Hanyatt feküdt a fűzfaág
a langy vizen. A gyom
mélán ringatta önmagát
a mállatag agyagfalon.
Forrott a nap, precskelt a szellő,
meglúdbőrzött a Nagyküküllő -
ez volt gyermekkorom.
Sűrűn, lustán, akár a méz,
folyt a füvön a fény,
és megcsillant a sárgaréz
kereszt egy torony tetején.
Szürkén, szikáran állt a vashíd,
arca nem enyhült meg napestig,
s ezt úgy csodáltam én.
A parton törökbúza nőtt,
a szigeten bozót.
Ölyv szállt a Szarkakő fölött,
s a bokron gébics motozott.
Csak percek teltek el és nem évek,
s tudtam, ha egyszer visszatérek,
semmi sem változott.
Az átlátszatlan víz alatt
titkok ág-boga nőtt,
beléakadt a gondolat
s fenékre vonta az időt.
A víz fölött - akár a szívben
a könnyű gond - szálltak szelíden
a kék szitakötők.
(Forrás: A végtelen mondat - Versek a szülőföldről 26. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest, 1977.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése