Tág-ölű, zsúfolt városokból
a messze-vándorolt gyerek
övéihez hazajön olykor
s hozza, viszi a híreket,
mint utazó ügynök, akit
határozott érdek terel,
s akárhova is érkezik:
bárhol könnyen otthonra lel.
Mint egy jól-bevert ácskapocs,
két világot eggyé fog össze:
neon-fényes korzón tapos,
de szíve visszahúz örökre
oda, ahonnan messzelökte
végzete, a determinált;
hogy végleg másokéhoz kösse
rövid élete fonalát.
Hány pofon csattant el nagyapja
arcán; hány szájból szállt szitok
a cirádás isten-magasba;
és hány ökölbe-szorított
kéz; hány görbedő mozdulat
kellett ahhoz, hogy eljöhessen
érte a legszebb pillanat:
tanulhat! Hogy ember lehessen?!
S mennie kellett, hogy megértse:
nem az a hit az igazi,
amit otthon, próbált beléje
a plébános úr oltani:
„megadással tűrjük a sorsunk!”
Éjszakánként, mint bibliát
bújta Marxot: „ha mind akarjuk,
megváltozhatik a világ!”
Új hitet kovácsolt magának:
istene lett a Változás.
Fúrója kicsiszolt agyának
a dolgok szűz méhébe ás,
s új törvényeket alakít.
Szívén, akár a csiga házát,
hordja korunk gyönyörű lázát,
s roppant ellentmondásait.
S míg hajónk a Cél felé ring,
nem nézi már en-érdekét.
Csak a bőröndben egy fehér ing
legyen s néha szép nők szemét
csodálhassa: ennyi elég.
Nem spórol luxuskocsira,
ki állandó, gyors tűzben ég,
míg csak meg nem kell halnia.
De addig nem feledheti,
hogy kik emelték őt magasba,
kik adtak szárnyakat neki,
hogy többre vigye, mint az apja,
s próbáljon távolabbra nézni;
s bármilyen magasra lép:
háta mögött már mindig érzi
övéi kérges tenyerét.
Forrás: Somogyi Néplap 21. évf. 156. sz. 1964. júl. 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése