Székely Mózes: Zátony

(Géniusz-kiadás, 1930.)

SZEPTEMBERBEN hallottam először a könyvről Budapesten. Fiatal írók beszéltek róla, akik kézírását olvasták, illetőleg akiknek azok beszéltek róla, akik a kéziratot olvasták. Egyhangú, lelkes csodálattal emlegették:

- Ez az első igazán nagy írás Erdélyről, az első, véresen őszinte, monumentális emléke a román impériumhoz kapcsolt magyarságnak, a legborzalmasabb és megművészibb jajkiáltás, a legbátrabb vallomás, amit eddig Erdélyről hallottunk. A legszebb magyar írás minden erdélyi magyar írás között. (Mind superlativus, ejnye!)

- Regény? Ki a szerzője?

- No, nem éppen regény. De művészi írás. A címe: Zátony. Szerzője: Székely Mózes. A kiadó első olvasás után kijelentette, hogy húszezer példánynál alább nem adja. Már lekötötték a fordítást is...

... A cím nem túlságosan kifejező, az író neve nyilván álnév, természetesen. De ki lehet? Valahogy úgy gondolom, hogy a kicsi Erdélyben meglehetősen ismerjük azokat, akik meg tudják írni a mondanivalójukat. Új ember, új író bontotta volna ki a lelkét a mi mindig csodákat váró hegyeink között? De az impérium-változás immár tizenegy esztendeje, hogy elmúlt, aki azt nyitott szemmel élte meg, az már nem lehet túl fiatal. Arról tudnunk kellene nekünk, az erdélyi szellem öregebb napszámosainak...

Sok mindent elgondoltam ezzel a titokzatos könyvvel kapcsolatban és mondhatom, régen voltam olyan kíváncsi könyvre, mint erre.

... Itthon voltam már, amikor egy este a kávéházban megláttam a könyvet. Pestről hozta magával aznap egy újságíró barátom. Még nyomdafesték szaga volt és kézről-kézre járt az írók és újságírók között.

Súlyos könyv, négyszáz oldalnál több, jó papiros, tiszta nyomás, ízléses, egyszerű vászonkötés. Az asztalnál ülők arcán valami furcsa, mohó érdeklődés, várakozó csodálat, meglepetés, öröm, diadal, egy kis irigység is. Egy-egy ideges, halk megjegyzés. A könyv nyilvánvalóan boldog gazdája mosolyogva kérdi:

- Mit szólsz hozzá? Tizenegy esztendő óta harsogjátok, hogy: erdélyi irodalom, erdélyi írók, erdélyi gondolat és most itt egy budapesti kiadású könyv, a szerzőjéről azt sem tudjátok, hogy a világon van és mégis ez a legnagyobb erdélyi írás és a legerdélyibb erdélyi író.

- Olvastad?

- Nem egészen. Csak belefogtam. De az első kiadás már elfogyott...

... Aztán jöttek a különféle hírek, amelyek mind-mind a könyv diadalát hirdették. Pesti lapokban és elvétve erdélyiekben is. Nem kritikák, de hírek, amelyek mind a könyv nagy sikerét kommentálták. veszi és olvassa és falja a közönség osztály- és műveltségbeli különbség nélkül. Ünneplik a könyvet és titokzatos szerzőjét, aki váratlanul, meglepetésszerűen a távoli Erdélyből, az ismeretlenségből egyszerre az elsők legelsői közé lendült.

Végre egy napon asztalomon fekszik a könyv, benne cédula, melyben arra kérnek, hogy az Erdélyi Helikonban én írjak róla.

Aznap este nekifogtam az olvasásnak és másnap éjjel bevégeztem. Azóta eltelt egy hónap és őszintén bevallom, sehogy sem tudok tisztába jönni, hogy mit kell írnom, hogy lelkiismeretes, őszinte és becsületes vallomásom legyen erről az írásról. Be kell vallanom, hogy első olvasása után úgy éreztem, mintha két napig az agyamat és a szívemet szorította volna egy irgalmatlan inkvizítor irgalmatlan csavarszorítója, hogy vallomást csikarjon ki belőlem olyan igazságról, melyet nem tudok és nem akarok igaznak vállani. Zsibongott a fejem és félelmesen vert a szívem, mint halálos, nagy ijedtség után, amiről csak utóbb derül ki, hogy – nem volt értelme a megijedésnek. Be kell vallanom, hogy olyanforma émelygést éreztem a könyv olvasása után, mint amikor egyszer régen, kloroformos altatás után ébredtem fel. Sokáig tartott akkoriban ez a rossz érzésem...

Nem mertem bevallani a könyvről bennem felkavarodott gondolataimat és kialakuló véleményemet. Féltem, hogy irigynek, rosszlelkűnek, gyávának, a helyzettel megalkuvónak tartanak, vagy hozzá nem értőnek és legjobb esetben ostobának. Egyiket sem vállalom szívesen. Viszont a könyvvel szemben való általános hangulatot sem tudtam volna vállalni akkor és – nem tudom vállalni most sem.

A könyv tartalma röviden a következő: A háborúban megvakult Ádám (amolyan fertálymágnás) hazatér nagybátyja erdélyi, Szamos-menti birtokára gazdálkodni. Jön a forradalom és az impériumváltozás, mely Erdély magyarjait (igazában a birtokos történelmi osztályt és a lateinert) alternatíva elé állítja: vállalják-e a harcot az egzisztenciáért és Erdélyért, avagy feladják ezt a pozíciót? Ádám, a vak ember, vállalja: bízik az emberi igazságérzésben. És elbukik. Elbukik nemcsak maga egyénileg, de együtt pusztul vele minden, ami magyar ezen a földön. Nincs kegyelem, nincs irgalom senkinek és semminek, aki és ami magyar, csak azért, mert magyar. A könyv minden lapja következetesen, fokozva és irgalmatlanul egy-egy újabb megalázás, kínzás, kegyetlenség. Elveszik a birtokos földjét, a magyar parasztot tönkreteszik, hogy kivándorlásra kényszerítsék, az iskolát elfoglalják, a magyar papot halálra kínozzák, a kriptát feltörik és kirabolják...

A földjét és népét szerető vak magyar birokossal és a falu hűséges magyar népével szemben állanak konok, gyilkos dühvel a falu földéhes, magyargyűlölő és úrgyűlölő parasztjai, a tudatlan, kegyetlen, hatalmaskodó csendőrök, a brutális dászkál, aki főszolgabíróvá lesz, a renegát magyar, az ázsán provokatőr, a gyáva bíró, a nagyszájú ügyvéd, a mindenáron karriert csinálni akaró politikus stb.

Nincsen irgalom, nincsen kegyelem, visszhangozza könyörtelenül a könyv minden lapja és minden lapja egy-egy elkerülhetetlen magyar tragédia, minden lapja egy-egy vérző, sajgó, új és újabb seb, mely alatt végül menthetetlenül összetörik az erdélyi magyarság... a feltámadás reménysége nélkül.

A könyv nem regény. Nem regény nemcsak a regény akadémikus törvényei szerint, de mert igazi meséje sincsen. Mint ahogy nem regény a Szabó Dezső „Segítség”e sem. De mint az egy hatalmas társadalmi és politikai kritika, monstruózus vádlevél, mely annál súlyosabb, meggyőzőbb hatású, mert az írásművészet teljes tudásával és az emberi lélekre való szuggesztív hatások nagyszerű kihasználásával igyekszik a maga borzalmas vádját bizonyítani.

A könyv rólunk szól. Erdély magyarságáról, akik vállaltuk sorsunkat. Tartalma a földműves, birtokos, az iparos, a kereskedő, a lateiner, a szellemi munkás végzettragédiája. És mi megdöbbenve kell hogy megkérdezzük most, amikor tizenegy esztendeje tusakodunk itt becsülettel, kitartással és sokszor erőnkön felül a magunk puszta egzisztenciájáért és az itteni magyarság jövendő életéért, kérdezzük a könyv olvasása után, hogy tehát minden küszködésünk, minden építésünk, minden akarásunk és vállalásuk hiábavaló volt-e mégis? Kérdeznünk kell, hogy az, amit mi éledésnek, egészségesnek, reménységnek tudtunk, az mind üres, csaló víziója volt-e beteg agyunknak?

A könyvet erdélyi író írta, az kétségtelen. Más, mint közülünk való ember, olyan, aki nem velünk együtt élte meg a forradalmat és az impériumváltozás még ma is befejezetlen vajdásait, az nem tudta volna ezt a könyvet ilyen szuggesztív módon, ennyire a szíve vérébe áztatva megírni. De ha közülünk való művész így lát minket és így látja sorsunkat, akkor kétségbeesve kell kételkednünk mindabban amit eddig tettünk, amiért eddig küszködtünk, amit eddig magyar építésnek gondoltunk. Kételkednünk kellene mindnyájunk józan eszében, kételkednünk kellene hitünkben, reménységünkben, kételkednünk kellene az Úristenben...

Vagy pedig kételkednünk kell abban, amit ez a könyv valóságnak mond, amit ez a könyv a rosszul látott valóságokból logikusan következtet.

*

Újból és újból végiggondolom a „Zátony” tárgyi tartalmát. Újból és újból meg kell állapítanom, hogy minden egyes esete itt vagy ott régen és nyilvánosan konstatált valóság. Tudjuk, hogy voltak és vannak tudatlan és brutális csendőrök, hirtelen a mélyből és szerencsétlenül előrángatott hivatalnokok, sovénségükkel bűneiket, vagy tudatlanságukat takargató vezetőemberek, tudjuk, hogy rettentő és jóvátehetetlen igazságtalanságok történtek a földreform végrehajtása során magyar birtokosok és magyar földművesek, sőt magyar községek kárára, tudjuk, hogy voltak jogtalan meghurcolások és brutális emberkínzások, magyar iskolák igazságtalan bezárása. Tudjuk ezt mind, hiszen a mi magyar lapjaink is sorban mindent megírtak, politikusaink állandóan számon tartják temérdek sérelmeinket és nyíltan ki is mondják a maga helyén azt, ami igaz és ami nemcsak jogtalan, de embertelen is. Mondom, minden igaz egyenként, ahogy azt a „Zátony” mondja, de egyenként igaz, a „Zátony” pedig egy helyre és egyidőre összehalmozva ad mindent.

És, még ha a nemzetárulás és a gyáva megalkuvás vádját is süti reám a magyar közvélemény, meg kell mondanom azt, hogy itt, ebben a módszerben, ebben a beállításban, ebben a csoportosításban van az a falzum, ami minket, erdélyi magyarokat – megvigasztal. Ami elveszi ennek a könyvnek félelmes átkát az erdélyi magyarságról, melyest írója halálra ítélt.

És ami az egyik oldalon – falzum, az a másikon határozottan bántó, lenéző, megszégyenítő valótlanság. Mert valótlanság az, hogy az erdélyi magyarság olyan tehetetlen, olyan passzív, olyan tűrő, alázatos, sőt gyáva csorda, amilyennek ez a könyv bemutatja. Mert, ha olyanok volnánk, bizony megérdemelnők azt a sorsot, amit nekünk a szerző szánt. De, sajnálom, mi nem vagyunk azok az öngyilkosjelöltek, akiket a naiv könyvolvasó zokogva sirat bizonyára, mi nem vagyunk azok a szelíd, krisztusi mártírok, akik alázatos belenyugvással, mint a birkák, megyünk a vágóhídra. De emberek vagyunk, csontból, izmokból és vérből valók, akik védekezünk, ha kihívnak, visszavágunk, ha reánk támadnak, ha megütnek. És akik egyáltalában nem vagyunk már ijedősek, de hiszünk az Életben.

Ez a könyv nem regény. De több akar lenni annál: történelem és prófécia. De mi ezt a történelmet és ezt a próféciát nem vállalhatjuk. Nem vállalhatjuk, mint magyarok és nem vállaljuk, mint erdélyiek. Mi csak az igazságot vállalhatjuk, mert az a mi legnagyobb erőnk, és nem vállaljuk ezt az írást, mely az igazság látszatát a rosszul értelmezett művészet szuggesztív erejével akarja valóságképpen elfogadtatni. Nem vállaljuk a magunk passzív tehetetlenségét és küzdelmeink hiábavalóságát és nem vállaljuk a könyv minden sorából kiáramló, gyűlölettel túlfűtött, vigasztalan és véres és embertelen levegőt, mert egyik is, másik is hamis. Tehát méltán bántó és így nem meggyőző. Kevesebbet kellett volna adnia, hogy megkaphassuk a többet. A professzionátus történetíró hazudhatik akkor is, amikor minden egyes adata igaz, az igazi íróművész akkor is a történeti valóságot adja, amikor egyetlen adat sem okmányszerűen igazolt.

Mit akar tehát ez a könyv, mi célja volt könyve ilyen módon való megírásával a szerzőnek, aki egyébként tehetséges írónak és gondolkozó intellektusnak látszik?

Nem tudom. És ha sejtem is, nem akarom kimondani, mert olyan cél az, amelyet Erdély minden valamire való, okosan és becsületesen gondolkozó magyarja az impériumváltozás legelső, kegyetlen és megalázó, de rövid ideje után elvetett magától, mint amely méltatlan hozzá és nem jó.

Úgy hiszem, hogy a szerző valami kegyetlen indiszpozíció tévesztő szuggesztiója következtében vakvágányra sodródott ebben az első nagy írásban és őszintén sajnálnunk kell, hogy ezt a könyvet így írta meg az az író, aki bizony a mi szűkös erdélyi irodalmi viszonyaink között tehetsége mértéke szerint jobbat és többet is adhatott volna.

KÓS KÁROLY

(Forrás: Erdélyi Helikon 1931. jan.)