakkol már a mejjirevaló saláta se! – sóhajtotta dühösen.
Gondolt hirtelen egyet és elkiáltotta magát:
- A mákos kukorica cukorral jó, gyerekek! Kinek kell rá cukor!
Nyakukat törve rohantak hozzá és úgy tolongtak körülötte, mintha a boldog reménységtől még meg is szaporodtak volna.
- Mi kell nektek?! – kérdezte egy kis idő múlva, gonosz csodálkozással Sóvágó. Három fekete fogával ravaszul nevetett és tudatlan ábrázatot mutatott.
- Ejnye mán édesapám, hiszen cukrot ígért! – fakadt ki a legnagyobb csikó a Sóvágó-ménesből. – Most mondta, hogy cukrot ád a kukoricánkra!
- Adáj cukkot! – kiáltotta teljes erejével a giliszta is és mázas csupra tartalmát a nagy nyújtogatásban odaborította apja rongyos nadrágjára.
- Disznó kölök!! – ordította rá Sóvágó – összefeni a nadrágomat.
Kesernyésen nevetett és figyelmes pontossággal takarította a messzi emberlakta környék legfoltosabb, legelnyűttebb nadrágját.
- Cukrot! – követelték fellázítva a gyerekek. Szemeikkel fenyegették az apjukat, aki nem akarja előadni a jogos kincset.
- Ahá, a cukrot! – ocsúdott megborzongva Sóvágó. – No, nesztek!
Belemarkolt a padka mellett, ahol ült, a szikkadt földbe, és teli marokkal, villámgyors mozdulattal vágta a port sorban a gyerekek csuporjába.
- Cukor! – nevetett gonoszul és görcsös öklével olyat csapott a térdére, hogy majd eltört.
- Cukor kell nekik! – kiáltozta befelé a házba, ahol a sötétben a felesége csendben hallgatta a szomorúság suttogó beszédeit.
A gyerekek kiáltozva, lázadozva, fenyegetőzve szaladtak szét az udvarban. A földön csúszó legkisebbik sírva kapargatta a porból a sárga szemeket, a többiek földre szórt kukoricáját. Sóvágó az ajtóból egy pillanatig elnézte az apróságot. Oda akart rohanni hozzá, hogy felkapja és borostás arcához szorongassa. Retteneteset káromkodott és a megfoltozott zsákot a hóna alá kapva, kiszaladt a kapun.
Úgy szaladt Sóvágó, mint a nekiiramodott sturmoló katona. Hátába vert szurony sötét gondja reszketett a testében, hogy nem jár-e hiába?!
Egyszer a szomszéd azt kérdezte tőle, ahogy munka nélkül látta ődöngetni az ingyen-napon:
- Hová sétálgat Sóvágó szomszéd? Jól megy a sora, hogy annyira ráér sétálni!
Bölcsen felelt akkor:
- Nem sétálok, hanem járkálok. Csak az sétál, akinek pénze van. Akinek nincs, az csak járkál.
Most egyiket sem csinálta, hanem tisztán csak rohant. Járandósága volt-e valahol, ahová a foltos zsákkal a hóna alatt annyira igen igyekezett, munkája megérdemelt díjáért kellett-e ilyen szokatlan időben jelentkeznie, vagy csak kölcsön-hitel fejében sóhajtozta ki a segítséget, ki tudja?! Ki ismeri a szegény ember kenyérszerző helyeit?!
Csak elég ahhoz, hogy a hajnal szeme elsőt nyílott, szja elsőt lélegzett, amikor Sóvágó már vissza is érkezett éjszakai útjáról. Példamód keshedt csizmáját sokféle por lepte be. Rajta volt azon a sávolyi agyag halványsárga burnótja, a titkosi mész fehéresre szitált selyempora, a dorongi föld cipőkenőcsre emlékeztető zsíros máza.
Sóvágót mindamellett vígabb gondolatok foglalkoztatták. Hátán a foltos zsák félig tele gyönyörű búzaszemekkel. Nehéz teher, de édesebb, mint a Megváltó keresztje. Asszonynak, gyereknek szóló kerek kenyér lesz belőle, amiképpen a keresztből is váltság származott az emberiségre. Nem kell azóta az ő lelküknek sem hajalatlan kukoricával kínlódniok, hanem ehetik a Krisztus terhéből őrölt, ízes és grízes, simavékony pergetett édes lisztjéből sütött manna-kenyeret.
Káprázott a Sóvágó agya ezektől a kedves gondolatoktól. Keszeg vállában a sajgást sem érezte, pedig ugyancsak megnyomta a hosszadalmas úton keresztülemelt teher. Azt se bánta most, ha sebbel vérzik beléje.
Bedöcögött az udvarába, szétpillantott a háza táján. Silány óljában a deszkaoldalú malac keservesen rítt a láttára. Sóvágó összeszedte az udvaron sárgálló kukoricaszemeket, a gyerekek tegnapi vacsoráját és nagylelkűen odaszórta a malacnak. Aztán gondolt egy nagyobbat is. Kibontotta a zsákot s vagy három marékkal a szép kövér búzából is odavágott az állat elé:
- Egyél tetves, legyen egyszer neked is ünneped!
Ünnep volt, csakhogy rövid. A malac hosszasan visított Sóvágó után, aki most a házba lépkedett. Az asszonnyal legalább közölni akarta a derék eredményt. A küszöbön megállt és hangtalanul nézte alvó családját. A földön szalmán aludtak a gyerekek, az ágyban az anyjuk rossz pokrócok között forgolódott. Hangosan szuszogtak a szegények: Sóvágó nem merte fölkelteni őket. Feljebb csapta magán a zsákot és elillant.
Tudott egy malmot jó néhány óra járásra, oda igyekezett. Van közben ugyan malom másik három is, de amabban legkevesebb a vám. Érdemes út nemhogy Sóvágónak, de még termelő gazdának is.
Jóízű gondolatok között baktatott az országúton. Mikorra ér oda? Mikorra fut le a fél zsák, ha hamarosan felönthetik? Estére mindenképpen hazaér. Ha nem lesz nagyon későn, az asszony még reggel előtt bedagaszt belőle. Holnap reggelre már ehetik. Nem is lehetetlen, hogy igen, pedig nagy szó még egy ilyen nap!
Hanem tápláló remény már ez, amelyik ilyen valódi súllyal nyomja az ember vállát.
*
- Üljön no föl már! – így szól le Sóvágóhoz a falu bírája, aki utolérte rakott kocsiját. Sóvágó szörnyen izzad a délelőtti nagy napon. Darabig szerényen baktatott a kocsi mellett, úgy, hogy nekidűlt a háton cipelt zsákkal a kocsilétrának. A fél zsák súlya most van kétszer akkora, mint reggel volt. Lehet háromszor annyi is.
- Vesse csak azt a kipofozott zsákot a tetejibe! – mondja tovább a bíró. – Maga is üljön valamelyik felibe.
- Köszönöm, bíró uram – hálálkodik Sóvágó s felül a zsákjával együtt. A kocsi tetézve búzazsákokkal, an rajta húsz is talán. És milyen zsákok! Fehérek, mint az ingvászon, módos ember zsákjai. Milyen búza lehet ezekben!
- No hová? – kérdi a bíró Sóvágótól.
- Van egy kis életem, őrleni viszem – feleli.
- Elég kis élete van magának – mondja a bíró. – Megéri-e ilyen messzire cipekedni vele?
- Nekem úgy kell, hogy megérje – hajtja le a fejét Sóvágó. Megsajnálja, hogy felült. Inkább ment volna gyalog, az örömét nem rontotta volna senki. Tudja-e ez a rakott szekerű gazdag ember, hogy mekkora öröm ez a fél zsák élet? Mekkora erővel kellett megszereznie s idáig cipelnie az egész éjszakán át?!
- No hiszen az is csak valami – engedi meg szelídebben a bíró. Közben titokban jobban odanézett Sóvágóra és most így gondolja: - Nincs mit bántsalak, te senki ember!
Sóvágó hálás. odébb tolja a maga fél zsák életét és hunyós pillantást vet a kövér bíróra:
- Gyönyörű zsákjai vannak, bíró úr, gyönyörűek! Szép teli szekere. Hosszú szekér ez... Talán még hosszabb, mint a rendes!
A bíró elnézően nevet:
- Elég rendes, nem mondhatom.
Sóvágó odaigazítja a maga zsákját két gyönyörű teli, egészen teli, feszülő kemény új zsák, bírói zsák közé. Szeretettel simogatja meg: azért ebből is csak kenyér lesz. A szegény embernek hálásnak kell lennie. Nem is irigyli a bírót. Ez a különbség már nagyon régen fennáll, talán jól is van így. Már az is elég szerencse, hogy nem kell gyalog mennie. A bíró felvette magához, nem is olyan rossz ember ez.
Bizalom ömlik el Sóvágóban és közelebb húzódik a bíróhoz:
- Manapság örül az ember, ha mozog – mondja bizalmaskodva. – Hónapja is van, hogy ezt a fél zsák életet meg tudtam keresni.
- Elég rosszul keres maga... – feleli röviden a bíró.
Sóvágó nem hagyja magát. A foltos zsák neki becsületesen annyi, mint ennek a nagyéletű embernek a teli szekér. Mindenkinek a magáé az előbbre való.
- Még olyan is van, aki nálam is rosszabbul keres – mondja önérzetesen. Maga alá húzott lábakkal ült eddig a zsákok tetején, most gondol egyet és odamászik a bíró mellé, a kocsiülésre.
Közben hátranéz. A foltos zsák, a fél zsák, a drága szurtos Sóvágó-zsák biztosan ül a két kövér, tiszta, módos bírói zsák között. Milyen boldogság ez!
A bíró nem szereti az ilyen dolgokat Nem kedveli az ilyen beszédet, az ilyen utazást. Rá akar koppintani a Sóvágó orrára. Már koppint is:
- No csak ne ugráljon. Ha a magukfélének van egy kis keresete, egy karéj kenyere, pakli dohánya, már azt hiszi, hogy ennél több nincs is. Azért nem boldogul, tudja-e?! Mert a fejibe megy és máris szemtelen!
Sóvágó csodálkozik. Nem érti. Mit tett ő olyat, amiért ezt kell hallania?! Nem érti, hogy a bírót megsértette. Nem mással, de avval, hogy odamászott előre, melléje, a kocsiülésbe és nem maradt kuporogva a zsákok tetején. A bíró világosan megmondta, hogy oda üljön.
Elszégyelli magát. Hátrapillant a zsákjára, de az még ott ül a két kövér között. Egy kicsit félrecsúszott ugyan, de Sóvágó ezt még alig hogy látja. Nem érti, hogy a két vastag, erős zsák és a többiek mellettük, az egész nagy szekér többi hatalmas, erős zsákjai már odébb nyomták a kis foltos zsákot. Egyenlőtlen küzdelem ez, hiszen ezek sokan vannak, jól táplált, mosdatott testük csupa izom, a Sóvágó zsákja pedig ványadt, felényire soványodott, vagy talán meg se nőtt ennél még többre soha.
A bíró keményen néz és úgy is beszél:
- Mert lássa, ha a kisujját nyújtja az ember, maguk az egész kezét bekapják... Mért nem ügyel a zsákjára, ha olyan büszke rá?!
Maga se tudja mért, a bíró most azt szeretné, ha Sóvágó eltűnne innen mellőle. Szétveti a lábát, még terpeszkedőbben, szélesebben ül, ha lehet, mint eddig. Sóvágót egészen az ülés szélére, a lőcshöz szorítja.
A vékony, rongyos ember nem tudja, hogy mit csináljon. Előbb még büszke birtokosa volt a vagyonának, most pácban van. Hátrales és négykézláb szeretne odamászni a zsákjához, hogy megigazítsa. A nagy kövér zsákok szegény foltos társukat akkorra már egészen félrenyomták. Ott lapol szegény a hátsó lőcsnél, a szekér túlsó végében.
- Tudja – mondja a bíró oktatósan -, magukkal csak úgy lehet bírni, ha az ember tekintélyt tart a szemükben. Mert maguk azt hiszik, hogy ha maguk is vonaton utaznak, meg földön járnak, meg pohárból isznak, meg zsákban tartják a gabonájukat, hogy akkor már egyenlőség van. Pedig az nincs!... Nincs bizony. Dacára annak, hogy maguk azt hiszik!
Sóvágó nem hisz semmit. Aggódva les hátra, ahol a kis zsák a nagyok mögött egészen eltűnt mostanra. Bizonyosan leszorították egy gödörbe a kocsi aljára. Csak valami baja ne legyen!
Csak nem lesz valami baja, hiszen mindjárt megérkeznek?! A távolban már látszik is a malom emeletes épülete. Addig már csak ú sem hagyja magát, de inkább megvitatkozza a maga igazát:
- Nem akarok ellene szólni, tekintetes bíró úr, de én úgy gondolom, hogy...
- Én meg arra nem vagyok kíváncsi – feleli váratlanul a bíró. – Tartsa meg magának. Hátha jó lesz valamire.
Egy kis idő múlva még hozzáteszi:
- Nem kellemes útitárs maga, hallja-e?!
Sóvágó hebeg. Szerencse, hogy már megérkeztek és be is fordulának a malom udvarába, de a kapu előtt várakozó kocsik útjukat állják.
- Leszállunk! – parancsolja a bíró és odább nyomja Sóvágót. Ez készségesen ugrik, de a kövér ember erős mozdulattal még lódít egyet rajta és egyszeriben földet ér. Térdre esik, megrándult bokáját tapogatja.
- Pardóny!... – nevet komoly ábrázattal a bíró. – Aszittem, hogy már előbb leszállt.
Sóvágó nem szól s a kocsi hátuljához biceg, ahol a kis foltos zsák van, az irigység ellenére is célhoz juttatott fél zsák búza.
Hol van? Csak a gőgös bírói zsákok terpeszkednek hiánytalanul a kocsin garmadában, de hol a koszos kis zsák?!
Végre megleli. Kiált nagyot és magához ragadja. Oldalán nagy sebét, a kidörzsölt, óriási hasítást kidülledt szemmel nézi. Lesoványodott a zsák, néhány marék élet ha maradt benne. Körülnéz Sóvágó és mindent megért. Az erős bírói zsákok odanyomták szegényt, az ő szegény kis zsákját, árva vagyonát, szomorú testvérét, gyenge életét előbb a kocsilőcshöz, aztán még lejjebb a kerékhez. Az aztán beleharapott, kirágta és megette. Kínlódhatott, védekezhetett a szerencsétlen a túlerővel szemben.
Eddig fokról-fokra át tudja tekinteni Sóvágó a helyzetet. Hanem aztán eszébe jut sorban az éjszakai út, az elmúlt hetek, a gyerekei is az eszébe jutnak, a felesége és aztán a legkisebb gyereke is az eszébe jut.
Végül szerencsétlenségére az útra néz, amerre végigjöttek, a kietlen, poros országútra. Vékony, sárga csíkban végeláthatatlan szalagban ott fekszik az úton az ő fél zsák élete. Kiált egyet és nekiesik. Kaparja, szemezi, a porral együtt marékkal gyűjti a foltos szákba vissza. A malmot már régen bezárták, az emberek körülállták, meg megint magára is hagyták Sóvágót,
de ő nem hagyja abba. Csak akkor áll fel, amikor a felesége is megérkezik, karján a legkisebb gyerekkel.
- Apa úgy szedi a szemet a földről, mint Sanyika tegnap a kukoricát – állapítja meg Annuska, aki az anyja kötényébe kapaszkodva csodálkozik.
Ahogy ezt is meghallja Sóvágó, hangosan sírni kezd, a foltos zsák kevéske piszkos tartalmát két csücskénél fogva kirázza a földre, aztán lehajol, két marokba fogja a port és a saját síró arcába borítja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése