Hiába mondom: „Szivem enyhülj
S szüntesd meg fájó könyeid –
A megtörtént csapáson immár
Maga az isten sem segit!”
Nem, nem tudok vigasztalódni.
Egész nap, egész éjszakán
Esengő, hívó hangját mintha
Örökkön, mindig hallanám.
Tudom, a virág sorsa: omlás,
Hullás: az égi csillagé –
De meghalt gyermekért az isten
Kárpótlást valjon adhat-é?
Tudom, hogy életem fájának
Maradt két kedves ága még –
De oh, borulna rám egy erdő:
Ő
mégis csak – hiányzanék.
Forrás: Endrődi Sándor összegyűjtött
költeményei 1867-1897. II. kötet. Bp. az Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T.
kiadása 1898.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése