Siegfried Lenz: Németóra

- Fordította: Bor Ambrus. Magvető Könyvkiadó, 1972. –

Mintha tussal öntötték volna végig. Vállától a cipőjéig fekete. Mindkét keze zsebben. Teenager-állás, hányaveti, a dolgokat már eleve lemért állás. Ilyennek mutatja Siegfried Lenzet Werner Rebhun kitűnő fotója az 1968-as német kiadás borítóján. Sem fiatal, sem öreg, hanem az orr körüli árkok keserűségével a kettő együtt: az életre emlékező, az életnek induló.

Már megírta főművét, a Németórát. (1969 novemberében számot is adott róla a Nagyvilág.) Lehet, hogy ír még hasonlót, szépet, groteszket, talán sokaknak jobban tetszőt, de korszakosabb művet aligha. Eddigi munkáinak szép száma és az ezután várhatóké megóvják attól, hogy az irodalomtörténet egykönyvű írónak jegezze föl, de ez a jelentős könyv elkészült. Most magyarul is olvashatjuk. Pók Lajos részleteiben is eligazító, gondos előszava magán a regényen túl a jelenlegi nyugat-német szellemi és politikai törekvésekkel is megismertet, a hatások összességében vizsgálja Lenz művét. Az árnyalt, tömörségében gondolatsorokat és jelképeket hordozó modern német prózát, amelybe rendszerint nyelvjárási színek is vegyülnek, igen nehéz fordítani. Bor Ambrus szép fordításában nem érzünk erőltetettséget, könnyed marad, láttató. A német író és a magyar író-műfordító szerencsésen talált egymásra stílusban, életismeretben és élményben.

Mi van a regényben? Pszichoanalízis, korrajz, leírás, nemzedéki ellentét, háború, mániákus konokság, tenger, sirály, szélmalom, apály és dagály... Tehát minden, amit az olvasó joggal elvárhat egy a  jelenhez szóló, de a közelmúltban gyökeredző német regénytől, amely a modern filozófiában járatos kritikusokat hozzásegítheti, hogy sablonjaik tárházát borítsák a könyvre. De képtelenek megfojtani. Ugyanis a szinte novellaként kerek részek nem lezártak, a gondolatok kicsúsznak minden cáfolhatatlan magyarázat borítója alól, a szituációk ellentmondásai élnek tovább az olvasóban. Nem megrázó jelenetekkel, eszményül kínálkozó jellemekkel hat a regény. Az is igaz, hogy az ellentétek sokszor ellaposodnak, elhalnak, a könyv egésze mégis nyugtalanító, ránk kényszeríti, hogy gondot csináljunk a gondjából. A művészet és a filozófia a kinyilatkoztatások helyett ismét vállalja a régi hasznos feladatot: gondolkoztat. Lenz könyve is.

Siegfried Jepsen, javítóintézeti növendék a németórán írásbeli büntetőfeladatot kap, amelyet a joviálisan éber őrnek, Joswignak a felügyelete mellett külön szobában kell elvégeznie. Heteken, hónapokon át írja a feladatot. Az igazgató és a pszichiáterek nem kis izgalommal figyelik, támogatják a vállalkozást, hiszen Siggi, a Hamburg közelében egy folyami szigeten lévő javítóintézet legendássá vált növendéke életrajzot ír.  Sajátját? Azt is. Apjáét, a rugbülli rendőrét? Természetesen. De ennél sokkal többről van szó: egy korszaknak és egy rögeszmének a kórrajzát adja. A büntetési feladat címe: „A kötelesség örömei”.

Siggi apja, a glüserupi Jens Ole Jepsen, a tengerparti Rugbüll falucska rendőre 1943-.ban parancsot kap, hogy a faluban önkéntes száműzetésben élő gyermekkori barátjának, a híres festőnek: Max Ludwig Nansennek kézbesítse a festési tilalmat. A festő persze fest tovább, Jens pedig őrködik, szimatol, feljelenti, elviteti – rövidesen hazaengedik -, és megvetésével sújtja lányát, Hilkét, mert modellt állt a festőnek. A háború befejezése után senki se vonja vissza a tilalmat, így Jens Ole Jepsen, aki három hónapi internálás után újra elfoglalja hivatalát, bömbölve hallózik a telefonba, lelkiismeretesen hajt végig kerékpárján a gátakon, és pusztítja a festő képeit, egyre fokozódó dühvel kutat utánuk, felgyújtja az öreg malmot, benn is égnek a képek. Közben a két ember: a rendőr és a festő a régi barátság sok szálát megtartja. Kiélezett helyzetekben higgadtan beszélgetnek, a rendőr hitvesével a karján díszegyenruhában – a nadrág ülepe kissé  lelóg – megy el Nansen feleségének a temetésére. Ugyanakkor Hilke vőlegényét kiutálja a házból, nagyobbik fiát, a háború alatt öncsonkítás miatt rabkórházba került s onnan megszökött Klaast pedig visszaadja a hatóságnak. Mindebben támogatja a nála még keményebb, szívtelenebb felesége: Gudrun Jepsen, aki még azt sem engedi, hogy Siggi ételt vigyen a malomban rejtőzködő Klaasnak. Szörnyeteg szülők? Hiszen oly emberien ülnek a vacsoraasztal mellett! S a megnyúlt arcú rendőr szinte még humoros is, ahogy harsonázva, bömbölve telefonál: „... Közlekedési baleset! ... Egy tejesautó meg egy kerékpáros... Hogyan? Egy Mercedes meg egy szekér és harmincnyolc halott... Értettem: harmincnyolcas típusú... Szóval, két sebesült... Értettem. Igenis.”

Lenz írt egy rövid tanulmányt szülőföldjének a humoráról Über den masurischen Humor címmel. És legtöbb írását valóban sokszor szinte csibészes jókedv frissíti. A Németórában azonban minden visszaszorul a Jepsen család  fojtott gyanakvásának a szintjére. Humorról alig, inkább csak groteszk jelenetekről beszélhetünk. Ilyen például a Jens Jepsen vezette Volkssturm készülődése a védelmi harchoz – három főből állt a csapat, köztük a festő -, a háború alatti utolsó tanóra vagy a Nansen képeiből rendezett gyűjteményes kiállítás megnyitása a háború után.

A festőt meg a rendőrt egyaránt a „kötelesség öröme” hajtja. Kettőjük küzdelmének korántsem passzív szemlélője Siggi, a „Kicsi” – ahogy a többiek nevezik. Ha a festő a művészet humánumát képviseli – és a regényben kétségtelenül erről van szó , a rendőr a fasiszta birodalom embertelenségét, amely ellensége a szépnek, és a harmóniával a maga rendjét állítja szembe, akkor nem vitás, Siggi ki mellett foglal állást. Emeleti szobája asztalán tengeri térkép, a skagerraki tengeri csatát szokta hajómodellekkel lejátszani rajta. Lenz Ich zum Beispiel című önéletrajzából tudjuk, hogy gyermekkorában állandóan a tenger s a hajók bűvöletében élt. Addig tartott ez a romantikus vonzalom, míg a háború alatt gyerekemberként be nem hívták a haditengerészethez. (Közben Siggi figyeli a küzdelmet. Mindenütt ott van – jelenléte olykor már elkedvetlenítő írói szándék -, beszámol, véleményt alkot, óvja, rejti a festő képeit. A képek egy részét mégis megkaparintja Jens Ole Jepsen. Egy tengerparti kunyhó padlója alól szedi ki a „láthatatlan képek” sorozatát. A jelenet Siggi szempontjából rendkívül fontos. Meggyőződik róla, hogy a képek – a művészet, az emberség – megmentésében egyedül saját magára számíthat.

Ez a meggyőződése csak erősödik a háború után, amikor apja, a rendőr, továbbra is fenntartja a senki által vissza nem vont festési tilalmat. Az írói allegória fölfejtése során a továbbélő fasizmushoz jutottunk volna? Véleményem szerint igen. A torz és veszélyes, a korlátolt gondolkodásnak a torz és korlátolt magatartásban megmutatkozó veszélyére mutat rá Lenz, egyénítve az abszurdot és a kohlhaasi konokságot átlendítve az esztelen gyűlölködés, a kötelességtudás józanul pusztító fegyelmébe burkolt fanatizmus oldalára.

„Räder müssen rollen für den Sieg!” – lehetett olvasni a „győzelmet” szajkózó jelszót a mozdonyok oldalán, és a mozdonyok végigsivították az összeomlás zűrzavarát, míg a Spitfire-ok és a Mustangok ki nem lőtték őket. A közelgő front motor- és ágyúzaja közben Siggi tanítója a katedrára tett mikroszkóphoz hívja ki sorban tanítványait, hogy nézzenek bele a csőbe, legyen valami fogalmuk ezeknek a „szarvasmarháknak” az élet lényegéről. Az utolsó pillanatig szolgálatot teljesítő mozdonyvezetők,m a falusi tanító nem nézték ugyan Serenus Zeitblom tudatosságával a hitleri rendet, de nem is azonosultak vele oly mértékben, hogy ennyire kiszolgálják. Sokat vitatott magatartásuk magyarázata  inkább lélektani: a beléjük nevelt drill meg a vereség keserűségének a levezetése, a „nem rajtam múlt”, „én megtettem a magamét” pszichózisa. Jens Jepsen azonban már nem kötelességet teljesít, hanem – a fasizmus jól ismerte a maga túlteljesítőit, és számított rájuk – fenyeget.

Az olvasó előtt nem titok, hogy a Németország legészakibb rendőrőrsének a zárt, majdnem csak családi környezetében történtek – általános érvényűek. A Németóra történelmi korszakot mutat be, Heinrich Böll és Günter Grass után, az utóbbihoz némileg hasonlóan, a német történelemnek azt a sajátos korszakát, amikor a „Maul halten und weiter dienen”-ből az esztelen parancs esztelen szolgálata maradt, úgy, ahogy Radnóti Miklós látta a „vad kényszerképzetektől” befont embert, aki „... önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra.”

Siggi mindezt felfogja. Az eredmény: ő is mániákus lesz, az alkotó és a pusztító között a megvédő. De már nem bízik a felnőttekben, a festőben sem. Most már saját útját járja. Ellopja a képeket, testére csavarja a vásznat, hiába. A rendőrség elfogja, három évre javítóintézetbe zárják.

A javítóintézet külön tanulmányt igényelne. Valójában nem menedék ez, hanem a felnőttek társadalmába való beilleszkedést szolgálóintézmény. Siggi egyik társa, a késsel fenyegetődző Kurtchen ezt így fogalmazza meg: „berendeznek maguknak ezen a szigeten egy cirkuszt, amiben mi vagyunk a lovak. Belőled is, apikám, belőled is cirkuszi lovat fognak csinálni.” Siggi a lényegre tapint, amikor kijelenti az igazgatónak: „Az öregem helyett vagyok itt... Kurtchen is valaki helyett van itt.... ahány srác ide kerül, az mind helyettesít valakit.” Kérdése pedig: „... miért nincs egy ilyen sziget meg egy ilyen intézet nehezen nevelhető felnőttek számára?... Tulajdonképpen mikor ér véget a nevelés? Tizennyolc éves korban? Vagy huszonöt éves korban?” – telitalálat.

Siggi mégis itt, a szigeten találja meg utolsó menedékét –éppen a büntetési feladatban. Számára az írás ugyanaz, mint Nansen számára a festés: leleplezés, ítélet, az önbecsülésnek, az élet elviselhetőségének az eszköze, sőt: felkészülés gondolatban, magatartásban valami újra, amiről csak annyi bizonyos még, hogy nem a régi. Itt kapcsolódik Lenz könyve nem is annyira a háborús nemzedék életérzéséhez, hanem a mai fiatalságnak ahhoz a rétegéhez, amelset már nem lehet „helyileg érzésteleníteni”. (Mint Günter Grass regényében, az Örtlich betäubt-ban.)

A büntetés adta boldogságnak azonban egyszer vége szakad. Siggi ideje kitelt, el kell hagynia a szigetet. „Örülsz? – Minek? – Hogy kijutsz innen.. kezdhetsz valamihez... Mihez? – Talán olyasmihez, amit csak egymaga csinál az ember. – Olyan nincs. Kifőzhet az ember akármit, mindenbe beleköpnek, már előre.” Joswig, az őr nem folytatja a párbeszédet. Ezzel a bölcs és konok lázadóval nincs mit kezdenie.

Lenz stílusa visszafogott. Minden túlzást kerül. A regény jelentős része a háború idejéről szól, a borzalmakban vájkáló leírások helyett azonban csak rövid, hatásos jelzéseket kapunk. Ilyen az ismeretterjesztő előadás a tengeralattjárókról vagy az a feledhetetlen kép, amikor a hazatérő hadifoglyokra várakozó asszony leemeli lábnélküli férjét a vonatról. A tárgyias hangon csak a regény legvégén – Siggi búcsúja a szigettől – üt át a líra.

Igaz, hogy a konfliktusokból nem lesz tragédia. Klaas kialussza lázongásait, magatartása unalmas, szokványos. Hilke megmarad szülei mellett, a festő és a rendőr összecsapása elsimul, és ez nem éppen megnyugtató... de itt van Siggi! És a könyv egésze egy történelmi korszak, egy nép drámáját, két nemzedék különbségét mondja el, gondolkodásra serkentve talán nem is egy nemzedéket.

JÁVOR OTTÓ

(Forrás: Nagyvilág  1736-1738. old., XVII. évf. 11. sz. 1972. nov.)