Smaragdzöld mezőn szétterül
aranyszíne a napnak,
pipacsok vörös bársonya
áldoz a pillanatnak.
Szél lebben, fennen gólya száll
tenger hullámú égen.
Nyárfák sudárja út tövén
táncol a kósza szélben.
Lebeg a lég, remegve lép,
hullámát szerte szórja.
Tükrén mereng a nagy világ,
- valóság másolója.
A róna mása visszanéz,
tótágast áll a réten:
Az van itt lent, ami pihent
imént még fent az égen.
Lágy nyáresti szél
hozza felém a
tücsök ciripelését…
Lágy nyáresti szél
hozza felém a
tücsök ciripelését
s rezegteti a vén
diófa levelét
szirompuha bánatok
elborítanak, szívem
lassabban dobban
- emlékezem a
múltra, a derűre
s az őt követő
fekete borúra, mely
lelkem nyomja,
s feszíti.
- láttam az álmot,
ami édes volt és csodás,
mikor érett a búzakalász,
Ő ott várt, s fekete
hajába a szellő
kis forgókat fújkált,
kék szemével engem
csodált, s aranyló
búza között, piros
pipacsnak öltöztetett,
s fehér vászonra
így kerülhetett rózsás
arcom, s minden boldog
kacagásom. Lerajzolt
s megfestett. Szívem
csodálta e képet,
hisz a Nap fénylő
sugarait is letette
mind elém. Istenem
még sosem láttam
íly szép búzamezőt,
melyben tüzes, piros
pipacsként festette
le a féltve őrzött,
szerelmes nőt. Derűs
volt az égbolt, s a
Nap melegen ontotta
sugarát, de jött egy
gonosz, szürke felhő
s hideg-fényes gyöngyét
szórta szét, most
sírt igazán az ég.
Ő, az édes festő
fogta vásznát és
ment, szaladt a vén
diófa árnya alá, de
a festett képen a
piros pipacs már
nem csillogott, hanem
könnyezett. Hűs alkonyi
csönd s a mező fölött
a felhőkből már csak
permetező eső lett.
Búzakalászok hajoltak
jobbra-balra, s szegény
pipacs földig volt tarolva.
Már nem ragyogott sem
a mezőn, sem a képen
csak a festő meleg szívében.
Lágy nyáresti szél
hozza felém a
tücsök ciripelését…
Szeged, 2006. 01. 18.
(Forrás: internet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése