Szabolcsi Bence: Bartók Béla

„Egyre bizonyosabb, hogy az európai zene Debussy utáni korszakát Bartók Béla neve fogja megjelölni” – írta egy flamand író hat évvel ezelőtt, Bartókról szóló könyvében.

A magyar zeneszerző, akiről e sorok szóltak s aki most hatvannégy éves korában meghalt az Óceán túlsó partján, élete utolsó percéig élén járt az európai zene törekvéseinek s minden mostani mozgalmának – hatvanadik évén túl is, élete végéig, fiatalabb volt, mint körülötte az egész korszak s az egész világ.

De épp ezért, ma már egész pályája egyetlen lendületnek, töretlen ívnek látszik; holott ez a pálya zegzugosan, különös szökellésekkel haladt előre végső magaslatáig. Ifjúkorának romantikus művei Liszt útját folytatták, amíg csak a Második szvit-ben meg nem torpant s hirtelen fordulatokkal oda nem hagyta a zenekari romantika egész hagyományát; ezt a szakadékot jelzi a kétéves távolság (1905-1907), amely a mű utolsó tételét elválasztja a többitől. De azért a Négy zenekari darab, másfél évtizeddel később, ugyanazokat a kérdéseket veti fel más alakban, sötétebb és szikrázóbb indulattal. Az ifjúkori Ideális arckép rajongó hangja titkosabban és megnőve, roppant magasságban zendül meg harminc év múltán, a Húros- és ütőhangszerekre írt zene első tételében, sőt maga a Két arckép alapgondolata, az ellentétes képek sorozatában kifejlő középponti téma elve, a harmincöt évvel későbbi Hatodik vonósnégyes-ben; s a Mikrokozmosz-sorozatok lapjain az egykori Bagatellek, Vázlatok és Siratók, a Szabadban és a Kilenc zongoradarab problematikája tér vissza együttesen, hatalmasabb megoldásban.

Ebben a váratlan fordulatokkal és felszökésekkel teljes „élan vital”-ban van a magyarázata Bartók magában álló magyar s főleg európai helyzetének. Mindent megtanult és magába szívott, amire az egykorú Európa, sőt Kelet-Európa tanította de a döntő pillanatban a döntő lépést mindig ő tette meg, az új helyzetet teremtő kanyarodást ő hajtotta végre valamennyi nyugati és keleti kortársa helyett.

Hogy a történelmi helyzet hogyan érlelődött idáig, három évszám mutatja a legjobban, három jellemző pillanat századunk második évtizedéből. 1910 körül Európában tetőpontján áll Debussy, Ravel, Delius és Strauss művészete, ez az újszerű és mégis túlérett, kábítóan színes zenekari nyelv.

Magyarország: Bartók és Kodály ekkor még tanítvány és újonc. A tízes évek derekán e tanítványok munkatársakká serdülnek. A kékszakállú herceg vára és a Fából faragott királyfi: a balladaopera s a táncritmusból kibomló mesejáték (1911-1917), már öntudatlanul ugyanúgy közöseurópai kérdésekkel birkózik, mint Kodály nagy gordonka-szonátája.

Azután 1929, - Európa zenéje kétféle nyelvvel kísérletezik: egy sokszólamú, sokhangnemű „vonalas” stílussal, meg az új kelet-európai táncritmusok szélső, dinamikus kifejtésével. Ennek a kétarcú művészetnek legmaradandóbb eredményei azonban már nem Sztravinszkij, Schönberg, Hindemith, de Falla és Milhand, hanem Bartók művében születnek meg. Mert ő már 1919-ben, a Csodálatos mandarin-nal végére jár az expresszionista kísérleteknek s néhány évvel utóbb, a két zongoraversenyben, kimeríti az újklasszikus irány lehetőségeit is; a szókészlet teljes, ebből elég volt, - s már lendül és szárnyal tovább, új erupciókra készen és új meglepetésekre szomjasan.

Az ilyen robbanások csak egy túlfűtött, feszültségekkel és kényszerekkel zsúfolt temperamentumban lehetségesek. Valóban, évszázadok távlatában, sehol ilyen ellentétek, mint Bartók egyéniségében és művészetében. Csupa véglet, antinómia és szélsőség, - a hétköznap régen e sorvadt és kihullt alóla. Forrpont és fagypont, a legkisebb részlet s a legnagyobb egység a legszélesebb diatonja s a legszűkebb kromatika, a legdiadalmasabb művészi fegyelem s a legféktelenebb felbontóösztön, a legnyugtalanabb cikázás és a legkonokabb állandóság, s mindenek felett persze Kelet és Nyugat: minden hozzá tartozott Bartók egyéniségéhez. Művészet, amely teljesen befelé fordult s az Ötödik vonósnégyes óta tervszerűen oltogatja ki maga körül a külső világ hívságos tényeit, - de ugyanakkor megszállottja mindannak, ami mozgás és mozdulat s az éjszaka – és siratózenék fekete gyásza mellett a barbár győzelmi táncok és forradalmi bacchanáliák őrjöngésében érzi magát legotthonosabban!

Művészet, amely minden inkább, mint naiv és egyszerű, de azért a népzenétől újhodik meg; zene, amely alapjában idegenkedik az énekhangtól, de a Cantata Profana mítoszát csak szólóhangok és kórus énektelen énekében tudja elmondani, morajban és vijjogásban! Öntudatlan mélység és értelmi magasság állandó párbaja folyik itt, egy pillanatonként megnyert és pillanatonként kiújuló ütközet, amilyet csak a végsőkig feszített, állandóan éber és ugrásra kész formálóakarat tud győzelemre vinni. Az ilyen tüneményekhez ezért szervesen hozzá tartozik az akarati jelleg, sőt az erőszak; azzal teremtenek újat, hogy végrehajtják a lehetetlen.

A Táncszvit, a Negyedik vonósnégyes, a Második zongoraverseny (1923-1933) s azóta jóformán minden Bartók-mű telve van olyan hangzásokkal, melyeket semmiféle régebbi zenész nem tartott volna lehetségesnek s voltaképp még ma sem tart annak. Mindezt erőszakosan, csodával határos módon váltott valóra; példátlan hallucinációk megidézésére kényszerítette a hangszereket, nem törődött hagyományos törvényekkel s maga szabott nekik új törvényt, akár Beethoven.

Erre csak a magára hallgató hűségre és erőszakosságra alighanem épp a természet tanította meg, élet-halál, keletkezés és elhalás szüntelen csodája, mellyel ifjúkora óta egész lénye telve volt. Ez az érzékeny idegű nagyvárosi művész oly fojtogatónak érezte a civilizált emberi világot, hogy ki kellett rontania minden megszokott keretből: mint Cantata Profana-jának hősei, a csodaszarvasok, ő sem fért be már az emberi hajlékok ajtaján s csak tiszta forrásból ivott már, pohárból soha többé. Maga írja, hogy életének legboldogabb napjai azok voltak, amelyeket falun, parasztok közt töltött; épp mert a parasztban csak mellékesen s mind kevésbé érdekelte a nemzet, a nép és a fajta, hanem sokkal inkább az ősember. Ha ez tévedés, bizonyára egyike a század legtermékenyebb tévedéseinek. De ősember és természet, ösztön és elemi tünemény: nyilván ez a kettő tanította meg rá, hogy neki is csak a saját belső törvénye parancsolhat. A kényszertől, az erőszakos összefogástól csak egy lépés választotta el a legtágabb szabadságot. Innen, hogy a kelet-európai népzenékkel, mint valami hun hadak élén, beronthatott a huszadik század nyugati zenekultúrájába; de innen az is, hogy a maga szüntelen s el nem csituló problémájával, idő és szabadság, változás és halál kérdésével kitalálta Európa zenészeinek legtitkosabb gondolatát s kimondta, mielőtt ők még szavakat találtak volna rá.

Nemsokára úgy látszott, hogy még a népzene is csak erre tanította meg; Bartók, mint mások annyian, csak azt tanulta, amit már tudott. Az egyszólamú paraszti dallamvilág csak látszólag egyszerű. Aki Bartók székely és török dallamlejegyzéseit vagy utolsó román népzenekiadványát forgatta, egyszeriben rádöbben ennek a zenének iszonyú labirintus- és őserdő voltára s megérti, miért épp Bartóknak kellett ezt az ezerágú bozótot felfedeznie a világ számára.

A lángelmében – itt kiderül – együtt s egymásba szőtten működik az anyagot szétrobbantó irreális képzelet s az anyaga temetkező, sőt minden anyagot felmagasztalt analitikus szenvedély: négy évtized szakadatlan s fanatikus munkája egyszerre növelte nagyra Bartókot, a huszadik század hangszeres zenéjének sámánját és Bartókot, a legősibb dallamvilág természettudósát.

Így, ebben a szédítő lendületben, ebben a vad iramban, ebben a világ végéig kergető feszültségben hagyta maga mögött feszültségekben vergődő egész korát, a romantikus-nacionalizmust, az impresszionistákat, az expresszionista és újklasszikus kísérletet, sőt – ő, a közösség első meghirdetője – a Közösségek Uralmát. Az egyetlen, amit sohsem hagyhatott el, ami visszahívó, örök varázslatként tartotta fogva, az Időtlen Zene, a népeké és régi nagyoké, amelyben mindig újból testvérére ismert. Mint sokszor elmondották róla, leszállott a gyökerekig, a fajta és a népiség örök alapjáig. Hogy időközben a gyökerekből jelszó lett, divat és politikum, nem érdekelte; az az Európa, mely a „gyökerek” és „közösségek” jelszavát megtanulta és beszennyezte, épp megérett rá – 1940-ben -, hogy Bartók odahagyja, mint zsákutcává lett egykori iskoláit és levesse magáról, mint kinőtt ruhát. Talán még jókor arra, hogy Európa igazi lelkének megmentésére siethessen, hogy ő képviselje veszendő világunk nemesebb és halhatatlanabb részét egy tágabb, új világban, mely a réginek roncsait félresöpri majd. Sikerült-e ez a lélekmentés? Ma még nem tudjuk. De a háború utáni Európa, ahová Bartók most már holtában térhet vissza, talán épp az ő vakító tisztaságú, kíméletlen és gyönyörű harcában fog a maga lekésett, elodázott vagy fel sem ismert feladataira, évezredes küldetésére ráébredni.

(Részlet „Az új magyar szellem” című, külföld számára megjelenő kötetből. Offielna-kiadás)
(Forrás: Fényszóró 13. sz., 1945. okt.17.)