Mikor a negyvenes évek első felében gimnáziumba jártam, Rimaszombat főtere távolról sem volt olyan szép, mint most. Fővárosok primadonnája sem öltözködik szebben és gazdagabban. Ha a főtér bűvös varázsszóra egyszerre gyönyörű nővé változna, a hajdan volt, Rimaszombat székhelyű Gömör-Kishont vármegye minden magára adni tudó férfija neki udvarolna. Amikor azonban gimnáziumba jártam itt, jóformán meg sem néztem a város főterét. Ősszel és tavasszal én csak a Hazir bácsi fagylaltos ládáját láttam, esetleg a fehéren virító ruháját és sapkáját, amellyel messziről észrevétette magát. Lássátok feleim szümtükkel, jön már Hazir bácsi a fagylaltmintás, három keréken guruló ládájával, meg is nyalhatjátok az oldalát, hátha azt is édesnek és finomnak találjátok, s ami még ennél is fontosabb, olcsóbbnak is, hiszen a nagy becsben tartott lyukas húszfilléres a zsebetekben marad. Persze, senki sem mert ilyen szemtelenségre vetemedni. Hazir bácsi nem is hagyta volna szó nélkül.
„Fiacskáim, gyermekeim, inkább a csengőmet nyaljátok, arról nem kopik le a festék” – mondta volna. Bizony a csengőt, azt nem lehet szó nélkül hagyni. Talán egész Gömör-Kishont vármegyében Hazir bácsinak volt a legszebben muzsikáló csengője. Hallottam a tanítási órán, a gimnázium mögötti játszótéren, nagybátyám pénzügyigazgatósági altiszti lakásában, de még a szülőfalumban is.
Ezért történhetett meg, hogy amikor Lakner tanár úr azt kérdezte tőlem, meg tudnám-e nevezni a hangszerek királyát, gondolkozás nélkül, lelkesen azt feleltem, hogy a Hazir bácsi csengője. A tantermen végigmorajlott a röhögés.
- Ez érdekes. Ezzel megleptél, fiam. És miért? – kérdezte Lakner tanár úr.
- Mert álmomban is azt hallom – feleltem.
Hazir bácsi persze nem csupán a főtéren rázta a csengőjét, hanem az azt körülvevő utcácskákban is. Így mi, a fagylaltra mindig éhes gimnazisták neki és a fagylaltjának köszönhettük, hogy tanítás után, a gimnáziumból kitódulva megismerkedhettünk ezekkel az utcákkal és bennük a családi házak sokaságával amelyeknek egyike-másika meglepetést is tartogatott. Mint például a Huszt-ház, amely nem azért volt nevezetes, mert Hazir bácsi néha-néha elbiciklizett előtte a fagylaltos ládájával, és olyankor a ház is ránézett három ablakszemével, hanem azért, mert középső és szélső ablaka között egy frissen odafüggesztett tábla próbálta elhitetni velünk, gimnazistákkal és a világgal, hogy e helyen szállott meg 1845-ben Petőfi Sándor...
Már elemi iskolás koromban tanultam a költőről, hogy Kiskőrösön született, s azt is hamar kikövetkeztettem egyik verséből, hogy síkságon, a gyönyörű alföldi rónán, véletlenül sem hegyvidéken, mint amilyen a miénk. Ilyenről csak álmodhatott, mert ha nem így lett volna, akkor nem kezdte volna úgy a versét, hogy „Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája, tán csodállak, ámde nem szeretlek, s képzetem hegyvölgyed nem járja.” Csak találgatni tudom, mit írt volna a mi szeretett hegyvidékünkről akkor, ha már biciklije lett volna, s tavasztól őszig naponta meg kellett volna tennie Bátkától Rimaszombatig a tizenkét kilométeres utat, méghozzá olyan biciklin, amelyet csak nyolc évvel az ő születése előtt talált fel egy badeni főerdőmester?
De az időben jócskán előre ugorva, a második világháborús éveket, a negyvenöt utáni magyarüldözést magam mögött hagyva arról is illene szót ejtenem, hogy Egyesült Protestáns Főgimnáziumunkat egyik napról a másikra bezárták. Engem pedig, ha tanulmányaimat anyanyelven akartam folytatni, arra kényszerítettek, hogy anyám és a nővérem kíséretében az éjszaka sötét köpönyegét magamra borítva, 1947 első felében Lénártfala és Bánréve között átszökjek Magyarországra, és beiratkozzak a sárospataki református tanítóképzőbe, ahol nemsokára azt kellett tapasztalnom, hogy neves magyar szakos tanárunk még a karácsonyi szünetben sem hagyja pihenni a tanulóit, további tanulásra buzdít bennünket egy sebtében kitalált versenyfelhívással, amely így szólt:
- Annak a tanulónak, aki a legtöbb Petőfi-verset tanulja meg a karácsonyi szünetben, a noteszomba írt nagy egyes lesz a jutalma.
- Tanár úr, kérem – jelentkeztem szólásra -, Rimaszombatban, ahol én gimnáziumba jártam, van egy ház, amelynek a homlokfalán azt hirdeti egy tábla: „E helyen szállott meg 1845-ben Petőfi Sándor” – dicsekedtem a tudásommal.
- Jól mondod, fiam, azután rakták oda, amikor visszakerült országunkhoz a felvidék magyarok lakta része. Ha az emlékezetem nem csal, a Huszt-házról beszélsz...
- Igen, arról, de honnan tetszik tudni?
- Tetszettem a korabeli sajtóból elolvasni. Ha a karácsonyi szünetben te tanulod meg a legtöbb Petőfi-verset, a ti házatokra is felkerülhet hasonló tábla.
- Mit lehetne arra írni? – gondolkoztam el hirtelen.
- Csak annyit, hogy ebben a házban tanulta meg a legtöbb Petőfi-verset egy határon átszökdöső felvidéki diák. Hol is van a ti házatok?
- Bátkán, a Szívos-szögben.
- Egy ilyen tábla nevezetessé teheti a házatokat, ha győztesen kerülsz ki a versenyből – mondta jókedvre derülve.
Tanár úr nemcsak azt tudta, hogy Rimaszombatban márványtáblával jelölték meg Petőfi Sándor szálláshelyét, hanem azt is, mi vezérelte Gömör-Kishont vármegye egyik legszebb városába. Mit vagy kit keresett ott éppen a legrosszabb időben, tisztújításkor, mikor a galambházak is meg vannak rakva vendégekkel. Ottani barátai és tisztelői segédkeztek abban, hogy fedél alatt töltse az éjszakát, így jutott el a Huszt-házba. Ő azonban nem a tyúkokkal járt aludni barátaival hajnalig beszélgetett és borozgatott; valósággal be kellett lopakodnia a Huszt-házba, hogy szállásadóit legmélyebb álmukból ne ébressze fel. Az előszobánál nem is ment tovább, kabátját magára terítve, ott aludt néhány órát, s ahogy úti jegyzeteiben írja, nevezetes felfedezést tett: mint kerülheti ki az ember azt a kellemetlenséget, hogy a haja bepelyhesedjék.
Másnap aztán a megdicsőülés fényében sütkérezett. Kinevezték és feleskették táblabírónak Isten és Gömör megye kegyelméből.
Azzal az elszántsággal indultam haza a majd három hétig tartó karácsonyi szünetre, hogy ha törik, ha szakad, nagyon sok Petőfi-verset tanulok meg. Ha nemzetünk nagy költője megtisztelte jelenlétével Rimaszombatot, ahol én is tanultam, s az eseményt megörökítő táblát a fagylaltos Hazir bácsi jóvoltából én is megcsodálhattam, akkor nekem a tanár úr meghirdette versenyből győztesen kell kikerülnöm.
Ahogy múltak a napok, úgy tudtam egyre több Petőfi-verset. A díványunkra hasalva elfeledkeztem a falumról, a cimboráimról, a szüleimről és a nővéremről. Mikor a szünidő végére értem, nyolcvannégy megtanult verssel bátran szöktem vissza Sárospatakra. Mégsem lettem első... Egy leány osztálytársam vitte el a pálmát kilencvenkét Petőfi-verssel.
Szólásra jelentkeztem megint.
- Tanár úr, kérem, nem én lettem a győztes, a határon átszökdöső felvidéki diák... Ebből következően az a bizonyos tábla sem kerülhet fel a házunkra. Nem hirdetheti országnak-világnak: e ház falai között tanulta meg a legtöbb Petőfi-verset egy Sárospatakon tanuló szökött diák...
- Sose búsulj, fiam, sose lógasd az orrod, mert ebben a versenyben mindenki győzött, aki Petőfi-verset tanult – vigasztalta meg velem együtt az osztály valamennyi tanulóját.
- Ti pedig, ketten – mutatott ránk -, akik annyi Petőfi-verset tanultatok meg a szünetben, amennyit fejből én sem tudok, megérdemlitek, hogy a tábla ott legyen a házatokon. Bizony, én mindkettőtöknek beírok egy nagy egyes a noteszomba...
(Forrás: http://www.gomororszag.sk/gomor0602.pdf)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése