2020. máj. 31.

Kerék Imre (1942-): Nyár

Lágy kerek táj. Mint meztelen nők,

sütkéreznek a dombok itt.

Puha combokat, feszes emlőt

idéznek telt vonalaik.

Mindent magához idomít:

nézd csak, ott azt a fiatal  lányt

kerek fűzkosárral a karján:

belőle is e táj vakít!

 

Hanyatt feküdtem fönn a dombon.

Szívem alatt susog a fű.

Egy felhőn elúszott a gondom,

s most minden olyan egyszerű.

Körülcsobog a kék derű.

Páncélhátú, piros bogárka

mászik ujjaim ág-bogára

s elszáll… örökre ő se hű!

 

Ragyog a végtelen szabadság.

Recézett-szárnyú csend lebeg.

Az égi legelőt matatják

kis bámész birka-fellegek.

Friss szél suhog a domb felett.

A délután nagy, lusta ökre

hűs patakból szürcsöl vizet

s csapkod farkával göbölyökre.

 

Játszom: lehunyom a szemem,

a kékes-lila káprázatok

próbálják hitetni velem,

hogy nem létezem, nem vagyok.

S ekkor betódul fülemen

át mégis a külső világ:

a levegőben hirtelen

kapavasak csengése vág.

 

Fölnézek. Túl a patakparton

lányok hajlongnak, mint a nád.

Sós veríték gyöngyöz az arcon.

Fájlalja mind a derekát.

Egyikük, látom, most megállt

S tűnődöm: köztük van-e vajon

a leendő kis édes asszony,

ki nekem szánja majd magát?

 

Forrás: Somogyi Néplap 21. évf. 156. sz. 1964. júl. 5.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése