Mollináry Gizella: Az arc elsötétül

Alig fertálynyit olvastam el belőlük, úgyszólván még csak a legelső verseket, máris tudtam, hogy egy mindent megmondónak szánt könyvet tartok a lámpám fénye alá. Éjnek szakán kapudörömbölés, türelmetlen és vészjósló, szokott így felriasztani, vetett ágyon nyugvást megrontani, oh nem a szállást kérő kapuverése, hanem aki árvíz előtt rohan vagy mérhetetlen gyász sújtotta, minek most – most hasad egyetlen szóba a fájdalma, vagy aki vak utcákon lángokban égő ruhában szalad, mint éppen Mollináry Gizella, ez a „fille ardente”, ahogy megtaláltam az igazi nevét Verhaerennek „Les blés mouvants” című könyvében.
 

Mitől ez a nyugtalanító, szinte nyers megrohanás ebben az erős hangú lírában? Ahogy én éreztem ki, attól, hogy Mollinárynál eleven élmény és költői forma pillanatnyi összecsattanásából teljesedik meg a költemény. Itt nincsenek a lélek méhében szabályos ideig kihordott gondolatok, melyekre az érés folyamán lassan rágyűrűződik egy hozzá idomuló és együtt fejlődő forma. Itt versek dinamikus megvillanásokban és rángásokban élnek, minden egy egyszerre való impulzió egy nagy sietésben: bemenekíteni mindjárt az egész fájó és ujjongó életet, csókgondot és kenyérgondot, férfiben csalódást és gyermeket és ki tudja felsorolni miféle álmokat a mindent megmentő és megőrző művészetbe, mint egy üldözött és megtépett nyájat a karámba...

Én nem ismerem Mollináry Gizellát és még azt sem tudom, hogy szerinte karszti ősöktől eleredt sorsát a magyarság számára kimért földnek melyik pontjára helyezte le az élet forgószele. Csak látok a versein keresztül életében valami örökletes göröngyhöz tapadottságot; hogy témái és egész életszemlélete szerint mintha lenne ő is – nő létére – kemény munka árán a föld irgalmából élő. De túl egyéni életsorson, egy bús költőség elrendeltségébe, mint egy végzetes pókhálóba akadva, bátran és különös szépséggel idézi a dolgokat. Minden, ami visszaverődik fantáziájának tükrében, nevek, miket ad őt körülvevő jelenségeknek és enmagának, ahogy elnevezi a kezeit kenyérgereblyéknek, amint meg tud állítani ilyen kicsinységgel, hogy este házőrző ebet old el portáján és ahogy mondja magáról: hangokon túlra húzott harmonika vagyok az élet értetlen kezében, vagy egy másik helyt az Úristennek vitázva: rajtam kívül ennyi nemes pátosza nincs és nem lehet senki élő másnak, még csak egy-egy virágzó fának – mindezekben van valami teljes zengés, színek és hangok friss matériájában dúskálás.

Van ebben az asszonyi lírában, kétségtelenül van egy bátor határátlépés. Nem politikai vagy világnézeti országszélek zárlatának flagráns megsértése. Sem valami könnyed átrándulás oda, hol vár kényelmesebb lélegzetvétel szabadabb konvenciók területén. Ez a határátlépés Mollináry Gizellának, a nőnek elszánt eliramodása egy bús ítélettől, mely nemének sorsára rápecsételtetett: hogy legyen oktalan tilalmak rabja, míg a világ. Csak a magok művészetét kiküzdeni tudó erősek számára van ebből a különállítottságból menekvés – túl, egy szebb világba, hol szabad a dolgokat legszebb nevükön nevezni és ahol minden megtisztult lélek alázattal kéri és elnyeri a bűnök bocsánatát:

Eddig nem tudtam, mit cselekszem,

Miként a templomok párkányszélein sem tudják

Az aszkéta szentek vállain szeretkező galambok...

Mondhatta volna ezt szebben Mollináry Gizella?!

ANTALFFY ENDRE

 

(Versek. Bp., 1931. A szerző kiadása)
(Forrás: Erdélyi Helikon 1931. jan.)
(A kép forrása: http://indafoto.hu/tag/mollin%C3%A1ry)