Az a három nagy elbeszélés, amelyet Déry Tibor ebben a kötetben összefoglalt, nem kerekedik regénnyé, de voltaképpen nem is novella, a szónak megszokott értelmében. Inkább egy-egy alak, egy-egy élethelyzet körül elrendezett jelentőségteljes életképnek lehetne őket nevezni. De milyen más ez az életkép, mint az, amit a szó szokványértelme megjelöl!
Nagyvárosi emberekről van szó, forradalmárokról, akiknek legfőbb élettartalmát a mozgalom teszi ki, Berlin kommunistáiról, akik a mozgalomnak s ezzel életüknek is legválságosabb pillanatait élik. A forradalmi lendület ereje megtörőben, tagjai közül a gyengébbek lemorzsolódnak, az ellenséghez pártolnak, elhullanak, az ellenfél, a nácik szervezkedése egyre erősebb áradással szakítja át a pártokat, a mozgalom legjobb emberei végül már menekülni kényszerülnek, hogy elvigyék a magot a jövőnek.
Mozgalmi írás tehát Déry könyve? Bizonyos fokig, a szó nemes értelmében az. Az író nem titkolja rokon- s ellenszenveit: a kommunisták közé tartozik, az ő igazságukat érzi a magáénak. De az író nem propagandista: művében egy szemernyi pártpolitikai agitáció sincsen. Az ember érdekli a maga emberi mivoltában, az igazságot úgy mutatja be, ahogyan testté lesz, emberek ügyévé, életük szövetén átütő fénnyé, munkájukat meghatározó céllá. Ezért hiteles Déry könyve s ezért hagy vissza az olvasóban olyan erős és mély benyomást.
Mi marad meg belőle emlékezetünkben? Néhány alak határozott sziluettje: a lányé, aki szerelmével szolgálja a mozgalmat, így erősíti a rászorulókat, a másiké, aki megöli szerelmesét, mikor az az ellenséghez pártol, egy fiúé, aki nagypolgári múltját azzal mossa le, hogy feláldozza magát a párt vezetőjéért. Élő emlékké mélyül körülüttök egy sereg feltűnő, megvillanó s ismét szétfoszló árnyalak, de mindennél erősebben beivódik emlékezetünkbe a könyv hangulata, az a sajátságos, magányból és barátságból, fogcsikorgató erőfeszítésből s bénult tehetetlenségből összeszövődő érzelmi légkör, amely belengi a könyv egész belső terét. Ezt szolgálja az író stílusa is, amely szándékosan elmosódó, betompított, pasztellszerű, a szónak ismét nem szokványos értelmében: csupa árnyalat, csupa hajlat, de egy pillanatra sem tetszelgően finomkodó. A tárgyat szolgálja, az emberi mondanivalót.
Déryt a hozzáértők kezdettől fogva komoly tehetségeink közt tartották számon. Éveken át nem volt módjában komoly alkotásokkal kilépnie. Örömmel üdvözöljük most, újra a napfény világosságában. (...)
K. D.
(Forrás: Fényszóró 12. sz., 1945. okt.10.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése