A Toldi szerelme lassú elkészülésének a költő testi és lelki szenvedésein kívül más oka is volt. Ilosvai krónikájának anyagát a Toldival és Toldi estéjével majdnem egészen kimerítette és minden történeti vagy mondai alap nélkül, tisztán képzeletére támaszkodva nem szeretett mesét alkotni. „Nem tudom – írja Gyulainak 1854-ben –, benn van-e az aesthetica szótárában e terminus: »eposzi hitel«, de én annyira érzem ennek hatalmát, hogy történeti, vagy mondai alap nélkül nem vagyok képes alakítani; talán nincs inventióm, phantasiám: elég az hozzá, hogy nekem, ha építni akarok, tégla kell és mész. Ezért pihen oly hosszasan Toldi II; Ilosvai magamra hagyott…” Egyik bírálatában még világosabban kifejti erre vonatkozó nézeteit: „Van... történeti hitel, mely a tények valóságán épül, ezzel szemben megkülönböztetem az eposzi hitelt, mely nem törődik azzal, megtörtént-e a dolog, de igen, hogy él-e az a nemzet, a nép tudalmában, emlékei s hitében s az utóbbiakhoz, mennyiben a költői cél engedi, makacsul tapad. Nem költ semmit, amíg hagyomány van, miből összerakni lehet; nem fordít, hol az eltérés a nép tudalmával ellenkeznék, de a monda variánsai közt szabadon válogat.”
Arany az eposzi hitel e törvényének, melyet maga alkotott, mindig hűségesen hódol s epikai költeményeinek meséit lehetőleg köztudatban élő adatokból szövi, vagy legalább arra törekszik, hogy meséinek ilyen magva legyen. A Toldi szerelmének meséjét sem akarta e nélkül kigondolni s ezért ment nehezen ez a munkája. S mégis ez lett a legterjedelmesebb s legváltozatosabb tartalmú költeménye. Ilosvai krónikája csak a homályos sírrablási epizóddal s a kerek prágai kalanddal járult a mese anyagához. Szigligeti Rózsa c. vígjátékában (1840), melynek Toldi egyik fő alakja, találta az álharc motívumát, t. i. hogy Toldi idegen fegyverzetben vív egy szép nő kezéért. Ez a motívum Ariosto Orlando furiosojában is megvan. A Daliás Időkben az álharcnak még semmi rossz következménye sem lesz, mert Toldi elnyeri Rozgonyi Piroska kezét. A költő elkomorult kedélyéhez azonban leánya halála után jobban talált a szomorú, tragikus megoldás, melyre talán még Kemény Özvegy és leányának hasonló helye is vezethette s a Toldi szerelmében Toldinak e ballépése már tragikus kimenetelű bonyodalomnak lesz okozója. E boldogtalan szerelem a mese fő fonala, melyhez sok egyebet hozzá tud kötni Arany, így az említett sírrablást, mely Shakespeare Rómeó és Júliájának hatása alatt művészileg átalakítva gyönyörűen illeszkedik az egészbe s a prágai kalandot, mely egyik legsikerültebb része lesz a költeménynek. Még az az epizód is helyet kap benne, melyet Toldiban mellőzött, hogy Toldi a király konyháján szolgál, csakhogy az ott említett munkát a barátklastromban vezeklésből végzi. A történelemből Nagy Lajos olaszországi két bosszuló hadjáratát szövi meséjéhez. A történelmi eseményekkel nála szokatlan szabadsággal bánik: egy hadjárattá egyesíti a sok hadműveletet. Expozícióként a nagy hadi készületeket, Kont és Lajos levonulását használja, erősen kiemeli és fő motívummá teszi Lajosnak Durazzói Károly iránt érzett gyűlöletét, a különböző ostromokat koncentrálja s legvégén tragikus katasztrófaként használja fel Durazzó kivégzését. A történelmi tények ez önkényes, de költői szempontból kifogástalan, csoportosítását azzal akarja mintegy jóvátenni, hogy a részletekben azután nagyon is ragaszkodik forrásaihoz (Dubniczi krónika, Szalay László és Fessler munkái stb.), melyeket rendkívüli gonddal tanulmányoz. Toldit, mivel a történelem nem tud tetteiről, álruhában szerepelteti az olasz hadjárat folyamán.
Mint látjuk, igen sok forrásból merít (forrásainak csak egy részét említettük) sokféle meseanyagot s ez az egyik oka annak, hogy a Toldi szerelme legkevésbé egységes műve a költőnek. A Daliás Időknek felhasználható részeit, melyek derültebbek és népiesebbek, szintén beleillesztette a későbben készült s más hangulatú részletek közé s ez a másik oka az egyöntetűség hiányának. De ezt a hiányt csak a figyelmes bíráló veszi észre s így nem oly szembeszökő hiba, hogy talán a költemény élvezését megrontaná. A nyelv és a költő egyéni előadásának varázsa, valamint a kompozíció sok apró finomsága mégis eléggé egységbe foglalja a különböző elemeket. Azt is ki kell emelnünk, hogy Arany fő forrása mégis csak képzelete volt, mely oly élénk és alkotásra képes, hogy sokszor igazán csak az eposzi hitel elve kedvéért használ mondani vagy történeti támasztékokat.
A szerkezetéről csak a következőket jegyezzük meg. Az I. ének kitűnő expositio: megismerjük Piroskát, szerelmét Toldi iránt, Toldi nő-kicsinylését s ezzel szemben Lajos király tervét. A fejlemények művészileg elő vannak készítve. A II. ének mozgalmassága élénken ellentétes az I. idillikus nyugalmával. Érdekesen fűzi tovább a mesét. Itt dől el Toldi és Piroska sorsa. Toldi szerelemre gyullad Piroska iránt. A cseh háború előre veti árnyékát. A III-ikban két új alakkal ismerkedünk meg: a fiatal Bencével s Toldi unokahúgával, Anikóval. Toldi lelki harca megkezdődik. A prágai hadjáratot elhatározzák. A IV. ének a prágai kaland, mely legalább részben Toldi szerelmének szomorú kimenetelét okozza (a rabló börtöne tartja vissza). Az V-iket Toldi szerelme énekének nevezhetők, ebben a VI-ban csak úgy kergetik egymást az érdekes külső s a még érdekesebb lelki események. A VII. az olasz hadjárat előkészületeit mondja el s szinte kellemes pihenő a cselekvény drámailag gyors gördülete után, de érdeklődésünk is innen kezdve csökken. A VIII. éneket még Toldi és Anikó kalandjai tölti be, Piroskáról már kevés szó esik. A IX. ének fele még Toldival foglalkozik, de másik fele már az olaszországi harcoknak van szentelve. A X. és XI-ben e harcok szorítják háttérbe a bennünket jobban érdeklő eseményeket. Toldi keveset szerepel s mintegy epizód-alakká válik. A szép XII. ének kárpótol bennünket s gyönyörű befejezése Toldi és Piroska gyászos szerelmi történetének.
Érdeklődésünk csökkenéséhez a költemény második felében fő okai: a sok apró részlet mozaikszerűsége, Toldi és Piroska történetének háttérbe szorítása és az első részt oly értékessé tevő mély lélekrajzok hiánya. Megjegyzendő, hogy mi a legszigorúbb mértékkel mértünk, amely a kompozíció nagymesterével szemben helyénvaló is, de hozzátesszük, hogy többi romantikus eposz-társai között a Toldi szerelme szerkezet dolgában azért első helyen áll.
A lélekrajz változatossága, finomsága és mélysége tekintetében Aranynak egy költeménye sem múlja felül a Toldi szerelmét. A következőkben e lélekrajzok fejlődő menetét óhajtanánk vázolni.
Toldiban a szégyenérzettel együtt hirtelen támad a szenvedélyes szerelem, „odavész a lelke” gyönyörű Piroskán s kétségbeesése vad duhajkodásban tör ki, melyet keserű kijózanodás követ. Mindenütt Piroskát látja. Sírva panaszolja el anyának baját, melyet az kicsibe vesz. Erre ő is megembereli magát, jókedvet erőltet s elhatározza, hogy elfeledi a leányt, de azért az álom mégis „Piroskához vonja”. Az izgató kaland egészen elfoglalja lelkét, de utána újra ébred szerelme, mint a mámorba fojtott bú. Képzeletben Piroskával és folyton „amaz édes egynek” képét öleli. Fölteszi magában, hogy mindent bevall a királynak s Piroskát nőül veszi. Ekkor jut a cseh rabló börtönébe, hol bosszúszomja kissé elnyomja szerelmét. Mikor kiszabadul, rettentő bosszút áll a rablókon, de dühe csillapultával szomorúan tér haza „remegve a hírért s remegve a hírtől”. Mikor megtudja, hogy Piroska másé lett, szenvedélyes dühroham lepi meg, melyet lelki zsibbadtság és keserű önvád követ. El akar bujdosni, mikor Piroska férjével találkozik, ki meghívja magához.
Piroska szerelmének párhuzamos rajza éppen ily művészi. Egyszer látta Toldit s azóta ábrándozik róla, a király terve lángra lobbantja szerelmét, mely ujjongó örömmé változik, mikor az álruhában vívó Toldit megismeri, majd kétségbeeséssé és daccá, mikor látja, hogy a lovag másnak dobja oda. Most már „akar” Tar Lőrinc felesége lenni, bár iszonyodik ettől a a gondolattól. Majd olthatatlan vágy lepi meg, hogy legalább lássa hősét s előtte hervadjon el, „a lelkire haljon”, de e közben egy reménysugár lopódzik szívébe: hátha Toldi megbánta vétkét s meg fogja szeretni. Budán sírva s titkon epedve várja, de hiába. Végre erőt vesz szemérmén s megvallja titkát barátnőjének, ki előkeríti Bencét, hogy adjon hírt toldiról. Bence elbeszélése megerősíti hitében, hogy a bajnok nem törődik vele, hogy világát mással éli. Kezdi magát „törni a kötelességhez” s addig erőlteti a mosolyt arcára, míg egy sugara olykor szívébe is lehat. Lázas munkába temeti bánatát s a lakodalom előtti utolsó kínos éjet imádságban tölti nyugalomért könyörögve. Mint Tar felesége boldog akar lenni, legalább a világ szemében. Erőt ad sorsa elviseléséhez esküje s ősz atyja boldog reménye, hogy unokája lesz. Mikor meghallja, hogy Toldit meghívta az ura, megrémül szerelme újraébredtén. Találkozásuk első pillanatát egyetlen versszakban festi Arany (V. 96.), csakis nagy költőknek adatott erővel és mélységgel.
Innen kezdve haladnak az örvény felé. Piroska nem tud és nem akar becstelen lenni, Toldi látja, hogy lovagi tréfája tönkretett egy nemes női szívet. Elválnak. Piroska meggyűlöli férjét, hervad lelki gyötrelmének súlya alatt, csak a hit ad némi vigasztalást tört szívének. Toldi magánosan, lelkiismeretének kínzó fordulásai között él, majd őrült tivornyázásban keres feledést, de hiába. Budán azt a hírt hallja, hogy Tar rosszul bánik nejével. Erre párviadalra kényszeríti s megöli a gyáva férjet. Vére örökre elválasztja szerelmesétől, ki kolostorban hervad el, halálos ágyán mindent megbocsátva neki s kegyelemért könyörögve érte a királyhoz. Toldi lelkét hosszas vezeklések és megpróbáltatások tisztítják meg. Megesküszik, hogy míg a másvilágon nem egyesülhet kedvesével, szíve „asszonyt nem fog ismerni”.
E páratlan szépségű s csodásan finom árnyalatokban gazdag lélekrajz az eposz fő szépsége s Arany képzeletének legremekebb alkotása.
Jellemrajzok dolgában is kiváló mű ez a költemény. Sok alakja mind egyén. Arany ismert művészetével rajzolja. Toldi hű ifjúkori és öregkori énjéhez. A fiatal óriásból csak ilyen férfi válthatott s komor öregségét csak ilyen férfikor előzhette meg. Nagy ereje és nagy szenvedélyei csodás erőkifejtésekben, végzetes ballépésekben és szerelemben nyilatkoznak, de jó és nemes szíve megóvja a becstelenségtől s a lelki harcok és vezeklések hosszú során keresztül sodorva megtisztítja ezt az érdekes embert, kit a költő az egyéni vonásokon kívül a magyar ember s a középkori lovag sok jellemző vonásával is felruház.
A király nem a Toldi mesekirálya s nem mellékalak többé, hanem egyik fő szereplője a történetnek. A történelem Nagy Lajosa, kit kiváló elméje, vitézsége, erős akarata és nemes lelke igazán naggyá tesz. A gyáva és hitvány Tar, a merész, balsorsában is derűs lelkű kobzos, a kétszínű és ravasz Durazzó, a vendégszerető, nevére büszke magyar nemes, Rozgonyi, a Toldi vén Bencéje s fia, a kapzsi, nem valami vitéz és fecsegő fiatal Bence, - mind jól jellemzett alakok. A női jellemek ábrázolásában tán még nagyobb mester a költő. Piroska igazi magyar leány, ki apja akaratát a maga boldogsága árán is teljesíti, ki irtózik a becstelenségtől s boldogtalanságát vallásos megnyugvással hordozza, ki szerelmi bánatában titkon elhervad, de mégis ment minden érzelgéstől. Komoly alakja mellett ott látjuk a dévaj, vidám, bátor Anikóét, a szenvedélyes Örzséét s a buja és gonosz Jodovnáét, a kacér Mária hercegnőét, a vakbuzgó, bosszúvágyó és komor lelkű Erzsébet királynéét s végül Toldinénak, a fiát bálványozó anyának s erélyes nagyasszonynak tisztes alakját.
Íme, mily gazdagsága a női és férfialakoknak s ezekhez még mennyi mellékalak járul, kiknek szintén juttat a költő egy-egy jellemző vonást! Mindegyik más, mindegyik érdekes s mind valamennyi ember, nem üres árnyék.
A Toldi szerelmének van más jelessége is a mondottakon kívül. Benne találjuk a magyar lovagkornak legszebb, legszínesebb rajzát. Ott látjuk a „lovagok királyát”, ki álruhában jár a nép között, ki részt vesz alattvalóinak mulatságaiban, ki vezeti az országnagyok gyűlését s a hadi tanácsot, de hadi népének is élére áll csatát és várostromot vezetve. Életét is kockára teszi népéért, pazar fénnyel és pompával környezi személyét, de az érdemeseket is pazar adományokkal jutalmazza s országának megvédi tekintélyét a külföldi hatalmasaival szemben. Igazán a „legelső magyar ember”, vezére é bölcs ura nemzetének. Elvonulnak előttünk a nagy történelmi neveket viselő daliás magyar lovagok címereikkel, büszke pompájukban, kik a lovagi tornákban és a véres harcokban egyformán jeleskednek és síkra szállanak nemzetük becsületéért s a nők védelmére. Vitézek és vallásosak, de a tudományokhoz keveset értenek, az olvasást és írást inkább íródeákjaikra bízzák. Látjuk őket párviadalokat vívni, kezdetleges ostromgépeikkel várfalakat törni, látjuk őket hadgyakorlataik s lakomáik közben vagy királyukkal hadi terveket szőve.
Felettük és királyuk felett a hatalmas egyház uralkodik, mely a politikába is beleavatkozik s átkával sújtja a bűnösöket. A vakbuzgó Erzsébettől kezdve Toldiig mindenki adózik az egyháznak kincsekkel és alázattal. A lovagok imádkozva pörgetik olvasójukat s szőrcsuhában vezekelnek. Feltárul előttünk a barát- és apácakolostorok élete, látjuk a Rómába siető búcsújárókat s a magukat ostorozó, gyülevész flagellánsok csapatát, látjuk a misét mondó püspököt, ki mise után lóra ülve harcba vezeti csapatát s a tudós papi íródeákot, ki mosolyog a hegedősök „csacska énekein”.
Látjuk a falusi nemesek életét, látunk vad tivornyát és fényes temetést, császári vadászatot. A költő elvezet bennünket a nemesi kúriába s a fényes fejedelmi palotába, a templomokba s a várak föld alatti börtönébe. Megjelenik előttünk a középkori lantos is, aki hol zsolozsmát, hol históriás énekeket, hol harci dalt zeng a népnek.
Még szaporíthatnók e vonásokat, de ennyi is elég annak jellemzésére, hogy a középkort mily sokoldalúan rajzolta Arany.
Rendkívül vonzóvá teszi a Toldi szerelmét a sok szubjektív részlet, melyekben az agg költő érzelmeit, emlékeit zengi. Ez utolsó művébe beleszövi gyermekkori emlékeit, mintegy utoljára elbúcsúzva szülőföldjétől, hálásan emlékszik meg Karlsbad „csuda hévvizéről”, mely enyhülést szerzett neki, a Margitszigetről, hol agg fülemüleként „éneke utolját” zengette, mélyen megindító sorokat szentel leánya emlékének s végül ódon bájú, krónikás befejezésben az olvasóktól búcsúzik el. A költő mélabús lelkének ezek az utolsó szárnylebbenései utolérhetetlen bájt adnak a Toldi szerelméről szóló „bús éneknek”.
A tartalom hatását rendkívül fokozza a choriambusi lejtésű Sándor vers zeneisége, mely Vörösmarty hexametereinek csodás ritmusával versenyez.
A Toldi szerelmével elkészült a „Toldi trilógia”, melynek megalkotása harminchárom évig tartott. E sok évből természetesen csak néhány esik a kidolgozásra, mint tudjuk. E hosszú idő alatt készült három költemény hangulat és előadás dolgában meglehetősen különbözik s három önálló egésszé kerekedik. Csak a Toldi befejező versszakaira utalunk, melyek nem sejtetik a folytatást s a Toldi szerelme elő- és utóhangjára, mely világosan elmondja, hogy ez a rész készült el utoljára. Az ilyen utóhang egy trilógia közepén nem lehet helyén. Általában – s ez a legfontosabb – e három mű között nincs meg az a szorosabb kapcsolat, vagy, hogy Arany szavaival éljünk, „magasabb egység”, mely egy trilógiában kívánatos s mely pl. a hun trilógiában meg lett volna. Tehát, ha szigorúan ragaszkodunk a trilógia fogalmához, e három költeményt nem nevezhetjük annak. De viszont, ha a hős és több alak azonosságát, valamint a sok más kapcsolatot tekintjük, melyek kétség kívül egymáshoz fűzik őket, rövidség okáért bátran beszélhetünk Toldi trilógiáról. „De – Gyulaival szólva – nevezzük bárminek, költészetünknek örök dísze”.
XV.
Arany életének elbeszélésében eljutottunk a legutolsó évekig s irodalmunk történetében korszakos epikus munkásságán is végigtekintettünk. Lírájának jellemzését szándékosan hagytuk utoljára, egyrészt azért, hogy kétség kívül jelentősebb epikai működésének képe egyöntetű legyen, másrészt, hogy lírájától így összefoglaló jellemzést adhassunk és nagy egyéniséget utoljára még egyszer élesen megvilágíthassuk.
Lírai költészetében három korszakot különböztethetünk meg: az első 1847-től 1849-ig, a második körülbelül 1860-60-ig tart, a harmadik az 1877-ik év.
Arany, mint láttuk, nem a szenvedély, a lelkesedés embere, hanem a csendes szemlélődésé és mély érzéseké. Első lírai versei is erre vallanak. A rab gólya gyönyörű allegóriája a nemzet meddő küzdelmeinek, a Czakó sírján elégikus hangjába keserűen gúnyos reflexiók vegyülnek, a Télben c. szép leíró költemény a tél és tavasz képeiben a valóság és költészet ellentétét allegorizálja, az Aranyaimhoz címűben humora csillan fel. Az elégikus borongás, a reflexió s a humor, lírájának e jellemző tulajdonságai, íme már első verseiben feltűnnek.
A szabadságharc viharos korszaka kizökkenti a költőt saját hangulat-köréből. Elragad rá Petőfi lelkesedése, de ez a lelkesedés nem annyira szívéből fakad, inkább reflexió eredménye. Ekkori hazafias költeményei a legkevésbé sikerültek. Küzdelemre buzdító dalai (Nemzetőr dal, Egy életünk, egy halálunk, Lóra! Az örökség stb.) elég lendületesek és színmagyar nyelven igazán a nép számára írottak, de nem érezzük bennük azt az elragadó hevet, mely Petőfi dalait hatja át. A rodostói temető c. ciklusban, mely nagyon elnyúlik, kissé erőltetett pathos nyilatkozik. Az Álom-Való már mélyebb, súlyosabb.
A nemzet szörnyű bukása után az abszolutizmus hangulata, nemzeti keserve, csüggedése, keserű humora és sírva vigadása lelkének legbensőbb húrjait rezegtetik meg. Mélabúsan komoly s végtelenül érzékeny lelke, mely oly kevéssé erélyes és annyira hajlik a csüggedés felé, megérti a nemzet ekkori közhangulatát s oly hű tolmácsa lesz, mint Petőfi volt az előbbi korénak.
A Családi kör „béna harcfi”-ja megszólal a Koldus énekben, mely a magyar szívek mélységes keserűségének megdöbbentő kifejezése. A fiait sirató Ráchel mily nagyszerű allegóriája a fiait sirató hazának! A költemény végének fenyegető jóslata, mely az „Ige”, az „eszme” győzhetetlenségét hirdeti, hatalmas. Az Ősszel legremekebb elégiák egyike, melyben a Homeros rajzolta görög hőskor ragyogó képeit ellentétbe állítja az Ossia „ködös, homályos” énekeiben rajzoltakkal s az őszi hangulat kétségbeejtő komorságával a magyar szívek akkori hangulatát festi. Fiát imádkozni tanítja, hogy a sivár jelen és bizonytalan jövő küzdelmeiben a hit legyen vezérlője és vigasztalása (Fiamnak). Maga a „bizonytalanba” vágyik a szomorú bizonyosság elől (Reményem), vagy a nemzet őskorának képein mereng (A tetétleni halmon). Majd a remény emeli fel lelkét, hogy „élni fog nyelvében, élni művészettel, még soká e nemzet!” (Egressy Gábornak) s a költőket óvja a kozmopolitaságtól, hisz „a költőnek egy – csak egy hazája van”, „ő e honért, e honnal s honnak él”, azon túl maga csak jövevény s dala üvegházi növény. (A költő hazája) Reméli, hogy „ád az Isten új nyarat” (Kies ősz), a nemzetet a komoly percekben bizalomra, hűségre inti; tán sokan elvesznek még közülünk, de már haladunk: „vásznunk dagad, hajónk előre megy!” (Magányban 1861) Vörösmarty Szózatának intését hathatóan megismétli Rendületlenül c. ódájában, mely amannak költői magyarázata s legszebb hazafias költeményeinek egyike. Hazafias lírája a Széchenyi emlékezetében tetőzik, legremekebb modern ódánkban, mely a legnagyobb magyar emlékét hozzá és Aranyhoz méltóan örökíti meg. A költő a maga hazafias költészetéről így emlékezik meg:
Volt a hazának egy-két énekem.
Bágyadt, igaz, s „örömtől idegen”:
De honfi keble érzé a panaszt,
A csendben, éjben jól kivette azt;
S a fájdalomban, mely elfojtva sírt,
Ön-fájdalmát lelé s hozzá az írt.
Sebet tör a dal, de balzsamteli
Ujjával ismét megengeszteli.
Ennél szebb méltatást mi sem mondhatnánk e költeményekről.
E „bágyadt” és „örömtől idegen” énekek nem mind a haza sorsáról szólnak, hanem a költő lelkének küzdelmeiről is, de a bennük nyilatkozó mélabú oka jórészt a haza sorsa.
Ifjan megöregedett, haja is őszül. Miért szenved, hiszen csak egy bűne volt: az erény? De mikor annyian szenvednek, tán jobbak nála, hadd sújtsa a sors őt is (Évek, ti még jövendő évek). Petőfinét gyönyörű elégiában (Emléklapra) vigaszalja s egyszersmind mély meghatottsággal emlékezik meg eltűnt dicső barátjáról. Mikor pedig a hamar megvigasztalódott özvegy újra férjhez megy „feledve a feledhetetlent”, megírja A honvéd özvegyét, ezt a balladás menetű, komor és megrendítő költeményt, melynek minden sorát a baráti szív nemes felindulása és keserűsége rezgi át. A Letészem a lantot kezdetűben is barátját siratja el s vele együtt a boldog múltakat. Érzi, hogy „lelke ifjúsága” oda van. A dalnok bujában kinti szíve egész keservét. Vitatkozik önmagával, de minden buzdító ellenvetésre csak csüggedés felel. Szeretne tavaszt hirdető pacsirta lenni, de hiába, csak a ködös ősz fáradt madara ő, ki „egyhangon tördeli bágyadt énekét” (Hiú sovárgás). Múltjára tekint vissza, mely szegény volt örömökben, de gazdag ábrándokban, most már ábrándjai sincsenek. Szeretne pihenni, megsemmisülni (Mint egy alélt vándor). Majd a szerelem, szeretet melege hatja át szívét, családja nyájas körébe menekül a kínzó gondolatok elől s bizalommal fordul Istenhez, „ki mindnyájunk édes atyja” (Visszatekintés, Óh ne nézz rám… Itthon). Lelkében felmerül kis házának és kertjének képe, ahová egyszer megtér pihenni, mielőtt „egy hosszabb útra” indulna (Vágy). Majd a költészet emeli felcsüggedő lelkét (A vigasztaló), majd humorban keres enyhülést (Téli vers, Házi uraság, A világ, Érzékeny búcsú, Irószobám, Eh! Év utolján, Alkalmi vers, Arkádia-féle). Ez a humor néha derült, de többször mélabús, vagy kesernyés. Humora hol szelídebb, hol élesebb gúnnyá válik, mikor az irodalom züllését s a handabandázó fiatal óriásokat látja. Az Év kezdetén, Irja,k ne irjak? A sárkány, Vojtina levelei kitűnő szatírák az akkori költészetre, az utóbbi tanítókölteménynek is beválik, főleg a költői nyelvet és a verselést illető megjegyzéseivel. A Vojtina Ars poetikája (1861) humoros tanítóköltemény, mely az eszményítés nagy kérdését tárgyalja s mélyen járó eszmei tartalmával kiváló alkotás.
Lírai költészetének e második korszaka után az elnémulás szomorú évei következnek, mikor apróságokon kívül alig ír valamit. Bőven kárpótol bennünket, ezért a harmadik korszak, az 1877-ik év, midőn balladákon kívül igen sok lírai költeményt is ír az agg költő. Erről a verssorozatról elmondhatjuk Tompának az őszről mondott szavait:
Az elmúlás bája rajtad,
Lelkemen vesz mély hatalmat…
Valóban az elmúlás bája, az ősz verőfényes hervadásának, derült szomorúságának hangulata ömlik el ezeken a kedves, szívünkhöz szóló verseken, melyek oly igaz tolmácsai Arany lelkének. A csüggedés évei után egyszerre mennyi derű, a léleknek mily nyugalma és fölemelkedése! Merő harmónia. Ennek fő forrása a humor, mely a költő lelkéből bővebben buzog föl, mint valaha. A lantot „kebeléhez szorítva” dalolásra buzdul. Hisz nemcsak az ifjú örömökről lehet dalolni: „tárgy künn s tenmagadban és érzelem, az van, míg dobban a sziv…”
Epilógusa, melynek csak első versszaka üti meg a humoros hangot, a legmeghatóbb elégia. Életére visszapillantva, mintegy lelki önarcképet fest. Ebből az egy verséből megismerhetjük az egyszerű, szerény, önérzetes, csüggedő és mélabús költőt, kivel a sors oly mostohán bánt. A Vásárban a gyékényes alföldi szekér láttára szülőföldjének képe tűnik fel lelkében s az a gondolat ébred benne, hogy nem lett volna e boldogabb, ha otthon marad parasztnak. A Városliget fái közt bolyongva, képzeletben az Alföldre, a Tiszáig elmegy, a „vadonban” szülőföldjéről ábrándozik s a mulandóság szomorú törvényén nyugszik meg lelke (Ének a pesti ligetről). Titokban, gitárját pöngetve, régi dallamokat s azokkal együtt régi emlékeket idéz lelkébe (Tamburás öreg úr). A tölgyek alatt üldögélve a Margitszigeten újra gyermekké lesz s együtt játszik szalontai kis pajtásaival s a hajók zúgása a vízi malmot juttatja eszébe. Majd mind kiérdemült vándorszínész gyalogol haza Szalontára. Újra átéli akkori ábrándjait és apró kalandjait s az ifjúság édes emléke megnyugtató, derült humorral tölti el (Vándor czipó). Kis unokájáról is derült humorral emlékezik meg, aki már kezdi sejteni nagyapjának költő voltát s lesi, hogy az utcán mutatnak-e rá ujjal (Növünk együtt). Az ütött-kopott, vén pincért látva, rokonságot talál közte és önmaga közt, aki már szintén „kiment a divatból” (Öreg pincér).
Jer, osonjunk félre mi ketten;
Jó ott nekem a szögeletben,
Rajtam sincs semmi legénye;
Hadd üljön elől, a ki kényes.
Az utóbbi költemény tulajdonképpen életkép. Ilyent is írt Arany már az ötvenes éveben s később is. A Nyalka huszár még Petőfi életképeire emlékeztet, de már a többi egészen arany egyéniségét mutatja. A Családi kört, a legnépszerűbbet, de nem a legeredetibbet kivéve, mind humorosak, vagy itt-ott szatirikusak (A vén gulyás, A vén gulyás temetése, A lacikonyha, A falu bolondja, Postalegény köszöntője, Hírlapáruló, Rangos koldús). Ezekben nem éri utol Petőfit, valamint a népdalban sem, mely nem az ő eleme. Azért a Kondorosi csárda mellett, A hegedű száraz fája, Elesett a Rigó lovam patkója s még nehány, legjelesebb népdalaink közé tartoznak.
Arany érzékeny természeténél fogva a pesszimizmusra hajlandó s ez lírájában is többször megnyilatkozik. Az élet sivár: az erény szenved s a bűn sokszor diadalt arat (Fiamnak), a világ közömbös szenvedéseink iránt, az ember „önző, falékony húsdarab” (Kertben), az erős elnyomja a gyengét, az erkölcsök megromlottak (Gondolatok…), a valóság hideg szele szétfújja ifjúkori ábrándjainkat (A gyermek és a szivárvány). De a pesszimizmus nála nem vigasztalan, nem vezet a kétségbeesésbe. Aranynak hite erős Istenben s a lélek halhatatlanságában (Fiamnak, Honnan és hová? Dante, Itthon). Vágyaiban szerény. Azt tartja, hogy „földi ember kevéssel beéri, vágyait ha kevesebbre méri” (Vágy) s hogy a szenvedés hiánya, a nyugalom már maga boldogság s a legsivárabb életnek is van egy kis öröme és reménye (Enyhülés). Legfőbb célja életünknek, hogy „emberek” legyünk mindig (Domokos napra). Néha még a „magyar filozófiában” is megnyugvást talál: minden ember holtig él, „tegnap is volt, már ma is van, holnap is lesz, úgy a hogy”. (Csendes dalok)
Lírájáról Arany a következő kitűnő jellemzést adja: „Az én lyrám oly zordon! nincs abban az ifjúság heve, a leglyraibb érzemény – a szerelem, hiányzik abból… De ki tehet róla! nem akarok több érzelmet fejezni ki, mint van s fő gondom az, hogy éppen annyit, se többet, se kevesebbet, fejezzek ki. Óvakodom oly fokától a lelkesedésnek, hogy ne tudjam, mit beszélek és miért.” Másutt pedig azt mondja, hogy csak bizonyos objektív állapotban tudja „kezelni az érzelmeket” s ha valami közelről, mélyen sebzi, akkor hallgat. Arany nem is lírikus tehetség, hanem epikus. Az epikus Aranynak sokszor kiemelt jeles tulajdonságai a líra terén néha fogyatkozásokká válnak, legfőképpen azzá válik az objektivitás,mely az érzelem melegét apasztja s árt kifejezése közvetlenségének. De viszont a gondos kompozíció (mely a jó lírai költeményben is fontos s mely főleg az alapgondolat vagy érzés erejében, a fokozatos emelkedésben és hathatós rövidségben nyilvánul), és a nyelv rendkívüli művészete, mellyel mindig ki tudja fejezni azt, amit akar és csakis azt, amellyel erőt, vagy bájt tud adni kifejezéseinek, - e tulajdonságok mégis a kiváló lírikusok közé emelik Aranyt.
Gyulai szerint „Arany lyrájának alaphangja mindig az elégia maradt, mely néha ódává emelkedik, vagy humorba csap”. Hozzátehetjük, hogy a „humorba csapás” gyakoribb és jellemzőbb nála. Humorának alaptónusa sötétebb (keserű vagy melankolikus), de azért meglepően változatos s a legderültebb színezettől kezdve a legsötétebbig a legfinomabb árnyalati különbségek gazdag fokozatát mutatja s ezenkívül a magyar néphumor legtöbb jellemző vonását is.
Líránk történetében kiváló hely illeti Aranyt, mert a Petőfi halála után bekövetkezett züllés szomorú korában ő adott példát az ifjú lírikusoknak, hogyan kell értékes tartalmat művészi formába önteni, mert az ötvenes években írt jelesebb költeményeiben az egész nemzet érzéseinek hangot tudott adni s mert a későbbiekben új hangulatokkal az öregkor méla és humoros hangulataival gazdagította líránkat.
*
Kevés mondanivalónk van hátra.
A költő utolsó éveit csöndesen s mindinkább növekvő testi szenvedéseit megadással tűrve töltötte. Hallása meggyöngülvén, a társaság terhére vált, csak legbizalmasabb barátai keresték fel, hogy kissé szórakoztassák. Szemeinek megromlása miatt pár percnél tovább nem olvashatott s erről az utolsó élvezetéről is le kellett mondania. Kedves görög és angol könyveit nem forgathatta többé, írni sem tudott, legfeljebb egyes apróságokat, melyek azt mutatják, hogy életének utolja sem volt „humor nélküli puszta nyomorúság”, mint egyik versében mondja s egy gyűlési meghívóra írja:
Beteg vagyok, süket, vak és vén;
Tanácskozni minek mennék én?
Tömérdek baja nem tette panaszkodóvá, hihetetlenül türelmes volt, „egy stoikus mosollyal rázta le az apró miseriákat lelkéről” s környezetének sohasem vált terhére. „Azt hiszem – írja Arany László – éppen abban van kivételes humorának ritka bizonyítéka, hogy mind ama nyomorúság között is, ha egészen magára és saját gondolataira maradt, lelkét zúgolódás vagy elfásult önmegadás nem zsibbasztotta el, hanem humoros ötletekben talált szórakozást. Csinált rébuszt, betűjátékot, mesterséges rímeket, paródiákat stb.”
Gitárjával is szeretett mulatni, ha senki sem hallgatta. Egyszer sógora meglepte, amint magában pengette gitárját szigeti szobájában. „Látod öcsém – mondta mosolyogva –, így mulatja magát az öreg vak koldús”. Még a halálról is humorral szól: „Minden emberen megtörténik az az injuria, hogy egyszer aztán neki is meg kell halni, nem egyik, vagy másik szomszédjának.” Halála évében ezt írja születése napjára:
Életem hatvanhatodik évébe’,
Köt engemet a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.
Sejtelme valóra vált. Utolsó öröme barátja, Petőfi szobrának leleplezése volt (1882. okt. 15.), melyen azonban már nem lehetett jelen, mert néhány nappal előbb meghűlt a Duna-parton sétálva s régi baja, a bronchitis újra erősen megtámadta lélegző szerveit. Gyenge szervezete ezúttal nem tudott megküzdeni a betegséggel s a költő 1882. október hó 22-én karosszékében ülve meghalt. Holttestét az Akadémia előcsarnokában helyezték ravatalra s onnan temették el 24-én. Óriási néptömeg kísérte utolsó nyugvó helyére a Kerepesi temetőbe.
Hátrahagyott iratait és levelezését fia rendezte négy kötetben sajtó alá. Azóta a nemzet ércszobrot emelt emlékére. Dicsőségét és nagyságát kitűnő esztétikusaink művei hirdetik, de hirdetik legjobban saját művei, melyeket az iskolában olvas az ifjúság s melyek népszerű kiadásokban ma már óriási számmal forognak közkézen.
Arany azok közé tartozik, kiknek értéke az idővel csak növekedni szokott.
Ezzel végére értünk munkánknak. Elbeszéltük életének fontosabb mozzanatait, iparkodtunk egyéniségét megvilágítani, műveit szeretettel méltatni jellemző vonásaik feltüntetésével, iparkodtunk mérlegelni értéküket s kiemelni Arany egész működésének korszakos jelentőségét költészetünkben.
Itt csak ismétlésekbe bocsátkozhatnánk, amelyek a figyelmes olvasónak úgysem szükségesek. Ha egész könyvünkkel el nem értük célunkat, egy rövid összefoglalással még kevésbé érhetnők el.
Célunk pedig annak bebizonyítása volt, hogy Arany a legnagyobb magyar epikus s egyike nemcsak a magyar költészet, hanem általában a magyar szellemi élet legkiválóbbjainak.
Forrás: Szinnyei Ferencz: Arany János - Költők és írók – Élet- és jellemrajzok az irodalom köréből – Budapest, Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1909.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése