Ernst Toller (1893-1939): Hinkemann

(A tragédia utolsó jelenete)

A niederschönenfeldi fogoly. Külső adottságok szorító görcsei, két világ egyenlőtlen aránytalan küzdelmei mozdulatlan klimaxot érnek: börtön. Állandó fagyos rémület, függés, kiszolgáltatottság: fogoly. Valami kint rekedt: élet. Valami a megrekedtség mozdulatlanságában diluviális görcsökben vonaglik: mai élet. A börtönfalak betonos, bástyás falain, pórusain üzenő követséggel, elfúló sikollyal mégis beszivárog vér, könny, izzadság szürke lávájú apokalipszise. Fókuszhoz ér, négyfalas börtönskatulyához. Menekülőn, vádolón és szabadítón. Magyarázó rettenetes fintor: a börtön-szimbólum élő ténye. Az életbörtön és börtönszabadulás érintkező pontján — szabadság záloga: felelős ember. Egy a sok közül: a niederschönenfeldi fogoly — Ernst Toller. A bajor jusztícia halálraítéltje ma már szabad ember. A világot nézi, az embereket próbálgatja: a pórusos követség igazát. De a börtöncella rettenetes perspektívája még a szabad embernél is több és gazdagabb valóság: kristályosodó felelősség. Gyűjtő és vetítő fókusz: a niederschönenfeldi fogoly. — Az új német drámairodalom az emberré kristályosodás kezdő tényét jelenti. A niederschönenfeldi fogoly drámái a fokozott aktivitás misszióját hordozzák.

Világos tiszta út vezet a Hinkemann-hoz. A háborúban emberré döbbent férfi a „Wandlung” passzióállomásain át ér el igaz önmagához. A „Géprohamozók” a történeti példa igazolását hozzák. A „Tömeg-ember” az új dinamika golgotás himnuszával köszönti az emberhez ért embert. A kollektív lendület földet ér és megtorpan az egy embernél, a millió egy-embernél: a Sántafi, Nyomorfi Hinkemann rettenetnél. Hinkemann a háború rokkantja: egy buta golyó megfosztja férfiasságától. A szerető feleséghez csak az eunuch érkezik haza. Nyomor és kín az élet: úgy érzi magát otthon, mint a rühös állat. Az egyetlen jóság, hogy felesége így is szeretni tudja őt, hogy nem veti meg. Munkát keres mindenáron, pénzt az asszonynak, kárpótlást. Egy vásári bódéban eleven állatoknak, patkányoknak tépi a torkát, mert ez kell a népnek: vér! Hiába minden. Az asszony megcsalja. Az asszony szeretője a korcsmában részeg fővel kiböki a titkot és Hinkemann a nevetség tárgya lesz. A nevetés feltépi a szemét: látja az álarcokat: az emberi lét mai lényegét. Következik az utolsó állomás, az utolsó találkozás és utolsó ítélet: kötél. Hinkemann-dac, felelet és emberi gyöngeség: a kreatúra kisemmizettsége és egyetlen szabad akarata: halál, ítélet. Egyszerű, való és tagadhatatlan élet drámája. A jelen nyomorpillanatait emberteremtés viszi s avatja idővé. Korunk drámája, egy a kevés közül. A mindenség sugarát vetítő kis emberi tragédia, igazi emberdráma.

(HINKEMANN LAKÁSA. MAX KNATSCH VÁRAKOZÓN ÁLL AZ ASZTAL MELLETT. HINKEMANN JÖN. KEZÉBEN EGY CSOMAG.)

Knatsch: Vártalak Hinkemann... Meg akartam neked mondani az okot, amiért...

Hinkemann: Nem szükséges szomszéd. Az okok nem győznek meg. Itt csak az érzés bizonyít. Tudod-e, hogy mi ez itt a kezemben?

Knatsch: Honnan tudnám?

Hinkemann: Az ok. Nem az okok. Az ok. Egy kirakat előtt mentem el és amikor véletlenül odapillantottam: nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek? Behunytam a szemem, mert azt hittem álom az egész. Amikor megint kinyitottam, az a dolog még mindig ott feküdt a kirakatban. Bementem az üzletbe és megkérdeztem, minek tesznek ki ilyen izét. Ez egy priapus mondja a kereskedő. És amikor én nem értettem, elmondta, hogy a régi görögök és rómaiak istenként imádták. Persze az asszonyok, kérdeztem. Nem, felelt emberem, asszonyok és férfiak. Hogy eladó-e? Igen. Részletfizetésre? A részletfizetést nem ismerik. Én bocsánatot kérek, mert az ember, mint munkás, már ehhez van hozzászokva. Otthagytam az órámat és elhoztam az istent. (A PAPIRBÓL KIVESZ EGY ÉRC-PRIAPUST ÉS A TŰZHELYRE ÁLLITJA, MELLÉJE GYERTYÁT.)

Knatsch: Hinkemann, te nem jól érzed magad... Te beteg vagy...

Hinkemann: Te! Láttál-e már embereket az utcán?

Knatsch: Micsoda bolond kérdés...

Hinkemann: Mindig... mindig úgy jár az ember az utcán, mint egy vak. És aztán egyszerre elkezd látni. Knatsch, az valami rettenetes, amit az ember lát. Látni a lelket. És tudod-e, hogy néz ki a lélek? Az egyik lélek – hájnyakú, a másik gép, a harmadik ellenőr, a negyedik acélsisak, az ötödik gumibot. Jó éjt Knatsch, ne vedd rossz néven... Tudom, tudom... az ok, az okok...

Knatsch: Talán jobb lenne, ha maradnék...

Hinkemann: Csak menj, menj... Grete nemsokára itthon lesz...

Knatsch: Akkor jó éjt Eugén. (EL.)

Hinkenmann (EGYEDÜL A PRIAPUS FELÉ): Nincsen isten rajtad kívül. Hogy hazudnak, hogy csalják magukat, hogy adják az ártatlant: ők a megfeszítetthez imádkoznak... Téged imádnak, téged. Minden Ávé neked van szentelve, minden miatyánk a meztelenségedet rózsafüzérezi, minden processzió a te tiszteletedre lejtett tánc. Te nem viselsz álarcot, nem burkolódzol képmutató szavakba, te vagy az A és a Z, a kezdet s a vég, te vagy az igazság, te vagy a népek istene... Én Istenem: elűzted szolgádat, de nézd: szolgád most oltárt állított neked... Hah! úgy hiszem nevet... Csak nevess, mindig nevess! Az emberek kinevettek, pedig nem volt semmi okuk. Te csak nevess... mindig nevess... Neked jogod van a nevetésre. (ZAJ A LÉPCSŐHÁZBAN)... Grete jön... Éjszaka lesz és vakok az én szemeim. (BELÉP AZ ÖREG HINKEMANNÉ.)

Öreg Hinkemanné: Jó estét.

Hinkemann: Te vagy?... Jó estét anyám. Mi szél hozott ide ilyen késő este? Mióta járkálsz te este az utcán? A meleg nyárest csábit? A fecskék ma nagyon lent repülnek. Zivatar lesz.

Öreg Hinkemanné: Visszajött...

Hinkemann: Kicsoda?

Öreg Hinkemanné: Atyád.

Hinkemann: Micsoda „atyád”?

Öreg Hinkemanné: A te atyád.

Hinkemann: Anyám mit beszélsz. Hisz atyám meghalt, amikor én féléves voltam. Hányszor mesélted nekem?

Öreg Hinkemanné: Megcsaltalak. Pedig nem hazudtam: meghalt. Nekem meghalt! Féléves voltál. Itt szoptattalak a keblemen. Akkor egy este hazajött részegen. Karján egy nőszemély. Valaki, akit az utcán fogott. „Asszony – ordította rám, ma éjjelre takarodj szüleidhez és aludjál ott. Ágyamba fiatal vér jön. Amióta azt a kölyköt kiköpted — borzongok melletted”... Rábámultam... És akkor már nem a férjem állt előttem, ott egy állat állt, egy idegen állat, aki bántott, aki a gyermekemet akarta elragadni. Egy konyhakést kaptam fel és a mellének szegeztem. Kinevetett. Magával cipelte a nőstényt és elment. Nem jött vissza. Következő éjjel sem jött. Otthagyott, mintha sohse ismert volna... Az utcára mentem... hogy kenyeret szerezzek... neked. Amikor fiatal voltam, nem voltam csúnya. És ma...

Hinkemann: Ma?

Öreg Hinkemanné: Visszajött. Lezüllve, mocskosan, tetves testén piszkos rongyok. Felpuffadva, betegen, reszkető tapogatózással tántorgott be... Mit akarsz nálam 29 év múlva, kérdeztem. „Nem fogsz elverni? gagyogta gonoszul, hülyén visszajöttem, hogy nálad haljak meg.

Hinkemann: És te mit válaszoltál neki anyám?

Öreg Hinkemanné: Hogy vetkezzen le és feküdjön az ágyba. Tiszta fehérneműt talál a komódban, meleg vizet a tűzhelyen, szappant a fiókban.

Hinkemann: Szóval megbocsátottál neki anyám?

Öreg Hinkemanné: Nem és soha többé nem bocsátok meg neki. Ápolni fogom, amíg él. Ez emberi kötelességem. Ha meghal, én akarom lezárni a szemét, ne nyúljon hozzá idegen. De majd ha kiviszik a temetőbe... akkor lefüggönyözöm az ablakokat, becsukom az ajtókat... és.... otthon maradok, nem megyek a koporsója után. (DIADALLAL.) Idegen emberek temessék el. Ez lesz az én bosszúm - mindenért.

Hinkemann: Mi volt a legkeserűbb anyám? Az, hogy elitta a fizetését, mialatt te éheztél?

Öreg Hinkemanné: Nem.

Hinkemann: Az, hogy egy utcaringyót vett magához?

Öreg Hinkemanné: Nem.

Hinkemann: Talán az, hogy a te ágyadba akart vele feküdni?

Öreg Hinkemanné: Nem.

Hinkemann: Akkor az hogy nevetett, amikor te kínok kínját álltad ki.

Öreg Hinkemanné: Ez, ez volt fiam.

Hinkemann: Úgy helyesen cselekedtél anyám. Én nem akarom atyámat látni és én sem akarok koporsója után menni. (CSEND.)

Öreg Hinkemanné: Eugén ... atyádnak valami ruha kéne.

Hinkemann: (KIVESZ A SZEKRÉNYBŐL EGY ÖLTÖNYT ÉS ODAADJA.): Nesze vidd az ünneplőmet.

Öreg Hinkemanné: Éppen jó lesz neki... Tudod, atyád mindig sokat adott a ruhára... Gréte itthon van?

Hinkemann: Mindjárt itt lesz... Anyám... te a magad keresztjét hordozod, én az enyémet. Te elmondhatod... de nekem még beszélni sem lehet róla, félnem kell, hogy kinevetnek.

Öreg Hinkemanné: Mindenki a maga keresztjét hordozza. Az élet erősebb mint mi, Eugén. Az élet nem érez részvétet. (CSEND)... Haza kell mennem. Atyád éhes lesz. Jó éjszakát. (EL.)

Hinkemann: Az fájt a legjobban, az égette a legrettenetesebben, hogy nevetett rajta, hogy kinevette, mikor a lelke véresre sebződött. Hallottad te nagy isten? Meg vagy elégedve? Két ember áldozott neked. Atyám a te lovagod lett: a ringyószoknya lovagja, az asszony turbékoló nevető galambod. Járjunk tán örömtáncot. Csak parancsolj! Én mindent tudok, Husz fillér belépti díj mellett patkányvért inni... Két emberéletért táncolni. Hahaha... (HINKEMANN ELŐSZÖR LASSAN, MAJD EGYRE FOKOZÓDÓ ŐRÜLT TÁNCRITMUSBAN KEZEIT LÓBÁLVA UGRÁL EGYIK LÁBÁRÓL A MÁSIKRA A PRIAPUS ELŐTT)... Vígan! Vígan! Sohse halunk meg:! Huppá, Huppá! Csak mindig befelé hölgyeim és uraim! Kassza! Kassza! Fő a tömeg! Hohoho! Hohoho!.. (LEROGY EGY ZSÁMOLYRA. KIS IDŐ MULVA FRANCI, GRÉTE BARÁTNŐJE.)

Franci: Jó estét. Gréte nincs itt?

Hinkemann: Nincs.

Franci: Milyen szomorúan ülsz ott. Kint a meleg nyári éjszaka... olyan édes a levegő... Én most táncolni megyek... Nem jönnél velem?

Hinkemann: Te ember!... Vagy úgy... bocsáss meg... Tudod a gondolataim kissé elfoglaltak.

Franci: Te, Eugén...

Hinkemann: Igen.

Franci: Te, Eugén...

Hinkemann: Beszélj hát.

Franci: Te még mindig a legerősebb vagy... még mindig a legszebb...

Hinkemann: És?

Franci: Ha az ember megnézi Grétét... hogy milyen szeszélyes lett... Hisz igaz, hogy barátnőm, de tudod: én nem irigyellek. (HINKEMANNHOZ KÖZEL.) Te Eugén... Te Eugén... gyere hát velem. Aztán majd azt mondod Grétének, hogy pártgyűlésen voltál... Ugyan, hát értsd meg már az embert.

Hinkemann: Hogy... hogy... éjszakára együtt maradjunk. Ugye... ugye... ezt érted ? Az est olyan meleg... A lépcsőn kandúrokba botlik az ember... A városparkban... a levegő ... édes...

Franci: Olyan meleg van, hogy kint lehet aludni. A városparkban... a padokon... Te, Eugén... (FRANCI HOZZÁSIMUL, MEGCSÓKOLJA, HINKEMANN HANGOS NEVETÉSSEL ELLÖKI MAGÁTÓL.)

Franci (DÜHÖNGVE): Azt hiszed tán, hogy utánad szaladok?

Hinkemann: Szaladj te magad után nősténykém. A városparkban sok férfi szaladgál. Kandúrok és macskák és kutyák párzanak... és a levegő... édes...

Franci: Megállj, jössz te még utánam! (KISZALAD.)

Hinkemann: Hahaha! A halott Hinkemann még mindig isten!

A vásártéren egy meztelen bronzember. Mint a legyek, úgy rajzanak körötte... Csak mindig befelé hölgyeim és uraim! Itt meglepetések láthatók... És én, én törvényes válóok legyek?! (NÉHÁNY PILLANAT SZÜNET UTÁN BELÉP GRÉTE.)

Gréte: Jó estét, Eugén.

Hinkemann: (NEM NÉZ FEL.) És akkor szólt az Úr Kainhoz: Hol van a testvéred Ábel ? Ő felelé: Nem tudom, avagy őrzője legyek-e atyámfiának?

Gréte: Én vagyok, Eugén.

Hinkemann: Az Úr pedig mondá: Mit tettél? Testvéred vére hozzám kiált fel a földről.

Gréte: Eugén, egy pár virágot vettem neked... Ma van az esküvőnk évfordulója...

Hinkemann: Vannak emberek, akik álarcot hordanak... Egy lélegzetre tudják az embert kinevetni, hogy azután szépeket mondjanak neki.. Köszönöm Gréte... Igazán nagyon kedves tőled Gréte... Milyen tarkák ezek az őszirózsák. Milyen jól esnek az embernek a színek, óh szép volt... a lakodalom... a nászéjszaka... Nagyon szép volt...

Gréte: Béke volt.

Hinkemann: Igen, aztán háború jött, Te azt mondtad: büszke vagyok rád, mert a gárdánál szolgálsz. És amikor háborúba mentem sírtál.

Gréte: Hogy reménykedtünk!

Hinkemann: Igen... remények, tarkák, mint ezek az őszirózsák... De ha a háborúban valahol egy kertben őszirózsák virultak, az emberek gránátokat lőttek a kertbe és akkor vége volt a tarkaságnak. Ez a növényeknél úgy van, mint az állatoknál és az állatoknál úgy mint az embereknél. Nincs különbség... Helyre legény voltam és éltem, nem lehetett rám fogni, hogy buta vagyok... És te mindig féltékenykedtél.

Gréte: Igen.

Hinkemann: De ma már nem vagy féltékeny... Ma... már... nevethetsz!

Gréte. (sírni kezd).

Hinkemann: Na, mi az? Hát nevess! Te sírsz? Ne komédiázz. Kacagj asszony, kacagj! Hisz megtanultad a kacagást, te tudsz nevetni akkor is, ha valaki meztelen lelkét az utcaporral szennyezi...

Gréte: Ember, ahogy te rám nézel... Ember, én félek tőled...

Hinkemann: Félni? Badarság! Hogy félhetsz tőlem... tőlem., aki egyáltalán nem vagyok... nem vagyok...

Gréte (hirtelen alázattal): Nem, nem, nem is igaz, hogy félek tőled. Hisz szeretlek, hát hogy félhetnék akkor?

Hinkemann: Asszony, az igazságot!

Gréte: Azt akarom.

Hinkemann: Mióta?... Mióta?... Mindent tudok.

Gréte: Rossz voltam. Gyenge asszony vagyok csak... Rámjött... Hisz szerettelek és mégsem szerettelek. Nem volt szép tőlem. Én nem tudom... szerethetsz-e még engem ?

Hinkemann: Az, hogy Paullal mentél az a te dolgod, semmi közöm hozzá. A te jogod, ha őt szereted.

Gréte: Nem ... Nem ...

Hinkemann: De most aztán Gréte, gyorsan, nagyon gyorsan el kell innen menned ... Vagy megállj: mégsem... Én megyek.., Nem viszek innen semmit. A bútor a tiéd... Agyő.

Gréte: Eugén! Ó te!... Te szegény drága férjem! Elárultalak egy pár ezüst garasért, mint egy utolsó...

Hinkemann: Te!... Te!... Te asszony! Hol tanultál te hazudni? Vagy én voltam azelőtt süket? Azt hittem, hogy egy pillangót fogadok be vackomba és féreg lett belőle. (ŐRJÖNGVE.) Ne nyúlj hozzám! Engedd el a kezemet. Te az én szétlőtt testemtől undorodtál, de most én köplek le téged! Kezed helyén békák vannak: undokak és nyálasak. Kebled — kis kerek teli kebled rohadt iszap. Szájad, a te édes, piros szád, bűzös méreg. Testedet, a te egészséges testedet, a te egészséges viruló szép testedet nem... nem tudom többé nézni... A szemem előtt egy döglött hulla fekszik!

Gréte (TÉRDEIN): Szidjál!... szidjál!... Verjél!... Üssél!... Megérdemlem.

Hinkemann: Amikor ott álltál a vásári bódé előtt és hallottad, hogy a férjedet, hogy mutogatják mint valami vadállatot... és láttad, hogy kis ártatlan állatoknak tépi a torkát... Akkor te ott álltál a szeretőddel a bódé előtt és... nevettél! nevettél!

Gréte: Az nem igaz... Istenemre nem igaz!

Hinkemann: Most már igazán nem akarok hozzád szólni. Te nem is úgy hazudsz már mint egy ember. Te úgy hazudsz, mint egy ördög. Agyő! (KIFELÉ INDÚL.)

Gréte: Beszélj Eugén, beszélj... csak maradj itt... Legyen az enyém minden vétek... igen, én a vásári bódé előtt nevettem... kacagtam... így: hahaha!...

Hinkemann: És ezért meghalsz asszony! Nem azért mert egy másikkal megcsaltál... azt hitted: jogod van rá... de meg kell halnod, mert ott a vásári bódé előtt kinevettél engem... Mit térdelsz előttem! Nézd: ott térdelj le... ott az istened előtt... Hozzá imádkozz... hozzá ... A PRIAPUS ELÉ LÓDÍTJA AZ ASSZONYT, NÉHÁNY PILLANAT MULVA): Mit... mit bámulsz rám? Mi van a szemedben? Hol a csalfaság, hol a hazugság? Mi van, mi van a szemedben?... Oh én ismerem, jól ismerem ezeket a szemeket... Láttam a szemeket a gyárakban... láttam a szemeket a kaszárnyákban... láttam a szemeket a kórházakban... láttam a fogságban. Ez mind ugyanaz a szem. A hajszolt, rugdalt, agyonkínzott teremtés szeme... Igen Gretchen, én azt hittem, hogy te sokkal gazdagabb vagy, mint én és most látom, hogy te is csak ugyanolyan szegény vagy, ugyanolyan tehetetlen... Igen, ha ez így van, ha ez így van... akkor mi testvérek vagyunk. Te vagy a nővérem és én a bátyád. Én vagyok te és te vagy én... De most aztán már mi legyen? Gréte: Soha, soha nem hagylak el téged.

Hinkemann: Nem erről van most szó Gréte. Ez már a hátunk mögött van. Mit törődjünk vele. Mi közöm hozzá, ha te mással mégy, mi közöm, ha hazudsz, mi közöm, ha kinevetsz engem. Ez nem segít rajtad. És ha selyem ruhában is járnál és pompás villád lenne és sohse fogynál ki a kacagásból hiába lenne minden, te ugyanaz a szegény teremtés maradsz, mint én. Ebben az órában tudtam ezt meg... Hagyj magamra Gréte.

Gréte: Most hagyjalak egyedül?

Hinkemann: Mindig magamra kell, hogy hagyjál. És én is mindig egyedül hagylak téged.

Gréte: Eugén, mit jelentsen mindez? Én már nem értem.

Hinkemann: Nevetséges lettem: és ez az én hibám. Védekeznem kellett volna, amikor annak idején a világ nagy bitorlói államférfiak és generálisok begyújtották az aknát... és én nem szaladtam, nem menekültem. Nevetséges vagyok, mint ez az egész kor. Ennek a kornak nincsen lelke. Nekem nincs nemem. Van itt különbség? Menjen ki-ki a maga útján. Te jobbra. Én balra.

Gréte: Eugén, mit jelentsen mindez?

Hinkemann: Hogy nem tudom, mióta van ez bennem, amit most felismertem. Az ember élő természete erősebb, mint az esze. Az ész csak az öncsalás eszköze.

Gréte: És mi lesz velem?

Hinkemann: Te egészséges vagy. Egy betegnek nincs semmi keresnivalója ezen a földön, ahol mindenki annyit ér, amennyit használ.

Vagy egészséges és akkor a lelke is egészséges, mondja az egészséges emberi ész... vagy beteg az agya és akkor a bolondok házába való. Nem egészen helyes, de nem is hamis okoskodás. Egy beteg nem képes semmire. Lelke olyan, mint a pacsirta halott szárnya, mint a sas az állatkertben, kinek elvágják az inait... Isten áldjon Gréte, minden jót az életre.

Gréte: Mi szándékod, ember?... Mit akarsz? Egyedül akarsz hagyni?

Hinkemann: Nem a betegségem miatt... nem a szétlőtt testemért... Én az utcákat jártam és nem láttam embereket... csak korképet, csupa álarcot. Hazajöttem és mit láttam: megint grimaszt... és nyomort... a vak kreatúra érthetetlen, végtelen kínját... Már nincsen semmi erőin. Nincs erőm küzdésre, nincsen álmodozásra. Ki nem erős az álomra, nincs annak ereje életre. Az a lövés az olyan volt, mintha a megismerés fájáról elém hullt volna egy gyümölcs... Minden látásból tudás lesz, minden tudásból szenvedés. Én többé már nem akarok ...

Gréte: Te valami rosszat akarsz magaddal... Eugén... Eugén... én... én igazán nem nevettem! Eugén! Hát hallgass már ide! Én nem nevettem. Te... én nálad maradok. Mindig! Mindig! Minden jó lesz megint. Mi ketten... Egyikünk sem fog fagyoskodni... Én nálad, Te nálam...

Hinkemann: Te nem nevettél... Nézz a szemembe... Hiszek neked Gréte... Ő te! (MAGÁHOZ CSÓKOLJA). Minden jó lesz megint... Én nálad. Te nálam...

Gréte (HOZZÁSIMULVA):

Nyár lesz, az erdőben csend... Csillagok és kéz a kézben...

Hinkemann (GYÖNGÉDEN ELTOLJA MAGÁTÓL):

Ősz jön majd, mindenütt fonnyadt levél Csillagok... és gyűlölet!... Ököl ökölnek feszül...

Gréte (FELSIKOLT): Eugén!

Hinkemann (FÁRADT LEGYINTÉSSEL): Nagyon sok az, amit tudok...

Gréte (MINT EGY GYEREK, SIRVA): Ne hagyj magamra... Én eltévedek a sötétben... Én lebukom... Csupa seb vagyok... Hogy fáj! Hogy kínoz!... Oh... Oh... Ügy félek az élettől! Gondold csak el: egyedül! Az életben egyedül! Egy erdőben, vadállatok közt egyedül! Senki sem jó. Mindenki tép egyet a szíveden... Ne hagyj magamra!.., Ne hagyj egyedül!! Isten jelölte ki a sorsomat. Én hozzád tartozom.

Hinkemann: Ami a természet ellen van, az nem jöhet Istentől. Próbáld meg Gréte, próbáld meg... Küszködj... te egészséges vagy... Kezdj új életet... harcolj egy új világért... a mi világunkért...

Gréte (SIRÁSTÓL RÁNGÓ VÁLLAKKAL): Ha akarnám... ha én magam akarnám is... már nem tudom... Nincs semmi bátorságom, össze vagyok törve. (KÉTSÉGBEESETTEN): Istenem, már nem tudok eligazodni. Mi egy hálóban vagyunk, Eugén, egy hálóban. A sarokban egy pók ül és nem enged el bennünket. Be vagyunk fogva. A fejemet már alig tudom mozgatni... Én már nem értem az életet... óh én Üdvözítőm Jézus Krisztus szabadíts meg minket a gonosztól. (NEHÉZ LÉPTEKKEL KITÁNTOROG.)

Hinkemann: Hol van a kezdet és hol van a vég? Ki tudja ezt egy pókhálónál megmondani. (MEGRAGADJA A PRIAPUST ÉS A KÁLYHANYILÁSBA DOBJA): Te hazugisten! Te szegény flótás... (SZÜNET UTÁN): Ha a dolgok igy állnak: ki az, aki jogosan ítélhet a másik felett? Mindenki arra van kárhoztatva, hogy saját maga felett ítéljen...

Megváltás! Megváltás! Az egész világon minden utcasarkon megváltásért ordítoznak! A francia, aki engem nyomorulttá lőtt, a néger, aki engem rokkanttá lőtt szintén megváltásért kiált talán...

Hogy él-e még? És hogy-hogy fog élni?

Vak? Béna? Sánta? Ő engem bántott és neki valaki más okozott fájdalmat...

De ki az, aki mindnyájunkat bántott

Egy szellem vagyunk, egy test...

És vannak emberek, akik ezt nem látják. És vannak emberek, akik ezt elfelejtették. Szenvedtek a háborúban és gyűlölték uraikat és engedelmeskedtek és gyilkoltak!... Minden el van felejtve... Megint szenvedni fognak és újból uraikat gyűlölni és megint... engedelmeskedni... és újra... gyilkolni... És mások lehetnének, ha akarnák. De nem akarják. Megkövezik a szellemet, gúnyolják, megbecstelenítik az életet... keresztre feszítik... megint és újból, most és mindörökké ...

Micsoda butaság! Szegénnyé nyomorítják magukat, pedig gazdagok lehetnének, még égi megváltásra sem volna szükségük... Az elvakultak! Mintha ennek mindig így kellett volna lenni, mintha az évezredek forgatagában máskép nem lehetett volna... Hajókhoz hasonlóan, kiket a ragadó áramlat egymás szétzúzására kényszerit... (KIVÜLRŐL HANGZAVAR. AZ AJTÓT FELTÉPIK. EGY CSOMÓ EMBER NYOMÚL BE. ELŐL MAX KNATSCH.)

Max Knatsch: Az udvaron... az udvaron... a feleséged... levetette magát... Ne nézz oda... Ne nézz oda... ez... rettenetes... (AZ EMBEREK POKRÓCBA CSAVARVA BEHOZZÁK GRÉTE HOLTTESTÉT.)

Hinkemann (MEREV TEKINTETTEL ÉS GÉPIES MOZDULATOKKAL): Hagyjatok magamra, hagyjatok magamra... hagyjatok egyedül a feleségemmel... (KÖNYÖRÖGVE): Kérlek benneteket. (MINDENKI KIMEGY. HINKENMANN AZ ASZTALFIÓKHOZ LÉP. KIVESZ EGY GOMBOLYAG ZSINEGET. NAGY NYUGALOMMAL HURKOLJA KÖTÉLLÉ...) ö egészséges volt és széttépte a hálót. És én még mindig itt állok... itt állok kolosszálisan és nevetségesen... Mindig lesznek emberek, akik így állnak korukban, mint én. De miért ért engem, miért ép engem?... Válogatás nélkül jön a sujtás. Ezt sújtja és azt sújtja. Ezt nem sújtja és azt nem sújtja... Mit tudunk mi?... Honnan?... Hová?... Minden nap elhozhatja a paradicsomot, minden éjszaka az özönvizet.

(FÜGGÖNY)

(Fábry Zoltán fordítása)
(Forrás: Korunk – 1927. jan.)