Ha
Zágoni Mikes Kelemen nem kerül ifjú fővel II. Rákóczi Ferenc udvarába,
valószínűleg valamelyik erdélyi kúriában békés, boldog idill közepette telik el
az élete. Jó gazdag lett volna, derék családapa, barátságnak s csevegéseknek
fűszere s a könyvek barátja. De II. Rákóczi Ferenc lett a végzete, utolérte őt
a magányos, szemlélődő és merengő férfiú sorsa, ki ellenállhatatlan erővel
sodródó bolygója lesz a tettekbe siető férficsillagnak. A száműzetés keserves
éveiben el is sóhajtotta, hogy ő nem a szabadságért került a Marmara-tenger
partjára, hanem egy szép, tiszta ábrándért.
Mikes
költött levelekben írta meg a bujdosók sorsának folyását. A legközvetlenebb,
legmelegebb irodalmi formát választotta, s egészen új lapot nyitott az erdélyi
emlékiratok sorában. Hiába keressük nála az erdélyi emlékirat komor történelmi
arculatát és méltóságát. Mikes az élet nyelvén, a mindennapok nyelvének
vidámságával s jóízével beszélt. Humora egészen magasrendű, s távolról sem
anekdotákba fúló humor, mondhatjuk, hogy humoros volt a világszemlélete, derűt
csöppentett minden képére, minden sorára. A komor vonalakat, a sötétedő
érzéseket, panaszokat eredendő ösztönnel játékosra kanyarította, vidámító
csengésre hangolta. Olyan dolog jelentkezik nála, olyan íz, melyet eddig a
magyar prózában hiába kerestünk: az emberi beszéd nyájassága és bája. Tele van
meglepetésekkel, nem várt fordulatokkal. A francia király haláláról ír s
tudósítását így fejezi be: „A lélek kiment belőle, a halál benne maradott”.
Szeret incselkedni, pajkoskodni, huncutszemű megfigyeléseiről számol be. S ez a
pajkoskodás a legnagyobb emberi indulata. Mikor vetélytársa, Bercsényi gróf,
már rátette kezét a vénlegény Kelemen utolsó reménységére, Kőszegi Zsuzsikára,
akkor is csak a csípős tréfáig merészkedik: „Elég a, hogy a jövendőbéli
vőlegényt, vagyis inkább vőembert a köszvény nem háborgatja, és Zsuzsiért
gyakrabban megmosdik;”...
Egészen
lírába illő finomságokra képes: „A való, hogy az elmult holnapnak minden
résziben és ráncában csak a restség nem engedte, hogy írjak.” Tudatos művész
volt és naiv kedélyű ember. A magyar próza erejét, keménységét, férfiasságát,
költői törekvéseit eddig is láttuk, de a „szépprózát”, a tudatos
gyönyörködtetés nyelvét Mikes Kelemen alapította meg. Sajátságos sorsa, a
bujdosás, hajtotta ki benne a reménységnek, az emberi vigasznak ezt a virágos,
tarka ágát. Enyhülés kellett, kedv, s e hiányérzést Mikes a mindennapok
megszépítésével elégítette ki. Mérsékelt, de színes és életteljes díszítés
jellemzi Mikes stílusát, mint a székely stílust általában. „Vannak olyanok,
akik leírják, amit akarnak mondani, de csak száraz, sótalan és ízetlen:
némelyek pedig a legkisebb dolgot is úgy fel tudják ékesíteni, olyan ízt adnak
annak, hogy tetszik”. Nagyszerűen jellemzi saját írói modorát. Ez a pajkos játékos
szem olykor anélkül, hogy eredeti modorából kizökkenne, nagyon mélyre lát. Így
jellemzi a töröktunyaságot, Elő-Ázsiát: „A ház mellett egy tó lévén abban vagy
huszig való bialokat hajtottak, is azokkal egészen felkevertették a tót, és a
sárból a kezekkel vonták ki az emberek a sok halat. Nem lehetett uszni a
szegény halaknak a sáros vízben. Török halászt.”!
Minden
írása előbeszéd és mentegetőzés a hazafelé szálló gondolatok elé. Néha szinte
visszateremti az erdélyi levegő ízét, máskor pedig úgy tűnik fel a már soha
vissza nem nyerhető haza, mint az elérhetetlen hegyen rejtezkedő tündérkert. A
honi békeévek egyszerű életére vágyott, s legalább jó tanácsokat küldött
hazafelé a gazdálkodásról, a gyermekek neveléséről. De mindezeken túl:
megcsinálta a székely író belső formáját. Stílusának bája, furfangos észjárása,
világot és sorsot bíró humora a székely népköltészetet éppen úgy jellemzi, mint
a székely Tamási Áront.
Legmeghatóbb
írása a fejedelemmel való összekoccanását szánja-bánja. 1736-ban írta, mikor
Rákóczi már halott volt: „Sokszor jut eszembe a szegény urunk jövendölése, mert
egyszer a többi között a vásárlónál való számadást hogy oda adtam volna, - mert
én vásároltattam, ami köntösihez és a házbéli eszközökhöz kivántatott – a
fizetőmester, aki vásárolta parancsolatomból, nekem számot adott, én pedig azt
a számadást megmutattam a fejedelemnek. De azt jó megtudni előre, hogy
szegénynek olyan természete volt, hogy a számadásban nem nézte, hogy miért
adtanak harminc vagy negyven tallért: hanem ha tíz vagy tizenkét poltura érő
portékát olcsón tettek-é vagy drágán. Az olyan apró állapotban mindenkor
gáncsot talált. – A számadásban tehát egynehány poltura érő portékán megakad a
szeme, és kezdi mondani mintegy nehezteléssel, hogy drágán fizették, nem
kellett volna úgy venni. Én azon szokásom ellen felindultam, mert nekem úgy
tetszett, mintha bennem kételkedett volna, és mondám mint goromba: ha bennem
kételkedik, parancsolja másnak, a ki vásároltasson. Erre szegény semmit nem
felel, csak kezembe adja számadást, és elfordul tőlem érdemem szerént. Ezzel én
is kimegyek. Másnap semmit sem szól hozzám, én pedig csak várom, hogy szóljon.
Még másnap, akkor sem szól semmit is – a már nekem nehéz volt, mert megüsmértem
ostoba cselekedetem. Harmadnapján már nem tűrhettem, bémegyek utána az
iróházában, ott eleiben borulok és könnyes szemmel csókoltam kezét, és kértem
bocsánatát. Erre az a ritka és nagy ember megölel, és mondja: „Megbocsátok –
sokszor eszedbe jutok én neked, ha meghalok- sokszor megemlegetsz engemet: de
akkor késő lesz”. Ha akkor sírva hallottam ezeket a szókat, most könnyes
szemmel jutnak eszemben. Bé is teljesedtek! – Isten így akarta - mindenben dicsértessék szent neve.”
Ez
volt az utolsó tisztelgés a nagy fejedelem emberi nagysága előtt.
Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom
története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t.
Csehszlovákia 1900.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése