Féja Géza: A kuruc költészet

A kuruc költemények szorosabb értelemben a Tkököly s Rákóczi-korszakhoz fűződnek. Tágabb értelemben azonban ide sorozhatjuk mindama költeményeket, melyek a XVII-ik s XVIII-ik század nemzeti szabadságmozgalmaival összefüggnek s a nemzeti tudatnak e korban sűrűn kigyúló fényjeleit fejezik ki. Keletkezésük, kialakulásuk úgy történt, mint a „névtelen költők” verseié általában, azzal a különbséggel, hogy e versek gyújtópontjában országos gondok, aggodalmak, politikai és hadi események állanak. De átírások és tökéletesítések egész sorozatán keresztül juthattak ezek a költemények is „végső alakjukhoz”. A kuruc költészet két ága külön elmélyedést kíván: a Thalynak tulajdonított balladák s a népköltészetben tovább élő kuruc-élmények.

A nemzeti küzdelmek korában a protestálás politikai gondolattá érik. Az elnyomott vallás s az elnyomott nemzet panaszai és lázadásai eleinte összefonódnak a vallásszabadságért s a nemzet függetlenségéért folytatott harc egyértelművé válik. A protestáns biblikus líra is beolvad a korai kuruc költészetébe. Már a hű katolikus Zrínyi is teljesen magáévá tette a protestáns sérelmek ügyét. A magyarság két csoportra szakad: kurucokra, kiknek tudatát teljesen elöntötte a nemzeti sérelmek feletti fájdalom s labancokra, kikben a sérelmek nem hevültek mindenre kész és mindent kockáztató ellenállássá. A korai kurucköltészet:állásfoglalás a királyhű katolikus papság s főnemesség politikai szerepe s az országra nehezedő német uralom ellen:

„Ágyadban nem fekhetsz, mert elordinálta,

Asztalod nem tiéd, mert rajta az kártya,

Több német urakat kártyázásra várja;

Ez Magyarországnak egyik nagy igája.

Az kártyát elunván kezd az kockázáshoz,

Ezzel sem elégszik, alkalmatlansághoz

Másra lépik, mely nincs országunk javához.

Abrakot és szénát kér az lovainak,

Szép fejér, lágy cipót hordat éh gyomrának,

Gyönge levest, tyukhust parancsol szájának

Édes lángízű bort hordat ő torkának.”

A kurucköltészetben a sérelmeket szenvedett rendek társadalomszemlélete bontakozik ki teljes erővel. Legjellemzőbb vonásai: a sérelmek hánytorgatása, a nemzeti-rendi függetlenségre való törekvés, a vallásszabadság követelése és az elkeseredett németgyűlölet. (Mintha Kézai szavai csendülnének meg ezekben a németgyűlölő versekben.) II. Rákóczi Ferenc fölkelését parasztlázadás indította útnak. De, a bécsi politika önkéntelenül gondoskodott róla, hogy mozgalma ne maradjon népi ügy, midőn kitartóan fokozta a rendek sérelmeit s üldözésével létalapjában ingatott meg egyre több nemest. Sokasodott a „bujdosók” száma, kik a kurucságban országos politikai s katonai vállalkozásra szövetkeztek. A sérelmes rendek II. Rákóczi Ferenc mozgalmához szegődtek és a népi kezdetből nemesi-nemzeti ügy lett.

A kurucság társadalmi alkata felel arra a kérdésre is, hogy a kurucköltészetet népi terméknek tekinthetjük-e? Arany János ezeket írja Gyöngyösiről. „Külön népiesről még szó sincs: ami nemzeti az népi is: az elemet költőnk úgy olvasztja magába, hogy sehol meg nem látszik a forradás.” Ez fokozatosan érvényes a kurucságra. A kuruc költészet részben a vázolt történelmi események tükröződése, részben a „nemesi-nemzeti forradalom” érzésvilágának lírája. A felszívott népi elemeket jóformán teljesen áthatotta a kurucmozgalomban uralkodó szerepet játszó rendi-nemzeti ihlet.

A folyton föllángoló harcok nyomán megszületik a kuruc-epika, a harcokat és „veszedelmeket” elbeszélő költemények sorozata. Közvetlen s hű beszámolók ezek a kor eseményeiről, de már eltérnek az előző korszak száraz krónikás modorától. Az írót magával ragadja az esemény s nem rideg beszámolót ád, hanem az együttérző kortárs lírával telített élményeit s tapasztalatait fejezi ki. Általános formájuk: a jajgatás, panasz, fohászkodás s a csata, a pusztulás képei:

„Feketehalomnál esik nagy vérontás,

A holott hallatott szernyű nagy sikoltás,

Mint az sűrű nyilat az puskaropogás,

Véres fegyver előtt egymásra borulás.”

(Gyászének a holdvilági és feketehalmi harcról.)

A késő kurucversekben más költői magatartást találunk. A siralmas, panaszos hangot a vitézi hang váltja fel. Leginkább Balassa Bálint vitézi verseihez hasonlítanak ezek az énekek:

„Mikor Balogh Ádám a kardját emelte:

Sándor László akkor dandárt reávitte.

Vedd fel fiam bátran németnek lövését,

Ne mutasd szivednek semmi röttenését, -

Ne mutasd szivednek semmi röttenését!”

E sorok a „Kölesdi harcról” szóló versből valók, melynek eredetiségét többen tagadják, s a verset Thalynak tulajdonítják. Annyi biztos, hogy úgy költői hang, mint pedig lírai színvonal tekintetében messze kiválnak azok a költemények, melyeket Thalynak, a kuruc korszak szellemi rendezőjének tulajdonítanak, s „kuruc balladáknak” neveznek.

Beszélhetünk-e egyáltalában „kuruc balladákról”? Annyit minden kétkedéssel szemben megállapíthatunk, hogy a kurucköltészetben ott él a balladai hajlam. Mert mi a ballada lényege? Nyilván: sajátságos elhajlás az epikai mértéktől, új költői állásfoglalás az epikai anyaggal szemben. A balladát elsősorban nem „tragikuma”, hanem időmértéke teszi balladává. A ballada lázadás az epika merevebb időmértéke s valóságérzéke ellen egy szintétikusabb (átfogóbb) életérzés nevében. A ballada szabadabban bánik az anyaggal, az idővel és eseményekkel, s rákényszeríti az eseményre az átélő ember sajátságos lírai-drámai ritmusát. Az epika ihletét ezer súly köti, a ballada ihlete: szabadabb időmértéket, sűrítettebb kifejezést követel. Az epika magán hordozza az idő színének nyomait. A ballada az időtlenség színében lép mindig elénk.

Ha a kuruc-élmény a népköltészetbe került, rendesen balladás színt kapott. E népköltészeti lecsapódásokat gyűjtőink több mint egy századdal a kurucság után jegyezték fel. A népköltészetben érte el különben is a legmagasabb fejődési fokát a magyar ballada. Erdélyi gyűjtése őrizte meg e kuruc gyökerű kis költeményt:

„Musztafa, Karafa

És az akasztófa:

Mind ezen három fa –

Mind a három rossz fa.

Körtefa, körtefa,

Gyöngyösi körtefa:

A szegény katona

Megpihen alatta...

Karddal szántja földét,

Vérrel boronálja:

Mégis ő Felségét

Igazán szolgálja.”

E vers nem fűződik időhöz s eseményhez, nem is u. n. „katonaének”, több annál: sűrített, szinte expresszív modorban a katonasors örök folyását fejezi ki. Az időszerű lefoszlott róla, de megmaradt mindaz, ami az idők számára, őriz és felmutat valamit. Tökéletes ballada-csíra, de ballada-esszenciának is nevezhetem. Ugyancsak Erdélyi jegyezte fel a székely kurucok dalát, mely így végződik:

„Bukefal lovát szoritja,

Kardját s fogát ácsoritja,

S ősi javát, szabadságát

Vérrel védi hazáját –

A lófejő!

Medvebőrös kurta kozsók

S bogzott haja a vállán lóg:

Mellette lép szűz hajadon –

Fejér fátyolos menyasszony”...

Ez az igazi balladás összeütközés (tragikum), mikor a háború komor képpel szembeállítja az otthon, a béke arcát: a fejér ruhás menyasszony alakjában.

A XVII. s XVIII. század szociális keserűsége leginkább a „bujdosók” énekeiben összpontosul. ennek az alaknak a sorsa példázza a társadalmi elesettséget, - hozzá fűződött a legmélyebb emberi szánalom. A bujdosó katona sorsának természetes társa és folytatója a népköltészetben a betyár. A bujdosó katona éneke és a betyárnóta is összefonódott később.

A Thalynak tulajdonított „kuruc balladák” sokkal közelebb állanak a népballadához, mint bármelyik költőnk műballadáihoz. Nem csoda tehát, ha eredeti népi termékeket láttak bennük. A kételkedők azután alapos tanulmányokban mutattak rá arra, hogy Arany János hatása is meglátszik helyenkint rajtuk s nyelvükben itt-ott a XIX. század sajátságos színei fedezhetők fel. Mindez annyit mindenesetre bizonyít, hogy Thaly beléjük írt, átjavította, átfésülte őket, tehát Thaly az utolsó 2átírójuk”. De képtelenek vagyunk elfogadni azt a feltevést, hogy Thaly írta ezeket a verseket, hiszen akkor a teljesen jelentéktelen költő balladáiban Arany János mellé emelkedett volna. Lélektanilag érthetetlen, hogy Thaly mindvégig sekélyes költészete e néhány és sajátjának nem vallott versben egészen rendkívüli költői magasságba emelkedett volna. A „kételkedők” szétfoszlottak egy látszólagos csodaelméletet, de ugyanakkor sokkal csodásabb csodaelméletet gyártottak. Azt is elismerjük, hogy a Thaly által közölt kuruc ballada sok esetben XIX-ik századbeli feljegyzése egy bizonyos vidéken szájhagyomány útján megmaradt ősszövegnek. Ebben sem találunk különöset, ha az irodalom élettanát ismerjük. A mély rétegek megőriző képessége mindig sokszorosan erősebb, mint a fejlett rétegeké. Bornemisza Péter feljegyzett egy érdekes népmese-töredéket a XVI-ik században, mely a XIX-ik században összegyűjtött népmeseanyagban kerül ismét elénk, szétlombosodva, de hűen. Arany János is feljegyzett egy szájhagyomány útján fennmaradt kurucéneket.

Magának a Rákóczi-nótának több változata van. Elhisszük, hogy zenéjét Bihari szerezte, de ez még távolról sem bizonyítja azt, hogy nótája és ősszövege nem közvetlenül a kuruc korszakból nőtt. Sőt: gyökerei még régebbiek, hiszen kezdő motívumát már Bónis Ferenc énekében megtaláljuk. A sok változat nemcsak széles, hanem hosszú életről is beszél. Thaly különben a Rákóczi-nótához fűzött jegyzetben el is árulja módszerét: „Csak magam tizenhét variánssal rendelkezem, tizenhét különböző példány használatával és egybevetésével adtam a föntebbi közleményt.” Thaly képessége tehát nem eredeti költői alkotóerő, de mindenesetre elsőrangú rendező képesség volt. Ő maga nem hozott termést, hanem a csírák továbbérleléséhez nagyszerűen értett.

A Thalynak tulajdonított kuruc költemények az egész kuruc korszak legmagasabb rendű költői megnyilatkozásai. Balladás menetük kifejezi a korszak életformáját és egész érzelmi kultúráját. Thaly a költő s Thaly a történetíró is képtelen volt ilyen magasrendű megnyilatkozásra. De rendező ereje szabályozta a kurucköltészet folyamának útján.

Kuruc tábori dal

„Te vagy a legény Tukodi pajtás!

Nem olyan mint más, - mint Kuczug Balázs,

Teremjen hát országunkban jó bor áldomás...

Nem egy fillér, - de két tallér kell ide pajtás!

Szegénylegénynek olcsó az vére;

Két-három fillér egy napra bére;

Azt sem tudja elkölteni mégis végtére

Két pogány közt egy hazáért omlik ki vére!

Rajtunk német dul, rajtunk török jár,

Tüz-vassal pusztul ország és határ;

Ez az istentelen német annyi kárt tött már:

Hozzá képest hogy mit sem tött török, sem tatár!

Az nagy uraknak mézes szókat hány,

S hozzá hodulnak*), mint bódult zsákmány...

Hej nagy urak! nem keresztény, az pogány:

Rosszabb penig még ennél is labanc, valahány.

(* hódolnak)

Mindent igér, e csak szorultában,-

Semmit be nem vált, ha szabadjában;

Az németnek – ebhitünek fogadásában

Ne bizz többet, mint az ebnek ugatásában!

Pusztitani jött, nem segitségre, -

Hogy elfoglalja országunk végre;

Álnoksággal nemzetünknek esküdt vesztére:

De az Isten ráfordítja még ő fejére!

Csak azt nézd pajtás, hogy labanc hol van?

Csak azt vágd pajtás nagy busultodban.

Mert e pogány kiöl mindent édes hazánkban, -

Vágd tehát még az magyar is társaságában!

Tölts kupámba bort, az lelkemnek bort;

Német vesztére üljük meg az tort.

Ma egymással – bajnoktárssal együtt iszunk bort:

Virradatra ugy üssük meg az német tábort!

Töltsd az kupákat, töltsd az pulhákot,

Készen tartsad jó, sullyos szablyádot,

Ugy igyál bort, hogy ha halod az trombitákot –

Vért ihassál, s német testbül rakj garmadékot!

A XVI-ik század erkölcsi páthoszából tragikus nemzeti páthosz lett. E páthosz ettől fogva szerves eleme a magyar lélek elemi megnyilatkozásainak. (E kurucverset Thaly XIX. századbeli szájhagyományok alapján közli. Feltehető, hogy végső formáját jóval a kuruc korszak után nyerte. Gyökerei azonban a kuruc korig nyúlnak.)

A balladás menetű kuruc versek közül egyik legtökéletesebb az

Ocskai Lászlóról való ének.

„Kurucok, kurucok, hajh szegény kurucok –

De megsötitedett ti fényes napotok!

Óh gonosz szerencse, óh keserves óra!...

Trincsíni mezőnek vérrel borítója.

Sok ezren borultak ott önnön vérekben,

Mások tántorodtak régi hivségekben.

Labanc már Ocskai; sok vitéz hadnagyi

Átkozva siratják az ő labancságát:

Verje meg az Isten állhatatlanságát!

Kemény Beleznai, seriny Jávorkával,

Ama Bornemisza, híres Rácz Miskával

Esküsznek Ujvárban egymásnak kezére,

erős esküvéssel Ocskai vesztére:

Bátor vérontásom – törtínjék halálom,

Álnok árulónak bosszuját megállom,

Álnok árulónak bosszuját megállom!”

S nyárnak hévsigében – ősz sürü ködében

Kergetik Ocskait nagy kegyetlen télben.

Beleznai kétszáz labancát levágja –

Pilátushoz küldi őköt vacsorára.

Bornemisza véle gyakran kergetődzik,

Rácz Miska éjjel is ott környül leskődik...

Jávorka pediglen paraszti ruhában –

Egynihány vitézzel csak betör házában,

„Héj Ocskai László! a nagy tobzódástul

Kelj föl immár, érted elgyöttünk Ujvárbul!

Vérünk árulója most add meg magadot!”

Fölkele Ocskai, de fegyvert ragadott..

Kiverik kezébül s ugy homlokon vágják –

Vér elboritotta mint a két orczáját.

Viszik már, viszik már, kötve paripára,

Nyargalton-nyargalvást – viszik már Ujvárba

Hogy vitték a kapun, istrázsa kiáltott:

„Itt hozzák, itt hozzák az Ocskai Lászlót!”

Hadi szék bírái ott egybe gyülének,

Hitszegő felett ők széket ülének.

Irjátok furérok, irjad sereg diák –

Vérveres téntával a nagy szentenciát:

„Világ példájára feje elütessék,

Várnak bástyájára karóba tüzessék.

Hadd lássák mindenek: az lator mint jára,

Ki megszegvén hitit, támadt hazájára!”

Mikor rézdobokat megütték a vártán,

Mikoron a sipot megfujták a bástyán:

Akkor az piacon álltak mind fegyverben,

Kihozzák Ocskait vasakkal terhelten.

Ott felzöndülének vitézek, hogy látták:

„Öld meg az árulót! Hozzá!...” azt kiálták.

S ha fejét nagy hamar hóhér el nem csapja;

Testét vitézlő rend izekké szaggatja!

Föltüzték az fejét a bástya fokára,

A mely néz Nyitrára, egy nagy árbocfára.

Nagy fekete hollók sürün szálldosának –

S ott környül kerengvén, ekkép károgának:

„Kár, kár, kár vala Ocskai Lászlónak,

Ilyen nagy vitéznek lenni árulónak!

De nem kár, hazáját, vérig eladónak

Szemeit kivájni, fekete hollónak!

Már Ocskai László másoknak nagy példa:

Gonosz árulónak így lészen halála!

Lelkeket világon szélvészek kergetik

Azután pokloknak lángjára vettetik.

Ezt szörzék Ujvárban, ezerhétszáz tiszben...

Szegény magyarokat segétse az Isten.”

Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t. Csehszlovákia 1900.