Folyóiratunk még mindig nincs, nyilvánvalóan nem is lesz. Irodalom: három napilap. A mindinkább konzervatív Prágai Magyar Hírlap, a valaha irodalmi fókuszt jelentő közben rettenetesen lezüllött, de ebben a pillanatban újra éledő Kassai Napló és a radikális, „destruktív” kritikai fórumot jelentő pozsonyi A Reggel (itt jelent meg Barta Lajos lényeges cikksorozata: „A magyar szellemiség Trianonja”, melyet alig vett észre valaki). Fel kell említeni a kassai Kazinczy-Társaság Könyvbarátok Szövetségét, mely a berlini Voggenreiter Verlag magyar osztályában évente hat könyvet! jelentet meg. Ez minden, ami állandó keret.
Líra. A trubadurok — az egyetlen Nagyfalussy István (Csillaghullás) kivételével — hál´istennek elhallgattak. A második verskötet: érték és így megbocsátható. Női írás: Berkesné Palotai Boris: Tavaszi Áradás. Maradék nélküli asszonylíra ez: korfordulón — emberségesen tárulkozó és elomló emberi hang. Persze: döntő egyéni érték, teremtő kinyilatkoztatás nélkül. Teljes líra: vágy, mely mindenbe belecsókolja magát; szép és jajsimító szavak buggyannak, de szobaeredetüket nem tagadhatják meg: alap- és cél nélküliek, pozitivitás nélküliek. Az asszonyi mindenhez értés szülte ezeket a verseket: az egyik ének a proletárhoz szól, de a másik már „Spleent” borong és a harmadik japán nippen filozofál. Két kötet líra, de ezzel szemben ott áll a nagy, a híres, a valójában szép kiállítású antológia: Lirai Antológia (Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból), melytől óva intek mindenkit, aki meg akarná ismerni az aránylag nagyon értékes szlovenszkói lírát. Antológiák értékét mindig a szerkesztő személye határozza meg. A dilettáns Sziklay Ferenc kezében az antológia egy rettenetes torzszülött, mert felelőtlen megalkuvás eredménye. Naiv, tanáros nesztek: van itt minden: „egyszerű paraszti bazsalikom és kényes orchidea”. Hát van is itt csakugyan mindenféle: Őszentsége költőkirály: Mécs László húsz verssel és a „Harangöntők öröme” c. keservével, Sziklay összes többi szerelmei: a vidéki Hírkürtversek harsonái és önmaga. Bürgerschrecknek, mert elhallgatni azért mégsem lehet őket: Márai és Földes 5, illetve 3 verssel! Közben kimaradtak: Mihályi Ödön, Vozári Dezső, Forbát, Halász és Jarno, akik nélkül bajosan lehet elképzelni egy szlovenszkói lírai antológiát.
Regény. Az első években a lírai termés volt túlsúlyban, ma már a regény van az élen. Idén a kvaterka-keretnek megfelelőn: főkép kisvárosi regények. „Valami rendkívüli dolog történt a világban”. Ebből a rendkívüliségből Falu Tamás regényében (Kicsinyesek) ennyit látunk: egy vidéki város kaszinója a „Kicsinyesek körévé” alakul. A rendkívüli időben ez rendkívül okos dolog: kvaterkakitérő, struccjáték: igaz magyar mentalitás. Ez a mentalitás a regényben egy kis romantikus aláfestést kap: rokonérzés festi melegre. Falu Tamás a szomorú és kicsinyes vígadva-sírást egy felemelő, magyarázó tragikus szituációba akarta szeretettel átsimogatni, de a romantikus kicsinyesség-védés megbosszulta magát: a kvaterkaélet regényéből majdnem kvaterkairodalom lett.
Rácz Pál regénye (A könyvnyitó asszony) kisvárosi kolportázsregény. Egy jósnő embereket, sorsokat kavar, hogy a végén minden kikerülhetetlenül az ő szerelmét élje.
Lényeges kisvárosi regény, mert mutogató, szennykavaró: Juhász Árpád könyve: Uri Kaszinó. A kisváros minden titkos erotikai híméhsége nekilódul két nőnek: az úri kaszinó bérlőinek, hogy nyálas szemforgatással eldobja őket, amikor egy más szerelem idegen férfiölbe dobja a megkívántat. Zsíros böfögés keretezi a lánytragédiát és emeli szabadító szomorú dimenzióba: halálba. Juhász Árpád a halál költője, a regényben is halállírát ad, a tragédiát zenébe szépíti. Kontrapont ez is, de nem a szükséges, pozitív, a teremtő. A lényeg halállírába fúl és nem mozgat izmokat. — Izomfeszülés, vélt izommutogatás hozza létre a korfordulós regényeket, könyveket, melyek angyali egyszerűséggel intézik el a ma apokaliptikáját. Az, amit Farkas István és bizonyos tekintetben Jarno József műveinek az nem más mint — emberirodalom hamis utakon, emberirodalom-kompromittálás. Farkas István regénye (Lelkek feltámadása) ez a nagycímű, minden akarásával „emberirodalom” felé kapaszkodó könyv, nem más, mint — tiszta alkoholnak képzelt limonádé. Farkas István aktív embersége ezzel a csapnivalóan naiv regénnyel jóvátehetetlenül kompromittálta az emberirodalmat és önmagát. Fáj és bosszantó az a könnyelmű és limonádés naivság, amivel Farkas felhígítja a rettenetes élményt. Egyszerű diákromantika háborúba transzponálva, „lázadássá” nagyítva, leöntve emberszósszal, hogy címeket igazolhasson: Lelkek feltámadása! A próféciák elhangzanak! A próféciák beteljesednek! Farkas nem veszi észre, hogy milyen nevetségesek ezek a próféciák — ma. Az egész könyv egy tudott fonál visszagombolyítása, a vége: a próféciák teljesedése: kész írói katasztrófa. —
Tudott fonál visszagombolyítása — újrateremtés nélkül: ez Farkassal egyezőn Jarno József regényére is vonatkozik (Szakadó kötelek). Ar, alcím: Háborútól a forradalomig. Egy gimnazista gyerek nézi a roppant történéseket: a regény tehát a háború fertőzött és emberré éledő gyerekifjú életrajzát adná, de a regényben ez a szándék csak a papirosig jut el és ott megreked, mert a betűkből sehogy sem akar élet lenni. Hogy mit kellett volna tenni, hogy Jarno mit akart, azt elárulja az utószóban, amikor a polgári közönség előtt menti azt, amit egyáltalán nem tett meg, ami már akaratában is csak embriós álláspontig jutott. Az aktivizmus dekadenciájának iskolapéldája. Ott líra volt: őszinteség: teljes én, itt objektív formában vádlón árulkodik: Jarno az alkotás felelőssége nélkül ült neki ennek a regénynek, tehát kellett, hogy az alkotás ténye is elmaradjon. Az eredmény: van ebben a regényben minden, csak ép az igazi lényeg hiányzik: a szakadó köteleket nem bírtam sehol sem megtalálni. — Regény az ifjúságról. A magyar irodalomban roppantul elhanyagolt valami. Ami van — egy két kivételtől eltekintve — a pubertáserotika piacáruja. Ma: az ifjú erők aktivizmusa csupa mozgás, le nem higgadt, lázadva építő optimizmus. Magyar irodalomban se híre se hamva Az átmeneti állapot: a háborúba torkolt ifjúság élete egyetlen egy igaz profán evangéliumot hozott létre: a jó, az emberséges ifjú hit könyvét (Reményi: Jó hinni.)
Most újra valaki Szlovenszkóról: Darkó István (Zuzmara). Darkó könyve erősítőn társul Reményi könyvéhez. Szándékosan említem Reményi nevét: valahogy ezzel akarom jelezni Darkó értékét. Darkónál az ellentétek izgató ugrásokat eredményeznek, mégis: a nyugodtan kontempláló távlatos Reményi erősebb súllyal és lényegesebb tartalommal ér célba, mint a közben kifulladt Darkó. Darkó ifjú hatodikos gimnazistája a jólét táplálta aktivizmust hordozza. Egy hamis aktivizmust, melynek lökőereje a gazdag erős, kegyetlenül életes apa imponáló üzletes aktivizmusa. De a végén ez a „minden gyökerével az apjába (tehát: a régibe) kapaszkodó élet reccsenve zuhant a földre” és Szeley Laci az utolsó két-három oldalon magára lelt: emberséges új útra. Az apa kidőlése élő szimbólum: a régi uzsorázott rossz gyökerekkel gőgösködő múltélet a maga ásta sírba zuhan: 1914. Marad az örökség: az árván, egyedül, támasz nélkül didergő élet: új ifjúság alapja. Ezt persze hozzá kell gondolni az egészhez, mert a könyvben ez a kiút szentimentális elcsuklássá zsugorodik, ami azt mutatja, hogy nem volt biztos, öntudatos mágnes, ami szuggerálón erre a mindenkit megkapó új erőforráshoz vezetett volna. Darkóban kavarog valami, de életnézése még nem biztos valóság. Még nem tudja egészen kihozni a lényeget, mert a lényeg még nála is csak ködös elképzelés. Még nem tud mindent egy központra koncentrálni, mert még nincs meg a biztos talajos önközpontja. Darkó könyvében hiányzik a bátorság. A több bátorság: egészen látni, egészen láttatni Az egész látás akarása, merése néha felvillan, mint egy-egy merész előrevágás, de ez egy pillanat: a kar ellankad és a szociális mag, mag marad. Mégis köszönjük Darkónak ezt a szociális maggal való birkózást (erősítésül még a szerelmet is kikasztrálta, ami felesleges volt) köszönjük azt a maró, fanyar ízt, ami regényéből árad, mert ez a fanyarság a legjobb zálog arra, hogy Darkó megtalálja az életvalóság teljes fájó igazságát és rosszat romboló, újat építő emberhangját. Darkó könyve minden hibájával is méltón társul Reményi hitkönyvéhez: Jó hinni! De a hitnél több is kell. —
Fiatal évek eroszi élményét férfiszem nézi és kristályosítja Tamás Mihály kis regényében (Tavaszi vallomás). Ez a novella-regény: maradék nélküli kiegyensúlyozottság, valami ami manapság ritkán jelentkezik, Tamás Mihály ritka önkritikával egész egyszerűen nem akart többet adni, mint amennyit a téma, az élmény dimenziója elbír. A szavak, gesztusok, történések természetes helyzetenergiája egy pillanatra sem csap át a határon. Valaki beszél: magának másoknak. És még erkölcscsőszök sem veszik észre, hogy e regény minden sora erotikától terhes, mert ez az erotika fülledtségében is eroszi frissességű. Mindenen felül érezzük az erotikai élmény szűzi puritán formakristályosodását, egészséges férfilényegét, férfimunkáját.
Novellák. Az élen Sándor Imre (Asszonyok). Az a Sándor Imre, akit még 1918-ban fedezett fel Hatvany Lajos és aki ezidén olyan ígéretesen bukott meg különös darabjával Pesten. Sándor Imre új novellái nem jelentenek új csapást. Az „Asszonyok”: az első novelláskötet biztosabb, kontúrozottabb másodvirágzása. Az út nem vezet át a „Szedjetek szét csillagok” titokszféráján. A mi közbül van az a különös, a veszélyes a vállalós értéktöbblet. Ez az értéktöbblet az „Asszonyok” novelláiban csak periferikusan jelentkezik, de jelentkezik, él, létezik és ilyenkor nagyon-nagyon közeliek, emberiek, maradandók ezek az asszonystigmák. A baj, hogy bizonyos fáradtság, megszokottság egy-kettőre lehúzza a jelenlevő értéktöbbletet a tárcanovella nívójára. Budapest megbocsátóan köszöntheti szeretett gyermekét: a tárcanovellát, mi azonban mást várunk Sándor Imrétől. Valami olyat, amiért Budapest újra meg fogja tagadni.
Schalkház Sára kötetbe gyűjtötte szimbolikus novelláit (Fekete furulya). Tömegben nagyon furcsán hatnak ezek a novellák, mik tulajdonképpen nem szerves magától adódó s szimbólumok, de erőltetett, művészi, felnőtteknek írt mesék. Szimbólum rettenetes fegyelmet követel: koncentrációt, leegyszerűsítést. Itt: szétfolyik minden, alig egy-két novella bírja ki ezt a fokozott mértéket. Az érték: a stílus, stílus mely rabságba nyűgözi Schalkház Sárát, melytől nem tud életre szabadulni, melyet nem tud életté melegíteni.
Futottak még novellában: Dani Bácsi (Dienes Adorján: Dani bácsi esetei) és a kacagányos fő irodalmi magyar: Jankovich Marcell (Udvari bolond) és Földes Sándor...
Földes Sándor, aki túlesik a kereten. Uj könyveiről (Én öltelek meg?! novellák és Uj játékok uj színpadra) részletesen beszámoltam a „Korunk” júliusi számában. Most a bizonyító és hivatalos pesti visszhangot idézem. (K. M. a „Nemzeti Ujság”-ban. Talán csak nem Kállay Miklós?) Tehát: „Én öltelek meg?! — Gyilkos novellák. — Merénylő: Földes Sándor!” Íme: fokossuhogás, struccrémület, kvaterkaviccelés. A félelem, a védekezés biztos érzékkel sújt és talál. És hiába minden meglátás, kevesek értékelő ítélete. Földest ez az első igaz és rémüldöző fokossuhogás avatja csak igazán — valakivé. Nyíltan, világosan, fölényvacogással tör elő az igazság rejtett mondata: „Nem ajánljuk, hogy bárki is tovább olvassa ezt a könyvet ennél a kérdésnél, mert ezek a novellák gyilkosok” Gyilkos novellák: soha jobb, igazabb ítélet nem fog elhangzani Földes könyvéről. Gyilkolva: minden embertelenséget (úri kényelem biztosítékát) szétzúzón, büntetőn vágnak az olvasó, a kérdezett, a kreatúra agyába vérébe ezek a gyilkos, százszorosan igaz golgotás novellák. Óh itt védekezni kell, itt félni kell, megelőzni és hazudni. Pedig hiába minden, „Felelni nekik kell”. És eljön a nap, amikor a felelet nem marad el.
Még két könyvről kell megemlékezni. Az egyik irodalmi tanulmányok gyűjteménye: Keller Imre: Irodalmi mozaikok. A cím ósdi és a tartalom sokszor fedi ezt a professzoros és tudákos maradiságot. Sok idézet, olvasottság, jó anyagrendezés. Ugyanakkor: néhány fejezet értékkivételét nem tagadhatjuk. És végeredményben: ez az első valamirevaló anyaggyűjtemény Szlovenszkón. A másik: Hódinka Tivadar Tolsztoj—Wilde izéje: Egészen különös szellemhistória. A Wilde—Tolsztoj komplexumot akarja a szerző szembeállítani, de a perspektíva már az elején lényegtelenre szűkül, ami marad az — provincializmus. Az örök rontás, amihez olyan könnyen le lehet csúszni. És sokak sorsa ez itt Szlovenszkón. Rettenetes biztossággal érzem ezt. Emberek, értékek, kik ma még fent vannak és reményt, ígéretet jelentenek, már ma is magukban hordozzák a lélek-, akarat- és értékölő bacilust: a provincializmust. Ami utána jön az Zsehokke és egy lépéssel odébb: a legenyei resti: a kvaterka. Szintén irodalom...
(Forrás: Korunk 1927. febr.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése