Valami új izgalmat, felforgató erejű írást kereső mai ember talán elhalad a könyvesboltban emellett a két csinos könyvecske mellett, és tovább keresgél „modern” könyv után. Meglátja: „Shakespeare”, és mint egy nagyon tudott, rég (még az iskolában) elintézett dolog felett tovanéz. A sajátja kell, a maga koráé. Nem baj, ha csupán a felületet borzolja meg a könyv, ismerőseit keresi, akiket felületesen lát a mindennapi Utcán. De az, aki nagyon csalódott már a „ma” irodalmában, az örömmel kap az ilyen könyv után, a félezreddel előbb írt legmodernebb olvasnivaló után. Mert mégis a legérdekesebb marad az ember, aki csupán felveszi korok és századok új meg új ruháit, és legbelsőbb titkaival, szíve mélyének örök motorjával hajtja életét, irányítja, vagy uralkodik az örök renden. Csak az ilyen régi és mindig új nagy művészek bontják ki az új meg új fátylak közül azt az arcot, amely a jelenhez jött, és megy a jövendő felé, hogy az új maszkokba öltöztessék. Aki már a maszkot megunta nézni, vagy az embert elveszítette az álarcok között, annak nem lehet nagyobb öröme, és frissebb szenzációja, mint megtalálni újra régi nagy mesterek művészetében.
Shakespeare örökre és egyedül áll az európai drámairodalomban. Minden korhoz erős, közvetlen fogantyúi vannak. Az egyik kor szertelen meséi miatt, a másik szenvedélyes nagy alakjaiért, a harmadik pszichológiai mélységeiért és lelki sokszínűségéért, a negyedik nyelvének pazar képtára miatt foglalta le magának. Bárki állt eléje s bármikor, visszatükröződött.
Művészete minden pillanatban mélyről szaggatta fel az ember belsejét. Átlépte a szűkítő törvényeket. Kulisszája nem volt, csak színpada; de nyelvének a legcsodálatosabb díszletraktára van. Dráma helyett néha regényeket írt a színpadra, de a legszövevényesebb életen át emberek járnak, a legfelejthetetlenebb figurák; élőbbek a körülöttünk mozgó embereknél, mert szavaik síkján is tökéletesen jelennek meg. Tetteik helyén sokszor ott áll a szavak áradata, de oly gazdagon és mélyről ömlik ez, hogy mindenik alakjának lelke egy-egy külön dráma, amely egyúttal szerep az egész drámában. Nincs „népség-katonaság”-a, amely a modern színpadon csupán a kulissza megelevenült része. Így örök elevenséget és végtelenbe nyúló karokkal kap határtalanságot a Shakespeare-i mű.
A magyar olvasó rossz fordítások miatt élvező közelségbe a Shakespeare-darabokhoz alig juthatott. Csupán az Arany János, Petőfi, Vörösmarty, Babits fordításai mutatták, emelték az eredetivel egy magasságba Shakespeare nyelvművészetét a magyar olvasó előtt. Ezeknek a sorát gazdagította meg most Kosztolányi Dezső „Rómeó és Júliá”-ja és „Téli regé”-je.
A Rómeó és Júlia átültetése a Shakespeare-darabok között a legtöbb magyar írót foglalkoztatta. Az ezernyolcszázas évek elejétől kezdve többen megpróbálkoztak vele. Legutolsó két fordítása: Szász Károlyé a Kisfaludy-társaság teljes Shakespeare-jében és a Telekes Béláé volt a Képes Remekírókban. Kosztolányi Dezső magyar Rómeó és Júliá-ja most már annak a „végleges” fordításnak látszik, amely után újabb kísérlet legfennebb csupán mint érdekesség jöhet majd számba. A modern magyar írók között talán az ő kezében hajlik a legtökéletesebb készséggel a magyar nyelv. Nála a mondanivalóval legalábbis egyenrangú, ha nem feléje helyezettebb cél a kifejezés, a nyelv tökéletes játéka. Nála a szó rangban mindig első volt. Természetes, hogy így állandóan kínálkoznak számára műfordítói feladatok.
Shakespeare drámaírói művészetének különféle korszakai voltak. Ezeknek jellemző külső jeleit a magyarra fordított drámákon nem lehet látni. A Kosztolányi által fordított „Rómeó és Júlia”, meg a „Téli rege” Shakespeare drámaírásának különböző korából való. A Rómeó és Júlia férfikorának virágzó idejéből, a legharmonikusabban kiegyensúlyozott „klasszikus” időből. A Téli rege utolsó drámái közül, amelyek tele vannak meseszerű, regényes motívumokkal, amelyek kemény és zord tragédiáknak indulnak el, de feloldódnak, megnyugszanak valami romantikus varázslat alatt, a megpihent öregség optimizmusával. Gazdag sokszínűség egyenetlensége tarkállik rajtuk, feloldottság árad szét bennük. Természetes, hogy ezeknek a drámáknak nyelve is más. Rapszodikus, zsúfolt, szertelen; sok gazdag kép félig felrajzolva bennük. Aki Kosztolányi Dezső Rómeó és Júliáját és Téli regéjét elolvassa, pompásan látja meg a magyar Shakespeare-en is ezt a különbséget.
Kosztolányi két fordításán át újra friss élményünk lesz Shakespeare művészete és megnő a vágyunk, hogy a többi Shakespeare-drámát is ilyen tolmácsolásban lássuk.
KOVÁCS LÁSZLÓ
(Rómeó és Júlia, Génius-kiadás, Bp. 1930.
Téli rege, Génius-kiadás, Bp., 1930.)
(Forrás: Erdélyi Helion 1931. jan.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése