Féja Géza: Az erdélyi emlékirat

Az erdélyi emlékirat tulajdonképpen Mindszenthi Gábor naplójával kezdődik* (* 1540-ben jelent meg), de igazi virágkora a XVII-ik század második fele s a XVIII-ik század eleje. Mindszenthi naplója Szapolyai János életének utolsó napjait örökíti meg a „hű udvari ember” hálatelt s elfogódott hangján. A későbbi emlékiratok azonban már szélesebb sodrú művek: Kemény János fejedelem önéletírása, Szalárdi János krónikája, Cserei Mihály históriája, Apor Péter s Bethlen Miklós emlékezései. S történelmi köntösükön átüt az irodalmi szándék: egyéni vallomás az életről, egyéni állásfoglalás a történelmi személyekkel és eseményekkel szemben. A XVII-ik század magyar életét minden más műfajnál különbül tükrözik.

A Mátyás halálával porba hullott magyar irodalmi gondolatot Erdély emelte fel újra. Mátyás európai magyar politikát csinált, Erdély kelet-európait. Az erdélyi birodalom Mohács utáni Magyarország erőinek első valószerű mérlege: kiegyezésekre kész s a kiegyezéseken belül elszántan gyarapodó, megtartó, megőriző okosság birodalma. Legnagyobb fejedelme s igazi megtestesítője pedig Bethlen Gábor volt, kinek Szalárdi szerint, „sok volna előszámlálni az építésben való telhetetlenségét.”

Bethlen Gábor „épülete” azonban méltatlan utódok kezén csakhamar veszendőbe ment, az erdélyi emlékiratok szerzői már a pusztulás éveiből tekintenek vissza Bethlen Gábor birodalmára, akár egykor a humanisták Mátyás király roppant álmaira. S igazi írói ihlettel megcsinálják Bethlen Gáborból az élet s a magyar valóságérzék építő hősét. Erdélyen fejedelmek és fejedelmi szándékok nőttek folytonosan egymás mellé, mintha a törzsi ősemlékezés még mindig felütné fejét. S ennek megfelelően: csupa belső hadakozás az erdélyi élet, pártok viszálya, az emberek hónuk alatt hordják a fejüket. Kitűnt, hogy a rendi Magyarország nagy uralkodó egyéniség nélkül mennyire képtelen az államalkotásra. Bethlen le tudta vezetni a nyugtalan erőket s mi több: nagy vállalkozásokra rendezte őket. Erdély egysége és ereje az ő sokrétű zsenialitásának eredője s eredménye volt. A nagy fejedelem egyúttal ravasz, eszközökben nem válogat gazda és kereskedő. Nagy józanság, magasrendű politikai tudat s valami nagyon színes látás jellemzi Kemény Jánost. Wallensteinről ezeket írja: „... halálban buburékolva gyönyörködő ember volt.” Egy mondatban: a zsoldoshordák egész arca!

Szalárdi János „Siralmas Krónikájában” (1662-ben jelent meg) már kivirágzik Erdély fejedelmi és emberi eszménye: az építő férfiú. Cserei Mihály históriájában pedig az erdélyiség, az erdélyi birodalmi gondolat már teljesen öncélúvá lesz. A „két pogány”, tehát a török  a német között a teljes magyar önállóságot kalandos álomnak tartotta s Keletre adta le szavazatát: a török uralom igen könnyű fajárom volt s kár volt a német vasjárommal fölcserélni. „A török nemzet tovább egy seculumnál nagy boldogságban s nyugodalomban tartá az erdélyi fejedelmeket.” Gyűlölte a magyarországiakat, a nyughatatlan forrongás és örök lázadás híveit, kik folytonosan kalandokba csábítják Erdélyt s kimozdítják erőt gyűjtő, békés vegetációjából: „Mindenkor Erdély romlása pusztulása Magyarországból következik, mindenkor az erdélyi jó takarékos gazdák javaiból épültenek azok a here, gőgös, nagyravágyó, semmivel nem bíró, haszontalan, tékozló, magyarországi állhatatlan, nyugtalan emberek.”

Csereinél a legszembeötlőbb az író közvetlenebb líraibb, naivabb életszemlélete a történetíró hűvösebb elvontságával szemben. S emellett a protestáns lélek puritán keménysége jellemzi. A végzetet akarja megírni:

„Ezer hatszáz hatvanegy esztendőtől fogva

Micsoda fátumokon forgott Erdély dolga,

És ki miatt származott nagy nyomorusága,

Ez az irás igazán megmondja.”

Históriája verses bevezetőjéből valók e sorok. S Teleki kancellárból, Apafi hatalmas tanácsadójából igazi epikai erővel alkotja meg a romlás hősét, nagy Bethlen Gábor ellenlábasát. „Bűzbe keverte Erdélyt” ő, aki Magyarországból mindössze „két lóval jött vala be Erdélybe”. Telekiben összpontosítja tiszta, naiv indulattal korának minden bűnét, vérpocsékoló kalandorságát s állhatatlan politikai kapkodását. Teleki a jobbra is, balra is tárgyaló és ígérgető, minden építő ösztön híján folytonosan politikai kalandokat keverő, óriási birtokokat harácsoló úrnak „örök arca”.

Cserei Mihály nem vágyott már a „hadak utjára”. Elítéli Teleki Mihályt, hogy Magyarország ellen vezet hadat, „holott azok is magyarok valának; s mi kárt tettek a németnek, ha magyar a magyart prédikálja és pusztitja?” A kurucmozgalmakat is gyűlölte: „soha nem tudja a föld népe,a kuructól féljen vagy a magyar labanctól, mert az egyik eb, a másik kutya”. Nem hitt már a fegyverek jussában, az élet fegyvereit szerette volna a magyarság kezébe adni: „Isten nem fegyverrel már, mint azelőtt,  hanem patientiával s igazi megértéssel akar minket felébreszteni régi szabadságunk megnyerésére.”

Apor Péter Erdély „változásáról” (Metamorphosis Transsylvaniae) tudósít. A régi erdélyi életmódot írja le meleg s kedvesen dohogó hangon. a vendégségeket,ebédeket, vacsorákat, köntösöket, nyájasságokat, utazásokat, lakodalmakat, táncokat. Éppen úgy, mint társai, ő is az aranykort siratja. Mindnyájuk műveit az ősz aranyos borongása szövi át.

Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t. Csehszlovákia 1900.