(Megj.: Az eredeti helyesírás meghagyásával!)
Ébredj álmadból, Déva vára!
Nem hallod-é a riadót?...
A hosszu bánat-éjszakára
Egy szép, dicső nap viradott.
Derülj velünk kevély örömre,
Köritse fény zord sziklafőd;
Kit oly rég fed bérczed göröngye:
Ma dal, hozsánna zengi őt!
Ébredjetek, ti szent romok, hol
Ő, a merész, kiszenvedett ;
börtönre vetve a vakoktól,
Mivel nekik fényt hirdetett.
Fel, fel... örömre, diadalra!
Imé: kigyúlt a hajnalég;
Megtörve már az éj hatalma,
Völgy és halom fényárban ég!
S ébredj dicső nagyunk!... Jelenj meg
Köztünk te is e szép napon;
Hisz itt ma téged ünnepelnek,
Neved zengvén az ajkakon.
Jövel, jövel a régi fénynyel,
Dobd el tövis-koszorudat:
Hű, serged vár erős hitével, -
Virággal hintve be útad!
**
A hit forrása felzavarva...
Enyhet nem ád, szomjat nem olt;
Útját avar, köd, éj takarta;
S boldog – csak az együgyü volt.
A vallás rút eszköz
lőn már csak;
Nem égi bék, oh nem vigasz:
Tömjén füstjében az oltárnak,
Elszállt abból: mi szép,
igaz...!
De folyt a harcz, -„Isten nevében” –
Vér, pusztulás: a merre dúlt.
A küzdelem lázas hevében
Milljókra gyászos éj borúlt.
S ha tűnt is egy-egy távol fény fel –
Felénk is vetve pár sugárt,
Népünknek ez csak arra volt jel:
Közelg a regg; csak bizva várd!
És várta is, míg megjött végre,
Ki hit fő titkát fölfedi,
S nem esküszik bár a keresztre,
Tana azért szép, isteni...
Ki oltárrá tevé legottan
Az utcza egy szegletkövét,*
Hirdetve róla lángszavakban
Az „Egy Isten” tanát, hitét...!
Dávid Ferencz jött... s szólt
merészen,
Zugó vihart kelt szelleme;
S miként ha villám gyúl az éjben:
Megdöbbent rá ezrek szive.
Beszéde: eszmék lángolása,
Gyújt, lelkesit minden szava;
S mi annak egyik fővarázsa:
Ő a miénk – magyar vala!
S a nép, a mint meghatva hallja:
„Apostol ez: lelkünkből szól!” –
Igy zúg fel s rá egy pillanatra:
Mind, templomostól, meghódol...
Vállán viszi, ma kit mi áldunk,
A nagy oltár elébe el –
S a hit-chaoszból, im, vallásunk:
Egyszerre napként tűne fel.
De, hajh, ép ez volt bűne, átka!
A kor sötét megértni őt.
Nagy lelkének szellemvilága
Vakká tevé hitlent, hivőt.
- És felzúg a vad harcz körülte,
Szivét ezer gúny sebzi meg;
A rágalom, hogy marja, űldje:
Nyomába’ mint kígyó sziszeg.
Elhagyja őt barát, rokonság,
Önvére vall már ellene;
S börtönhalálát kik kimondják:
Birái – mind ellenfele...
Csak egymaga áll a viharban,
Mint büszke cser a szirtfokon:
„Az Isten egy,
megoszthatatlan:
Hitem, - máskép nem
vallhatom!”
Megejté mégis a judáscsók!...
Földiekért eladatott.
Szive vérzett, égette kín sok;
De tűrt, remélt s nem alkudott.
Egy szó. mi semmi! – s mentve élte;
Nemcsak szabad, tán dús lehet.
De szólt, az eszmét védve, féltve:
„Az áldozat magam
legyek!”**
S lelkében a mult a jövővel
Engesztelőn ölelkezett.
Igy ment halálba még örömmel,
Hogy teljék be a végezet...
S meghalt: hogy éljen a hiteszme!...
Oh, nagy míg élt, halála szebb!
Hitünk igaz mártirja, szentje:
Véred – ügyünk pecséte lett...
**
Ott porladozik drága hamva
Ama szétszórt romok között...
A századok szállnak rohanva
Nagy és kicsiny pora fölött.
Sirját – ha volt! – nem őrzi emlék,
A kegyelet nem hagyta ránk;
De hűn követni őt s hitelvét:
Jel nélkül is egyek
valánk.
S im: századok multán jőn újra!...
Neve, hire: dicsőbb, nagyobb.
Fejének mártir-koszoruja
Örök gloriával ragyog...
... Van sok, mi fáj; de hallgat ajkunk,
Mert van vigaszunk is – elég:
Mi annyi csodát tőn mi rajtunk,
Nem olthaták el szellemét...!
A börtönéjből el -, kiszálla,
Hajnalcsillag lőn az egen;
Ott tündököl szelid világa,
Ott ég, mint üdv, sziveteken.
Ne féljetek e fényt követni:
Nem bolygó tűz sir éjjelén;
Nekünk a viradást jelenti,
Jövőnkre biztató remény!
Ne féljetek!... Előre bátran!
Őrlelke van bizony velünk,
S hol együtt lészünk ketten, hárman:
Megszenteli búnk, küzdelmünk...
... S te ott rómsir: ős Déva vára,
Vesd el komor gyászfátyolod,
S lángszókkal írd sziklád falára:
„Ő nincsen itt... feltámadott...!”
*) Kolozsvárt, a
Tordautcza szegletén, egész korunkig látható volt, s most ott levő
anya-ekklézsiánk temploma udvarán őriztetik ama kerek kő, melyről – a hagyomány
szerint – Dávid F. egy napon prédikálván, hallgatóit annyira elragadta, hogy
azok vállaikra vevén, diadallal vitték be a piaczi nagy templomba, s ezzel az
egész Kolozsvár áttért az unitárius vallásra.
*) Ezek voltak utolsó
szavai börtönében, s akkor mondá, mikor barátai kérve-kérték, hogy élte
megmentéseért vonja vissza – legalább formaszerüen – a Krisztus istenségét
tagadó tanát.
Forrás: Keresztény
Magvető - 1879. 14. évf. 5. füzet. (szeptember-október)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése