A mai kor irói igazán boldogok. Az ő Minervájok oly fegyverzetben szökhetik elő apja fejéből, a milyenben kigondolták. A régibb időkben úgy léphetett csak ki Minerva a szabad levegőre, a hogy a cenzura uniformirozta. Legtöbbször a fegyvert is le kellett tennie, ha nagyon éles volt s pajzsán a Meduzafőnek kellemetes arczjátékot kellett mutatnia, hogy senkit meg ne ijesszen.
A cenzor életnek és halálnak ura volt; bizonyos tárgyakról emlitést sem volt szabad tenni: vallásról, szabadságról, a szabadságharczok eseményeiről, ha néha igen kellemetes modorban, a kicsinyeket szelidítgetve s a nagyoknak hízelkedve.
Gyakran jött azután az iró abba a helyzet, hogy a kegyetlen cenzorral elkezdett alkudozni. Néha egyetlen szó miatt megtagadta a cenzor a „typis adittitur”-t.
A „gonosz barát” adomája historicum. A cenzor kiigazitotta azt „gonosz prédikátorra”. A „barát” ugyan azt jelenté, hogy „amicus”, de hijába! A közönség azt is érthetné alatta, hogy „monachus”. S azt nem lehet gonosz: a prédikátor az lehet.
Petőfinek el kellett engednie munkáiból egyik erőteljes versét:
Megvetésem és utálatomnak
Méltó tárgya, ember a neved.
A természet söpredéke vagy te,
Nem király a természet felett.
A cenzor is ember volt, s ezt a kollektiv nótát az emberiség nevében sehogy sem akarta elfogadni.
Kuthy Lajos sok tekintetben geniális „Hazai rejtelmei” el voltak tiltva a kinyomatástól e phrasis miatt: „Ha a bibliaként Isten azt mondta az embernek, hogy: »Arczod veritékével szerezd kenyeredet«, az még csak embertelenség volt; de mikor az ember mondja azt embertársának: »Arczod veritékével szerezd a más kenyerét«, az már istentelenség”. A cenzura blasphemiát talált benne – alkalmasint abban, a mi az emberről volt mondva – s Kuthynak már phrasist kellett helyébe tenni.
Vörösmarty egyik legszebb költeménye: „Egy rabszolga keserve Pompejus sírján”, eredetileg: „Mikes keserve Rákóczy sírján”; de napvilágot csak ily etiquette mellett láthatott.
Lisznyay török-tatár versei mind a magyar-osztrák thémáról vannak írva, fogoly Balassájának keservei az 1849 után időket zengik.
Magam is tudnék a hamisításról egyet-mást bevallani. Két novellámat kényszerültem Magyarországról áttenni kit Spanyolországba, kit Mexikóba, s alakjaimból spanyol hidalgókat s rézszinű indiánokat csinálni, a kikre azután az idegen ruha s idegen bőr nem is illett semmiképen. Sőt megtörtént egy négyfelvonásos darabommal, melyet az én kedves barátom, a cenzor nem akart megbuktatni, hogy tehát minden ki legyen expiálva, még egy vég jelenést csinált neki.
E is fűtöttem vele.
Mennyi ideig kellett a közönséget a fehér sorok közt olvastatnom! Még most is megérzik a tollamon ez a félénkség. Hányszor segitett ki ma és Graecia, ha egy kis szabadság-eszmére kellett hivatkoznom; s hányszor laktam meg azt a jó Chinát, mikor hazai viszonyokra kellett példálózni.
Hiszen tudjuk, hogy egy időben a „Pesti Napló” hirdetett (FK) vezérczikkezője, ha valami igazat akart elmondani itthon, beült Schleswig-Holsteinba, s úgy tett, mintha Dániának beszélne.
A cenzura kényszerité az írót saját írói egyéniségének meghamisítására.
Senki a hamisítás által többet nem szenvedett, mint a mi Csokonaink.
Az a Csokonai, a kit a nyomtatás elénk állít, egy könnyűvérű, néha mámoros, gyakran szerencsétlen szerelmes, sokszor hízelkedő, egy-egy korszakában pathetikus filozóf; és mind ez egyesült is benne, kivált élte vége felé, mikor a sors kereke lejárta. De hát az ifjúság lángja hol maradt.
A költők nem voltak-e szabadelvűek akkor? Nem rajongtak-e korukat messze meghaladó eszmékért: Oh igen. Csakhogy azokat a lángokat a cenzura koppantója szép óvatosan eloltogatta.
Hanem a hová azután a cenzura veres ónja el nem hathatott, a magánosok írott gyűjteményeiben, ott most is megkaphatjuk Csokonainak, fájdalom önmaga által, kényszerűségből, a nyomtatásban meghamisított költeményeit a magok eredetiségében, a hogy azok a költő meleg szivéből születtek.
Mily kicsinyes volt az akkori cenzura akadékoskodásaival!
A Béka-egérharczban például a nyomtatásban ez van:
E közben a rút habokat
Mindinkább kezdi nyelni;
Mord! Rettung! Kiáltja sokat,
Senkit sem hall felelni.
A kéziratban pedig ez:
E közben a feldult habot
Mindinkább kezdi innya;
Nincs Compostelli Jakab ott,
Sem Sennis Katalinja.*
(* A vízbe esettek védszentjei.)
Másutt ugyanazon költeményben a cenzor „egy ott hevert ladikot” markoltat fel a hőssel, mi a kéziratban így áll: „egy rozzant Nepomukot”. Toldy kiadásában már ez utóbbira van visszaigazitva: de Nepomuk szent nevéből még mindig csak két betű áll ott, a többit a cenzor megtartotta magának.
Erős világot vet Csokonai egyéniségére a „Konstantinápoly” czimű költemény, mely atyám írott gyűjteményében két részre szakítva fordul elő; az utóbbinak czíme „A vallás”. Ez is a törökkel takarózik a nyomtatott kiadásban, s maga elé teszi Konstantinápolyt, melyhez pedig se iránya, se irálya nem illik; amaz pedig pajkos szatira, emez pedig egy emelkedett philosophi költemény, mely kezdődik egy új invocatióval.
S a mi fő, a nyomtatásban ki van hagyva belőle az a stropha, mely kétségtelenné teszi, hogy biz ez nem csupán a török vallásra vonatkozik. Az egész így szól:*
Denevér babona, bagoly vakbuzgóság,
Meddig lesz körmöd közt a mindenhatóság?
Mig ülsz a királyok koronáján, kincsén,
A vitézek karján,a népek bilincsén?
Mig az emberi nem hajdan a természet
Együgyű keblében nyugva heverészett,
Nem emelte még fel kiáltása szavát,
Hogy keresd a vak éj fiainak javát:
Boldog volt a világ; a hit és a szentség
Nem volt a legszörnyűbb gonoszokra mentség;
Állott a természet örök építménye,
Állt az emberiség legszentebb törvénye;
De mióta annak a sok romlást szenvedett
Oldalába raktad bal madár fészkedet:
Azóta számodra rakja a lenyomott
Érzelem aztat a sok fényes templomot,**
Azóta adja ki a kenyért házából,
Kikapván éhhel holt kicsinye szájából,
A szent névre vágyó balgatag anya is,
Hogy tudjon mit vágni a dervis foga is.
Sok bolond kiadja utolsó fillérét,
S leteszi a mennynek árendáját, bérét,
Hogy mikor a oltárt építik számodra,
Kegykeszőrt vihessen ő is oltárodra.
Nappali álmodban látsz ezer álmokat,
Éjjel a népek közt huholod azokat.
Jő ki a nappali fényre, hadd láthassunk,
Mennyei képedet látván, imádhassunk.
Te a vak homályban rakod a templomot
És onnan igéred a paradicsomot;
Csak bétolongjanak hozzád a moséba,
Az észt és a virtust hagyod a kordéba'.
Hát már ha valaki böjtölget pénteken,
Hogy éhhel s mezítláb jár a szent helyeken,
Oolyan nagy érdem-e egy két liturgia,
Hogy azzal az ember legyen isten fia? ***
Hogy paradicsomba' és mennybe részt vegyen,
Szükség, hogy skeleton és zarándok legyen?
Különben nem lehet idvezült törökké,
Ámbár emberséges ember volt örökké.
Egy paradicsomot csak magának tetet
Mminden nemzet s abból kizár más nemzetet.
Természet! Emeld föl örök beszédedet:
Mindenek hallgatni fogják törvényedet,
S a kézzel fogható setétség eltűnik,
Az éjek madara huholni megszűnik;
Egy jóltevő világ a mennyből kiderül,
S a sok kigondolt menny mind homályba merül.
Ah ti, már is abból fakadt indulatok,
Nyelvemre harsogóbb hangokat adjatok,
Emelkedj’ fel, lelkem! Előre, képzelem!
Mint kiált fenszóval egyet az értelem:
Azonnal a setét kárpitok ropognak,
A szívről az avult kérgek lepattognak;
Tárházát az áldott emberiség nyitja,
Édes fiainak sebeit gyógyítja;
A szeretet lelke a földet beteli,
Ember embertársát ismét megöleli;
Eloszolnak a szent és panaszos hangok,
Boldogító érczczé válnak a harangok,****
Azzal sok száz embertárson segítenek,
A min most egy czifra tornyot épitenek.
Siess, késő század! Jövel, oh boldog kor!
Én ugyan lelketlen por leszek már akkor,
De jöttödre vígan zengem énekemet,
Vajha te csak egyszer említnél engemet,
Úgy e bajos világ bár rémítne tőle,
Nemes utálással halnék ki belőle.
(* A dült betőkkel közlöttek azok, a mik a nyomtatásban ki vannak hagyva.)
(** ”Templomot” helyett a nyomtatásban ez áll: „pagodot”)
(*** Ez már csak nem a töröknek szól?)
(**** A harangokat a török vallás nem ismeri)
Ez magyarázza meg azt az üldöztetés, a miben Csokonainak a saját felei által is részesülnie kellett; azért maradt örökké vesztett hire: mert hiszen semmi sem könnyebb, mint egy költőt a társadalom ellenségévé dühíteni.
Egészen nagynak és fenköltnek engedi pedig láttatni Csokonait az a verse, melyet a „hadról” ír. Íme a kézirat szerint annak befejezése. Az eleje a had borzalmait festi, a vége pedig ez:
Minden rende feljár a szörnyű setétség
Ijesztő ködébe’ a félelem a kétség;
A kirántott kardok csillámló ligete
A néző szemekre fényes homályt vete;
A halálnak sok száz czifra mészárosa
Áldozatjainak nyakait csapdossa;
Örül, mikor látja hogy embertársának
vércseppjei dühös karjára omlának:
Hízik az előtte fetrengő jajától
S tiszteletet kiván gyilkos szablyájától,
Meg ne itéljetek, emberek, ha kérdem:
Ez-e a valódi virtus és az érdem?
Melyért nagy híre lett sok gyilkos hóhérnak,
Pennáján az őtet dicsérő Homérnak.
Hát már a gyilkosság, szent egek, isteni
Dicső virtus? Annyi embert öldökleni?
Az ártatlanoknak felkonczoltatása,
A szelíd városok s faluk feldulása
Olyanok-e, melyek által lehettenek
Sok száz gazemberek hérók és istenek?
Ha valaki megöl egy embert magába’,
Függesztik a Hámán szellős ablakába;
De a kik ezt sok száz ezrekkel cselekszik,
A nép még azoknak nevével dicsekszik:
Azt kerékre teszi, a neve pirata;
Ennek örök márvány oszlopot irat a.
Bár hazánk is, melynek minden krónikája
Még eddig csak ilyen hentesek táblája,
Adna már ezeknél egy szebb matériát:
Így írhatnék én is dicsőbb históriát.
Minő magas eszmejárás, s minő merészség kellett ahhoz, hogy azon időben, midőn minden nép ittas volt a vértől s harczi dicsőségtől, egy költő így arczába merje vágni a világ hatalmasainak az ő megérdemlett ítéletöket.
De nem is olvasható ez az ítélet nyomtatásban, mert a nyomtatásban így végződik a vers:
Nem írhatom tovább reszkető kezemmel,
az irtózás elhal képzelődésemmel.
Te, szelidebb Múzsa, fuss el e scénáról,
Ne gondolkodj ilyen gyász matériáról!
Vannak Helikonnak csendesebb rózsási,
Hol zúgnak az édes örömnek forrási:
Itt pengesd az estvén ezüst lantocskádat,
Elvetvén borzasztó hadi trombitádat.
Mert ha egy dalomat Rózsi helybe’ hagyja,
Nagyobb vagyok, mint egy Tamerlán hadnagya.
Minő esés ez! Minő foka a megaláztatásnak kellett ahhoz, hogy egy költő szárnya annyira letörjön, hogy azt a dalt, melyet mint sas kezdett, a királyok és hérosok feje fölött csattogva, mint szerelmes veréb végezze, verébnéje előtt fetrengve a porban..
A felszabadult kor valóban tartoznék költőinknek azzal, hogy most, midőn lánczok ne terhelik többé a szellemet, szolgáltatna nekik igazságot az által,l hogy keresné fel munkáikat meghamisítatlan eredeti szövegeikben s mutatná be szellemöket ez ő eredeti tisztaságában.
Forrás: Jókai Mór összes művei. Nemzeti kiadás XCVI. kötet. Életemből I. gaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás. Budapest, Révai Testvérek kiadása 1898.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése