Lágy kerek táj. Mint meztelen nők,
sütkéreznek a dombok itt.
Puha combokat, feszes emlőt
idéznek telt vonalaik.
Mindent magához idomít:
nézd csak, ott azt a fiatal lányt
kerek fűzkosárral a karján:
belőle is e táj vakít!
Hanyatt feküdtem fönn a dombon.
Szívem alatt susog a fű.
Egy felhőn elúszott a gondom,
s most minden olyan egyszerű.
Körülcsobog a kék derű.
Páncélhátú, piros bogárka
mászik ujjaim ág-bogára
s elszáll… örökre ő se hű!
Ragyog a végtelen szabadság.
Recézett-szárnyú csend lebeg.
Az égi legelőt matatják
kis bámész birka-fellegek.
Friss szél suhog a domb felett.
A délután nagy, lusta ökre
hűs patakból szürcsöl vizet
s csapkod farkával göbölyökre.
Játszom: lehunyom a szemem,
a kékes-lila káprázatok
próbálják hitetni velem,
hogy nem létezem, nem vagyok.
S ekkor betódul fülemen
át mégis a külső világ:
a levegőben hirtelen
kapavasak csengése vág.
Fölnézek. Túl a patakparton
lányok hajlongnak, mint a nád.
Sós veríték gyöngyöz az arcon.
Fájlalja mind a derekát.
Egyikük, látom, most megállt
S tűnődöm: köztük van-e vajon
a leendő kis édes asszony,
ki nekem szánja majd magát?
Forrás: Somogyi Néplap 21. évf. 156. sz. 1964. júl. 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése