Egyik cikkemben felvázoltam már az ír regionalista drámakísérletet. Most az egyes drámaírókról szeretnék egyet-mást elmondani.
Yeats az Abbey-színház elismert pogánya volt. Ha nem is dogmailag, hitével a tündéreken és az „apró nép”-en függött. A kereszténység kevesebbet jelent számára, mint „az igazság látomásai, melyek az elme mélységeiben buggyannak fel, amikor a szemek be vannak hunyva”. Yeatsnek csaknem mindegyik darabja népmeséken alapszik, vagy legalább analógiában van azokkal. A legegyszerűbb példa a Cathleen grófnő (az ír mozgalom által elsőként előadott darab), nem más, mint néplegenda, mely az összes európai nyelvekbe a perzsából jött át. Azt hiszem, Yeats munkásságának egészében három tulajdonságát lehet észrevenni: a hazafiasságot, egy, az érzéki benyomásokon túli világ tanát és azon poéták, misztikusok és paraszti emberek méltóságának bizonyítgatását, akik fel tudják fogni ezt a világot. Yeats álmodozó, eszményi hazaszeretete hajtja át „Kathleen Houlihan-ban” című kis darabját. Írország egy öregasszony alakjában szerepel, akit idegenek megfosztottak gyönyörű zöld termőföldjeitől.
„A szív vágyának birodalma” (The land of Heart’s Desire) című darabjában adott Yeats először kifejezést a tündérvilágban való hitének. Mary Bruint-t, a fiatal menyasszonyt, egy gyermek elvezeti abba az országba, „ahol senki se lesz öreg, kegyes és bölcs”. Holtteste a kunyhóban marad. Jelentős Yeatsnél, hogy a tündérgyermek boldogságát ellentétbe állítja a megkínzott Isten keresztre feszítésével. Van a darabban célzás arra, hogy a tündérvilág erősebb, mint az egyház, mert a pap a gyermek felszólítására leteszi a „rút” feszületet és tehetetlen a gyermekkel szemben. A cím is arra utal, hogy ez a világnézet kívánatos. Yeats egyik kedvenc motívuma, a keserű nyelv és az édes nyelv szintén a tündér fölényének kimutatására fordul elő a darabban.
Élete delén Yeats „A homokóra” (The Hour Glass) címmel írt hosszabb művet. Ebben szimbólumok szemléltetik bölcseletét: a Bölcs, a Tanítványok és a Bolond. A Bölcset nem nyugtatja meg a saját tanítása, hogy nincs az érzékek számára érinthetetlen világ. A Bolond, aki egyedül érezte meg ezt a világot, restségében túlságosan eldurvult ahhoz, hogy megváltsa és az egész világ elpusztul. Yeats volt az egyetlen ír drámaíró, aki versben írt. Nyelvének varázsa a „Homokórá”-t egyik leghatályosabb tiltakozássá avatja a materializmus ellen.
A „Király küszöbe” (The King’s Threshold) után, mely védőbeszéd a költő helyzetéhez való jogának megóvására, jutott el Yeats oda, hogy megírja költői kereső vívódásának netovábbját, az „Árnyas vizek”-et (Shadowy waters). A költő és a gondolkozó beszédes üzenete a világhoz, ez az ő remekműve. Forgael, a darabban szereplő tengerész, akit valami megfoghatatlan belső ösztön űz, maga a költő, olyan kereső tépelődésben, mely felől „a világ semmit sem tud”. A végén tovább folytatja útját Dectora társaságában, aki szereti őt és elvágta a kötelet, mely a többi hajósokhoz fűzte. „Magános utazás különös gondolattengereken”, mondotta Wordsworth, előre megsejtve az „Árnyas vizek”-et. Yeats a gondolat csendességeit, magánosságát, önmagára utaltságait hangsúlyozza. Itt kell keresnünk a valóságot. „A képzelet az ember maga”, írta Yeats, „és a világ úgy maradandó, ahogyan a képzelet látja”.
Ebben az ír vállalkozásban a férfiak voltak az álmodók és a nők, Lady Gregory és Miss Horniman, a realisták. Amint Yeats műveiben arra törekedett, hogy a szellemvilág valóságát mutassa ki, Lady Gregory ennek a világnak a valóságát ábrázolta. Alakjai nem révetegek, mint a Yeatséi s nem versben, hanem prózában írt. Darabjait Írország Kiltartan nevű vidékének nyelvjárásában, éles és rugalmas angolsággal írta, mely azonban nem olyan költői és mély, mint a Synge nyelvezete. Ezek a darabok szépen világítják meg Írország szegény néposztályait. Lady Gregory minden helyzetben leírta az ő parasztjait: tréfásan a „Hírterjesztés”-ben; félkomoly-félvidáman a „Holdkelté”-ben (Rising of the Moon); és a legtragikusabb erővel a „Börtönkapu”-ban (The Gaol Gate) vagy „Macdonagh feleségé”-ben (Macdonagh’ss Wife). A legjobbat élesen körvonalazott és tisztán jellemzett egyfelvonásosaiban adta, részben Moliére-től tanulva, akit angolra fordított.
Lady Gregory nagy teljesítménye az volt, hogy kiölte az angol dráma hagyományos színpadi ír polgárát, azt a figurát, akit legfeljebb a kora révén illethetett tisztelet, akit azonnal fel lehetett ismerni a jelmezéről, kiejtéséről, meg arról, hogy rendesen részeg volt és káromkodott, miközben buta „ír kiszólás”-okat ejtett; szentimentális fickó volt, mosollyal az ajkán és könnyel a szemében. Lady Gregory kiaknázta az ír jellem sokféleségét. A szegényeket mutatta be, nem mindig kedvezően, de amilyenek voltak. Neve vígjátékaival kapcsolódott össze, noha közel harminc különböző műfajú darabot írt. Említettük bohózatait és tréfásan-komoly műveit. De vannak történelemmel színezett és vallásos érdekű darabjai, továbbá csodajátékai és tragédiái is, részint egyfelvonásosak, részint hosszabbak („Grania”, „Kincora”). Legtöbb esetben az ír paraszttal foglalkozik. A „Hírterjesztés” az ír hiszékenységet és pletykára való hajlandóságot gúnyolja ki; a „Tele Hold” (Full Moon) azt az önhittséget, mely szerint mindenki másnak „baj van a fejében”; a „Dolgozóház Őre” (The Workhouse Ward) az ír viszálykodást; a „Kép” (The Image) a sokbeszédűséget, mely semmire se visz; míg a „Holdkelté”-ben nagylelkű hazafiasságukat; a „Börtönkapu”-ban tántoríthatatlan bátorságukat; „Macdonagh feleségé”-ben a szegények szenvedélyes odaadását rajzolja.
E látszólagos gazdagság ellenére Lady Gregory működési tere meglehetősen szűk s ugyanaz a gyengesége Sean O’Casey-nek is, az egyetlen nagy tehetségű drámaírónak, akinek munkája figyelmet keltett Angliában a háború óta. O’Casey egyik szerezője volt a Citizen Army-nak, a polgárhadseregnek, melyet a szabadságharcban (1916) az angol haderővel való szembeszállásra toboroztak. Foglalkozása szerint kőműves volt. Azt beszélik róla, hogy legnagyobb tragédiáját („Juno and the Paycock”) munka közben gondolta ki, mialatt egy létrán állva dolgozott Dublinban. Ez a darab, továbbá „A merénylő árnyéka” (Shadow of a Gunman) és „A göncölszekér meg a csillagok” (The Plough and the Stars) szerezték meg a hírnevét. Az utóbbinak van egy jelenete, melyben egy asszony aggódva figyeli az ablakon át a polgárhadsereg és a királyi haderő közötti harcot. Ez a hajtásos eleme a tragédiáinak. Nem a harcot mutatja be, ami üres szenzációhajhászás lenne, hanem a válságos napok zavarodottságát népe életében. Látjuk a betántorgó, vérző sebesülteket, amint a nők ápolják őket. A nők szerepe a háborúban, O’Casey szerint, a leghősiesebb. O’Casey férfialakjai önzőek, részint eszményeikhez való ragaszkodásuk, részint eszménynélküliségük folytán. Járnak a maguk útján, mialatt a nők az életüket áldozzák fel, úgyszólván óránként, teljesen önzetlenül. Ez a filozófia nyilvánul meg a „Juno and the Paycock”ban is, ahol a tragédia természetszerűleg bontakozik ki a szereplők jelleméből. O’Caseyt borzadásba ejtette az életnek az a pusztulása, amit a forradalom von maga után. A háborúban pusztulásnak kitett ősi jellem erőforrásait többre értékelte, mint az üres idealizmust. Emiatt – s azért is, mert némelykor részegesnek mutatta az ír3eket – O’Caseyt 1916-ban áruló gyanánt támadták a társai. Az élet feletti bensőséges szánakozást alkotó humor ellensúlyozta benne. Második Syngenek nevezték el, de második Synge nincsen. O’Casey fotografálás szerű módszere mélyén alatta marad annak a költői realizmusnak, amelynek Synge mestere volt.
Synge, amikor az Aran-szigeteken belekóstolt az élet teljességébe, tragikus és humoros elemek különös vegyülékét találta meg benne. Ő az egyikben éppen úgy, mint a másikban, egyformán nagyot alkotott. Jó szerencséje volt, hogy elsőrendű irodalmi kifejező eszközt kapott a kezébe készen. Az Aran-szigetek angol nyelve tiszta, muzikális, költőiségre hajlamos, annyira, hogy a legközönségesebb halász is csak úgy szórja a más szavakkal ki sem fejezhető metaforákat. Synge ezt a tájszólást az ottani parasztok képességeinek határán jóval túlfejlesztette. Kezében majdnem mesterkélten művésziessé vált, de azért nem lett túlzottabbá, mint a Shakespeare rímtelen verselése. Született angol az első pár szótag üteméről azonnal felismeri Synge-e és mégis bármilyen dallam elhordozására eléggé változatos.
Rövid pályafutása alatt (1903-1909) Synge hat színdarabot írt. A „Völgy árnyéka” egy asszonnyal foglalkozik, aki elnyomott életéből való szabadulásra vágyik s elmegy egy csavargóval. A „Tenger lovagjai” (Riders of the Sca), a modern színpad legkiválóbb egyfelvonásosa, leírja, hogy hogyan pusztította el egy anyának nyolc fiát a tenger. Ez a tragédia odáig egyetemesíti a küzdelmet, amíg az a természeti erők és az ember konfliktusává válik. Az érdeklődés tragikai középpontjában ez a konfliktus áll, de a szereplőkre már előreveti árnyékát a végzet ítélete, akár a görög sorstragédiákban. „Az üstfoltozó lakodalma” (The Tinker’s Wedding) bohózat. A „Szentek kútjá”-ban (The well of the Saints) két vak és fertelmesen csúf koldus gyönyörűnek képzeli el egymást. Visszanyerik a látásukat. A valóság olyan megrendítően keserű, hogy amikor ismét vakság ereszkedik reájuk, másodszor már nem akarnak kigyógyulni belőle. A „Nyugat játékosa” című darabját egy fiatal naplopó sikeréről írja, aki egy ír kocsmában nagy hatást ér el azzal, hogy apagyilkosnak adja ki magát. „Deindre of Sorrows” (A bánatos Deindre) egyik ír legenda hősnőjének a tragédiája.
Nyelvkészségén kívül még két olyan körülményre mutathatok rá, amelyek J.M. Synget a többiek elé és felé helyezik. Az első: mélységes életkritikája. A „Völgy árnyéká”-ban még állásfoglalás nélkül mutatja az életet. Később már azonosítja magát vele és megmutatja, hogyan közelíthetők meg erőforrásai teljesen. A „Tenger lovagjai”-ban a képzelet a kivezető csatorna, Deirdrenél egy nagy szenvedély hatalma. Ámde Synge akkor aknázza ki az életet egészen, amikor egy lépéssel még előbbre megy. A legmagasabb fokú művészettel előtárja az élet korlátozásait, cselfogásait és rászedéseit, a beteljesülés küszöbén való megtorpanásait. A „Tenger lovagjai” az emberfeletti hősiességet idézi fel, de a vakmerőség számára a halált tartogatja. A „Szentek kútjá”-ban a koldusok gazdagok, míg illúzióban élnek és a valóság rommá zúzza boldogságukat. A „Nyugat játékosá”-ban egyszerre visszaérkezik az apa, kötésben, s eloszlatja a mesemondónak és a kedvesének, Pegeennek az ábrándjait: egyszerű hétköznapi teremtésekké zsugorodnak össze. Végül „Deindre” arra figyelmeztet, hogy még a szerelem is elhalványodik, csak a halál tarthatja meg frissen és üdén.
A Synge felsőbbségét magyarázó második körülmény az a mód, ahogyan ő harmóniába hozza az embert és a külső Természetet. Ide sorolhatók még a nagyszerű helyzetrajzok, melyek közreműködnek jellemfestésében. Valami primitív zordonság leng alakjai körül. A Deindre, vagy a „Tenger lovagjai”-nak Mazuzyája által beszélt bonyolult nyelv egy az óceán felületén szálló, állandó mozgásban levő és szenvedélyes szélfúvást juttat az eszünkbe. Belső indulatból fakad, egyszerű és végtelenül ismétlődik, olyan, mint a hullám mozgása, amikor erőt gyűjt és amikor megtörik a hullám.
(Az Erdélyi Helikon fordítása angolból)
(Forrás: Erdélyi Helikon 1931. jan.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése