Lapok Petőfi Sándor naplójából

 

Tartalom:

A magyar szabadság születése. – Marczius 15-ke. – A német polgárok és a zsidók. – Az országgyülés és az urbér. – Királyi leirat a ministeriumról. – Monarchia és respublica. – Nagy péntek napja. – A katonaság. – Kliegl, Széchenyi, hivatal, rágalmak.

    Szabad a sajtó!… - -
    Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szivembe mártanám kardomat, s úgy irnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betük, mint a szabadság hajnalsugárai.
    Ma született a magyar szabadság, mert nem esett le a sajtórul a bilincs… vagy van ollyan együgyü, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármelly nemzetnek szabadsága?
    Üdvez léy születésed napján, magyar szabadság! Először is én üdvezellek, ki imádkoztam és küzdöttem éretted, üdvezellek olly magas örömmel, a millyen mély volt fájdalmam, midőn még nélkülöztünk tégedet!
    Oh szabadságunk, édes kedves ujszülött, légy hosszu életü e földön, élj addig, míg csak él egy magyar;  ha nemzetünk utósó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt… s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sirodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség!
    Ezzel köszöntelek, ez legyen utravalód az életben. Élj boldogul!… nem kivánom, hogy ne találkozzál vészekkel pályádon, mert az örökké nyugott élet fél halál, de legyen indig férfierőd a vészeken diadalmaskodni!
    Késő éj van. Jó éjszakát, szép csecsemő… szép vagy te, szebb minden országbeli testvéreidnél, mert nem fürödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak; és bölcsőd párnái nem hideg, merev holttestek, hanem forró, dobogó szivek. Jó éjszakát!… ha elalszom, jelenj meg álmomban úgy, a millyen majd leszesz férfikorodban, a millyen nagynak, ragyogónak, a világtól tiszteltnek én reméllek!

***

Pest, marczius 17. 1848.

    Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a franczia forradalmak története, a világnak ez uj evangyelioma, mellyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betüjét szivembe véstem, és ott benn a holt betük megelevenedtek, és az élethez-jutottaknak szük lett a hely, és tomboltak és őrjöngtek bennem!
    A tűzokádó hegy közepébe kellene tollamat mártanom, hogy napjaimat, napjaim gyötrelmeit leírhassam!
    Igy vártam a jövendőt, vártam azt a pillanatot, mellyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szivemnek ezen elkárhozott lelkei, elhagyhatják a börtönt, kinszenvedésök helyét… vártam a pillanatot; nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jőni. Tanubizonyságaim erre a költemények, mellyeket több mint egy év óta írtam. Nem okoskodás után, de azon profétai ihletből – vagy ha úgy tetszik, nevezzük állati ösztönnek – melly a költőben van, világosan láttam, hogy Európa naponként közeledik egy nagyszerü, erőszakos megrázkodáshoz. Ezt többször leirtam, még többeknek elmondtam. Senki sem hitte hövendölésemet, sokan kievettek érte, átaljában ábrándos golyhónak neveztek, de azért folyvást élt bennem ama hit, s úgy voltam, mint az állatok a földindulás vagy napfogyatkozás előtt. 
    Politicai életünket távolrul néztem vagy rá sem néztem, a miért részint egyoldalusággal, részint bünös egykedvüséggel vádoltak. A rövidlátók! Én tudtam azt, a mit ők nem tudtak, és azért szánakoztam a napi politica kurjogat hősein, s mosolyogtam a fontosságot, mellyet magoknak tulajdonitottak; tudtam, hogy az ő fényes tetteik és fényes beszédeik nem egyéb, mint homokra rajzolt kép, mellyet a bekövetkezendő viharnak első lehelete elsöpör; tudtam, hogy ők nem azon nagy szinészek, kik a világ szinpadán az  ujjászületés óriási drámáját eljátszák, hanem csak a decoratorok és statisták, kik a függönyöket aggatják s a szinpadra székeket és asztalokat hordanak.
    Magamba zárkoztam, mint elzárkozik tornyába a csillagász, s a földről az égre vetettem szemeimet, a jelenből a jövőbe. Egyszerre leszakadt az ég a földre, jelenné lett a jövendő… a forradalom kitört Olaszországban!
    A mint nézték a jövendőmondók a gyermek Jézust a jászolban, olly lelkesedéssel és áhitattal néztem én ezen uj meteort, ezen délifényt, melly születésekor is nagyobbszerü volt minden éjszaki fénynél, s mellyről meg volt írva lelkemben, hogy be fogja utazni a világot.
    És úgy lőn. Olaszországban tölté gyermekségét, vándorolt fölfelé, egyszerre Párizsban termett, mint férfi, s onnan kikergette Lajos-Fülöpöt, miként Krisztus az adóvevőket Jeruzsálem templomából
    Oh mikor én meghallottam, hogy Lajos-Fülöpöt elüzték s Francziaország respublica!…
    Egy Pesttől távol eső megyében utaztam, s ott egy fogadóban lepte… rohanta meg e hir szivemet, fejemet, lelkemet, idegeimet.
    Vive la république! kiálték föl, aztán némán merően álltam, de égve, mint egy lángoszlop.
    A mint eszméletemet visszanyertem, egy aggalom kezdett  bántani – a jelszó ki van kiáltva, ki tudja, mi nem történt vagy történik, míg én haza érek! Néklülem kezdődjék a forradalom? Hah!
    Nyakrafőre siettem a fővárosba… reszketve, lélekzet nélkül értem haza…
    Átalános volt a lelkesedés, de mg semmi nem történt…
    Nagyot lélekzettem, mint a buvár, midőn a viz alól fölmerül.
    A forradalom lángja becsapott Németországba, egyre tovább harapózott; végre Bécset is fölgyujtotta, Bécset!… és mi folyvást lelkesedtünk ugyan, de nem mozdultunk. Az országgyülés igen szépeket beszélt, de a beszéd bármillyen szép, csak beszéd és nem tett. Pesten marczius 13-ikén az ellenzéki kör gyülést tartott, melly ősi szokás szerint eredménytelenül oszlott szét. E gyülésben inditványoztatott, hogy a tizenkét pont petitióképen fölnyujtassék a királynak, még pedig rögtön, de az akkor virágzott táblabirói szellem Pontiustól Pilátushoz akarta vinni a dolgot, hogy hogy valamikor a huszadik században lett volna vége. Egyébiránt jó, hogy így történt… micsoda nyomoruság, kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelni kell, nem papirossal lépni a trón felé, hanem karddal!… a fejedelmek úgy sem adnak soha semmit, azoktól, a mit akarunk, el kell venni.
    Én nem voltam jelen az ellenzéki kör gyülésén. Akkor este Jókai mondta el eredményét vagy is eredménytelenségét nagy keserüséggel és teljes levertséggel. Hallatára magam is elkeseredtem, de el nem csüggedtem.
    Az éj nagy részét ébren töltöttem eleségemmel együtt, bátor lelkesitő imádott kis feleségemmel, ki mindig buzditólag áll gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? Mert az határozottan állt előttünk, hogy tennünk kell és mingyárt holnap… hát ha holnapután már késő lesz!
    Logicailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót… azt fogjuk enni! A többit az istenre bizom és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdetteket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem. Holnap ki kell vínunk a sajtószabadságot! És ha lelövöldöznek? Isten neki: ki várhat ennél szebb halált? 
    E gondolatokkal aluttam el. Korán reggel az ifjak kávéházába siettem. Az uton Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz s ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatal ember volt, kik nagy busan politizálnak. Bulyovszky Gyulát, ki közöttök volt, meghítam Jókaihoz, a többeknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg vissza nem jövünk.
    Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabaditásáról. Társaim bele egyeztek. Bulyovszki és Jókai proclamatiót szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári  az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, a nélkül, hogy valamellyikünket megsértett volna.
- Jó jel! Kiáltánk föl egyhangulag.
A mint a proclamatio elkészült, s indulófélben voltunk, azt kérdém, micsoda nap van ma?
-     Szerda, felelt egyik.
- Szerencsé nap, mondám, szerdán házasodtam meg!
    Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, melly már tele volt ifjakkal. Jókai a proclamatiót olvasta föl, én a nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott.
    (A nemzeti dalt két nappal előbb, marczius 13-kán írtam azon lakomára, mellyet az ifjuság marczius 19-kén akart adni, melly azonban az eddigi események következtében szükségtelenné válván, elmarad. Mig én az egyik asztalnál a nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának.)
    A kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjuságot s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, a mint az utczára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés ollyan, mint a görögtüz: a viz nem olthatja el.
    Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a  proclamatiót és én elmondtam a nemzeti dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a seminariumba a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt perczenként növekedő sereg. A seminarium csarnokában elénk állott egy professor, és ezt mondta nagy pathossal:
- Urak, a törvény nevében…
    Többi szavait elnyelte a sokaság mennydörgő kiáltása s a tisztelt tanár többé nem juthatván szóhoz, szépen elkotródott. A jogászok rohantak ki az utczára, hogy velünk egyesüljenek. Közülök Vidács emelt szót, elmondta, hogy professoraik a tartandó lakomábani részvevést eltiltották kicsapási büntetés mellett. Kaczaj és boszankodó kifakadások a hallgatóságban. De a lakoma már csak mellékes  dolog volt. Jókai ismét fölolvasta a proclamatiót s a tizenkét pontot s én velem elszavaltatták a nemzeti dalt. Mind a kettőt fanaticus lelkesedéssel fogadták, s a refrainban előjövő „esküszünk”-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, melly a téren állt.
- Most menjünk egy censorhoz, és vele irassuk alá a proclamatiót, és a nemzeti dalt! Kiáltott valaki.
- Censorhoz sem megyünk, feleltem; nem ismerünk többé semmi censort, el egyenesen a nyomdába!
    Mindnyájan bele egyeztek és követtek.
    Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, oda mentünk. Jókait, Vasvárit, Vidácsot és engem neveztek kiküldötteknek, hogy a sajtót lefoglaljuk. Mi megtettük azt a nép nevében s a tizenkét pontot és a nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték. Ez alatt kinn lelkesitő beszédeket tartottak Egresi Gábor, Degré, Vasvári, Jókai stb. Dél felé elkészültek a nyomtatványok s ezrenként osztattak szét a nép között, melly azokat részeg örömmel kapkodta. Dél után három órára gyülést hirdettünk a muzeum terére s a sokaság eloszlott.
    A szakadó eső daczára mintegy 120,000 ember gyült a muzeum elé, honnan közhatározat szerint a városházához mentünk, hogy a tizenkét pontot magokénak vallják a polgárok is és velünk egyesüljenek. A tanácsterem megnyilt, s megtelt a néppel, először. Rövid tanácskozás után a polgárság nevében aláirta a polgármester a tizenkét pontot, s az alant álló sokaságnak az ablakból lemutatta. Óriási kitörése a lelkesedésnek!… Egyszerre az a hír szárnyal, hogy katonaság jön… körülnéztem, hogy az arczokat vizsgáljam, egyetlen egy ijedt arczot sem láttam… minden ajkon e kilátás: fegyvert! Fegyvert!
    Ezen, különben alaptalan hir olly fölindulást okozott, hogy Nyári Pál és Klauzál tovább beszéltek egy óránál, a nélkül, hogy beszédeikből egy-egy töredék mondatnál többet hallottunk volna.
- Budára, Budára!… a helytartó tanácshoz!… nyittassuk meg Stancsics börtönét!… Budára!…
    Ezek voltak a nép leginkább és legtöbbször hallható kiáltásai. Végre választmány neveztetett ki Budára menendő s a helytartótanácsot fölszólitandó, hogy a censurát rögtön eltörölje, Stancsicsot szabadon bocsássa, s a katonaságnak rendeletet adjon, miszerint ügyeinkbe semmi szín alatt be ne avatkozzék. A választmány tagjai: Egresi Sámuel, Gyurkovics Máté, Irányi Dániel, Irinyi József, Kacskovics Lajos, Klauzál Gábor, Molnár György, Nyári Pál, Petőfi Sándor, Rottenbiller Lopold, Staffenberger István, Tót Gáspár, Vasvári Pál.
    A választmány legalább huszezer ember kiséretében fölment Budára a helytartó tanácshoz, és előadta kivánatait. A nagyméltóságu helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percznyi tanácskozás után mindenbe bele egyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a censura eltöröltetett, Stancsics börtönajtaja megnyilt. A rabirót  diadallal hozta át a töméntelen sokaság Pestre.
    Ez volt marczius 15-ke. Eredményei ollyanok, mellyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történetben. Események folytatásának ez közönséges volna, kétségkivül, de tekintetve annak, a mi volt, kezdetnek, nagyszerü, dicső. Nehezebb a gyermeknek az első lépést megtennie, int mérföldeket gyalogolni a meglett embernek.

Pest, marczius 20. 1848.

    Az egyetértés, mely eddig kivétel nélkül uralkodott a fővárosban, bomlani kezd.
    Német polgárok, bevádollak benneteket a nemzet és az utókor előtt, hogy azt ti bontottátok föl! E kettő itéljen fölöttetek.
    Ők nyilatkoztak először, hogy a nemzetőrségbe magok közé zsidót nem vesznek, és így ők dobtak először sarat marczius 15-kének szüz tiszta zászlajára!… avvagy nem áll-e azon e jelszó és nem kiáltottátok-e velünk; szabadság, egyenlőség, testvériség? Igen, ti velünk kiáltottátok ezt, de – most már látjuk – nem igazságszeretetből, hanem félelemből!
    Megszüntetek már félni? Ne szünjetek meg, mert eljött és még nem mult el a jutalmazásnak és büntetésnek ideje!
    S miért üldözitek ti a zsidókat, hogy meritek őket üldözni itt mi nálunk? Hullott-e egy csepp véretek e földre, midőn a hazát szerezték vagy midőn ótalmazták? Nem; ti jöttment emberek vagytok, alig van köztetek ollyan, a ki be tudná bizonyitani csak azt is, hogy első nagyapja itt halt meg, annál kevésbé, hogy itt született. Ollyanok voltatok, mint az I, midőn bejöttetek; most ollyanok vagytok,m int az O… legyen bennetek annyi becsületérzés, hogy ha már nem szeretitek is e nemzetet,mellynek földén meghíztatok, legalább ne piszkoljátok azt be!
    De a legszomorubb az, hogy nincs ollyan gyalázatos ügy, mellynek pártfogói, apostolai ne támadnának. Ezen égbekiáltólag igazságtalan zsidóüldözésnek apostola lett néhány zugprocator, kik most széltire prédikálnak a zsidók ellen, s a ki az igazság mellett szót emel, arra e megvetendő hamis proféták elég szemtelenek azt kiáltani, hogy a zsidók által meg van vesztegetve. A nyomorúk! Nem tudják vagy nem akarják hinni, hogy ő nálok becsületesebb emberek is vannak, kik nem a szennyes önérdek rabszolgái, hanem a tiszta igazság és humanismus barátai.

Pest, marczius 24. 1848.

    Az urbért eltörölte az országgyülés. Nagyon szép tőle, de még szebb lett volna, ha ezt előbb teszi. Akkor viselhette volna a nemesség a nagylelkü nevet, de most, midőn ezt a végső szükségből tette és ijedségből, nem tarthat rá számot. A tekintetes karok és rendek s a méltóságos és nem t’om miféle főrendek azt a hirt kapták, hogy Petőfi Sándor a Rákoson tanyáz, de nem egyedül, hanem 40,000 paraszttal egyetemben, s ezen kellemetes meglepetés inditotta őket azon nagylelküségre, hogy az urbért azonnal eltörölték. A mi a hirt illeti, ez alaptalan hir volt, de ha nem tették volna a t. cz. Urak azt, a mit tettek, biztosithatom őket Petőfi Sándor nevében, hogy ezen alaptalan hirnek nem sokára alapja és kalapja lett volna, azaz igaz lett volna tetőtül talpig, csak azzal a kis különbséggel talán, hogy nem 40, hanem 80, vagy még több ezer ember jelent volna meg a Rákoson. Egyébiránt jobb, hogy így történt, véghetetlenül jobb, hálát adok istennek, hogy ama borzasztó dicsőségtől megmentett, nem is szemrehányásképen mondtam ezt el a nemességnek, mellyhez maga is tartoztam, csak bátor vagyok tudtára adni a nemes uraknak, hogy nevetség tőlök, nagylelküséggel dicsekedni. Tisztelet, becsület, de igazság is!

Pest, aprilis 1. 1848.

    Két héti huzás halasztás után végre ő császári királyi apostoli fölsége kegyelmesen méltóztatott szavát beváltani… a magyar független felelős ministerium megvan.    Pesten a kedélyek a forradalmi hangulat tetőpontján voltak, a vidékekről naponként csatlakoztak ujabb s ujabb hivek elveinkhez és munkálódásainkhoz, és illyen helyzetben mi két hétig várakoztunk, hogy a király megtartsa adott szavát. Illy dologra sírva fakad a nemzetméltóság, és azt mondja: szégyen reánk!… Szégyen, igen is, de e szégyen nem illeti az ifjuságot. Ne keveredtek volna csak jámbor békés Lafayettek közénk, hagyták volna azokra az ügyet, a kik kezdeni mertek, nem esett volna a csorba dicsőségünkön!… Meglehet, hogy vér folyt volna, de ti vérontás nélkül akartok átalakulni? Isten segitsen, hanem semmi sem lesz belőle. A földnek, hogy termékeny és viritó legyen, nemcsak esőre, hanem koronként vérre is van szüksége, és ha idején nem itatjuk meg, később midőn nagyon megszomjazik, majd kélt annyit követel.
    Ma olvastatott föl a megyei választmány, gyülésben a ministeriumról szóló királyi leirat. Az ifjuság és így az egész forradalom nagyon elégedetlen vele, de a békés polgárok nagyon meg vannak elégedve, s csaknem nyilvánosan hazaárulóknak nyilatkoztatták azokat, a kik ezentul nyugtalankodni fognak. Jól van, mi nem akarnak hazaárulók lenni, lelépünk és haza megyünk, de ha e királyi leirat mellett nem lesztek képesek a kellő sikert kivivni, akkor ti lesztek a hazaárulók, ti, kik abban teljesen megnyugottatok, ti, kik a haza egyedüli reményeinek, az  ifjuságnak lelkesedését erkölcsi kényszeritéssel elojtottátok.
    Most hát oszoljunk szét, ifju barátim, kik a két héti nyilvános életben olly bátran és olly csüggedetlenül müködtek, a mint csak ohajtottam, isten veletek, a forradalomnak vége van… de nem, a forradalomnak nincs vége, ez csak az első felvonás volt… a viszonlátásig!

Pest, aprilis 19. 1848.

    Marczius 16-án az előbbi nap tiszteletére a két főváros kivilágitva… néhány nappal utóbb fáklyás zene Klauzálnak, Nyárinak stb. … aztán fáklyás zene Vesellényinek, Eötvös Józsefnek stb. … később Batthyányi, Kossuth, Szécsenyi megérkezésekor a két főváros kivilágitva… tennap ismét a nádor tiszteletére kivilágitás és mindenféle cerimonia. Mennyi ünnep egy hónap alatt! Vigyázzatok, hogy ezek után a fényes éjek után sötét napok ne következzenek.
    Ha vesszük, a férfiak valamennyien megérdemelték a megtiszteltetést, mellyben részesültek; de ha meg nem érdemelnék is, csak úgy megtiszteltük volna őket, és ez a szomoritó a dologban. Borzasztó vasárnapi nép vagyunk! Nekünk mindig ünnep kell, és ha egyszer nem lesz emberünk, a kit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyás zenét s csinálunk kivilágitást. Talán azért vagyunk illyen rongyosak, mert mindig ragyogni akartunk.
    De én hiszem, hinni akarom, hogy e szánakozásra méltó gyöngeség nem a magyar nemzeté, hanem a monarchiáé, s a monarchiával együtt majd ezen üres czifraságokat is leveti, miként lehull a virág, hogy a gyümölcsnek helyet adjon. A monarchia a virág, a respublica a gyümölcs. Ez így van, és ezért nem kételkedem és diadalmatokban, republicánus elveim!
    Respublicanus vagyok lelkestül testestül, az voltam, mióta eszmélek, az leszek végső leheletemig. Ezen tántorithatatlanságom, melly soha egy pillanatig sem rendült meg, ez adta ifju kezembe a koldusbotot, mit évekig hordoztam, s ez adja most férfikezembe az önbecsülés pálmáját. Azon időben mikor a lelkeket vették és jó drágán fizették, mikor egy alázatos görnyedés megalapitott jövendő volt, én messze kerültem a vásárt és senki előtt még csak fejemet sem billentettem meg, hanem álltam egyenes fővel s fáztam és éheztem. Lehetnek ékesebb, nagyobbszerü lantok és tollak, mint az enyém, de szeplőtelenebbek nincsenek, mert soha lantomnak egy hangját, tollamnak egy vonását sem adtam bérbe senkinek; énekeltem és irtam azt, a mire lelkem istene ösztönzött, lelkem istene pedig a szabadság. Az utókor mondhatja rólam, hogy rosz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigoru erkölcsü ember valék, a mi egy szóval annyi, mint republicanus, mert a respublicának nem az a főjelszava, hogy „le a királlyal” hanem a „tiszta erkölcs!” Nem a széttört korona, hanem megvesztegethetetlen jellem, szilárd becsületesség a respublica alapja… e nélkül ostromolhatjátok a trónt, mint a titánok az eget, s le fognak benneteket mennykövezni ezzel pedig leparittyázzátok a monarchiát, mint Dábid Góliátot!
    Republicanus vagyok vallásosságból is.
    A monarchia emberei nem hiszik vagy gátolni akarják a világszellem fejlődését, haladását, s ez istentagadás. Én ellenben hiszem hogy fokonként fejlődik a világszellem, látom, mikép fejlődik,látom az u tat, a mellyel megy. Ő lassan halad, minden száz vagy néha ezer esztendőben tesz egy lépést, de mért sietne? Hiszen rá ér, mert övé az örökkévalóság. Most ujra emeli lábát, hogy egyest lépjen… a monarchiából a respublicába. Elébe álljak, hogy szemrehányó tekintetével megátkozzon és megsemmisitsen? Nem! Leborulok méltóságos szine előtt, fölkelek  megáldva, bele fogózom szent palástjába és követem dicsőséges nyomdokán.

Pest, aprilis 21. 1848.

    Nagy péntek napja!…
    Röpülj át 113 esztendőt, emlékezetem, röpülj le a Balkán havasokon túl déli Törökországba a Propontis partjára, vidd magaddal a könyet, melly sötét szárnyadra esett szememből, s hullasd azon férfi kezére, ki akkor és ott szünt meg élni. Ez nagy férfi volt és az ő keze szent; megszentesitette a szabadság kardja, mellyet évekig villogtatott. Mennyit küzdött, mennyit küzdött! De sikeretlenül, mert várhatni-e ott sikert, hol a barát áruló s a haza részvétlen? Kiesett kezéből a kard, s a hősbül földönfutó lett, és míg otthonn csalárd barátja a hazaárulás dúsgazdag dijából lakomázott, addig ő a számüzöttségben ette a kegyelemkenyeret. ma száz tizenhárom esztendeje, hogy meghalt, s vajon van-e széles e hazában, széles e világon kivülem ember, kinek eszébe jut, hogy a mai nap e hős halála napja?
    Oh Rákóczi!…

Pest, aprilis 22. 1848.

    Vigan vagyunk! – Keresem uj törvényeinkben azt, hogy a magyar katonaság a magyar alkotmányra föleskügyék, keresem, s nem találom. Átolvasok minden törvényczikket… nincs… se hire se hamva. Kinek a hibája, kinek a büne, hogy ez kimaradt?
    Egyébiránt isten neki, nem nagy baj; ha most megeskünnék vagy megeskütt volna is a katonaság, nem sokára ujra kellene eskünnie, mert nem sokára uj alkotmányunk lesz. Eddig toldoztunk foltoztunk, s ez hiába való vesződség volt, melly elavult köntösünket legfölebb csak tarkábbá tette, de tartósabbá nem; nekünk egészen uj ruha kell, hogy becsülettel léphessünk a nemzetek sorába, honnan kimaradtunk. És ezen uj ruhát meg fogjuk kapni. Alkotmányunkban még igen sok igaztalanság van,most pedig azon időket éljük, mellyben minden igaztalanság szétfoszlik, mint a felhő, s az igazság napja besüti a világot!
    A katonaság föl nem esketésénél nagyobb annak a külföldröli vissza nem hivatása. A szabad magyar nemzet katonái még most is ott vannak Olaszországban, egy sorban a szabadság hóhéraival. A ministerium ez iránt talán még egy lépést sem tett, egy hangot sem adott. Jobban becsülöm őket, hogysem ebbeli tétlenségöket hazafiatlanságra magyarázzam, de minden esetre erélytelenség tőlök, s az erélytelenség igen sokszor kártékonyabb és így kárhoztatandóbb a hazafiatlanságnál. Ha bízik a ministerium a nemzetben, úgy lépjen föl a nemzet nevében teljes eréllyel, ha pedig nem bizik a nemzetben, úgy hogy merte magára vállalni olly ország vezetését, a mellyre saját hite szerint sem támaszkodhatik? De legyen meggyőződve a ministerium, hogy a mint mi bizunk ő benne, úgy bizhatik ő is mi bennünk, mi nem fogjuk őt sem hütelenül, sem gyáván elhagyni, mig a haza boldogságának és dicsőségének zászlaját viszi előttünk. A magyar nemzet fölébredt, fölemelte fejét a párnáról… már e mozdulatában is millyen erőt fejtett ki!… mit nem várhatunk tőle, ha talpon terem!… ne féljetek rókák ellen ereszteni azon gladiatort, ki egykor a világ circusában oroszlánokkal küzdött és diadalmaskodott!
    A ministerium legelső kötelessége, katonáinkat visszaszerezni Olaszországból. Mig ezt meg nem teszi, semmit sem tett. Nekünk szükségünk van rájok, mert minden oldalról fenyegetnek, minden pillanatban készen kell lennünk kül- és belháborúra. Sem egyik, sem másik nem lesz képes megsemmisíteni bennünket, hiszen istenem, hiszem a magyarok istenét! De egyik is másik is fájdalmas sebeket üthet rajtunk, pedig már eddig is annyi sebet és sebhelyet mutathatunk, hogy megérdemeljük a hős és a martir nevet.
    De vissza kell híni katonáinkat, ha semmi szükségünk nem volna is rájok. Szivünk vére, melly szivökből az olasz földre hull; azon vér pedig, mit ők az olaszok szivéből ontanak, Ábelvér, melly bosszuért kiált föl a istenhez az égbe, bosszuért a magyar nemzet fejére, hogy eszközül adta magát a hazugság kezébe az igazság ellen. Jaj nekünk!
    Ha majd a szabadság közösen elfogadott istenség lesz (és maholnap az lesz) oda állanak a nemzetek, oltára elébe, hogy az áldást elfogadják tőle, ott fognak állani hófehér ruhában; de mi nem léphetünk oda, mert a’ mi ruhánkon fekete foltok lesznek, az olasz háború szégyenfoltja. És előbb megtöltik a Danaidák a feneketlen hordót, mint mi lemoshatjuk e foltokat. Egy pillanatunk sincs veszteni való, mindenik nap egy illyen lemoshatlan pecsét rajtunk. Gondolják meg ezt a ministerek, gondolják meg, hogy ők felelősek, felelősek pedig nem csak a jelennek, hanem a jövendőnek is, a történetnek. A történet!… ha sírjok kövére e rettentő biró szigorú keze sötét fátyolt borít, azt onnan többé a mindenható isten sem szakíthatja le!

Pest, aprilis 29 1848.

    Klieglnek, a nagy gépésznek, uj találmánya van. Nevezetes, nagyszerü találmány! Tennap mutatta meg a Körben. Egy véghetetlenül tökéletesitett vaspálya, mellyen hegynek völgynek utazhatni, kanyarodhatni jobbra balra, s elkészitése csak fölényibe kerülne, mint a mostani vaspályáké, s így az utazási költség is a mostaninak csak fele lenne. A Magyarországon keresztülkasul kijelölt vasutak, ha elkészülnek, körülbelül 160,000,000 pengőbe fognak kerülni; Kliegl szerint mind ezt 80,000,000 pengőbül ki lehetne állitani. Millyen nyereség!
    Kliegl a közlekedési ministerhez ment uj találmányával. A közlekedési minister Szécsenyi István.
    Ezt tudni elég, hogy az eredményt is tudjuk. Szécsenyi ollyan ember, ki a fogpiszkálókat is Angliából hozatja magának, élvén azon szent meggyőződésben, hogy a magyar ember hat-ökör az effélékhez. Meg sem nézte Kliegl gépeit, hanem küldte őt találmányával egyetemben nem tudom kihez és kihez. No de a nagy emberek illyen kis gyöngeségein ne akadjunk fönn. Nem is Szécsenyi itt a hibás, hanem Kliegl uram maga, mért volt ollyan együgyü, hogy Magyarországot választotta születése helyéül? Ha valahol Boroughbridgeben született volna, s a neve valami Percy Bysshe Krokszenbrokszen volna, akkor aztán majd máskép fogadta volna Szécsenyi. Ha tehát ennekutána megint föltalál valamit, legyen annyi esze, hogy szülessék Angolországban, vagy menjen az alföldre fakilincseket és kulacsokat csinálni, és ne törje a fejét ollyan hiábavalóságokon, a mellyekért nálunk egy fityinget nem dug a zsebébe.
    Ad vocem zseb!… a zsebem jó formán üres, de még sem ollyan üres, hogy bármi nemü hivatalt fölvállaljak, ha tukmálják is rám, annál kevésbé, hogy folyamodjam érte, mint jóakaróim terjesztgetik. Tisztelt jóakaróim, ha valaha azt halljátok, hogy én hivatalba léptem (egyetlen egyet, az országgyülési követséget kivéve) tudjátok meg, hogy akkor már az utósó ponton leszek, azon, hogy családomat az éhhaláltól megmentsem.
    Átaljában sokat foglalkoznak most velem a rágalmazó kutyaháziak. Némellyek azt hirdetik, hogy megtébolyodtam, mások, hogy el akartak fogni, de megszöktem. Szeretnétek, ha így volna, ugy-e bár? Tudom. A megtébolyodásból mi sem lesz, biztosithatlak felőle benneteket; legfölebb azon esetben tudnék megőrülni, ha becsületessé válnék az egész világ, mert akkor nem lenne ki ellen küzdenem, pedig nekem harcz és háboru kell mind halálig, s én csak a gazok ellen harczolok. A mi a másik czikket illeti, jöhetnek ollyan siralmas idők, hogy befognak, de azt nem fogjátok hallani, hogy megszöktem, ha egy égig emelt vérpad istene is felém, hogy szökjem. Én félek egytől, de ez nem a börtön, nem a halál, hanem bátorságom… ez az, a mit nem mernék megsérteni, a minek vakon engedelmeskedem, és ez soha nem mondja, hogy „hátra!” hanem mindig így kiált rám:”előre!”
    Valami böszörményi  n e m z e t ő r  meg a „királyokhoz” cimü versemre egy ellenverset írt. Ez aztán a gyerek! E majd megőrzi a nemzetet, vigyázzatok rá. Ez a fiatal óriás azt bizonyitgatja ellenemben, hogy van szeretett király. Jól van hát no, legyen, isten neki; de ha azok, kik a királyokat szeretik, m ndnyájan illyen legények, mint ő kelme, ugyan nagyra lehetnek velök a királyok. Szegény királyok, most már igazán sajnálni kezdelek benneteket, ezt látván, hogy illyen nyomoru prokátorokra szorultatok. Ebben a versben engem mindenféle czimmel tisztelnek meg; a legszelidebbek ezek: hongyülölő, honáruló! – Megnevezzem azt a ficzkót, ki engem e nevekkel illet? Nem fogom megnevezni. Ő belém kapaszkodott, hogy fölemeljem őt magammal… nem nyulok tiszta tollammal szennyes nevéhez… lerúgom őt, mint a férget, melly csizmámra mászott!

Forrás: Lapok Petőfi Sándor naplójából. Pest, 1847. Nyomatott Landerer és Heckenastnál.