Az utódállamok magyarsága közül kétségtelenül a jugoszláviai a legszegényebb úgy politikai, mint irodalmi értékekben. A Bácska zsíros földje sohasem termett nagy politikusokat és jelentős írókat és az átalakulás óta is árván és tehetetlenül tengődik a jugoszláviai magyarság, amelynek sem a kisebbségi politikában, sem a kisebbségi kultúrmozgalomban nincsenek hivatott vezetői. Ami a Vajdaságban az utolsó években történt, csak jóakaratú, de szánalmas kísérlet, eredmények nélkül.
Kultúrmozgalmak? Nincsenek a Vajdaságban, vagy csak nagy jóakarattal lehet annak nevezni azokat a bátortalan próbálkozásokat, amelyek nagy ritkán felbukkannak, de sohasem jutnak el a megvalósulásig. Irodalmi folyóirat, magyar irodalmi egyesület nincs és ez mindennel beszédesebben bizonyítja, hogy ezen a területen még nem fejlődött kisebbségi irodalom. Egy-két író folytat csak szélmalomharcot a közömbösség ellen, de vajdasági irodalom nincs, mert ha volna, megteremtené magának a fórumot is, amelyről az olvasóhoz szólna, akár folyóiratot, akár irodalmi egyesületet, vagy könyvkiadó vállalatot. Minderre azonban a Vajdaságban nincsen szükség, mert nincsenek vajdasági írók és nincs olvasó közönség sem. Az a néhány író, aki dolgozik, megelégszik a napilapokkal, különösen a Bácsmegyei Napló-val, amely körül a legtöbb jugoszláviai magyar tollforgató tömörül és az olvasókat még inkább kielégíti a napisajtó. A vajdasági magyar írók egyetlen érdekes seregszemléjét eddig csak a Dettre János és Radó Imre szerkesztésében megjelent „Vajdasági magyar írók almanachja” adta, ezen kívül azonban csak szórványosan és nagyon ritkán jelenik meg egy-egy könyv, többnyire az író saját kiadásában, anélkül, hogy tudomást venne róla a közömbös és tunya bácskai közönség.
A utolsó hónapokban a szabadkai Népkör vette a kezébe — kissé erőszakosan — a vajdasági magyar kultúrmozgalmak irányítását. Amióta a becskereki Ady-társaság és a Bánáti Magyar Közművelődési Egyesület is hallgat, a szabadkai Népkör ragadta magához irodalmi téren is az irányítást és tárgyilagosan meg kell mondani: többet ártott ezzel, mint amennyit használt. Az a kétségtelenül jószándékú, de hozzá nem értő és hibás vezetés alatt álló egyesület helyettesíti a Vajdaságban az erdélyi Helikont és ebben az évben legfőbb ténykedése az volt, hogy egy novella-pályázatot írt ki, olyan megszégyenítő feltételekkel, hogy természetesen egyetlen író sem vett részt a pályázaton, amely így meddő maradt. Hogy az ambiciózus fiskálisok és derék iparosok vezetése alatt álló Népkörtől az eddigi jelekből ítélve nem várhat megizmosodást a vajdasági magyar irodalom, azzal tisztában van Jugoszláviában minden számottevő munkása a tollnak.
Ezek után nem is lehet szó másról, minthogy a Vajdaságban élő kevés magyar író egyéni munkásságát figyelemmel kísérjük. Kik azok, akiket vajdasági magyar íróknak lehet nevezni? A különböző ilyen felsorolások és az új és legújabb „irodalmi lexikonok” annyira visszaélnek üzletes, vagy baráti érdekek szem előtt tartásával az utódállambeli magyar író címének osztogatásával, hogy itt szigorú revíziót kell alkalmazni. Mert végre is a jugoszláviai magyar irodalom szegénysége mégsem jogcím arra, hogy minden ügyes újságírót és kevésbé ügyes dilettánst „magyar íróvá” nevezzünk ki. Ha pedig szigorú tárgyilagossággal mérlegeljük ezt a kérdést, akkor csak nagyon kevés vajdasági magyar írót nevezhetünk meg.
A legkiválóbb kétségtelenül Milkó Izidor (Baedecker), a jugoszláviai magyar írók nesztora, akinek a neve és munkássága túlnő a Vajdaság keretein és inkább a magyar irodalom kereteibe tartozik. Ő egymaga több könyvet adott a jugoszláviai magyar olvasóknak az utóbbi években, mint az összes vajdasági írók együttvéve: hat értékes kötete jelent meg egyszerre, ami ma olyan teljesítmény, amit nem kell külön méltatni. Milkó Izidor neve és értékes munkássága a bázisa a vajdasági magyar irodalomnak és az ő tanulsága, finom ízlése és tehetsége hivatott egyedül a vajdasági magyar írók és olvasók nevelésére. Utána mindjárt Radó Imre következik a sorban, akinek ebben az esztendőben a budapesti Pantheon kiadásában jelent meg „Az akarat szárnyán” című regénye, amelyet komolyan értékelt a magyarországi kritika is. Radó Imre finom elbeszélő tehetsége is túlnőtt már a Vajdaságon és sok régebbi könyve mellett az egyetemes magyar irodalom értéke. Szenteleky Kornél izmos tehetsége is vezető és tanító-szerepre hivatott a Vajdaságban. Legutóbbi kötete „Ugy fáj az élet” szubjektív írásait foglalja magában, ezenkívül azonban a legkitűnőbb, legszélesebb látókörű kritikusa is a vajdasági magyar irodalomnak s vers-fordításai is említésre méltóak. Még Borsodi Lajost lehet megemlíteni, a halk és finomszavú írót, aki minden évben egy-egy újabb ízléses kötettel gazdagítja a vajdasági magyar irodalmat és Ambrus Balázst a finom lírikust, a versek művészi fordítóját.
A fiatalok közül elsősorban Tamás István nevét kell jól megjegyezni. „Fekete majális” című első verskötetének komoly sikere volt és indulása nagyon sokat ígér. Ő már a háború utáni húszéveseket szólaltatja meg a vajdasági magyar irodalomban uj hangon, sokszor merészen, de mindig figyelemreméltóan. Új hangú novellista még Herényi János.
A felsorolás teljessége kedvéért kell csak megemlíteni az utolsó év vajdasági irodalmi termésében Szántó Róbert novelláskötetét, Havas Emil regényét, Csuka Zoltán, Mérő Margit és Fekete Lajos versköteteit.
A többi név nagyrészt a jugoszláviai magyar újságíró-gárda névsora volna, akik — ha nem is aktív művelői a vajdasági magyar irodalomnak — becsületes szándékkal, sok akarattal és teljes felkészültséggel szolgálják ezen a közömbös ugaron a magyar írás, a magyar kultúra ügyét. Ők a névtelen harcosok, a nagyobb megmozdulásokra serkentő élő lelkiismerete a magyar szónak és talán életre hívói lesznek annak a kisebbségi magyar irodalomnak, amely ma még csak zsenge gyermekkorát éli Jugoszláviában.
(Forrás: Korunk 1927. febr.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése