(Az 1849-iki daguerrotyp-felvétel alapján, Barabás Miklós és Orlay Petrich Soma rajzai felhasználásával rajzolta Roskovics Ignácz)
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy segédszerkesztő, ki díszes hivatalába bele unván, utazni ment.
Nem titok, hát kimondom, hogy ez a segédszerkesztő én voltam.
Történt az indulás ápr. 1. 1845. A pest-eperjesi gyorsszekeren. Ezt csak azért mondom el, nehogy valaki azt gondolja, hogy saját alkalmatosságomon utaztam légyen. Nem tartok ekvipázst.
A búcsú estéjét vagyis éjszakáját nagyszerűen vigadva töltém a „Vadászkürt”-ben pajtásaimmal. Verset is csináltam erre az alkalomra, melyért az illetők közül egy pár bosszankodott, sőt meg is haragudott, hogy őket pajtásomnak nevezem, s nem barátoknak. Most is csak azt mondom, kedves pajtásaim, hogy tempi passati, mikor én valakinek barátja voltam…tudni való azért, nem hiszem, hogy nekem barátom legyen. A Csízió is megjövendölte, hogy nem leszek szerencsés a barátságban…pedig ez nem hazud; azt is megmondta, hogy híres ember leszek.
A búcsúlakomán részt vett pesti pajtásaimon kívül egy pár vidéki költőkollégám is, kik azért voltak akkortájban Pesten, hogy magokat egyik-másik divatlapszerkesztő által levétessék. Hja, mikor az olyan szép, ha az embert Barabás lepingálja, s a szerkesztő aztán küldik szét az egész két magyar hazának némely helyére, s a közönség bámulva kiált föl:
– Tehát ilyen ő?!
Végre hajnalodott, a gyorsszekér előállt, s én elbúcsúztam pajtásaimtól, oly melegen, oly nehéz szívvel, mint valaha barát baráttól. Hejh, fiúk, hálát adhattok az Istennek, ha olyan barátitok lesznek, amilyen pajtástok vagyok én.
A szekér indult, és én gondolatokba mélyedtem.
Nem tudom, meddig mehettünk, meddig nem, mikor e rémítő kiáltás hatott füleimbe:
– Megállj!
A szekér rögtön megállott, ajtaja fölpattant, s előttem, egy szilaj tekintetű ifjú termett, ki pisztolyt szegezve mellemnek rivallt rám:
– Meghalsz!
– Kegyelem! – jajdultam föl, reszketve, akadozva folytattam: csak életemnek irgalmazz, örömest od'adom erszényemet…bár tartalmastul sem ér sokkal többet, mintha egészen üres volna: hisz én magyar költő vagyok…segédszerkesztő voltam a Pesti Divatlapnál…aztán még eljöttömkor adósságot is fizettem…Tóth Gáspárnak tartoztam egy atilla s nadrág árával…a verseim nem igen kelnek, mind amellett, hogy szörnyen dicsérik…láthatod hát, hogy nem lehet sok pénzem…de szívesen átadom, amim van, csak életemet ne bántsd!… – –
Ilyeneket habartam össze-vissza, mint afféle megijedt ember, míg a lélegzetből ki nem fogytam; a megtámadó ifjú ezt felelte hideg vérrel:
– Nekem nem kell hitvány erszényed…nekem életed kell, ármányos életed! Tudd meg, hogy én azoknak az ifjú lángelméknek egyike vagyok, kik verseket küldenek a Pesti Divatlapba, s akiket te galádul kizártál az irodalomból… mert értésünkre esett, hogy az új nevek versei a te kezeden mentek keresztül. Én magam küldtem be hozzátok vagy százötven költeményt, s te mind halálra ítélted… ezért te is meghalsz!
A pisztoly durrant, én meghaltam, és…fölébredtem. Megvallom, hogy ez az álom egész utamon ijesztgetett. Hátha beteljesedik, gondoltam, aggódva, mert nincs dühösebb nép a megbukott poétáknál.
Nemsokára ismét elaludtam, (nem csoda, egész éjjel ébren voltam!) s csak Gödöllőnél ébredtem föl.
Azt mondják, hogy Gödöllőnek igen szép vidéke van. Nem tudom: igaz-e? mert már temérdekszer láttam, s így az első benyomást elfeledtem, most pedig restellem újra vizsgálni.
Gödöllőn lovakat váltánk és reggelizénk. Amint ki akartam fizetni a reggelit, egyik útitársam ellenszegült, hogy ne fáradjak, majd kifizeti ő; egyszersmind ajánlá erszényét számomra egész Miskolcig. (Eddig valánk együtt menendők.) Ezen az ajánlaton más ember talán nem bosszankodott volna. Én sem bosszankodtam.
Bebúttunk ismét társzekerünkbe s mentünk, mentünk, mendegéltünk. Hát egyszer csak döcögni kezd a bárka, de olyan embertelenül, mint némely poéta urak versei… elannyira, hogy kénytelenek valánk kiszállani, ha úgy nem akaránk járni, mint nem tudom kicsoda, akinek csontjai ízzé-porrá törettek. Kiszálltunk tehát, és én láttam, hogy ott vagyunk, ahol sejtém: Aszódon.
Aszód!
Ah, kedves olvasó, (igen: kedves olvasó, mert ki lehet kedvesebb az írónak, mint aki munkáját olvassa?) kedves olvasó! – mondom – ha te tudnád, mennyi fekszik rám nézve e kis szócskában:
Aszód!
Hanem ezt nem olvasnod kellene a flegmatikus papirról, de hallanod, ah, amint ajkaimról legördül társaságában az elandalodás sóhajtásának:
Aszód –! –! –
Csak egyszer kellene ezt a szót tőlem hallnod, s azonnal kitalálnád, hogy én itt három esztendőig tanultam…akarom mondani: jártam iskolába.
S mily eseménydús három esztendő!
1. Itt kezdtem verseket csinálni – –
2. Itt voltam először szerelmes – –
3. Itt akartam először színésszé lenni.
A verselés a szerelemeredménye volt. A színésszé lenni akarásnak pedig nem annyira eredete, mint következménye nevezetes.
Nevezetes és szomorú.
Professzorom (isten áldja meg őt!) jónak látta tettbe menendő tervemet egy olyan férfinak megírni, kinek eléggé nem dicsérhető tulajdonsága volt, a színészetet csodálatra méltóképen való módon gyűlöli. Ezen ritka tulajdonságú férfi történetesen épen az atyám volt, ki – mint jó atyához illik – a veszedelmes hírvétel után egy percig sem késett pokoli örvénybe süllyedendő fia megmentésére rohanni. S istentelen szándékomtól csakugyan eltérítettek atyai tanácsai, melyek még hetek múlva is meglátszottak… hátamon és lelkem porsátorának egyéb részein.
Mind e történetek keresztülhúzódtak emlékezetemen, mialatt szekerünk Aszód utcáinak sarán húzatott keresztül, mely mély, mint itt keletkezett első szerelmem volt.
Utam Aszódtól Kassáig szót sem érdemel.
Miskolcig már voltam, azon túl még nem, s így Kassa volt az első hely, mely kíváncsiságomat igénylé. Utazásom harmadik napján estefelé végre megláttam a kassai gót templomot, mely a város közepén úgy áll, mint valami óriás barát sötét csuklyában. Maga a város szép, igen szép halott. Semmi élet benne.
A pesti gyorsszekér csak Kassáig jár; onnan egy másik viszi az embert Eperjesig. Kassára úgy uzsonnatájban értünk, s az eperjesi szekér csak másnap indult, s így az éjet ott töltém. Gyalázatos fogadónak leggyalázatosabb szobájába esvén, restelltem otthon maradni. Bejártam a várost. Különben az is csalt kifelé, hogy – amint már többektől hallottam – Kassán igen sok szép leány van, s ezek látásáért én mindig örömest fáradok. De biz én egyetlen egy szép fehércselédet sem láttam, kivéve azokat, melyek föstve vannak címerül imitt-amott a boltok elébe; már ezek oly remekek, hogy Pestre is beillenének, ha a Váci-utcába nem is , de a Váci-útra bizonnyal.
Bevetődtem a színházba is, hol német komédiások remekeltek a kontárkodásban. Én játszottam hatodmagammal Ozorán, Cecén, Szilas-Balháson, Sár-Bogárdon stb., de soha sem nyaggattuk így halálra a művészetet, mint ezek. Oh, városa Kassának! vagyon a te környékedben bősége az erdőségnek, melynek fáin teremnek ágak, különösen alkalmatosak furkósbotokra; és te városa Kassának, még sem használod ezen ágakat fegyverekül, hogy velük kiugrasd falaid közül a művészetnek ezen halálos ellenségeit; oh nem, te ezt nem teszed, sőt inkább seregestül csődülnek mindkét nembeli lakóid a spektákulumokra, s hallgatják – a gyönyör tengerében fuldokolva – az irgalmatlan ordításokat ás hebegéseket; és ha elérzékenyülésre kerül a dolog, tehát elérzékenyülnek szende lelkű leányaid, és elérzékenyülve omlanak azon bajnok ifjak karjaiba, kik a XIX. század rettegésére katonásdit játszanak.
Kora hajnal volt, hogy másnap az eperjesi gyorsszekérre ültem. Egymagam utaztam, mi már régi ohajtásom volt. De nekem a sors mindig akkor ad kanalat, ha levesem nincs, és viszont. Kényelmemet nem használhattam, mert a hideg miatt a szekér egyik zugába zsugorodtam. Hűvös, ködös, komor volt a reggel, mint szívemben – Kassa emléke, hol magyar szót alig hallottam.
Eperjesen Kerényi Frigyeshez szállottam, s nála tölték egy hónapot.
Szerencsés egy fickó ez a Kerényi, kénye-kedve szerint élheti világát s könnyen fütyölhet, pamlagán heverészve, ha bizonyos urak rákiáltják az anatémát, hogy ő nem költő.
Tompa is Eperjesen volt. Nevelősködött. Kétszáz bankó forintért. Miska pajtás! Rád illenek nagy druszád szavai:
„Megnehezült az idők viharos járása fölötted!”
De vigasztaljon bajtárs, hogy velem egy csillag alatt születtél, kis különbséggel – te a sorsnak mostoha, én édes, de kitagadott gyermeke vagyok. Téged eltaszított magától a sors, én pedig elpártoltam tőle, mert függeni senkitől nem akartam, nem akarok…s így tán méltán is neheztel rám. De semmi! azt olvastam én egy régi magyar játékszíni zsebkönyvben, hogy
Lesz még idő, bár sokára,
Amikor a magyarul
Éneklő fők homlokára
Borostyánág kanyarul
Vagy alkalmazva:
Lesz idő s tán nemsokára
Amikor a magyarul
Éneklő fiúk markába
Bankóteljes tárca hull.
Boldog órákat töltöttem Kerényivel és Tompával. Nem említem a többieket, kiknek barátsága örökre édes emlékezetűvé tette ezt az utamat; mert annyian vannak, hogy egész lajstrom lenne, ha mindegyik nevét leírnám.
Egy este a tanuló ifjúság fáklyás zenével tisztelt meg. Megvallom, hogy ez engemet meg nem lepett. Nem elbízottságból, a világért sem.
Mikor még nyomva sem láttam nevemet, csak magamnak firkáltam; mikor még statiszta voltam a pesti Nemzeti Színháznál s hordtam a színpadra a székeket és pamlagokat, s a színészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért stb.; mikor még strázsáltam vagy főztem a kukoricagombócokat közlegény társaim számára, s mosogattam a vasedényt oly téli hidegben, hogy a mosogatóruha ujjaimhoz fagyott, s mikor a káplár „ menjen kend!”-je lehajtott a havat kihordani a kaszárnyaudvarból: mindenkor már világos sejtéseim voltak arról, mi velem egykor történni fog, s mi meg is történt. Megálmodtam az őrszoba meztelen faágyán, hol – mint de Manx báró – az egyik oldalamat alám tettem derékaljnak s a másikkal betakaróztam, megálmodtam itt, hogy nevet szerzek két országban, melyet az egész világ kritikusainak ordító csordája sem lesz képes megsemmisíteni. És álmom teljesül lassanként…nem, sőt hamarább, gyorsabban, mint gondoltam. Amerre csak jártam, öleltek, szerettek…bár gázoltatásomra mindent elkövetnek a kritika hősei. Én csak azt mondom nemzetemnek, mely figyelmére méltatott, hogy figyelme nem lesz eltékozolva! – –
Ha kritikusok nem volnának: a világon legjobban utálnám a tejfölös tormamártást, de így azoké az elsőség, s csak második helyet foglal a tejfölöstorma. Ettől reszketek, ha valahova hínak ebédre, mi Eperjesen – s általjában egész utam közben –gyakran megesett. Ezt csak azért írtam ide, hogy ismét Eperjesre térhessek, valami összefüggéssel.
Vannak házak, melyekbe mihelyt belépek, úgy érzek, mintha otthon volnék; vannak ismét, mikbe sehogy sem tudom magam otthonosítani. Így vagyok a városokkal is. Eperjes azok egyike, hol az első pillanatban otthon voltam. Tudj’ isten, olyan kedves város nekem ez az Eperjes; csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetű. Olyan, mint egy életteljes fiatal menyecske.
Hát még a tájéka! Magyarországban nem sok lehet. Kora reggelenként ki-kimentem a város keleti oldalán emelkedő Táborhegyre, hol hajdan Caraffa ágyúi ordították e mártírvárosra: rettegj! Innen néztem szét a vidékre, mely gyönyörködve mutogatta magát előttem, mint a gyermek, kinek édesanyja új ruhát hozott. Mert ekkor jött meg a természet anyja, a gondos tavasz és öltöztette meztelen gyermekét szép, új, tarka köntösbe. Tiszta időben éjszak-nyugatról magas bércek vállai fölött a Tátra hófedett csúcsa piroslott a nap első sugaraitól, mint valami borozó aggastyán király homloka.
Egy kis órányira Eperjestől szomorodik Sáros romja, Rákóczi egykori fészke. Voltam rajta. Dehogy mulasztanám el valami rokonomat megtekinteni, ha csak szerét ejthetem. Oly jólesik színom a dicső lovagkor levegőjét, melyben születnem kellett volna igazság szerint. Én a tollat meglehetősen forgatom, de úgy érzem, nagyobb hivatásom lett volna a kardviselésre, mire, fájdalom, későn születtem.
Valami nyolcan kerekedtünk föl Sáros romjait meglátogatni. A hegy alatt elhagytam a társaságot s összeszedtem magam, hogy hamarabb érjek föl; mert tartottam tőle, hogy könnyeimet el nem fojthatom…s én nem szeretem, ha más sírni lát engemet. E várra vonatkozik A rom panasza című versem.
Lejövet, amint a hegyoldalon pihentünk, mellénk sompolygott egy szegény lengyel fiú. Tudtuk, mit akar; mindnyájan adtunk neki valamit…letérdelt s lábainkat akarta megcsókolni…Oh, emberiség, süllyedt emberiség, hol van megváltód?
Általjában mentül inkább közeledtem a Kárpátokhoz, annál nagyobb szolgaságot láttam, s ilyenkor megeresztém képzetem szárnyait és leröpítém lelkemet szülőföldem rónáira, hol az emberméltóság a legalacsonyabb kunyhóban is magasan tartja büszke fejét.
Oh, felföld! Csak azért emelkednek bérceid a felhőkig, hogy annál inkább szembe tűnjék lakóid görnyedezése? – –
És ha én Eperjesen ki-kijártam a Táborhegyre, az nem csupán a táj kedvéért történt; hanem egyrészt, vagy tán leginkább azért, mivel egy gyönyörű barna leányka esett utamba. Gyönyörű barna leányka volt, igazán; s ritkán mentem el ablaka alatt anélkül, hogy ott ne láttam volna. Ilyenkor aztán egymásra pillantottunk, és mosolyogtunk, mintha régi ismerősök volnánk, pedig soha nem szóltunk egymással. S ez így tartott ottlétem alatt, sőt napjában többször is. És ha én hajnalban elmentem ablaka alatt, mikor ő még kétségkívül álmodott: akkor szépséges gondolataim támadtak; de szörnyű prózai embernek is kell lennie, kinek szépséges gondolatai nem támadnak, ha hajnalban valami gyönyörű leány ablaka alatt megy el.
Eperjesről Lőcsére mentem. Kerényi velem utazott. Egész Szepes-megye határáig csaknem folyvást emelkedik az út, a hegyek szemlátomást növekednek, a fenyvesek kezdődnek, melyek alatt sűrűek, fölfelé mindinkább ritkulnak, s a tetőt csak néhány éri el…mintha valami katonák volnának, akik várat ostromolnak.
És eléri az ember a szepesi határt, melyet Branyiszkónak neveznek, és áll az egyik oldalon lejtős, s a másikon meredek roppant bérc tetején, honnan belát a gyönyörű Szepes tündérvölgyébe, látja Váralját s mellette puszta várfalakat, melyeknek egykor bíboros termében született Zápolya; látni pedig a láthatár végén egész magamivoltában azt a kis vakandtúrást, mit Tátrának neveznek; mindezt látja az utazó, és ha az utazó költő, akkor fölkiált, mondván:…nem, semmit sem szól, nem szólhat, némán bámul; ha pedig az utazó kritikus, akkor föllelkesül szívének kilenc-tized része, s azt mormogja fogai közt: meglehetős!
Egyik lovunk patkója leesett; míg azt fölütötték, folyton meredtek szemeim a Kárpátokra, az egymásra hányt millió piramisra. De lelkem, mint a gyermek, ki megpillantja, hogy gondviselője nem figyel rá, lelkem elsuhant észrevétlenül messzire, messzire, oda, ahol nincsenek hegyek, hol halmok is alig vannak, hol a Duna omlik méltóságosan, mint Vörösmarty hőskölteményei, hol puszták nyúlnak el, hosszan, mintha a világ végét keresnék, hol a látkör egy óriás palota, melynek tetején a napnak gyémántcsillárja s oldalán a délibábok tükrei függenek, mikben kedvtelve szemlélik magokat gulyák és ménesek… ide, ide szállt lelkem a Kárpátokról, az én édes hazámba, a szép Alföldre!
Reggel indultunk s délután értünk Lőcsére. Még aznap tovább akartunk utazni, de a város minden lova – még a postamester is – szántani volt. Ennélfogva a nap hátralevő részét a vén Lőcsébe kelle töltenünk, melyben igen sok szép fiatal leányzó szívecskéje dobog …de nem a magyar nyelvért, s ezért, bármi szépek, nem méltók, hogy róluk többet szóljak. Amelyik leány nekem tetszeni akar, magyar legyen az lelkestül-testestül, különben zsebkendőjét sem emelem fel a földről, ha leesik; de az igaz magyar leányért…oh, azért mindent megtennék, amit csak hősi elszántság tehet…még meg is házasodnám.
Másnap jókor reggel Késmárkra értünk, a Kárpátok tövéhez, és …esős idő volt. Egy fikarcot sem láthattunk a Kárpátokból. És mégis azt mondják, hogy Tantalus históriája mese! Hányszor van az életben, hogy mikor az ember már szinte ujja hegyével éri az almát, a sors elkapja tőle s fügét mutat!
Délelőtt meglátogattam Kerényivel Hunfalvy Pált, a tanítványaitól általánosan szeretett professzort…ezt azért hozom föl, mert oly ritkaság, mint most nálunk a józan és becsületes kritikus. Megnéztük Tököly várát, melynek még legépebb része a kápolna, bár ebben is már hanyatt fordulva hevernek a földön a szentek és angyalok; szegények!
Délután borozni és sonkázni mentünk egy nyugpénzes kapitányhoz, ki Eperjestől idáig velünk jött a gyorsszekeren, és aki igen derék, jóravaló ember. Ezen sonkázás et compagnienak tulajdonítsa a tisztelt tanuló ifjúság, hogy este – midőn zenével volt szíves megtisztelni bennünket – mind Kerényi, mind én oly classice szónokoltuk el köszönetünket, hogy Gaal Obscurides Simpliciusa ránk is elmondhatta volna: ezek sem tanulták Quintlianust vagy Cicerót de oratore.
Nagyon restelltem azt a históriát, hogy csak egy napomat szántam Késmárknak, s akkor sem láthattam az eső miatt a Kárpátokat onnan, ahonnan legjobban láthatni. Azonban szerencsémre másnap reggel korán indultunk; ott feküdt még a Tátra egész pompájában, mint valami alvó szép leány, ki álmában lehányta takaróját, mely bájait leplezte. Gyönyörittasan szemléltem egy darabig…mert aztán fölriadt – tán a kocsizörgésre – s mintegy elszégyenülve burkolta magát ködpaplanába…a Tártra…a szép leány.
Azért siettem el Késmárkról Iglóra – a szepesi 16 város egyikébe –, mert van ott egy család, mely engem már rég kivánt ismerni s én azt viszont. Kedves, patriarchalis család! nem foglak én elfelejteni téged. Nem fogom én elfelejteni az öreg családapát, ki magában két világrész: Európa és Amerika; ősz feje a megvénült bölcs Európa, szíve pedig a fiatal Amerika, hol végtelen őserdők zöldellnek, az életkedv és remények erdői; nem fogom elfelejteni a családanyát, ki egyszerű és jó, mint az én anyám…és nem fogom elfelejteni gyermekeiket, miként nem a fának lombjait, melynek árnyékában oly édesen pihentem. És vannak még többen Iglón, kik céljokat érték, ha az volt céljok, hogy örökre emlékezetessé tegyék ott mulatásom idejét, mi három hétig tartott.
Három hetet töltöttem Iglón, melynek lakói és tájéka egyaránt gyönyörködtettek. A Kárpátok egészen oda látszanak, de ottlétem alatt tán sohasem álltak köd-vagy felhőtlenül; s e derű-borúban úgy tetszettek nekem, mintha nem volnának a természet oltára s a felhő és köd körülötte a tömjénfüst.
Kissé ködös reggel volt, mikor Iglóról elindultam Rozsnyó felé. Vissza-visszanéztem a Kárpátokra…alig látszottak a homályban…szinte nem, tudtam; képzelet-e vagy való?…mint mikor emberekkel találkozunk, kiket álmunkban láttunk-e vagy csakugyan régi ismerőseink-e nem tudjuk. Végre eltűntek előlem, mert magas bércek határtalan fenyvesei közé jutottam.
Szépek azok a fenyűk, amint a szellő rengeti sötét, melankolikus lombjaikat, míg köztük a madarak vígan fecsegnek; olyanok, mint valami szomorú barna leányka, kit vigasztalnak, s ki fejrázva válaszol bágyadt mosollyal:
– Nincs vigasztalás számomra!
S ezek közt a szomorú barna leánykák közt mint nyargalnak a patakok, e pajkos, fürge gyerkőcék, kiknek gyermeki szíve még föl nem fogja a fenyűnénikék bánatát. Hah, mint vágtatnak szilaj kedvökben jobbra-balra, s mint hányják a bukfenceket a hegyekről a völgyekbe, hogy akármely bajazzónak becsületére válnék.
És lakik a bérceken egy komor, mogorva férfi, a fergeteg; ezt a csintalan parasztgyerkőcék addig bosszantják tréfás fecsegéseikkel, hogy egyszer türelme szakadtán fölpattan, utánok rohan, s akkor ugyancsak megcibálja üstökeiket, a habokat.
Van e fenyvesek között egy kimondhatatlan szép L alakú völgy. Kis-Hnilec…vagy hogy hívják. Az első fogadónál, melyet benne találtam, reggeliztem, bár ezt már Iglón is tevém; már elútte megpillantám a kocsmárosnét, ki igen szép volt, s én kocsmárosnék iránt különös hajlandósággal viseltetem.
Tovább haladva Rozsnyó felé, szelídül az eddig zordon táj; a fenyűk közé más, világosabb zöld fák elegyednek…nem tudom: micsoda fák? mert isten nélkül való rossz botanikus vagyok… mint a magyar olvasóközönség, ki annyi füzfa- és bodzasípot tart valami mahagóni fuvolának.
Veszverésen (egy gömöri faluban) ebédeltem, vagyis megálltam ebédelni, de semmit sem kaptam. Még kenyerök sem volt az istenadtáknak.
Innen Rozsnyó valami egy óra járás. Egy szabóinas kapaszkodott kocsim saraglyájába. Eszembe jutott: – mikor én gyalogoltam így Mohácstól Pozsonyig – s még hosszabb utat is, – mily jól esett, ha fölvett mellettem elhaladó szekér, vagyis mily jól esett volna, ha fölvett volna …s fölültetém a gyereket.
Ettől tudakoztam meg a legbecsületesebb fogadót, s oda szálltam.
Három napot valék töltendő Rozsnyón. A másodikat az Aggtelek megnézésére használtam, mely ide – a rossz út miatt – öt órányira esik.
Rozsnyó völgyben fekszik magas meredek hegyek között, mint az alamizsna-krajcár a koldus kalapjában. Aggtelek felé Pelsőcig hosszú, keskeny völgyön keresztül visz az út; ha ezt a hosszú, keskeny s rozsnyói kerek völgyet valamivel tele öntenék, egy óriási bunkósbot alakulna. Egyébiránt kellemes utazás esik benne. E völgy egy roppant nemzeti zászló is egyszersmind: vörös föld, fehér kősziklák, zöld erdő.
Mindjárt Rozsnyó mellett van Berzéte, hol Erdélyi János oly sok szép dalt írt. Én őt nagyon szeretem.
Berzéte mellett egy kis omladékot pillantván meg a hegyoldalon, kérdem kocsisomtól: mi volt ama rom?
– A biz, uram, klastrom volt, vörösbarátok laktak benne (felelt a kocsis ); hejh, furcsa egy hely ám az. A jószág világért sem legel azon a tájon éjfél idején. Kincs van ott elásva; minden esztendőben bizonyos nap kiterítik a fal körül ponyvára; csakhogy bele nem markolhatni, mert egy kakas őrzi. Isten ments, hogy valaki oda közeledjék …a kakas kiásná a szemeit.
Ezt mesélé kocsisom.
Bámulva kiálték föl:
– Ejnye!
– Biz úgy… – tevé hozzá amaz.
Pelsőcön, hol Gömör-megye gyűlései tartatnak, szivart vettem.
– Majd papírba tekerem – szólt a boltos.
– Oh, nem szükség…
– De kérem, csak tessék id'adni; nem fognak úgy megszáradni…
Aggtelekre érvén, vezetőt hívattam s fáklyákkal ellátva magunkat, elindulánk a barlangba, melyet Baradlának neveznek ottan, s mely mindjárt a falu mellett van. A kálvinista rektor künn ácsorgott a ház előtt; vezetőim meghívására ő is hozzánk szegődött. Bementünk.
Oh, ti szűkkeblű emberek, kik mindenben örökké szabályokat kerestek és állíttok, jertek ide és boruljatok térdre a szabálytalanság remeke előtt!
S mi az a szabály? Semmi más, mint a sánta középszerűség mankója.
Soká tűnődtem: mint eredhetett e barlang?
És kitaláltam.
Mikor a mennyországból kiebrudalták a pártos angyalokat, itt kezdték jövendőbeli lakásukat, a poklot, ásni; azonban itt nem boldogulván, másfelé fordultak. Képzelhetni, mint fáradtak a szegény ördögök e sikertelen munkában, izzadságuk még most is csepeg e félig kész pokol oldalairól és tetejéről.
Mint említém, a falubeli rektor is velünk járt. Ezt a fiatal embert megleptem, gondoltam, a barlang belső végéhez érve, hol a látogatók fölkarcolják neveiket. Bevéstem hét nagy betűkkel én is nevemet.
– Tán el sem lehet olvasni? – kérdezém csak azért, hogy oda nézzen és bámuljon.
– Oh igen, felelt ő, el lehet: Petőfi… – de, irgalmatosságos egek! Ezt oly hideg vérrel, oly minden tiszteletérzés, oly minden meglepetés nélkül mondta ki, mintha ez állt volna ott: Kiribicza Istók vagy Sujánszky, vagy Badacsonyi vagy nem tudom mi?
A faluban van egy könyv, mint más efféle helyeken, hova a látogatók beírják magokat. Vannak aztán e nevek mellett sorok, mik a barlangban támadt érzelmeket és gondolatokat akarnák tolmácsolni…
Oh jaj!
Rozsnyóra késő este értem vissza. Nagy zaj volt egész éjjel a városban…küszöbön állt a tisztújítás. Ablakom alatt is olyat-olyat ordítottak, hogy az egek repedeztek volna bele, ha oly rekedt torkok nem működnének vala…alkalmasint a sok szomjazás szárította ki a gégéket.
Én politikus nem vagyok s így a tisztújítás annyiból érdekel leginkább, hogy ez alkalommal a költészet is igénybe vétetik. Többek közt imezen költeményt hallám akkor éjjel a piacon zengeni:
Van még egy garasom,
A……nak adom;
Vegyen rajta spárgát,
Akassza föl magát.
Rövid, de fontos…mint ama furkósbot, mit kortesek hosszú ingujjaik alatt hordoztak, s mit ők úgy neveztek, hogy: pártfogó.
Következő nap Rima-Szombatba mentem a rozsnyói luteránus lelkésszel, kinek eszét tisztelni, szívét szeretni tanultam meg. Utolértünk egy fehértollas kortescsapatot. (A másik párt zöldágas volt.)
– Majd elfújja a szél a kakastollat! – kiáltának a helységekben a zöld-ágasak az ellenpártiakra.
– Majd megeszi a cserebogár a zöld ágat! – válaszoltak ezek.
– Ki éljen?
– …ósy!
– Hát …afy?
– …afy csak k…fi.
– …afy hazafi!
– Éljen ……ósy!
– Bánom is én…
És így haladtak kurjongatások közt muzsikaszóval.
Egy csárdánál megállottak. Leszállván a kocsikról, egy vén kortesnek úgy tetszett, mintha ismerné szomszédját.
– Jer ide, öcsém – ekképp szólalt meg –, jer ide, hadd morzsoljalak össze…s érzékeny ölelkezés következett. Mi az összemorzsolást illeti, nem hiszem, hogy a fenyegetőző jó öreg egy érett szőlőszemet is össze tudott volna morzsolni, úgy el volt ázva.
Gömörön megháltunk. Itt kettőt találtam, mi figyelmet érdemel; a torony és a temető.
A torony tetején van kereszt, csillag és félhold…qu'est-ce que cela?
A temető pedig páratlan a maga nemében. Oly meredek hegyoldalon fekszik, hogy a halottat – kivált sáros időben – kötéllel kell fölhúzni. No, ha megriad a föltámadás trombitája, ezek a szegények borzasztó szalto mortálét fognak csinálni, mielőtt rendeltetésök helyére jutnának.
A fogadóban, ahol háltam, egy lőcsei színlap díszíté a falat – alkalmasint kép helyett. Többek között ez volt benne: „Magyar színészek által *** igazgatása alatt mai napon (alá: nyomatott ebben az esztendőben) adatik: Tisztújítás – parentézisben alatta: restauráció. – Eredeti vígjáték 4 felvonásban. Írta Nagy Ignácz a tudóstársaság költségén.” No lám! Azt nem is tudtam, hogy iratnak szinművek a tudóstársaság költségén.
És most haladék nélkül menjünk Rima-Szombatba, hova a nemesség is begyűl nemsokára. De addig még ugorhatunk egyet…Pestig.
Pesten október 10-kén 1844-ben nagy dolog ment végbe, mint a világtörténet-írók nem fognak említetlen hagyni…játszottam a Nemzeti Szinházban Szigligeti Szökött Katoná-jában Gémesy nótáriust. Azt beszélik, hogy megbuktam benne…de ez nem igaz, mert…én nem hiszem. S ez, azt tartom, elég ok a fönterbbi roszindulatú állítás megcáfolására. Az igaz, hogy e helyett: „Julcsa kisasszony a menyasszony”, ezt találtam mondani, hogy: „Julcsa kisasszony a vőlegény”, hanem ennél bolondabbakat is szokott mondani Lendvay, aki pedig meglehetős színész. Szóval: nem buktam meg; s játék után egész diadalérzettel mentem vacsorára a „Komló”-ba. Itt kötöttem barátságot borozás közben két gömöri fiatal emberrel, Sz. Lajossal, aki igen jó fiú, hanem a felesége szebb még, mint ő, és H. Jancsival, akire az ég úgy árassza mindennemű áldását, mint ő árasztja magába a bort. – Ebből az egész históriából pedig, urak, azt akarom kihozni, hogy Rima-Szombatba érvén, először is eme két barátomat iparkodtam megtalálni. És csakugyan akadtam a megyeház előtt egy ismerős arcra a sok idegen között.
– Egy szóra kérem… – szólítám meg, őt félrevezetve.
– Tessék.
– Hogy híják Önt?
– H. János…
– Hát hisz' úgy ismerjük egymást, én Petőfi…
– Te vagy, pajtás? most ismerlek.
– Különben nem csoda, ha mingyárt nem ismertünk egymásra: ködös idő volt, mikor megismerkedtünk stb.
Nagyon sajnálnám, ha mindez érdektelen volna a nyájas olvasó előtt. Én elbeszéltem, mert előttem igen fontos esemény, miután H. barátom látott el R.-Szombatban létem alatt szállással, mi nem csekélység tisztújítás idejében, mikor a galambházak is megvannak rakva vendégekkel. H. barátom házánál tettem véletlenül egy nevezetes fölfedezést: mint kerülheti ki az ember azt a kellemetlenséget, hogy haja bepelyhesedjék?
A puszta földön kelle hálni.
Egy éjjel, későn érvén szállásomra, minden ágyat megnépesedve találtam, s így nem maradt egyéb hátra, mint a földre fekünnöm, mi annyiban meg lett jutalmazva, hogy azáltal ama nagy fölfedezésre jutottam.
Egyébiránt a következett éjjel jó idején hazafelé tartottam, nehogy ismét kénytelen legyek valamit fölfedezni. A fölfedezések nem magyarnak valók… bajlódjanak azzal más nemzetek.
Az egész tisztújítás példás renddel ment végbe. Kár, hogy esős idő volt.
Esett az eső, amit én egyébiránt csak akkor vettem észre, mikor már sarat gázoltam a piac közepén, ahol álltam egész délelőtt…mert a megyeház szélső ablakaiból hölgyek néztek alá, s én egy hölgy szemeit bámultam, melyekből oly tiszta ég mosolygott.
Másnap kineveztettem, és fölesküdtem táblabírónak… Isten és Gömör-megye kegyelméből.
Már nagy mehetnékem vala Pestre, melyet elég hálátlan valék megunni… pedig csak ott van maradásom, sehol a világon máshol, csak a szép, kedves Pesten! Minden lépésem, mely ez útban messzebb, messzebb vitt Pestről, egy-egy kötéllé vált, mely visszahúzott, hatalmasan. És mi vonz engemet úgy oda?
Mi?
Minden! És azok a jó pajtások, a vidám, zajos pajtások s – egy szomorú, csendes sírhalom.
Rima-Szombatból tehát mentem volna egyenest Pestre, de több rendbeli meghívásra kitértem még egy pár közeleső faluba: Kisfaludra és Várgedébe a füstös szobájú Adorján Bódi s a lángszakállú Kubinyi Rudihoz.
És meg nem bántam.
Pompás napokat töltöttem Várgedén… de azt nem is mondom ezután, hol töltöttem időmet…mindenütt, ahol csak megfordultam, a legjobban.
Említésre méltó Kubinyi R. könyvtára, mely magába foglalja az angol, francia, német, olasz s spanyol irodalom remekeit s csaknem az egész magyar irodalmat. Csak aztán sok ilyen jóravaló ember volna hazánkban, mint K. R.!
Várgedéről két kirándulást tettem, Losoncra és a salgói és somoskői várromokra.
Losoncra menvén Várgedéről az út Füleken visz keresztül, hol szinte romokban fekszik az egykor nevezetes vár. Természetes, hogy összejártam; de kimondhatatlan harag fogott el, midőn láttam, hogy a romokat lehordják az utcákat tölteni…hogy amely köveken őseink szent vére szárad, azokon most tapodjanak…
Fülek sokáig volt a török kezében. Ha naponként abból a borból kellett volna inniok, melyet én itt a kocsmában ittam: fogadom, száz évvel előbb szabadult volna meg tőlök Fülek.
Fülektől aztán Losoncig semmi nevezetest nem ér az ember, az utat kivéve. Ez az élő embert halálra s a holtat életre rázza. Én meghaltam, s föltámadtam rajta valami hatszor.
Losoncon ekkoriban csak egy napot töltöttem. Ezalatt megnéztem Gácson a várat s a posztógyárat. Az utóbbi szemlélésében jobban gyönyörködnék tán az idegen, ha nem volna meg testének azon része, mely a tobák, fricska stb. kedvéért teremtetett. A vár, melyet a Forgách grófok bírnak, nem igen ó: körülbelül a tizenhetedik században épülhetett. Bejártam néhány teremét, melyek közül leginkább vonta magára figyelmemet az, hol a családképek vannak. E képek egyikétől alig tudtam elválni. Egy hölgy volt: szép, fiatal és tébolyodott.
Épen delet harangoztak, mikor a kirándulásból visszatértem Losoncra, hol az én kedvemért készült roppant ebéd várt egy roppant magyar embernél.
Másnap visszavitt S. A. barátom (ki ide is kihozott) Várgedére, ugyanazon az úton, melyet már volt egyszer szerencsém passzírozni.
Füleken megálltunk a kovács előtt, mert egy lovat patkoltatni kellett. Én még most is nagyon szeretem a kovácsműhelyeket; gyerekkoromban kovács akartam lenni. S nem lett volna-e jobb? most piszkos kezekkel verném a vasat, ahelyett, hogy engem vernek piszkos kritikusok.
Várgedéről – az eső miatt néhány napi várakozás után – a második kirándulást tettük többen Vecseklőre (egy barkó faluba). Útba esik Hajnácskő…most már nem is rom, mert tulajdonosa ledöntette végkép. Innen egy negyednyire van fürdő és savanyú víz, mely egészen olyan, mint a parádi, csak gyöngébb egy kissé. Míg itt uzsonnáztunk: Csomai Jóska cigánybandája gyönyörű nótákat húzott Lavotta, Csermák s másoktól; s különösen megragadt – melyet most először hallottam – a karancsaljai nóta. Hogyne! Az ég is derült-borult hallatára…egyfelől nap sütött, másfelől eső esett…szóval, magyar nóta, magyar vigalom megtestesülése volt.
Vecseklőn megháltunk, s másnap korán reggel indultunk Somoskőre, a Mátra egyik ágán – a Medvesen – keresztül.
Somoskő nem nagy vár volt, nem is nagy hegyen fekszik…de bámultam építését, mely gyönyörű öt-hat-hét-szögű kövekből van. Oldalában elszórva hevernek a hasonnemű falu házai, melynek lakói csaknem idillikus életet élnek még. Amint lejöttünk a várról e faluba, egy parasztasszony házához hitt bennünket, s ott – fölszólítatlanul – jól tartott édes és aludt tejjel. Nagy-nehezen bírtuk rávenni, hogy pénzt fogadjon el. A jó emberek!
Ide Salgó egy órányira esik. Azt beszélték e faluban, hogy mikor Salgón a török volt, innen a somoskői várból oda lőttek a magyarok, s egy töröknek, ki evett, épen a kanalat lőtték ki a kezéből… mire a pogányok nyakra-főre elinaltak Salgóról, a mai napig sem tértek vissza. Hol van oly merész képzeletű költő, mint a nép?
Jó, hogy vezetőt fogadtunk Somoskőről Salgóra, mert tán föl sem találtunk volna e várra. Oly rendkívüli helyen fekszik, hogy gondolatnak is őrül volt oda építeni. Környékezi rengeteg erdő, bükk, cser, tölgy, s egyéb fákból. A hegy teteje óriási gránitszikla s e fölött állott a vár, melynek most már kevés maradványa van. A legmagasb fal mintegy két öles. Talán nem volt Magyarországban vár, mely oly közel szomszédja lett volna a csillagoknak, mint Salgó. Sokáig ültem romjainak legfelső csúcsán; tekintetem mérföldeken, lelkem századokon túl barangolt.
Estefelé értünk vissza Vecseklőre, eltelve a nap élvezeteivel, és jól kiéhezve, minek orvossága egyébiránt készen várt bennünket Vecseklőn…Kubinyi Rudi szakácsának emberségéből; minek ismét az a rossz következése lett, hogy igen jól laktam, s ennélfogva gyötrelmes álmaim valának.
Amint vissza Várgedére mentünk, figyelemre sem méltattam Hajnácskőt, pedig míg Salgót nem láttam, nem győztem bámulni a meredek, cukorsüvegalakú bércet, hol a vár volt.
Az út Fülektől Losoncig sokkal mélyebben véste magát emlékezetembe, semhogy is elfeledtem volna, ennélfogva most Rima-Szombaton keresztül mentem Losoncra. Rima-Szombat csinos kis város; de az a két roppant fogadó benne úgy veszi ki magát, (hogy magyarosan szóljak) mint mikor a kis unoka fölteszi nagyfejű öregapja pápaszemét. A város alatt folyt a Rima vize, melyben úgy megfürödtem, hogy majdnem belefúltam. Nem nagy a víz, hanem épen malom alatt esett a fürdés, hol egyenest keresztül akarván csapni, a habok alá sodortattam. Ha mégis bor lett volna, de vízbe fúlni …szekatúra! – Hajdan a szép költői világban csak passzió lehetett így meghalni…a szirének és nimfák karjai között; de most már oly prózai a világ, hogy a szép zengzetes nimfák és szirének rút, néma halakká és rákokká változtak…piha! E meséből az a tanulság, hogy szép, aki jól tus úszni, amivel én sokkal kisebb mértékben dicsekedhetem, mint sok magyar versíró-kollégám, kik tengernyi vizenyős verseikbe fúlnak bele.
Losoncon egy hetet tölték. Dicsőséges eszem-iszom világ volt…egyébiránt szellemi élvezetek nélkül sem szűkölködtem; mert Losoncon sok lelkes barátom és sok kedves leányka van. Azt is híresztelték– alig értem oda –, hogy házasodom, s hogy kit veszek el, mi rám nézve igen is hízelgő volt; de mindazonáltal e hírt csak mende-mondának vagyok kénytelen nyilatkoztatni…megnyugtatására mindazon hölgyeinek, kik érettem tán titkon epednek, viszontszerelemből várva földi boldogságukat.
Losonc igen mulatságos kis város… a deákság gyakran verekedik. Hős fiúk! az idén is agyonvertek egy csizmadia-legényt! Béke hamvaira!…és borostyán a ti homlokaitokra, hazámnak ifjú bajnokai!
És Losonc egyébként is mulatságos városka. Nem említve fürdőjét, van itt egy úriember, ki ha az utcán mutatkozik, az egész város gyerkőcei fütyölni kezdenek. E hajborzasztó zene kíséri őt utcából-utcába. Az egész história, ha jól értesültem ez:
Az említett úriember több gyönyörűséget lel a borban, mint a vízben. Egyszer, midőn volna ilyetén berúgott állapotban, megállott közel egy kutyához, s azt füttyeivel csalogatta maga után…de a kutya meg se mozdult, mert hiányában vala a mozdulás egy mellőzhetetlen kellékének; az életnek. E történetnek valaki szemmellátó tanúja volt, a hinc illae füttyölések.
Szinte Losoncon van egy öreg funerátor, kire a város egyetemes fiatal sarjadéka azt szokta kiabálni, hogy:
– Kuvik, kuvik!
Ez a szegény öreg Vácról származott Losoncra. Ama kiabálások űzték őt ide előbbi lakhelyéről. És megérkezett szép álmaival jövendője felől, s amint a városba lépe, ekképp idvezelték:
– Kuvik, kuvik!
És a jámbor aggastyán békén tűr, mígnem türelme megszakad; ekkor a gyerek után lódul és hajigál utánok tégladarabokat…de a gyerekek megfeszítik gyors inaikat, egyet iramodnak, s kétszerezett energiával replikáznak a tégladarabokra, ordítván s üvöltvén:
– Kuvik, kuvik!
Losoncról Balassa-Gyarmatra mentemben semmi baj sem ért, kivévén, hogy a köpönyegemet Losoncon felejtvén, érte a kocsist vissza kellett kelle küldenem majd félórányi járásról; – a kocsis visszafutott, s elhozta a köpönyeget, de nem az enyémet, hanem a másét, s így magamnak kelle visszalódulnom. Végre útnak indultunk, s mentünk most már csakugyan minden szerencsétlenség nélkül…csak útitársam köpönyege s a kocsisnak egy lőcse veszett el. A köpönyeg megkerült, a lőcs nem, minek azon kellemes időtöltést köszönhetem, hogy folyvást oda kelle vigyáznom; nem esik-e ki a kerék?
Útba esett Ladány helység, hol a legszebb parasztfejkötőket láttam életemben. Ha megházasodom, onnan hozatok fejkötőket feleségem számára. no! Már csak azért is megkérhetne minél előbb valami leányka, hogy vegyem el őt.
A nagy hőség miatt késő délután indulván Losoncról, éjfél lett, mire Gyarmatra értünk. Szép csillagos, holdas éj volt. Az egész város fölött némaság lengett (mondaná Sujánszky), a város fölött tehát némaság lengett, csak egy pár kocsmából hallatszott hegedű- és bőgőszó s az ivók egy-egy kurjantása…másnap vásár volt. A vásár legkedvesebb látványaim egyike…átaljában mindazon hely és alkalom, hol minél több embert láthatok. Én a természetnek is meleg barátja vagyok; de hiába , egy szép hölgyet, egy részeg embert stb. mégis sokkal nagyobb gyönyörűséggel szemlélek, mint akármi tájat.
Gyarmaton megnézvén az igen szép megyeházat, s a most épülő roppant börtönt s a vásárban egyet fordulván, elindultam Vácra. Kocsisom egy váci molnár volt, ki lisztet hozott a vásárra…elmés ötleteivel igen mulattatott.
Amint felültünk, mondám neki, hogy kemény lesz az ülése.
– Annál jobban fog rázni – felelt ő.
Aztán politikáról s teológiáról beszéltünk…mi kár! hogy elfeledtem beszédeinket, mik a politikában s teológiában kétségkivül uj epochát alkottak volna.
Rétságon ebédeltem egy ifjú férfiúval, ki valamivel előbb ért oda nálam, s kinek az arca az olyanoknak egyike volt, melyek első látásra vonzalmat öntenek az emberbe magok iránt. Alig váltottunk nehány szót s régi ismerők levénk. Nevét kérdém. Megmondta s folytatá:
– Én nem is kérdezem: ki ön? mert tudom; ön Petőfi, nemde?
– Igen, s honnan tudja?
– Ki ne ismerné önt!
Igaza van, ki ne ismerne engem! gondolám önérzettel! Talán nem élnek tovább firkáim, mint én magam, tán addig sem élnek; meglehet, hogy életemben elhangzik nevem, mintha soha nem zengett volna…de ez engem háborítani nem fog, elég lesz nekem akkor annak tudata, hogy volt idő, mikor azt mondhattam: ki ne ismerne engem! szép ám csak pillanatra is birni egy olvasó közönség figyelmét, s hogy én ezt megnyertem, boldogabbá tesz végórámon, mintha kortársaimtól meg nem értve, de oly reménnyel halnék meg, hogy örök életű leszek az utókor ajkain.
A legkárhozatosabb vekszák egyike, ha az ember Vácra siet, hogy a gőzösön még aznap Pestre érjen, s gőzös öt-hat perccel előbb indul el onnan, mint az ember ott terem…
Így jártam. Amint a váci hegyről leereszkedtem, ott ment a gőzös épen alattam, s mire a városba értem, a gőzös már… oh! denique Vácon kellett az éjt töltenem.
És ez kínos éj volt!
Valami kisértet bolygatott… nagyszerű, méltóságos alak, de minden tagja összezúzva. Másnap reggel tudtam meg: ki volt? Azon fogadóban, melyben háltam, van a színpad;…az előttem megjelent éji kísértet kétségkívül az itt agyonvert színművészet szelleme vala.
Nem akarván estig várni a gőzösre, megfogadtam a fogadós lovait, melyek korán reggel elég gyorsan ragadtak a már annyira óhajtott Pest felé, de mégsem oly gyorsan, hogy ne nyugtalankodtam volna. Hánykodásomban egy verset vágtam:
„Idvezlet Pesthez” … Aki tudni akarja: milyen érzelmekkel léptem Pestbe, olvass ezt a verset.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése