(...)
Lehetetlen, hogy mindenkit meg ne lepjen a szobor nemes egyszerűsége, plasztikai szabatossága és kifejező volta: mindhárom igény összhangban léte, miket a szoborműtől kívánunk.
Izsó fölfogása egyike a legszerencsésebbeknek; a költőt, nemcsak mint lírikust, hanem mint a nemzeti ébredés és a forradalom költőjét fogta föl, s egy korszakos mozzanatban, március 15-kén, Petőfi életének e magaslatán kívánta föltüntetni. Azért az erőteljes, felhívó mozdulat, a szónokilag magasra emelt jobb kéz, mintha éppen most harsogna ajkairól a „Talpra magyar”; baljában az irattekercs – jeléül annak, hogy nem a kard, hanem a betű volt Petőfi fegyver s költeményei azok a „rongyos”, de diadalmas vitézek, melyeket maga is megénekel egyik szép dalában; ezekkel szolgálja a szabadság ügyét és segít széttörni az igát a nép nyakán, a bilincset a nemzet lábain: ím a szobor lába alatt a széttört iga és béklyó hevernek s ő rájok teszi lábát, mint Mihály angyal a sárkányra.
S ez erőteljes, lelkes, mozdulatos alakban mily egyszerűség, a legkisebb erőltetettség nélkül. A test alsó része, a magyar csizmákba szorult láb, biztos, fesztelen állásával, a papírt tartó balkéz megfeszített, szoros, de természetes tartásával, a testre dobott köpeny, mely amellett, hogy Petőfinél némileg történeti – így szokta akkoriban viselni – különösen művészi szempontból, mint összhangzatosb, lendületesb formákat engedő a testre szorult ruházatnál, mindez amily keresetlen, oly nemes és szabatos, s azonfelül a szobornak kellő tömörséget kölcsönös s mindazáltal a test alakját is kitüntetni. A büszkén emelt s kissé hátravetett fej, nyílt ajkaival, beszélő kifejezésével, s a gyönyörű hajlatú kéz mutatják a forró, tettdús életet, mit a szoborba lehelt a művész, a néző minden figyelmét az alak e felső részeire vonván.
Az arcra Izsó alapos arcképtanulmányokat tett. Személyesen is ismerte Petőfit, a forradalomban mint figyelő gyermekifjú utazott egy ideig vele, s élénk emlékben őrizte meg benyomásait; összeszedte s egybehasonlította a költőnek összes fennmaradt arcképeit időszakonként; s végre elhunyt fiáról még életében mintát vett, mi az arc és koponya-csontok megállapításában több szolgálatot tett neki, mint az arc-hasonlatban. Ez alapokon több igen sikerült fejtanulmányt csinált, s a Nemzeti Múzeum számára oly művészi mellszobrot teremtett, mely úgy a hasonlat, mint a kifejezés tekintetében minden igényeknek teljesen megfelel.
A mellkép mintájának elkészítése után Izsó több vázlatot készített az álló szoborról, s azok közt a legutóbbit csak e napokban fejezte be. A műértők egyhangú véleménye szerint ez a legsikerültebb valamennyi között s ebben fog kétségkívül a szoborbizottság is megállapodni; ez, amelyet itt, először mi mutatunk be a közönségnek.
Az álló-szobor, melyet itt csaknem szemben látnak olvasóink, mindenfelől tekintve egyaránt szabatos és művészien szép alakokat mutat; s ez előnnyel fog bírni a debreceni Csokonai-szobor fölött; ok van hinni, hogy egészben véve még annál is sikerültebb – s így a legszebb magyar szobor lesz.
A szobor eddigi történetét olvasóink ismerik. Reményi Ede, művészi körútjaiban, nehány évvel ezelőtt pendítette meg az eszmét, számos hangversenye jövedelmét áldozta reá, amellett a gyűjtés más oldalon is folyt – s hisszük – foly még s így az országban senkitől nem volt s nincs elzárva az alkalom legnépszerűbb költőnk e szép és méltó emlékéhez járulni. A begyűlt összegek takarékpénztárban vannak – gyümölcsözőleg elhelyezve.
Közóhajtás s a bizottság célja is az volt, hogy a szobor a költő születésének 50-edik évfordulójára készüljön el. De egyfelől, az adakozásoknak az utóbbi években lassabban gyűlése s cseppenként mégis szaporodása nem engedett biztos számítást tenni a szobor költségeire s mérveire; másfelől Pest jelen fejlődési állapota, a sugárutak, népszínház stb., még készülőben levő tervei – nehezítették a megállapodást a szobor leendő elhelyezésére nézve. De örülhetünk, hogy most már a szükséges összeg nagyobb része együtt van, s – mindenek fölött, hogy oly műmintával bírunk már Izsó tervvázlatában, mely egy nagy költő s egy nagy korszak méltó megörökítője leend minden bizonnyal.
-á-r (számomra ismeretlen szerző)
(Forrás: Vasárnapi Ujság 1873. jan.5.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése