A sok üresen hemzsegő jelszó között van egy, amelyet fontoskodó bárgyúsággal, lehetőleg ferencjóskában így fogalmaz meg a kritikus: „az irodalom válságban van!” És éppen ebben a „válságos” időben akad olyan könyvekre az ember, amelyek nemcsak kiáradó hitükkel és művészi erejükkel, hanem az irodalomnak újból megtalált igazi feladatával is azt bizonyítják, hogy nem válságról, hanem megújhodásról van szó. A „kritikus” mindig lecsúszott gavallér volt, aki kedvenc nótáit maga húzta az irodalom ablaka alatt, s ha a jólnevelt író, és közönség világot gyújtott neki, boldogan tűnt el az éjszakába. Ma már, örömmel legyen mondva, nincs jólnevelt író, se jólnevelt közönség: az élet kidobta mind a kettőt az irodalom eddigi lakásából. Szegényes fertályba, kitörött ablakos házba hurcolkodott és nem tartotta érdemesnek erről értesíteni a kritikust, aki hoppon maradva, még mindig odajár a régi ablak alá. Szilágyi Andrást is ezért nem találják meg a kritikusok. De az író, aki a szomszédjában lakik, különös örömmel mond el egyet-mást róla. Róla, ki pirosra gyúlt arccal és szemérmetlen egészséggel áll a legfiatalabb írók rendetlen sorában; áll és makacsul nem dicséri az előtte elmenő urak érdemeit -, hanem Pávelről és Demeterről, eme két erdélyi pásztorról beszél szükséges szavakkal. Pávelről és Demeterről, akik ott szolgálnak valami román faluban egy gazdasági kiskirálynál, akinek se az egyik pásztor, se a másik pásztor nem más, mint egy csodálatos értelmű disznó, amelyik az egész csordára vigyáz.
De nem is részesíti semmi emberi bánásmódban őket, kivéve azokat a gyakori eseteket, amikor szidalmazó beszéddel szóba áll velök és azokat a ritka eseteket, amikor a bérüket váratlan leütésekkel kiadja. És ez éppen olyan természetesnek látszik, mint a humanizmus. Mind az egész világ, s még az égi hatalom is, ott áll a gazda pártján és annyira természetesnek tartja ezt a „rendszert”l hogy még azt hinni se jut eszébe: mindenek így kell történnie. Zavartalan, sőt idillikus világ ez a csúnya világ, mígnem jön egy író, ki a sok eddigi íróktól eltérőleg, felháborodik a szolgatartás megszokott módja ellen és nemcsak a pásztorról énekeli, hogy ember, hanem még a meghízlalt disznókról is kideríti, hogy vértanúk ők!
És igaza van.
Mert a világ egy egész, és azt a csodálatos összefüggést, amely a világ dolgai között fennáll, az ilyen szolgatartók és sokdisznós gazdagok megzavarják. Betörnek más emberek életének szelíd lankáira, megcsúfolják a disznók örök szabadságát és elveszik tőlük azt az isteni falánkságot és rengeteg jó ízt, mely csak az ő számukra termett.
És nemcsak mint embernek, hanem mint művésznek is igaza van.
Mert a szavak piros tégláit úgy rakja egymás mellé Szilágyi András, mint aki mesternek született. És a felrakott templom, amelyben a szegény emberek örök szelídségéről és jóra törekedéséről beszélnek, a maga különös díszeivel, frissen és a jövőnek nekifeszülve hirdeti, hgoy –
Mit hirdet?
Végre nem a transzszilvanizmust, hanem a bedugott szájú, munkára ébredt emberek reggeli köszöntését a falvak, a városok, a síkságok és a hegyek felé. És Szilágyi András tudja, hogy nem fogja mindenki viszonozni ezt a köszöntést. De meg is van a véleménye azokról: „Kicsi és nagy semmiháziak: vallás és nemzetiségre való tekintet nélkül.”
Úgy beszél, mint a gazda a pásztorokról.
TAMÁSI ÁRON
(Forrás: Erdélyi Helikon 1931. jan.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése