2012. jún. 23.

Várkonyi Nándor: Petőfi Arca



 
Régi panasza irodalomtörténetünknek, sőt az egész magyar történetírásnak, hogy Petőfiről hű, megbízható arckép nem maradt fenn. Különös ez, ha meggondoljuk, hogy a biedermeier a miniatűr-festészetnek s a portrémetszésnek valósággal külön korszaka volt, amit a romantika hőstisztelete is elősegített. A francia forradalom indította el ezt a divatot s a kiváló férfiak, művészek, írók arcképeinek kiadása olyasféle szokásba jött, mint ma a mozi- és sportnagyságok levelezőlapos kultusza. Ez a korszükséglet vezetett, mint valami szellemi ok, egyenes úton a fényképezés (ill. a daguerrotipia) feltalálásához. 
 
Petőfiről is négy metszet maradt fenn élete utolsó négy esztendejéből és két olajkép Orlai Petrics Somától. De a kortársak megegyező véleménye szerint egyik sem találó, amiről magunk is meggyőződhetünk, ha egymásmellé állítjuk őket. A kortársak azt látták, hogy egyik arckép sem "hű", mi már megállapíthatjuk, hogy a jellem kifejezése hiányzik róluk, amit a modell vonásainak mélyebb megértése, tanulmánya olt a rajzoló művész szemléletébe, vagy amit csak egy szerencsés pillanatban készült fénykép gépies pontossága másolhat le. Petőfiről készült ugyan egy daguerrotipia, de ez elveszett. Az arcképmetszők kudarcának oka az lehetett, hogy Petőfinek nem volt markáns, jellegzetes arca, helyesebben a jellege nem volt könnyen idealizálható. A biedermeier arcképezés a csinoskodás felé hajolt s azt a sovány, szabálytalan, pörsenéses diákábrázatot, amelyet Petőfi a magáénak vallhatott, csak erős torzítással lehetett "költőfejjé" nemesíteni. A "költő-fej" volt ugyanis a romantikus eszménykép. Mint Anatole France mondja: "On se frisait en coup de vent", - az ember viharborzolta fürtökkel állt a művész elé s készen volt a költő. Petőfi képeiről is ez a dúsfürtű dalnok néz reánk s a fejlődés, vagy skála, amit egykorú ikonografiáján észlelhetünk, a kifordult szemű, érzelmes poétától (1845) a kardjára támaszkodó néptribunig (1848) vezet, vagyis az egyik divatos típustól a másikig. Születésének századik évfordulójakor nagyszámú rekonstrukció-kísérlet történt, melyek "ez az igazi Petőfi-arc" felírással jelentek meg a kirakatokban. A legjobb közöttük talán Benczúr tárgyilagos olajfestménye volt, de amint a jelen cikk adataiból valószínűleg ki fog derülni, túlságosan férfias, száraz keserűségű arcot ábrázolt. 
 
Ne felejtsük, hogy Petőfi huszonhat éves korában halt meg, teste ifjú volt, fizikailag még csak küszöbén az élet delének, "a férfikor nyarának". Petőfi ma leghitelesebbnek tartott arcképe az a másolat, melyet Jankó János készített az eredeti daguerrotipiáról, mely a köztudomás szerint elveszett, de talán csak lappang. A Gerevich Tibor és Genthon István szerkesztésében megjelent Magyar történet képeskönyve is ezt a másolatot közli, a következő szöveggel: "Petőfi Sándor arcképe, ceruzarajz az egyetlen daguerrotipiáról, mely a költőről készült s azóta megsemmisült. Rajzolta Jankó János. Petőfi egyetlen hitelesnek tekinthető képmása, mely nem egyezik meg a közkeletű idealizált ábrázolásokkal." A Petőfi-kutatás up to date terméke, Illyés Gyula remekbe készült életrajza is ehhez a másodlagos hitelességű rajzhoz volt kénytelen folyamodni. Jankó rajzát több régebbi kiadványban is megtaláljuk, ugyanoly megjegyzéssel, mint a Képeskönyvé, s úgy látszik, készülhettek egyéb másolatok is a Jankóén kívül, de csekély értékűek, mint például az a kettő, melyet a Beöthy-féle nagy irodalomtörténet közöl különböző kiadásaiban: az egyik egészen vázlatos tollrajz, a másik festett reprodukció.
 
Azonban fölösleges, hogy akár a Jankó-féle képmásnak, akár a rekonstrukcióknak, vagy az egykorú képeknek értékét megállapítani próbáljuk, mert ha nincsen is kéznél az eredeti daguerrotipia, ennek teljesen hű s az eredetivel kétségtelenül egyenlő értékű fényképmásolata legalább néhány száz példányban megvan, kell, hogy meglegyen ma is. Szana Tamás Koszoru-jának 1879-iki évfolyama közölte ezt a reprodukciót s minden egyes számhoz mellékelte, Kertbeny Károly kísérő cikkével. Tehát bizonyára nem mondunk sokat, ha ma is meglévő több száz példányról beszélünk; a Koszoru díszmű volt, aminőt ritkán hánynak lomtárba s a családi és közgyűjtemények kétségkívül megőrizték. Ennek a cikknek írója minden különösebb keresés nélkül hármat állíthatott egymás mellé, melyek közül az egyik saját szobája falán lóg egy évtizede s éppen ez hívta fel figyelmét az általános és régóta hangzó panaszra, hogy a hiteles kép elveszett. 
 
A Koszoru képe nem nyomdai úton sokszorosíttatott, hanem mindegyik a lemezről készült műtermi levonat, 6 és 9,5 cm nagyságban (nyilván az eredeti mérete), kartonra ragasztva; alatta Petőfi aláírása facsimilében s ez a szöveg áll: «A költőnek dr. Beliczay Imre birtokában levő egyetlen fényképe után másolta Klősz György. Kiadja Rautmann Frigyes Budapesten.» A kép (természetesen nem fénykép, hanem daguerrotipia) tehát 1879-ben még megvolt. De Kertbeny cikkéből kiderül, hogy készült egy másik daguerrotipia is, csoportkép, mely Bulyovszky Gyulát, Nyári Albertet, Jókai Mórt, Vasvárit és Petőfit ábrázolta, melyet azonban Jókain kívül soha senki más nem említ s így valószínű, hogy ez a felbecsülhetetlen értékü emlék elveszett. Kertbeny visszaemlékezése egyébként annyi érdekfeszítő adatot, jellemző s nagyrészt felhasználatlan epizódot közöl Petőfi életéből, hogy érdemes bő kivonatban újból közreadni. Kertbeny igazolja, hogy csakugyan személyes barátságban volt Petőfivel. Bakody Tivadar nevű orvosnövendéknél találkozott először vele.
 
"...1844 szeptember utolsó napjainak egyik délutánján én is felkerestem Bakody barátomat, de a nagy füst miatt belépésemkor csak annyit vehettem ki, hogy vendégei ezúttal is szép számmal valának. Tódi két barátjával csibukozva a könyvszekrény előtt állt. Valami felett vitatkoztak s Bakody csak kezével intett, hogy ne zavarjam társalgásukat. Nem háborgatám tehát őket s egész hanyagul az ablaktól jobbra eső dívánra vetettem magamat. A dívánon már ekkor egy másik fiatal ember is ült szintén csibukozva, ki egyáltalában nem rokonszenves, sőt figyelmet is alig érdemlő külsejével s deákosan igénytelen magyar öltözékével éppen nem kötötte le érdeklődésemet. Tódinál gyakran fordult meg egy-egy olyan tanulócska, kit csak egyszer láttunk s aztán többé soha. Dívánunk előtt egy hosszúkás asztal állt, s azon elszórva a könyvpiac újdonságai hevertek, melyeket pesti könyvárusok küldtek be, "megtekintés végett", a házi gazdának, mint ez még ma is divatban van. Felül egy kötet hevert Petőfi Sándor versei 1842-1844 címmel; vékony füzetke, alig több 160 lapnál. Mint már mondám: ekkor még nagyon kevés bizalommal viseltettem a magyar költészet iránt s még Vörösmarty, Bajza és Kölcsey hazafias versei is jóformán hidegen hagytak, mert túlnyomónak találtam bennök a szónoki elemet; a mint azonban a vékony füzetet lapozgattam, az utolsó lapok egyikén az Ez a világ amilyen nagy kezdetű költeményre bukkanok. Midőn három első versszakát elolvastam, úgy éreztem magamat, mintha csak fölvillanyoztak volna. Hangosan fölkiáltottam: Mily gyönyörű vers! Ez az első valódi dal költészetünkben Balassa óta!
 
E szavak után a mellettem ülő ismeretlen fiatal emberhez fordultam:
 
- Kicsoda az a... hogy is hijják... az a Petőfi? - kérdezém tőle.
 
A csinosnak épen nem mondható, halvány és pörsenéses arcbőrü ifjú a dívánon eldőlve, egész nyugodtan csibukozott, majd szép, sötét szemeivel s feltűnően szellemes tekintetével reám nézve, megvetőleg így szólt:
 
- Kicsoda? Hát egy új fűzfa-poéta, s amellett egy haszontalan, lump komédiás!
 
Tátott szájjal hallgattam s csaknem felingerülve válaszolám:
 
- Bánom is én, ha épen hóhér is, de a nemzet büszke lehet egy ilyen igazi költőre.
 
- Ejh, mit ért ön a magyar költészethez, ön, ki félig vagy egészen is sváb, mint Bakody! - veté ellen az én ismeretlenem.
 
Szavai egészen fölingereltek s így szólottam:
 
- Én épen olyan magyar vagyok, mint ön, irodalmunkat pedig talán még önnél is jobban ismerem.
 
Szomszédom bosszúsan tekintett reám s azt mondá, hogy ne gorombáskodjam.
 
- Micsoda? - feleltem fölhevülve - hiszen ön kezdett velem gorombáskodni, midőn udvarias kérdésemre azt felelte, hogy Petőfi egy korhely komédiás.
 
- Ehhez jogom volt, - szólt ekkor az én ismeretlenem - de nem tűrném el, ha jelenlétemben más mondaná, mert az a Petőfi én vagyok!
 
E szavak után még egyszer végig tekintve rajtam, letette csibukját, dacosan fejébe nyomta fekete báránybőr süvegét s a társaság tagjai közül csak Bakodyt üdvözölve, eltávozott.
 
Én egészen megdermedve álltam bámulatomban s csaknem kétkedve kérdeztem Bakodytól, hogy a távozó csakugyan Petőfi Sándor volt-e, vagy talán más valaki.
 
- Igen, - válaszolá Bakody, - a Pilvax-ból ismerjük egymást.
- Udvariasnak ugyan nem mondható - jegyzém meg én, ki bámulatomból még ekkor is csak alig tudtam magamhoz térni.
 
- Azzal nem is vádolhatni őt, - mondá Tódi mosolyogva, - de valódi genie, azt bátran állíthatom.
 
A Versek-et kölcsön kértem Bakodytól s még azon este végiglapoztam a füzetet. Tiszteletem minden egyes költeménynél csak növekedett a fiatal költő iránt. Én, ki előbb még csak nem is gondoltam arra, vagy valamelyik költőnk lefordítására vállalkozzam: Petőfi megismertetését a művelt külfölddel, hazafiúi kötelességemnek tekintettem. Csaknem egész négy hónapig futkostam utána, s mindennap fölkerestem őt a Pilvaxban; de Petőfi csaknem visszautasítólag bánt velem s olykor még csak nem is viszonozta köszöntésemet. Ott elnökölt a pénztár mellett álló kerek asztalnál, körülvéve ekkor már nagyszámú tisztelőitől, kik figyelmesen s érdeklődéssel hallgatták minden szavát. Hogy Petőfi mikor kezdett hozzám simulni, - azt egy más alkalommal (1877-ben) már elbeszéltem. 1845 január vagy február havában lett szívélyesebb irántam, egy ízben egész váratlanul "Te Kari!" megszólítással közeledve felém. Ez időtől fogva nem egyszer késő éjjelig elcsevegtünk a Fillinger-kávéházban s nem egy éjet töltöttem fekete bőr-dívánján, midőn megkésve, nem mertem alkalmatlankodni szülőimnek lakásán."
 
Kertbeny szerint
"...öt oly képe van Petőfinek, mely a költő életében, természet után készült. A legelső azon arckép volt, mely őt állva, félig az ég felé tekintve, s két karját hátra téve ábrázolja. Ez a rajz Vahot Imre Divatlap-ja július 3-iki (14-ik) számának mellékletét képezte s rajzolójának: érdemdús művészünk, Barabás Miklósnak hozzám e tárgyban intézett levele szerint is 1845 tavaszának elején készült. A nagy nyolcadrét alakban készített kőrajz, melyet néhány nap előtt újra figyelmesen megszemléltem, művészi kéz által előállítva, tagadhatatlanul legtalálóbb arcképe Petőfinek. És még sem az, a mi Petőfi a valóságban volt. Ég felé néző szemei valami ájtatos, szentimentális kifejezést kölcsönöznek neki, mely teljesen hiányzott nála. Nem tudom: maga a költő választotta-e ezt a keresett állást, de annyi bizonyos, hogy benne csak alig ismerhetünk a "mogorva Petőfire".
 
...Petőfi 1846 jan. 22-én írta alá a szerződést Emich Gusztávval Összes művei-nek két kötetes kiadására. E gyűjteményhez is van arckép mellékelve, és pedig szintén Barabástól, ki e rajzot 1846-ban tussal készítette. Minthogy Barabás ebben az évben saját vallomása szerint 95 képet rajzolt s a Petőfié a 66-ik szám alatt van bejegyezve, a kép augusztus vagy szeptember havában készülhetett. A rajz - Tyroler által metszve - Petőfit franciás szakállal állítja elénk, s noha a legkevésbé hasonló s mesterkélt képe a költőnek, nálunk leginkább el van terjedve, mert 1846-tól le egészen az első illusztrált kiadásig, Petőfi műveinek minden újabb kiadásában föltalálható.
 
Harmadik, művészi szempontból tagadhatatlanul legszebb képéről ezt írja Barabás: "1848-ban rajzoltam azt, mely őt karddal és kokárdával ábrázolja. Ezen évre 52 képem van bejegyezve; úgy látszik, hogy kevesebbet dolgoztam, mint az azt megelőző években. Petőfi 18-diknak s neje, kit vele egyenlő nagyságban litografíroztam, a 19-iknek van beírva, így május végén vagy június elején rajzolhattam."
 
...A negyedik arckép, azon olajfestmény, melyet a költő egyik ifjúkori barátja: Orlai Petrics Soma 1848-ban természet után készített, a nemzeti múzeumban látható s pár év előtt kőrajz-másolatok is jelentek meg róla. Csak egy pillantást kell vetnünk a képre, hogy rajzolójában az aprólékosságig gondos, lelkiismeretes művészre ismerjünk; a fej különösen ritka pontossággal van rajzolva, s balról jobb felé forduló profilt mutat. A költő arca e festményen is sovány és markírozott, a minőnek én 1844-ben és 1845-ben ismertem. Petőfi itt sima állal, de eléggé nagy, bár vékony bajusszal van ábrázolva. Legidegenszerűbbnek tűnik fel előttem a hegyes, vékony orr, míg Jókai épen ezt találja kiválólag élethűnek s állítása mellett bizonyítanak a költő saját szavai is, ki arra kérte Tyrolert, hogy valahogy vastag orrot ne rajzoljon neki. A szemekkel szintén nagy vagyok megelégedve; nincs meg bennük - talán épen fordulatuk miatt - azon megnyerő, mélyre ható tekintet, mely a költő szelleméről tanúskodott, s melyre még most is élénken emlékezem. Az arcszín Orlai képén halvány-barnás, mondhatnám beteges. - Orlai festménye semmi hasonlatosságot nem árul el Barabás három rajzával; elannyira, hogy az idegen e négy képet aligha tekintené egy és ugyanazon ember arcképének.
 
...Csak egy művész van, ki nem igyekszik érvényesíteni saját fölfogásmódját, ki nem változtatja át, nem szépíti az eléje állított tárgyat s ez - a természet.
 
...A ki közülünk még nem látott daguerreotypiát, be fogja látni, hogy annak sok hátrányos tulajdonsága mellett van egy olyan előnyös oldala is, mellyel kevés művészet dicsekedhetik: nem szokott és nem tud hazudni sohasem. Ezüst lapján kérlelhetetlen szigorúsággal tükrözteti vissza a lemásolandó tárgyakat, míg testvérművészete: a photographia már megtanult hízelegni, s nem egy igénytelenebb arcot emel ki a retouche segélyével.
 
Petőfi Zoltán, ki 1870. nov. 5-dikén halt meg, 22 éves korában, egy ilyen daguerre-féle képét őrizte nagynevű atyjának. A fénykép Petőfi Zoltán halála után dr. Beliczay Imre birtokába került, s másolatai az írói és művészi körökben csakhamar elterjedtek.
 
Midőn három év előtt egy ily másolat hozzám is eljutott, hangosan felkiáltottam: "Ez azon Petőfi, ki évtizedek óta él emlékezetemben; ez azon tekintet, mely a látszólag közönséges arcnak jelentőséget tudott kölcsönözni!"
 
E kép, melyet sikerült másolatban első mellékletül kapnak a Koszoru olvasói, széken ülve s baloldalra fordulva ábrázolja a nagy költőt. Az arc e képen hosszasabbnak látszik, mint a már ismertetett rajzokon, de ne feledjük, hogy e csalódást csak a magasra felfésült dús haj okozza. A magas és széles homlok, valamint a fül Barabás 1845-iki rajzára emlékeztetnek. Az orr, egy hamis visszfény következtében tompábbnak tűnik föl, mint amilyen orra Petőfinek volt; legalább Jókai és Orlai ezt állítják. A bajusz csak most kezd pelyhedzeni. E pontnál megszűnik a másolat élessége; a száj vonalai már nem eléggé határozottak; s még kevésbé vehető ki: volt-e már ekkor szakálla vagy sem Petőfinek? Annál tisztább és határozottabb a szemek kifejezése, mely nyugodtságával a szemlélődő s tárgyába elmerülő költőre vall.
 
...Végül még azt kell megállapítanunk, melyik évből származik a költő ezen arcképe. Teljes bizonyossággal nem határozhatjuk meg, de sok külső és még több benső ok amellett tanúskodik, hogy 1846-nál előbb s 1848-nál később nem készülhetett.
 
A francia kormány L. Daguerretől 1838-ban vásárolta meg egy félmillióért a daguerreotypia előállítási módjának titkát, s Bubics apát mondja, hogy róla Bécsben már 1842-ben készítettek daguerreotypiát, melyet még ma is őriz. Én ez új művészetnek termékeit először 1846 június havában Bécsben láttam; hogy Pesten ekkor már szintén ismerték-e, nem tudom.
 
Jókai Mór, kivel e tárgyról néhány nap előtt beszéltem, azt állítja, hogy 1846-ban a Ferenciek-terén, abban a régi s még ma is fennálló földszintes házban, mely a kalap- és egyetem-utcák szegletén fekszik, egy ilyen fényképező települt le, kinek nevére ő azonban többé már nem emlékezik. Ennél készült 1846-ban Jókainé asszony (akkor még Laborfalvy Róza) ma is tisztán kivehető daguerreféle képe, valamint később, 1848-ban az a nagyobb kép is, mely Bulyovszky Gyulát, Nyári Albertet, Jókai Mórt, Vasvárit és Petőfit egy lapon ábrázolja, de a melynek hollétéről Jókainak nincsen tudomása.
 
A ki a Petőfiről készült daguerreotypia másolatát csak futólagosan is figyelmére méltatja, rögtön meggyőződhetik, hogy ez nem az 1848-diki Petőfit, a nagynevű nemzeti költőt s az utcán magasra emelt fővel, kardosan járó népszónokot ábrázolja. De nem ábrázolhatja őt Pestre érkezésének idejében sem, mert a fiatal költő ekkor sokkal feltűnőbben, vagy ha tetszik: vidékiesebben öltözködött, mint az e képen látható. Prémes Csokonai-dolmányáról, ólomgombos mellényéről s magyar csizmáiról olvashattunk eleget régibb és újabb életíróinál.
 
A legsajátosabb azonban, hogy a daguerreotypia létezéséről még a költő legbizalmasabb barátainak sem volt tudomásuk. 1868-ban halt meg Petőfiné, s az ő holmijai között találták ez arcképet, melyet utána fia: az akkor húszéves Zoltán örökölt. A fénykép tehát csak Szendrey Júlia számára készülhetett, ki hihetőleg gondosan őrizte azt, aminthogy a nők rendesen idegenek előtt nem örömest mutogatják kedvesüknek, vagy férjüknek arcképét. Petőfi azonban először 1846 szeptember 8-dikán Nagykárolyban látta Szendrey Júliát, ki oda Erdődről ment, októberben pedig újra Pesten időzött s dec. 26-dikán innen írta Orlainak ezt a levelet, melyben Júliájáról oly nagy lelkesedéssel emlékezett meg. Másodszor 1847 május havában látta őt. Hogy ezen útra elindulhasson, 1847 május 4-dikén 200 forintot vett fel Kubinyi Rudolftól, ki Várgedén lakott. Igen valószínű, hogy ekkor, emlékül kedvesének, készítteté a fényképet..."
 
Kertbeny cikkébe több apró tévedés csúszott, amelyek nem érintik a mi tárgyunkat; két részletére azonban vissza kell térnünk. Azt állítja ugyanis, hogy Petőfiről öt kép készült életében, de csak négyről számol be, az ötödiket nem is említi. Egészen bizonyos azonban, hogy négy metszetképe jelent meg; az első az 1845-iki "szentimentális" kép, a második az Összes költemények első kiadásában levő (1846), a harmadik az új kiadás címképe (1848) s a negyedik a márciusi kardos kép. Az első, a második és a negyedik Barabás rajza után készült; a másodikkal azonban Petőfi nem volt megelégedve s összes verseinek újabb kiadása előtt levelet írt a rézmetszőnek, Tyrolernek, melyben utasításokat adott a kijavítására. Mivel ez a tréfásan rossz németséggel írt levél döntő az arcképek kérdésében, itt közöljük:

Pesth, 24. Novemb. 1847.
 
Lieber Herr von Tyroler!
 
Es ist mir Leid, dasz ich in eigener Person kann nicht Sie besuchen, ich bin krank, wie der Teufel. Wenn mein Brief nicht zu spät kommt, so haben sie die Güte, den Bart mir so machen, wie ich habe gezeichnet hier auf diese Bild manu propria, weil ich so hab lassen waxen den Bart in die neuere Zeit. Aber sonst machen Sie nichts nach von diesem Bild, und am wenigsten die Nasen. Und ich bitte Sie, machen Sie nicht zu dick und dunkel das Bart, weil ist mein Bart nicht dick. Wenn ich werde gesund, werde ich Sie besuchen. Leben Sie wohl!
 
Ihr verehrer
A. Petőfi.

Havas Adolf a nagy Petőfi-kiadásban a levélhez a következő megjegyzést fűzi:
 
"A levélhez mellékelt lapról, mely elkallódott, a Koszoru (1863. okt. 25.) azt hiszi, hogy Petőfinek tükörből készült sajátkezű arcképét tartalmazta. Meglehet azonban, hogy a levélbeli passus az Összes költ. I. kiadása elé illesztett s Barabás által rajzolt arcképre vonatkozik, melyet Petőfi megcorrigálva küldött el Tyrolerhez, hogy az Összes költ. II. kiadása számára rendelt acélmetszetet aszerint készitse. Ha a két arcképet összehasonlitjuk, látni fogjuk, hogy Tyroler csakugyan követte is Petőfi utasitásait. A későbbi arcképen a ritkás szakáll az ajak egész szélességén túl is terjeszkedik, mig az Összes költ. I. kiadásabelin csak az áll hegyéről nyulik le franciásan. Kisebbre van szabva az orr is, mely az Összes költ. I. kiadásabelin nagy és teljesen el van hibázva. - A mi a levél rossz németségét s helyesirását illeti, arról Gyulaival magunk is azt tartjuk, hogy csak tréfa volt. Petőfi elég jól beszélt és irt németül. Kitünik ez többek közt a Beck Károlynak adott önéletrajzi vázlatból is."
 
Ezekből látható, hogy Tyroler tulajdonképpen új arcképet "szerkesztett"; Petőfi levele arra vall, hogy személyes megbeszélései voltak Tyrolerrel, talán ült is vagy ülni akart neki, mert hiszen maga helyett küldi a képet s újabb látogatást ígér, mihelyt felépül. Hogy a küldött kép a Barabás-féle volt, kétségtelen, viszont a levélnek az a kitétele: sonst machen Sie nichts nach von diesem Bilde, úgy is értelmezhető, hogy Tyrolernek már volt rajza, vázlata Petőfiről, aki csak szakálla új formáját jelezte a kijavított képen. Úgy vélhetjük, Petőfi s a kiadó nem akarták Barabást megbántani az első rajzra tett kifogásaikkal vagy avval, hogy más művészhez fordulnak s így Tyrolertől kértek "eredeti" munkát; de az is lehet, hogy valami más akadálya volt Barabás közreműködésének. Becses ez a levél azért is, mert benne van Petőfi kritikája Barabás rajzáról.
 
Tyroler azonban mégsem adott teljesen új képet, nyilván ismerte tehetsége határait vagy a modellt nem kapta ülésre, - s Barabás képe alapján dolgozott, ami a két kiadás címképének egybevetéséből megállapítható. De evvel a metszetképek száma négyre szaporodik. Az ötödik és hatodik kép olajfestmény Orlai Petrics Somától s közülük a hatodik az, amelyet Kertbeny elfelejt megemlíteni. Ez az utolsó kép, mely Petőfiről életében készült; Mezőberényben festette Orlai 1849-ben, mikor a költő Bemhez, utolsó útjára indulóban meglátogatta családját. Ez is egész alakban ábrázolja a költőt, ingujjban, fekete civilnadrágban, kezében hosszú csibukkal; széke mellett egyik oldalon a nemzetőri felszerelés: strucctollas kalpag, széles fringia (őrnagyi rangjáról lemondott), baloldalt az asztalon a költő szerszámai: tinta, toll, papír. A sokat emlegetett szakáll ismét új alakban tűnik fel a képen: kicsi pamacs az áll közepén (mouche) a francia divat szerint, mely a század második felében lett általánossá és igen hosszúvá, amint például Türr tábornok és II. Viktor Emmánuel daliás arcképein látható.
 
Említ még Kertbeny egy Tyroler-féle karikatúrát, de ez csak elírás lehet, mert sehol semmi nyoma. Lélektani szempontból tekintve, nem valószínű, hogy akadt volna valaki, aki karikatúrát mer rajzolni Petőfiről, legkevésbé Tyroler, a jámbor réz- és acélmetsző. A kritikát, a személyeskedő támadásokat már igen jól elbírták az írók ebben a korban s Berzsenyi esete aligha ismétlődhetett volna meg, de a torzrajz divatja ezidő tájt nem volt nagyon elterjedve. A francia forradalom s a napóleoni idők szatirizáló kedvét elfojtotta a Szent Szövetség cenzúrája s az új francia hatás talán csak ébredezett. Széchenyiről láthatunk néhány, inkább tiszteletet, mint gúnyt kifejező képet, amint "a pesti por és sár"-ban gázol, vagy mint a "nemzet napszámosa", különféle kézimunkákat végez. Irodalmi harcban kemény sebeket adtak és kaptak a költők, de személyes nimbuszuk dolgában nem ismertek tréfát.
Midőn felvidéki útjára indult Petőfi, útirajzaiban leírta búcsúját: "A bucsulakomán részt vett pesti pajtásaimon kivül egy pár vidéki költőcollegám (Szemere Miklós, Sárossy), kik azért voltak akkortájban Pesten, hogy magokat egyik-másik divatlapszerkesztő által levétessék. Hja, mikor az olyan szép, ha az embert Barabás lepingálja, s a szerkesztők aztán küldik szét az egész két magyar hazá-nak némely helyére, s a közönség bámulva kiált föl: - Tehát ilyen ő?!" Ezen a vidám enyelgésen Szemere mértéktelen dühbe gurult s hosszú nyilatkozatot adott ki, melyben "szennyes gyanúsításnak» nevezte Petőfi tréfáját, továbbá egy maró gúnyú verset a Honderüben, amelyről még szó lesz. Ebben a környezetben a karikírozó nem sok megértésre számíthatott. Petőfinek tudtommal ma sincs még (posthumus) karikatúrája. Kertbeny, aki elég gondatlanul szövi mondókáját, nem figyelt oda, mit ír.
 
Kertbeny 1847-re teszi a daguerrotipia csináltatásának idejét, de ez némi ellenőrzésre szorul, mert ellentmond Petőfi életrajzának néhány általánosan elfogadott adatával. A nyomozást megkönnyíti, hogy Petőfi különc módjára öltözködött, bizonyos elvi súlyt helyezett ruházkodására s jelmezcseréi gyakori meg- és feljegyzésekre adtak okot. Pesten mint "népköltő" tűnt fel, csizmát, szűk nadrágot, Csokonai-mentét viselt, efölött "bogrács-alakú" kalapot, mint Jókai mondja; kezében fokost forgatva "nagy lépésekkel járt, mint a távgyaloglók". Ezt a közismert ruhadarabot pécézte ki szörnyű haragjában Szemere s hosszú gúnyversének egyik szakaszában így örökítette meg (Petőfit beszéltetve):
 
Volt egy szép hölgy, nem állhatott ki,
Ha rápislogtam borzadott,
Ha zajtaymentémre nézett,
Majd nyilallásig kacagott,
De én azért megénekeltem,
Ez énekben sok könny potyog;
Ez ebrudon kiröppent Marczi
Zöld éneklője én vagyok.
 
S jegyzetben hozzáteszi: "Affectalt különczködésből a Peleskei notárius hasonmásává tevé magát Petőfy barátunk, sicut notum est".
 
A színpadias magyar viseletet 1845 elején unta meg Petőfi; Harsányi Zsolt szerint ekkor pitykés kék dolmányt csináltatott, piros hajtókával. Ennek az adatnak a lelőhelyét nem ismerem. De a kék dolmány is elég látványosnak volt mondható s csakhamar, még ez évben, követte Petőfi első komoly, szintén magyar szabású öltönye. Ferenczi Zoltán írja: "...Ezután is (t. i. a Csokonai-mente után) magyar ruhában járt s Egressyvel való barátsága idején jó darabig egyformán öltözködtek, t. i. sima vagy virágos fekete szövetből (Jókai: virágos tafotából) varratott magának atillát, hozzá alól-zsinóros, gombos pantallont s az akkori szokás szerint nyakát többszörösen körülcsavarta nyakkendővel. Így van levéve a Vahot által 1845-ben kiadott képén. Utóbb, 1845 második felétől nyakkendőt nem viselt; gallérát, mint ez számos külföldi költő, mint Shelley s Byron képein is látható, mélyen kihajtva hordta." A kihajtott gallért a francia jakobinusoktól vették át az angol romantikusok; "republikánus jelvény" volt, mondja Vahot Imréné emlékirataiban.
 
Evvel elérkeztünk a daguerrotipiához. Petőfi ugyanis minden jel szerint ezt az új fekete ruhát hordja a képen, de ha - amint életrajzírói egybehangzóan állítják - 1845 második fele után már nem viselt többé nyakkendőt, a felvétel csak a megelőző időből származhatik. Mi több, ez a nyakkendő már nem a napóleoni háborúkat követő spanyoljárványok idején divatbajött, a nyakat sokszor körülcsavaró selyemkendő, hanem a hosszan kicsüngő, rojtos végű ú. n. Bocskay-nyakravaló, mely a mentének egészen a negyedik zsinórja alá ér. Rendkívül fontos mozzanat ez, mert amint tudjuk, Petőfi öltözésmódjából elvet csinált; így például azt vallotta, hogy frakkja, cilindere sohasem volt, holott színészkorában járt frakkban s mint diák, ünnepélyes alkalmakra, kölcsönképpen szerzett. A nyakravalótlan gallért meg éppen forradalmi "jelvényként" viselte, miatta mondott le őrnagyi rangjáról s lépett ki a katonaságtól. Ugyanis kihajtott gallérral jelent meg Vetter tábornok s Mészáros Lázár hadügyminiszter előtt, akik szabályszerű öltözködésre utasították, - Vetter gorombán, Mészáros szellemesen. Mészáros la Hamlet viseletnek nevezte a gallért, amit Petőfi színészmúltjára való célzásnak vett, nem alaptalanul, - majd hozzátette: "Ön annyira szereti az egyenlőséget, legyen ön is egyenlő a többi tiszttel". Mészáros a kor egyik legképzettebb és legszellemesebb embere volt, ő az első magyar, aki Bismarckot említi a negyvenes években; de nagyon nem-szerette a radikálisokat s mindenkiben ellenséget látott. A fentieket maga mondja el emlékirataiban s így fejezi be: (Petőfi) "sajtó útján nyilvánosságra hozta az ügyet és szokott modorában szatírát írt a hadügyminiszter ellen. Jót nevettem rajta, a tiszteknek is tetszett. Bemnek is, mert hadsegédjévé nevezte ki Petőfit." (Ismét csípős célzás, bár nem alapos, mert Bem csak később nevezte ki Petőfit.)
 
Petőfi haragja csakugyan határtalan volt, azonnal lemondott rangjáról s a hírlapi nyilatkozatok, gúnyversek, levelek pergőtüzét indította Vetter, Mészáros s egy másik ügyből kifolyóan Klapka ellen. Az említett szatíránál élesebbet, sértőbbet és szellemesen fokozódó fordulatokban gazdagabbat aligha írtak magyarul. E nyilatkozatok és kijelentések közt számunkra a legfontosabb az volna, amely szerint Petőfi így fakadt ki: "Soha életemben nem hordtam nyakravalót." Sajnos, ennek a kijelentésnek nyomát Petőfi írásai közt nem találom; lehet, hogy valamelyik kortárs visszaemlékezései közt van feljegyezve, mert nem hinném, hogy emlékezetem tréfát űzne velem s a semmiből varázsolná elő Petőfi szavait. Csak azért említem meg itt, mert így talán előkerül. Lélektani alapja megvolna Petőfi indulatos természetében, mely túlzásokra ragadta s abban a hajlamában, hogy elvvé tegye szokásait; precedense is lenne a frakk esetében.
 
Az 1845-i metszet és a daguerre-kép tanúsága szerint Petőfi a nyakkendőt mindkét egykorú formájában viselte; a kérdés csak az, felvette-e 1845 után is? Ebben a kérdésben viszont a szakállviselet a perdöntő tanú. 1845-ben a költő még szakálltalan; az 1846-iki kép már elég tetemes szakállal ábrázolja, úgy hogy Petőfi maga is megsokallta s kifejezetten gyérítésére kérte Tyrolert: Ich bitte Sie, machen Sie nicht zu dick und dunkel das Bart, weil ist mein Bart nicht dick. 1847-ben, a levél idejében, a szakáll tehát rövidre nyírt, míg az 1848-iki népvezéri képen teljesen eltűnik; Orlai 1849-ből való, utolsó képén pedig a franciás légyszakáll formájában jelenik meg. Kertbeny nem tudja kivenni, hogy a daguerrotipián visel-e szakállat a költő; pedig, úgy vélem, elég világosan felismerhető az a szakállforma, amely a többi arckép szerint is természet adta szakállnövése volt s amelyet maga gyérnek nevez: áll-szakáll ez, az alsó ajak gödrében s innen az áll felé kissé sűrűbb növésű, legsűrűbb az állon, míg a szájszélek alatt s az állkapocs-csontok mentén fölfelé ismét gyérül. Hogy hol enyészik el az arcon kétoldalt, azt csakugyan nem lehet megállapítani. Nem valószínű, hogy csak az árnyék játéka mutatná így; az arc megvilágított oldalán is látható a szőrzet foltja, éppoly erősen, mint a bajuszé, az áll középvonalán és hegyén pedig semmikép sem lehet árnyék. Bizonytalannak csak az látszik, hogy kétoldalt meddig terjedt a szakáll? A többi arckép szerint Petőfi rendesen a szájsarkoktól lefelé húzódó izomvonalakig növesztette meg szakállát, mintegy a bajusz folytatása képpen lefelé; ez volt az ő adoptált szakállviselete s így feltehető, hogy a felvétel idejében, in die neuere Zeit, sem hagyta meg ezen a vonalon túl. De az ajak alatti sötét foltokból s az áll bizonytalan körvonalai mentén kétségkívül megállapítható a szakáll megléte. Ha a hajat és a szakállat egybevetjük a többi képpel, kitűnik az is, hogy Petőfi a felvétel idején alaposan megnyiratkozott. 
 
A Tyrolerhez írt levél kelete (1847 november) és tartalma tehát megerősíti Kertbeny számítását: a daguerrotípia 1847-ben készült. Ámde akkor helyesbíteni kell az életrajzok stereotyp adatait a kihajtott gallérról, mert a kép tanúsága szerint Petőfi 1845 után is viselt nyakravalót, legalább egyszer, a menyasszonya kedvéért, mégpedig jó arasznyi hosszút. Idejegyezzük még, hogy a Pesti Napló Petőfi-albuma is közli Jankó rajzát, evvel a szöveggel: "Jankó János rajza egy 1837-ben (!) Streliszkynél készült daguerrotypia után. Ernst Lajos gyűjteményéből." Az évszám nyilvánvaló sajtóhiba 1847 helyett; 1837-ben Petőfi tizennégy éves volt. Eszerint az album szerkesztője ismerte a kép készítőjét s a dátumot is, amelyhez más úton kellett jutnia, mint Kertbenynek, mert különben a Koszorú fényképét is kiadta volna. Ez a közlés szintén megerősíti a fentebbi dátum-számításokat.
 
A daguerrotípia így minden jel szerint 1847-ben készült, huszonnegyedik évében ábrázolja Petőfit, vagyis éppen nagykorúsága küszöbén. Ez tehát az igazi Petőfi-arc, minden jövendő ábrázolás forrása és mintaképe, amelytől többet eltérni nem szabad. E gondolat hatása alatt szinte megelevenedik a papíron. A szemek a legélőbbek, szinte külön életet élnek az arcon, mely jellegtelen, ha csak alkatát, típusát nézzük, nem vonz és nem taszít, elfutunk felette, akárkié lehet. Nem fiatal ember szemei, nem is férfié; mintha időtlenek lennének, mert egy lélek néz ki belőlük, mely a lángelme és az élet műhelyében kovácsolódott véglegessé és halhatatlanná. A szemekben élt, rajtuk keresztül revelálódott az ember rendkívülisége. Petőfit csak akkor vették észre, ha a szemébe néztek, vagy pedig, - s ez volt a gyakoribb - ha ő tekintett valakire. Figyelő, távoltartó, de mégsem idegen, inkább mély pillantása a képen is látszik, áthat a hosszantartó felvétel kényszerű nyugalmán, mely talán tompítja az arc életét, de annál jobban megrögzíti a jellemadta kifejezést. Ez a tekintet az első percben mindenkit megfogott. 
 
Minden egykorú leírás, mely az első találkozást mondja el Petőfivel, minden visszaemlékezés, a bevezetés után, mihelyt lehet, szemeire, tekintetére tér, vagy ezt emeli ki legjobban. Orlai Petrics Soma, mint tizenhat
éves diákot, látta először Petőfit: «...középmagasságú, szikár, fahéjszínarcú, sörtekemény barnahajú ifjú; villogó fekte szeme fehérét vércsíkok futották át, dacos kifejezésű, duzzadt ajkai fölött a bajúsz csak most serkedzett.» Vahot Imre: «...mogorva, de lelkes szemű, borzas, sovány... vándordiák külsejű.» Vachott Sándorné: «Dacos külsejű, de a tehetség a homlokára volt irva.» Kertbeny, ahogy az idézett cikkben láttuk, mindegyre visszatér Petőfi tekintetéhez: «...szép, sötét szemei s feltűnően szellemes tekintete», «...azon varázs, mely tekintetében rejlett», «megnyerő, mélyre ható tekintet, mely a költő szelleméről tanúskodott» stb. Jókai persze már glóriában látja, de így is megérezzük a benyomás hűségét: «Arckifejezése komor, rideg volt... hangja tompa, de mikor az ihlet lángja átmelegítette, ez a mozdulatlan arc ragyogott...» S a legfőbb tanú, a gyanútlan leány, aki egyelőre csak udvarlót lát Petőfiben, Júlia, így számol be barátnőjének az új ismeretségről: "Az a P. gonosz egy fiú, oly szenvedélyesen tud az emberre nézni, hogy vigyázzon a baloldalára, különben annak úgy is tüzes lakosa fellázad ellene..." Félévvel később, egy másik udvarlójáról szólva: "...nem tudok hideg, érzéketlen szemeihez szokni, s ha rá nézek, mindég kedves, szenvedélyes  képe tolakodik előmbe, ki, ha rám nézett, szemében láttam forró lelkét lángolni." Ez itt bizony nem frázis! És hasonlókép vallanak mind, akiket Kertbeny még megszólaltatott.
 
"Rideg, dacos, komor, mogorva" arc; ha a szemeket egy gyufaszállal elfödjük, az arc alkata egyszerre szinte elvadul: az áll s az arccsont kiugrik, az arcok megnyúlnak, beesnek, a száj megduzzad és még jobban összezárul. A zseni csodálatos, önellentmondó kettőssége: a lángoló, végtelenbe lendülő rajongás s a jellem áthatlan, önös kőkeménysége így árulja el magát egyetlen arcon, amely mégis egy arc, egy lélek testi képe. Ez hatja át az egész testtartást is: a fej dacosan leszegett a védelem és az elutasítás mozdulatában, de amely egyúttal a szilárd, biztos figyelemé is, s a feszesen kihúzott derék, mely makacs és törhetetlen, - mind egy lélek hordozói. Az összeszorított száj nemcsak dacot árul el, hanem gőgöt is, Petőfi büszkeségének a képen más jele nincs. S az arc mégsem érett férfié még, a szemek környékén, különösen ha nagyításban nézzük, megérzik az izmok s a bőr ránctalan puhasága s a nyílt, sima homlok és a sörtekemény haj, mely minden szálával fölfelé meredezik, még az ifjú test tiltakozása az idő és a lángész sorsa ellen. Ez a vonás Petőfi mindegyik képéről hiányzik, leginkább talán éppen Jankóéról, egyedül legelső, 1845-iki képe ábrázol ifjút. Az orr, mint Kertbeny is észrevette, elmosódott, de valószínű, hogy új, jellegzetes vonást már nem adna mindahhoz, amit a képen így is megfigyelhetünk.
 
Petőfi arca nem veszett el, de meg kellene menteni. A régi, hatvan év előtti eljárással készített képek egyre halaványodnak, itt volna az ideje konzerválásuknak és muzeális megőrzésüknek.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése