Álmomban ültem egyedül s unottan,
Dübörgve vitt a gyors vonat,
Éj volt, s az ablak üvegéhez nyomtan
Hűsítni égő arcomat.
Beárnyékolva pislogott a lámpa,
Tört fénye félhomályba fúlt,
S néztem ki a sötét nagy éjszakába,
Mely a vidékre ráborult.
Előbb egészen egyszínű sötét volt,
Míg hozzá nem szokott szemem,
Csak néha tűnt fel egy parányi fényfolt,
S suhant el újra, hirtelen.
De lassanként a tárgyak is kiváltak:
Futó fák, egymást kergetők,
Völgy és patak, úszó fehér ködárnyak,
S nagy, néma szunnyadó mezők.
Hallgattam a kerekek kattogását,
Úgy kísért, mint a gyász-zene,
S elfogott valami nagy sivárság
Kietlen, átkos érzet...
Egyszerre csönd lett, s egy szempillanatban
Eltűnt alólam e vonat,
És az éjben én kihalt úton haladtam,
Vonszolva vérző lábomat.
Mentem szorongva. Mint a végtelenség
Vonult tovább a gyászos út;
Előttem a sötét reménytelenség,
Mely enyhe révbe sohse jut...
Év évre jő; oly rég volt már ez álom,
De gyásza itt maradt velem,
S a végzetes vad utat egyre járom,
Vigasztalan, reménytelen.
(Forrás: Vasárnapi Újság 64. évf. 1917. 51. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése