Az újkori ember
jelentkezése
Erdélyi
politikus és főember volt Apafi Mihály korában, s Apafit is túlélte, akár nagy
ellenfelét, Teleki Mihályt. Bánfi
vesztőhelyének árnyékában élt s Béldi futásának sorsától remegett. Többször
viselt fogságot, „bujdosva” mentette életét. A kor összes erdélyi izgalmai,
tervei, szándékai összefutottak benne, korszakot viselt magában. Éveket töltött
nyugaton, európai volt akkor is, midőn a legjobban is csak a honi indulatokra
támaszkodtak és csupán az erdélyi fortyogás kifejezői voltak. Teleki Mihály
„franciának” csúfolta őt.
Önéletírása
tulajdonképpen Erdély önvallomása egy század életformájáról. Cserei Mihály
„fekete könyvet” csinált korából. Bethlen Miklós szinte a maguk „tisztaságában”
szemlélte s örökítette meg korának mozdulatait és áramlásait, önmagát védve, de
senkit se ítélve, józan világossággal a végső okokig nyomozva. Erdély romlása
történelmi méretekben éppen ezért nála bontakozik ki igazán: a sors szilárd
vonalai már tejesen megtörtek csak bujdosások, tiprások és lázadások vannak,
céltalan utak s jóvátehetetlen szakadékok.
A
saját életét feltáró vallomás éppen olyan teljes és maradéktalan, mint az
„erdélyi vallomás”. Bethlen Miklós az első újkori magyar, kit már az élet
teljessége érdekel, szép és rút, a nyílt s a „titkolni való” dolgok. minden
egyként fontos számára, ami emberi. Az első magyar író, kinek emberi szemlélete
újkori méretekig szélesedik. Az ember emésztése, testének eseményei éppen úgy
érdekelték, mint lelki válságai. Erkölcsi intelmeit a boldog házasélet testi
titkaival együtt hagyta utódaira.
Ott
volt Zrínyi Miklós halálánál:
„Ezalatt
szép őszi idő járván, majd mindennap vadászni jártunk, paripát adatott
mindenkor alám. 18 novembris erdei disznókra menénk, ebéd után hintón, volt
ugyan paripa is, Vitnyédi az első, én a hátulsó ülésben bal s ő jobbfelől
ültünk csak hárman: egy fabulát beszéle, méltónak, tartom leírni, nem tudván ő,
hogy három óra mulva meghal, talán cygnea cantiója helyén volt. Az pedig ez:
Egyszer egy embert az ördögök visznek volt; találkozék egy barátja szemben
véle, kérdi. „Hová mégy kenyeres? Nem megyek, hanem visznek. Kik s hova?
Felelék az ördögök: Pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél
rosszabbul nem lehetnél. Felele: Rosszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is
rosszabbul. Melyre emez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol
mindennél rosszabb. Felele: ugy vagyon az, de mégis visznek ők engemet noha
pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig: s hátha
megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, mégis ugyis csak azon pokolba
mennék, hiszen rosszabbul volnék ugy ennél is. Applica Magyarország s Erdélyre,
és a törökre, németre.
No,
elmenénk vadászni. Ő maga levetvén a nagy bő csizmát, melyeket a telekes
bocskorra is felvonhatott, puskával beméne, és szokása szerint csak egyedül
búkálván, löve egy nagy erdei disznót, a gyalogok is lövének egyet a szállónál
s vége lőn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár
hazamenjünk, estefelé is vala. Azonban odahoza a fátum egy Paka nevü jágert, ki
mondá horvátul: én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk,
elveszthetnők. Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván hogy el
akarunk menni véle: öcsém uraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek,
Guzics kapitánynak. csak beszélgessen itt kegyelmetek, öcsém uraimékkal, csak
meglátom, mit mond ez a bolond t. i. Paka, mindjárt visszajövök. Csak
bocskorban lóra kapa, stucz kezében, Paka után nyargala; egy sabaudus, Majláni
nevű ifju gavallér, Guzics Öccse inasa, még egy Angeló nevü kedves olasz inasa
és a lovász nyargalának utána; mi ott a hintónál beszélgeténk. Egyszer csak
hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: hamar a hintót, oda az úr.
Menénk amint a hintó nyargalhat és osztán gyalog a sűrűbe befuték én, hát ott
fekszik, még balkezében,amint tetszett, a pulsus gyengén vert, de szeme sem
volt nyitva, sem szólott, csak meghala. Majláni igy beszélte: hogy amint Paka
után bement a disznó vérin az erdőbe, amig ők a lovakat kötözték, csak hallják
a jajszót; Paka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Paka egy horgas fán,
az úr arccal a földön, s a kan a hátán; ő hozzá lő, elfut a kan, érkezik Guzics
és Angeló, az úr felkél és mondja: rutul bánék velem a disznó, de ihol egy fa
(melyeket csatákon is magával hordott zsebébe) állítsátok a sebnek vérét véle,
de hijába, csak elfolyt a vére, először ülni, azután hanyat fekünni, végre csak
meg kelle halni, mert a fején három seb vala: egy balfelől a fülén feljül a
feje csontján ment csak, és a kannak agyara a homloka felé szakasztotta rutul a
feje bőrit; más ugyan a bal fülen alól az orcáján, a szeme felé, rut
szakasztás; de ez kettő semmi, hanem harmadik jobbfelén a fülén alól a nyaka
csigájánál ment bé s elé a torka elé ment, és a nyakra járó minden inakat
kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén; volt a kezén valami kis
körmöcslés, de semmi sem volt. Rettenetes sírás lőn az erdőben, a legalábbvaló,
csak a gyermek is siratta. Azt akarják vala, hogy én vigyem a hirit a feleségének,
de én, mint uj isméretlen ember, elvetém magamról Zichy Pálra. Fogók a testet,
és amely kétfelől eresztős hintóban kimentünk volt, abból az üléseket kihányván, abban nyujtóztatók, és én
az ablakban ülék és hazáig fejét, mejjét tartottam. Otthon fejér bársony
dolmányba öltöztették és osztán ereztették a feleségét hozzája, aki eszén sem
volt buvában. Igy lőn vége Zrínyi Miklósnak; csuda, olyan vitéz sem lőtt, sem
vágott a kanhoz, stucz, spádély lévén nála.”
Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom
története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t.
Csehszlovákia 1900.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése