Megváltanálak, drága gyermek,
Szivem legdrágább vérivel,
S előttem omlik össze lényed,
Szived előttem vérzik el.
Lehulasz ragyogó virágom,
Kilobbansz kedves, tiszta fény,
Elmulsz, eláradsz menthetetlen,
És többé nem lehetsz enyém!
E csukló hang, e tört tekintet,
E pihegés, - oh, istenek! –
Mintha az égzengés zajával
Kiáltanák: “Segitsetek!”
S tétlen kell állanunk előtted,
Erőnk, hatalmunk: semmiség.
Im, legszebb ékét a természet
Maga rombolja, zúzza szét!
Mi czélja bimbótördeléssel,
S villáma ha galambra csap?
Könyekkel, melyek – bár örökké –
Mind hasztalan patakzanak?
Megvijja, visszaveszi durván
Mindazt, mit jókedvében ád:
A gyermek boldog nevetését,
A létnek áldó vigaszát?
Szüksége van, hogy megrepedjen
Ily göyngéd, ártatlan kebel –
Mert fényivel tán egy-egy alvó
Bús csillagát lobbantja fel?
Mosolyt, szint, életet, zománczot
Azért rabol el hirtelen,
hogy virágai virulóbbak,
Ege sugarasabb legyen?
E harmatcsöppre, fényparányra
Oh, - igazán szüksége van,
Hogy fenn az angyalok játéka
Ne legyen oly mosolytalan?...
Hazug képzelgés, félre tőlem,
El, gyáva ábrándok, mesék!
Hadd igyam fenékig a serleg
Sűrű, nehéz keserüjét.
Hadd égjek fájdalmam tüzében,
- Mi okból áltatnám magma? –
Hisz gyászom azért méltó hozzá,
Mert végtelen s vigasztalan.
Hadd öldököljön, nyilazzon hát
Az a vigasztalan tudat,
Hogy nincsen isten, a ki téged
Nekem még egyszer megmutat,
S árnyad az égő csillagok közt
Hiába űzöm, kergetem, -
Csak sötét fájdalmamban élsz még
Oh angyalom! Oh gyermekem!
Forrás: Endrődi Sándor összegyűjtött
költeményei 1867-1897. II. kötet. Bp. az Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T.
kiadása 1898.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése