Kerékgyártó Elek: Tompa Mihály költészete I-III.

I.

„A művész bájos zengésű lantja
elhallgatott s összetörött, de zengeményei
mindnyájunk kincseül fennmaradtak. A
költő élete, mint a kék magasságban le-
futó csillag, kihamvadott, de fényét és
melegét itt hagyta köztünk szelleme mű-
veiben.” (Lévay József, Emlékbeszéd.)

    Abban a hiedelemben fogok hozzá Tompa Mihály költői műveinek ismertetéséhez és jellemzéséhez, hogy ezáltal nem vakmerőséget követek el, hanem kötelességet teljesítek. Kötelességet teljesítek egyrészről, mint hazafi, a hazafiság egyik legigazabb költőjével szemben, másrészről pedig, mint alsó-borsodi születésű ember, a szintén Alsó-Borsodban fölnevelkedett, nagy hírű férfiú fenséges szeméire vonatkozólag.
    Kétségtelen, hogy azok az egyének, akiknek körében gyakran megfordult és szívesen időzött a nagy költő; akik – úgyszólván – minden nap befuthatjuk tekintetünkkel az ihletett költő által elévülhetetlenül szépen megénekelt tájakat: mi inkább illetve lehetünk az ő művei által, mint más; szellemünk inkább szomjúhozhatja a szépnek ama tápláló harmatját, mely az ő költészetét oly üde elevenségben tartja és sokkal inkább hivatva lehetünk hirdetni az ő szívének melegét, elméjének mélységét és magasságát, mint akárki más, akiknek ez ügyre vonatkozólag ennyire sem kedvezett a szerencse. Más oldalról pedig azt sem tagadhatni, hogy Tompa Mihály szellemének alakulására nézve nagyon igaz Szász Károly következő ítélete: „Alsó-Borsod tündéri szép táján, melyre az alkotó természet oly dúsan hinté áldását s bájait, ligetek, erdők, nádasok és tavak környezetében, Tompa fogékony lelke ezerféle szellemi táplálékot talált, s kifejlődött benne amaz erős ragaszkodás, melyet a természet aprólékos megfigyelése s egészben való benyomása egyaránt élete fogytáig oly kiváló sajátja s költészetének egyik leggazdagabb forrása maradt. Másfelől a tősgyökeres magyar nép közt való forgás, annak szokásaival, gondolkodásmódjával, eszméivel s képzeteivel, nemkülönben regéivel, meséivel és dalaival való megismerkedés adta meg szellemi irányzatának s nyelvének azon eredeti s tiszta magyar zamatot, mely költészetén s általában minden írását annyira érezhető maradt. A kis falu, Igrici – mely kétség kívül valamely középkori magyar dalnok (igric) családnak köszöni nevét s tán alapítását is, lőn, ha nem testi (mivel Gömörben, Rimaszombatban született és mint öt éves félárva jutott apai nagyszüleihez), de  s z e l l e m i  b ö l c s ő j e  Tompa Mihálynak, újabb irodalmunk emez egyik legmagyarabb dalnokának.”
    Íme tehát van okunk arra, hogy abban a nézetben legyünk, hogy mi foghattuk őt fel leginkább; mi állhatunk ragaszkodásunkkal legközelebb az ő teremtő géniuszához; mi láthatjuk tisztábban ama tényezőket, amelyeknek hatása alatt gyermeksége és költészete állott, és végre mi ismerhetjük legjobban ama nagy fáradalmakat és küzdelmeket, amelyek oly óriás szerepet játszának az ő magánéletében és költői pályáján.
    Ez okoknál fogva vezessen az a hő érdeklődés, őszinte tisztelet és igazság Tompa Mihály költészetének ismertetése alkalmával, amelyet méltán elvár tőlünk minden hazafi és műbarát, s amelyre egyszersmind figyelmeztet Dömötör Jánosnak az igazán jellemző ítélete:”Tompa Mihály az ő költészetében szívét osztja szét a szegényeknek.” (Prot. egyh. S isk. lap.)
    A Szász Károly által írt életrajz és Lévay József emlékbeszéde Tompa, mint Kisfaludy-társasági tag felett, amelyekkel a nagynevű költők nagyérdemű barátjukat és költőtársukat épp annyi tudománnyal és szeretettel, mint a közvetlen érintkezésből folyóadatok nyomán ismertetni siettek, nem igényelnek kiigazításokat, sőt azok maradandó becsét az újabb kutatások még inkább biztosítják. Tompa Mihály költészetét, a szép, igaz és fenséges eszmék eme tengerét azonban még az életrajzok körén kívül sem egykönnyen lehetne kibúvárolni: ugyanazért az igénytelen kísérleteket is mentse ki azoknak a célja: a becses gyöngyszemeknek fölszínre hozni akarása.
    Nem érdektelen, és szükséges is előre bocsátanunk, hogy azoknak a szempontoknak kijelölése, melyekből Tompa műveit megítélni,megbírálni kell, nagyon összeesik Eötvös József ama nézetével, amelyből folyólag ő Petőfi költészetét bírálat alá venni véleményezé. „P e t ő f i  a szó legszorosabb értelmében magyar költő – mondja Eötvös a többek közt a Pesti Hirlap egyik hasábján – s ez az, mely, valamint magyarázata a nagy hatásnak, melyet művei gyakorolnak; úgy egyszersmind irodalmi érdemeinek legfőbbikét képezi.” Ámde jól tudjuk, hogy Petőfi később nagyon megkedvelte, és részben éppen Eötvös ajánlatára kedvelte meg az angol humoristákat, s azok közt különöse Dickenst; Pálffy ajánlatára pedig a francia írókat, s ezek költészetéből és politikai eseményeiből, valamint a magyar költők műveiből, föl egész Aranyig, igen sokat merített, s mondhatjuk, hogy amit egyik-másik költő nem eléggé jól írt meg, azt Petőfi, a lángész természetes szerint kitűnővé, kisebb-nagyobb mérvben tökéletessé tette.

    Tartózkodás nélkül alkalmazhatjuk Eötvös jellemző sorait, mint irányadó ítéletet, Tompa Mihály költészetére is. Hozzá kell azonban tennünk, amit Tompa maga is több ízben, s tudtunkkal 1862-ben is kinyilvánított, hogy ő teljes életében a nemzeti eredetiség hatása alatt állott, vagyis az ő saját szavai szerint „a r r a  t ö r e k e d e t t  m i n d e n k o r,  h o g y  a m a g y a r  s z í v  é s  l é l e k  t e r e m t ő   e r e j é n  k í v ü l  m á s  é r z é s  é s  s z e l l e m i  e r ő i r á n y t,  ö s z t ö n t  é s t á r g y a t  n e k i  n e  a d j o n.”
    Első verseit állítólag 1837-ben Sárospatakon „Kandalló dal” címmel írta Tompa Mihály, amely költeményéhez az eszmét egy akkori lakótársa személyes nyilatkozata szerint a roppant keserves fűtésmód nyújtotta, s szegénysége abban ugyancsak találóan és eleven humorral volt előadva. Második verse: „A  v á r r o m n á l”, a harmadik pedig „A z   u j o n c  k ö l t ő  t é p e l ő d é s e i” voltak, mely utóbbihoz éppen az a körülmény szolgáltatott alkalmat, hogy barátainak versírásra késztetése folytán igen soká kereste a megéneklendő tárgyat. Ezen versei nyilvánosság elé nemigen kerültek, s állítólag a s. pataki ifjúság „ön-képző körének” érdemkönyvében találhatók. Az Athenaeum 1841. évi június hóban közlött tőle először költeményt: „A l k o n y a t k o r” cím alatt, amelyből, s utána másokból is világosan kitűnik, hogy életpályájának hatása alatt áll teljesen, s a feltámadás nagy problémája forog elméjében. A következő évben megjelent költeményei, minők: a V a r r ó l e á n y,  T e m e t é s,  A  d a l n o k, A  k ö l t ő  v é g á l m a  már egyéni és társadalmi jellemvonásokat és visszásságokat figyeltetnek meg, vagyis világszemléletet árulnak el. A z  ő s i  k a r d  é s  N e v e l é s  című verseiben pedig humorbeli erejének teszi első kísérleteit,  Z o k o l b a n, öt képben egy hőst rajzol – csekély lélektani igazsággal és költőiséggel.  M á j u s b a n,  T a v a s z d a l címek alatt örömtelen életét festi, amely annyira ellentétben áll a tavasz egyetemes örömzajos ünnepeivel stb., stb.
    Eme, részben kísérletszerű költeményei nagyobbára Szemere Miklós ajánlata folytán jutottak be az Athenaeumba, melynek e nagy tekintélyű férfiú akkorában igen szorgalmas munkatársa volt. Szemere Miklós, mint költő és jószívű magyar főúr egyaránt nagy fontosságúvá vált Tompa Mihály életében. Ő, mint nagy vagyonú ember, minden lépten-nyomon módot keresett arra nézve, hogy segítni vágyó hajlamával a nemes-céloknak hasznára lehessen. S nagy lévén benne a jóakarat s a felfedező vágy, a fiatal emberek közt mindig kereste a felkarolásra érdemes tehetséget. Tompát barátai költői hajlamairól már ismervén, egy kínálkozó alkalommal figyelmébe ajánlották őt Szemerének, aki azonnal sietvén Tompát felkeresni, őt egy félreeső vidéken, sáros helyen, szegényes lakban, rozzant szálláson, egy igen avult vaskályha mellett találta, s vele időzése közben jóízűen megmosolyogta ama kamarási szíves egyetértést, hogy tüzelés alkalmával egyik mindig átölelve tartá a rozzant kályhát addig, míglen a másik a tüzelőanyagot illesztgette belé.
    Csakhamar megtudta Szemere, hogy Tompa sorsa nincs összhangzásban Horác azon mondásával: „A versírás nyugalmat és elvonultságot kíván”; ugyanazért gyöngéd figyelemmel sietett a megkedvelt fiatalember helyzetének könnyítésére. Már itt megjegyezhetjük, hogyha Tompa Mihályt körülményei oly igen le nem kötik, hamarabb nagy hírűvé lesz vala; de ő lágyabb kedélyű, mint Petőfi, s testalkata is gyenge lévén, kedélye igen könnyen lehangolódott, amelyet a túlérzékenységre való hajlam még inkább elősegített. Az akaraterő ugyan nem hiányzott Tompánál, de az érzékenység nagyon sokszor lebilincselte azt.
    Hogy kedvezőbbé tegye sorsát, ez egyszer tehát pénzszerzés vágyából, már említett barátjával (saját meghagyása folytán nem írhatom ki a nevét) halotti búcsúztatók és énekek írásához kezdett. Vagy egy hétig ugyancsak folyt a munka, s örült lelke, hogy a különben is kevés idővel rendelkező református tanítóságnak hasznára leszen. Egy reggelre virradva azonban minden eddig írt ilyféle prózai és verses munkáját megsemmisítette, s azok írásával végképpen felhagyott. – Visszariadt a fűzfapoétaságtól. Színlett érzelmeket nem akart magára erőszakolni, s attól tartott, hogy ily módon nem vívhat ki magának tekintélyt. Valami nagyobb szabású költői munkával óhajtott fellépni.
    Gyermekkori emlékeinél, hajlamainál, neveltetésénél, nem különben iskolai élete, viszonyai és tanulmányainál fogva, mindenek fölött pedig a kor iránya és hatása következtében a népnemzeti költészet egyik fő forrásához: a mondákhoz és történelemhez fordult, amint azt előtte már nem egy nemzeti költő versben és prózában megkísérlette.

    Hogy e tekintetben s általában a tárgyak megválasztására nézve nem nyert-e némi ösztönzést Szemerétől, azt nem  tudjuk bizonyosan; hanem az tény, hogy a mondák anyagának összegyűjtését illetőleg helyzetét társaival szemben kitűnően felhasználta, amennyiben maga nem mehetvén mindenüvé, felkérte azokat, hogy ünnepek alkalmával járjanak végére, ha nincs-e az illető helységben oly tárgy, vagy hely, amelyről a nép beszél valamit; vagy nem emlegetnek-e oly eseményt, mely a nép történelmi személyeire vonatkozik?
    Ez ügyben azonban egyeseket is megkeresett. Megkereste Lévayt, Fekete Károlyt ónodi, Kónya Pált, mezőcsáthi ref. papokat stb. s a következő levél szerint Liszkai Pap Imre kisgyőri oktatót. Ez a levél 1846. évi január hó 10-én kelt, s így hangzik:

                    Édes kedves bátyám!

    Nem is képzeli, hogy a pesti postabélyeg alatt kinek leveléért van szerencsétlensége 12 pengő krt. fizetni. Én vagyok az édes bátyám! Kinek elég bizalma volt ön irányában azt cselekedni; én, aki majd 6 hét óta vagyok Pesten betegen, kinek keservesen gyűjtögetett filléreit, az irtózatos patika, szállás, koszt, gyertya, fa (40 forint öle), szóval minden, még a levegő is pénzbe kerülvén, iszonyúan felemésztette. – S míg önök kövér disznótorokban, vagy az általam is ismert pincében vígan élnek: én itt sajtalan levesnél és semlyénél egyebet régóta nem is láttam.
    Így folynak mostani napjaim, - s reményem a gyógyuláshoz még alig lehet. – Aligha kórházba nem fogok menni.
    Könyvem már kinyomva van; hogy mikor válthatom ki és szállíthatom el? Az Isten tudja.
    Írás által keresek most annyit, hogy megélhessek s ezen ügyben van éppen kedves bátyámhoz egy igen szíves kérésem, melyet megtagadni, remélem, nem fog.
    Napjainkban úgy a politika, mint a szépirodalom igen nagy figyelmet fordít a népre és annak életére; összeszedetnek a népdalok, népmondák sat., népszínművek íratnak sat.
    Kérésem ez:
    Legyen szíves kedves bátyám azon játékokat leírni nekem, melyeket a lányok vasárnap a pusztán vagy páston énekelni szoktak; mint minden csekélységet; szólítson meg egy leányt, s mindent elmond és megmagyaráz a szobában is.
    Például:

Haj fel basa bara,
A vattai csonka stb.

azután amiben ez van:

„Kelmed lányát kéreti,
Szebbiket jobbikat
Karcsú magasabbikat!
És aztán így is van egy:
Lengyel László jó királyunk stb.

ezen sorok jutnak eszembe homályosan, de egészen egyet sem tudok; szükséges pedig azt is tudni, hogy fogózkodnak össze? Hogy csinálnak kaput két kezökből? Egyszóval a játékokat, mind a mozgás és figura, mind a mondóka szerint; ezt elégszer láthatta édes bátyám Lövőn.
    Remélem, megértette zavartan előadott akaratomat. – Édes bátyám! Mihelyest ezen levelemet veszi, azonnal tegye kérésem, és válaszát utasítsa azonnal hozzám!
    Tompa Mihálynak Pesten, Vahot Imre a Pesti Divatlap szerkesztőjéhez.
    Tegye meg kérésem édes bátyám! Meggondolván azt, hogy ha feldolgozása sikerül, ez a bolondság egy pár száz forintot adhat szűkölködő öccsének. Levelét 10 nap alatt szívszakadva várom; nénit igen nagyon tisztelem, nem tudom, mikor látandom öves Győr kapuit és bástyáit.

    Isten adjon édes bátyáméknak jó egészséget és boldogságot! Kívánja
    Pest, 10-ik jan. 1846.
                Igazán szerető öccsök

                        T o m p a  M i h á l y

    U.  i. Ha Károly bácsit is tudósíthatná ilyenek írására nézve, igen megköszönném.

*

    Ily módokon törekedett a nép ajkán felkeresni az adatokat, hogy azokat népmondákká alakíthassa.
    Tompa tehetségeiben bíztak barátjai és általában a tanulóifjúság; ugyanazért, mint a méhek, nagy-szorgalommal gyűjtötték össze az anyagot, melyet azután Tompa teljes önállósággal dolgozott fel. Sok értelmetlen és homályos mondát félredobott, sokat igenis kibővített és átalakított, sokban pedig egyedül phantasiája játszik. Amely mondát csinosan és az ő finom módja szerint előadni nem tudott, azt ő mind megsemmisítette. Ő mindig csak olyat írt, amelyet mindenkinek kezébe adhatott, és amellyel mindenütt nemesen lehetett hatni. Ez már első műveinél is kiválóan jellemzi Tompát s jelzi az ő magasságát. Szemerének már csak a kész munkát mutatta meg, aki nem késett őt annak kiadására ösztönözni. Néhány meg is jelent az Athenaeumban, s mivel azokat jól fogadta a közönség, mondáinak együttes kiadására elhatározta magát.
    Ez elhatározásától fogva nem tette közzé a lapokban új műveit, hogy az előfizetőknek annál több újat nyújthasson, amely eljárásából szintén az tűnik ki, hogy mindig használni vágyott és nagyon szerény ember volt. Pénzvágyból nem dolgozott s nem volt rabja a soknak. Szigorúan megbírálta, hogy mit hozhat napfényre. Így tett mint pap is. Sokat írhatott volna gazdag phantasiájánál fogva, de pongyolasággal nem akarta a világot elárasztani. Csak annyi jutalmat árt, hogy dolgoznia lehessen. Valóban Arany János-féle szerénység volt Tompában, s e tekintetben igen különbözött Petőfitől, habár egy helyen így kiált is fel P. műveiben: „Kevély ember, miben kevélykedel?!”
    A mondák írása közben lírai versekkel is foglalkozott Tompa, amint azt az Athenaeum számai is bizonyítják. A mondák második kötetének kiadásával való foglalkozás közben pedig már a virágregék eszméje is megvillant elméjében. Beszélgetései közben ekkor már gyakran tudakozódott egyes virágokra vonatkozólag.

    Miként jutott Tompa a virágregék írásának gondolatára, azt az ő említett barátja úgy adja elő, hogy arra nézve két körülményt lehet fölemlíteni. Az egyik a természet iránt viseltető nagy szeretete, a másik pedig a görög költészete tanulmányozása volt.
    A régiek a természeti jelenségeket égi lények gyanánt képzelve, emberi érzelmekkel s jó és rossz szenvedélyekkel felruházva szerepeltették, sőt élet- és világnézetük is azokra való tekintettel alakult. Tompa a földi viszonyokra gondolva kívánta átalakítni amaz ideális antik világnézetet, talán a Sokrates ismert elvénél fogva: Mit használ örökösen az éggel foglalkozni, melyet véges elme különben sem foghat fel; de ha felfoghatná is, vajon jobb és boldogabbá tenné-e ez az életet?! Ő tehát szerepelteti a virágokat. Költészetileg emberi szenvedélyekkel bíró lényekké varázsolja azokat. Tudta ő, hogy Gessner idilljeiben írt már a virágokról, de mint érzéki lényeket még senki sem szerepeltette; nem szerepeltette úgy, mintha szenvedni, szeretni, csalódni, reményleni, küzdeni éppen úgy tudnának, mint az emberek. A régi idő költészete a nyphákat, mint képzeleti lényeket, sőt a szobrokat is bevonta körébe, nem különben Homer Iliasában egy helyen a Xantus vize is életet nyer: Tompa a fákkal, virágokkal és patakokkal cselekdett hasonlóképpen, s ezek által egy új, egy szokatlan, de emellett igen érdekes költészeti világot teremtett. Új modorban, jobb ízléssel használja a növényvilág családjainak kedvelt tagjait. A mythologia személyei titokszerűek voltak, ő az általa felavatott kedes lényeket a természet költői gyermeki gyanánt szerepelteti vallásos szempont és háttér nélkül. Tudjuk, hogy nem emberi lények; de kedves alakok mégis, s jól esik játszi tetteikben és szerepeltetésökben gyönyörködnünk. Nem kábít, nem is tesz elfogulttá. Nem mysteriosus, nem homályos. Jól esik ilyen aetheribb élvezet; ily mesteri kezekkel alkotott szellemi táplálék, amely magasztos érzeményeket gerjeszt és vidámmá teszi az életet.
    Népmondáinak és regéinek alakítgatása közben lírai költeményei is annyira felszaporodtak, hogy rövid ideig tartó pesti lakozása közben azoknak összes kiadására gondolt. Agy hírű férfiak tetszését és barátságát megnyervén művei által, a jóakaratú ösztönzés Tompára nézve e tekintetben sem hiányzott.
    De a csakhamar elfoglalt bejei lelkészi állomás nem volt eléggé kedvező e célra nézve. A szegény eklézsiában szerfelett sok bajjal kellett megküzdenie. Nem írhatott sokat; mondhatnók, hogy inkább csak jegyezgetett. Kevés egyházi és sok világi jóakaratú barátja elvonták tőle az időt. S hogy nem írhatott annyit, amennyit akart, emiatt sokszor izgatott, nyugtalan, sőt beteg volt.    
    Ez időben, vagyis 1846. dec. 24-én kelt Tompa azon ódai szárnyalású, remek költeménye, amelyet ő levél gyanánt Bónsi-Pogány Karolina asszonyhoz címzett, s amelyben nemcsak a maga nemes lelkesüléséről és a Pogány Karolina becsülő tiszteletéről emlékezik, hanem Bejét is az örök városok közé avatja tolla által, amidőn így szól:

„Hol a szép Gömör halmos képet ölt:
Csendes magányban él hű tisztelőd!
Lant és biblia e két szent barátainak
Karján ringatja boldogan magát.”

    Erőteljes vallomást tesz e versében egyszersmind a természet iránti hő vonzalmáról, amidőn így nyilatkozik:

„A természet az én szerelmesem!”

    Virágregéiről pedig ígérve szól:

„Virágos kis kertemnek közepén
Árnyas méhesben ülök, élek én;
S kiket megápol, öntözget kezem’
Virágimat kéjjel szemlélgetem,
S haláltól mert megóvni nem lehet:
Virágregékbe’ dallom éltöket.
Majd elmondom,  mint járt a liliom,
S a múló kecsű pipacs egykoron;
Elmondom a vadrózsa esetét,
S hogy mi érte csapodár kedvesét.
A hajnalkának miként lőn haláltól
Szerelme a hő napsugárinál,
A tündérhölgy mért lett elátkozott
S vízi liljommá miként változott!
A gyászos rozmarinnak mi baja?
Mért búvik fűbe a kis ibolya?
Elmondom a vérfű történetét?… stb.

    A költő és e lelkes hölgy baráti vonzalma iránti kötelességünknek tartjuk, hogy későbben e nemes viszonyt bővebben is ismertessük.
    Bejei állomásánál nem sokkal volt előnyösebb a szintén költemény által megörökített  k e l e m é r i  papság sem. De  H a n v a  már jövedelmezőbb egyház lévén, itt szabadabban mozoghatott a költő, s rendelkezhetett magával.
    Említsük fel még azt is, mert hiszen ily nagy emberrel szemben minden apró részlet az érdekesség színezetével bír, hogy Hanvára jutása költői érdemeinek egyik babérlombja igyekezett lenni. Ott ugyanis idilli-lakkal és kellemes kerttel várták őt. Ebben a házban és ebben a kertben élte le Tompa Mihály közhasznú és nagybecsű életét. Ezekhez kötötte őt annyi édes és annyi fájdalmas emlékezés, amint azt lírai költeményeinek ismertetésénél különösebben is látni fogjuk.
    Költői becsének elismeréséül hozhatjuk fel azt is, hogy amidőn Keleméren a nagy hírű férfiú, de egyszerű református lelkipásztor Zsoldos Emiliával, az úri osztály által igen jól ismert tisztelt és már családi összeköttetéseinél fogva is sokra becsült, szép külsejű és magas szellemű s kiváló képzettségű hölggyel, összekelt, abban az egész környékbeli úri osztály osztatlanul mély és őszinte örömet talált.    
    Ezeknek előre bocsátása után térjünk rá Tompa Mihály költészetének ismertető jellemzésére!

II.

    Most, amidőn Tompa Mihály költészetének forrásánál vagyunk, vagyis szólni akarunk az ő  n é p m o n d á i r ó l,  amelyekkel költői pályája kezdetén föllépvén, velük jó hírnevét is azonnal sikerült megállapítnia, most – mondjuk – helyén lesz szólani általában a mondákról s ennek kapcsában egyszersmind jelezni azokat az okokat is, amelyeknél fogva állítják Tompa kritikusai , hogy Tompa nagy részben letörölte az általa felhasznált mondákról a naivitást és mesterségessé tette azokat.
    Maga e kifejezés népmonda, kétségtelenné teszi annak eredetét. A népmondák nem egyebek, mint a nép által természeti ösztönből művelt költészetnek a termékei éppen úgy, mint a népmese avagy a népdal stb. Ámde, míg a népdalok egyrészről csupán csak a ragyogó phantasia játékai, más résztől pedig tisztán mély alanyi érzéseket kifejezi vannak hivatva, bevonván azokat a népköltészet változatos, színpompaszerű sajátságaival: addig a népmonda időhöz, helyhez s gyakran névhez kötött eseményeket mond el. Ezek nem ritkán a nemzetek őskoráig visszanyúlnak, s az abban élt jeles, sokszor csodaszerű személyekre, hősökre vonatkozó cselekvényeket foglalják magokban, amely esetben azután a  h ő s i  vagy nemzeti monda, - vagy, mint sokan a közönségesebb, egyszerű tárgyú mondáktól való megkülönböztetés céljából nevezni szokták – regekört alkotják.
    A népdal a dalló félnek hajlamait, vágyait, szokásait zengi, agy pedig életmódot, körülményeket rajzol, sőt szabadságot vesz magának kedves jeleneteket és élethű alakokat szőni be a dalba a köznapi élet avagy a történelem személyei közül, stb.
    A mese sem időhöz, sem személyhez nem alkalmazkodik, szabadon, függetlenül,alap nélkül leng, mint a levegő. Eleven, ragyogó, kalandos és csodálatos, végkifejlődésében azonban megállapodott, nyugodt, habár tréfás avagy humoros hangulat vonult is rajta keresztül. A mesét mulattató beszédnek tartja a nép is, a mondát azonban komolyan veszi, annak fontosságot és becset tulajdonít, sőt hiszi is annak foglalatját.
    Kétségtelen, hogy mint minden népköltészeti régibb termékben, a Tompa által használt mondákban is meg voltak, vagy legalább meg lehettek azok a jellemző sajátságok, melyek a nép költészetét annyira gazdaggá varázsolták abban az időben, midőn a művelődés még ezer meg ezer csatornán le nem szivárgott a nép közé, vagyis akkor, amidőn még a nép összes tapasztalása, nézete, hite, egész lelki ereje egybeolvadva létezett, s mindaz, mit az emberi társadalom időjártával helyes érzékkel szétválasztott és a tudomány nemei, nemkülönben fajai szerint oly bámulatosan kiművelt, a kezdetleges állapot keretébe olt szorulva, hasonlóan a természet millió elemeihez az állítólagos nagy chaosban.
    A szellemi élet eme pirkadóhajnalában a phantasia szárnyalása, mint minden népnél, úgy nemzetünk körében is, mint egy láthatár nélküli térségen, szabadon csapongott, nem ütközött minden lépten-nyomon a szigorúan fegyelmezett, hidegen számító gondolkodás megdönthetetlen korlátaiba. Érzelme és képzelme körébe vonta nemcsak azokat, amiket enmaga látott, átélt, hanem azokat is, amiket mások, avagy más nemzetek ajkai tartottak fenn. Dicsőítette a fékevesztett nagy szenvedélyek tragikus küzdelmeit, valamint az érzék fölötti lények beavatkozását az emberi dolgokba, s nemkülönben a nyers izomerő vérlázító bűneit is.

    Tompa Mihály tisztult phantásiája nem követte a régi népköltészet eme nyomdokait. Édes örömmel időzött ugyan mindenkor a nép egyszerű életének naiv jeleneteinél, szerette, bámulta azokat, lelkesült tőlök s phantásiája számtalanszor meg-megfürödött a népköltészet megaranyozó sugarainak árjában; de elméjének ereje megint csak szellősebb halorma vonzotta őt. Életpályánál fogva beleoltódott erkölcstanári hajlama javító irányt keresett, s a nemesen szigorú férfi, a társadalom, az élet és történelem viszonyaiba bepillantott költő megrettent a tapasztalatoktól, s szelíd természetű múzsája által maga-magához igyekezett hasonlóvá tenni, vagyis saját szíve mintájára akarta alakítani a nép köréből vett költemények szereplő személyeit. Innen van, hogy Tompa költészete már itt is fájdalmas és borongó hangulatot ölt, mintha csak mindenik mondáját szomorú tapasztalatok alapján készítné; mintha csak mindeniket sokban csalatkozott egyének hitéből, szenvedéseiből hazafiasan alakítaná, s az volna a célja, hogy figyelmeztesse a magyar népet az erkölcsi élet egy-egy nagy fontosságú követelményére. Van még egy más körülmény is, amelyet e helyen tompa mondái érdekében föl kell említenünk. Az emberiség phantasiájának általában való emelkedését is, hogy úgy mondjuk, komolyuló természetét értjük, amely tisztultabb alakot nyervén fokról-fokra, végre azon stádiumba jut, hogy az elme uralkodóvá válik a képzelem fölött. Ekkor a folytonos tanulásban és a komplikált életfenntartási küzdelmek közepett kifáradt lélek rendes táplálékul derültebb világnézetet, humánus, szelíd érzelmek eszményítését várja a költészettől, melyek az emberiség e korával, vagyis a mi művelt korunkkal inkább összhangzásba állanak. Napjainkban már nem csupán szórakozást keres a lélek a képzelem alkotásaiban, hanem érzelmeket is. Ebből következik, hogy Homer örökbecsű munkáját ma már közkedvességű költői műnek nem tarthatjuk.
    S szóljon bár elragadtatással a műértő annak alakításbeli kiválóságairól; övezze nimbusszal az abban legéletteljesebben nyilvánuló költői plasticitást; készítsen bár egész szótárt annak jelzőiből, melyek az előadást annyira szemléletivé teszik; sorolja el a benne mintegy előomló képeket és hasonlatokat, melyek között egy sincs oda nem illő és ízléstelen, természetellenes, nem találó avagy felesleges, szóval: emelje ki bár annak külső és belső kellékeit: Homer költeménye avagy más ily fajú költemény mégsem fog ma már közkeletű és köztetszésben részesülő mű lenni.

    Ettől a körülménytől óvta múzsáját Tompa Mihály. S erre való tekintettel  egy részről elmélkedő részletekkel, nagyon is kiszínezett képekkel és több efféle díszítő sajátságokkal törekedvén költeményeit újabbszerűvé, érdekesebbé, hasznosabbá és inkább erkölcsi hatásúvá alakítani: más részről annyira belemerül e túlságig hajtott célok eszközeinek keresésébe, hogy nem látszik észrevenni, mily messze emelkedett tárgyának szellemétől, sajátságaitól, a költészet főtörvényeitől és az alakítás mellőzhetetlen szabályaitól. Nem vette észre, hogy az egyszerű, a természetes, a ad virágok közt született és fejlődött leánykát, egészen őri köntösben, divatos magatartással s mesterséges lépések közt mutatja be.

    Ily módon tette tehát Tompa Mihály „mesterségessé” az általa feldolgozott népmondák nagy részét, s törölte le azokról egyszersmind, amennyiben tudniillik egyszerűséget értünk az alatt – a naivitást. Hogy azt az úgynevezett gyermetegséget, gyermekies elfogulatlanságot, mely a nép költészetét oly annyira sajátos színezettel vonja be, mennyiben törölte le a költő, avagy talált-e olyat költészetének eme tárgyain: azt meghatározni nem könnyű feladat. Arany János sem talált abból semmit az Ilosvay Toldyján, de nagy művész rálehelte azt arra az ő szellemének mindenhatósága által. Tompa sem törölte le azt a költői bájt azokról, hanem nem vonta be vele azokat, vagy legalább nem általában és nem oly mértékben, mint azt megvárnunk lehet, óhajtani szabad s azokban találnunk lelkünknek jól esnék.
    Tudjuk, hogy a mondák anyagát legnagyobb részben diáktársai hordták össze. Azt azonban már következtetnünk is alig lehet, hogy az összehordott anyagok mennyire idomultak az elbeszélők, majd az átadók ajakán, s végre, hogy mennyiben tekinthetjük azokat a nép, és mennyiben a költő phantáziája gyümölcseinek?!
    Némi tájékoztatásul szolgálhat e körülményre vonatkozólag az az egy pár monda, amelyet röviden úgy is bemutatunk, amint azt – tudomásunk szerint – az illető helyekre vonatkozólag – a nép ismeri.    
    Az első „M á r t h a  k ö n y j e.”
    Szepes megyében, a Jégvölgyi-csúcs alján, egy kicsiny, tiszta vizű tóhoz van kötve e monda. Azt beszéli róla a nép, hogy élt egyszer egy szelíd, szerelmes leányka, akinek a szíve igen híven érzett egy szép kárpáti vadász iránt. Ámde a szép vadász ifjú egyszerre csak elmaradt a sűrű rengetegben, s a keresésére indult hű leány a magas kőszálról élet nélkül alázuhant kedvese fölött annyi könnyet elsírt, hogy könnyei özönéből végre egy tiszta vizű tavacska lőn, ő maga pedig kővé változott.

    Ez egyszerű történetecskében igen becses gyöngyszemére találunk a népmonda-költészetének. A csudás elemet, mely a nép elbeszélő költeményeiben annyira otthonos, b e l e j á t s z ó  szerepében itt is megtaláljuk, s a tragikus vonás, mely szintén lényeges eleme a népmondának, e helyen is megilletőleg, megrázólag kitűnik.
    Tompa ékes tolla kellemes képzeleti képekkel díszítette föl e kis eseményt, pl… Éber álom zárja le a kedvesétől elvált ifjú vadász szemeit, s ő az álom ablakán át előre látja boldog jövője csalékony jeleneteit.

„Gondos gazdasszony, rendes ház körül,
Ki a fáradt vadász elébe
Ki áll az útra, majd a dombra ül
S virgonc fiucskát nyújt ölébe,
Gagyogni kezdő gyermekére
Míg híven hallgat boldog apja:
Válláról súlyos fegyverét
A hű nő nyájasan lelopja;
Lelkének könnyebben esik,
Ha csak hazáig is viszi;
Hisz ő elbírja könnyedén…
Az áldott lélek azt hisz.” -

    Éppen ily jellemzetesen szólaltatja meg a költő a szerelmes leányt, midőn kedvese rendén túli elmaradása miatt nyugtalanul és csüggedezve remél:
„Uram teremtőm, hol van ő?!

-    -    -    -    -
Hová maradt el kedvesem
A Kárpátok veszélye nagy…
Oltalmazd őt jó Istenem! -

    Az olvasó előtt bizonyosan azonnal feltűnik, hogy e festőileg gyönyörű raja, ez érdekes monda az alakításbeli kitűnőségeken kívül a háű leány szeretetének végéremehetetlenségét is igen találóan példázza.
    A második: C s ö r s z  á r k a.
    Ez a monda a Heves és Borsod-megyék határain elnyúló Ároktő falutól Árokszállásig terjedő s máig is látható, jókora mélységű árokhoz van kötve. Nagyon valószínű, hogy ezt a költő phantaziája nemcsak szebbé, nemcsak terjedelmesebbé és hatásosabbá tette; hanem a homályos cselekményt általa kigondolt személyekkel a meglevő helyhez kötötte. Borsodban legalább, s ott Ároktőn is, amely falutól a tompa Igricije nincs messze, e mondából a nép csak annyit tud, hogy ez árkot egy híres sászár ásatta. Összekötni akará a Tiszát a Dunával, hogy a feleségét azon vihesse haza. E célból a lakosokat sanyargatva kényszerítette az éjjel-nappali munkára; végre megsokallta az Isten az ő huzavonáját és a kegyetlen szívű császárt villámával agyonütötte.
    Az árkot a nép még most is  C s a s z á r k á nak nevezi, s eredetére nézve az az állítás bír legtöbb valószínűséggel, hogy ezt az árkot kereskedelmi célokból Traján császár tervezte.
    Tompa, hogy annál érdekesebbé, magyarabbá tegye a mondát, elkeresztelte ez árkot; Csörsz-árkának, Csörszött pedig az avarok fejedelme gyanánt szerepelteti.
    Úgy adja elő a dolgot, hogy a longobárdok királya, Rád, sok és vitéz ellenségei ellen szövetségest keres és talál Csörszben, az avarok ifjú és hatalmas fejedelmében. Az egyesült hadak Rád minden ellenségét legyőzik s a töméntelen harci zsákmány kiosztásra vár. De Csörsz azokból nem fogad el osztalékot; az ő lelke a legdrágább és legdicsőbb jutalom fejében. Rád leányáért, a gyönyörűséges  D é l i b á b ért eped, s esküt fogad, hogy bírni fogja őt. Rád azonban nem őszinte, alattomos terveket korhol, leányát Csörsznek adni nem akarja, de mivel ellenszegülni nem mer, időnyerés céljából azt köti ki, hogy „vízen vigye haza menyasszonyát.” És az ifjú ettől a föltételtől sem riad vissza, sőt lázas sietéssel éjjel, nappal, későn, korán” egyre ásatja az árkot, míglen a „sürgetve nyargalózó” ifjú „erős Isten nyilától látá meg a halált.” A dolgozó nép szétszalad s megátkozza az árkot.
    Az előadás kellemes voltát s a cselekvény kiszínezését nem kevéssé példázza az a jelenet, midőn Csörsz megkéri a szép leányka kezét:

S kis szive Délibábnak
Gyorsan dobog vala,
Oly kinos édesen fájdalmas
A szónak általa;

S a fájó édes érzet,
Titkos szerelme volt,
Mely olthatatlan lánggal
Szép Csörsz felé hajolt.

És amidőn Délibáb elindul a széles pusztákon keresni megholt kedvesét:

Verőfényes napon
Meg-meg jelen remegve
A sík határokon.

Az Alföldnek vidékén
Tünő szárnyon lebeg,
Csörsz nyughelyét keresve,
És nem találva meg.

S keresve most is, a kit
Hajdan könyezve várt:
Elönti köny özönnel
Körül a láthatárt.

És újra látja álmát,
Melyet rég álmodott,
Mert megtelik vizárnnyal
Csörsz árka is legott.

Nem kevéssé emeli e monda becsét a költő leleményességét is előnyösen tünteti ki az a körülmény, hogy míg Mártha könnyében az elsírt könnyözön egy helyre szorul és avat képez; ebben mindannyiszor elönti az egész mezőséget s tengert alkot. Ebben a mondában is úgy, mint amabban, a szerető leányszív fölülmúlhatatlan vonzalma és kitűrő hűséges van előtüntetve.
    A harmadik: A  k a r c s a i  t e m p l o m.
    Tompa mondaköltészet-füzérének eme szintén igen becses gyöngyszeme Zemplém-megyében a Bodrog-közön szerepel. Úgy külső, mint belső sajátságainál fogva egyiránt kielégíti a várakozást. Mesterkézre vall benne minden: szolgává szegődik a nyelv, kéznél állanak a legtalálóbb szavak s sehol semmi erőszak a magyar nyelv szellemén. Hanggal és gondolati tartalommal való festése, hű tájfestései, különöse pedig a vízmelléki vidék képeinek szemléltető rajzai kifogástalanul mintaszerűek. – Három elem olvad benne össze, úgymint: a tárgy, melyhez a monda van kötve, a csudálatos, ószerű, tó közelében álló épület; a tulajdonképpeni monda vagyis a harang elsüllyedése, s végre az őrködő tündér megjelenése, hogy a harangot félreverje.
    Lényege összevág a nép elbeszélésével,  s az annyiból áll, hogy: a Karcsa folyócska helyén hajdanában egy nagy tó létezett, amelynek mély fenekén volt a tündérlányok büszke vára. A tündérlányok az éj leszálltával rendszerint feljöttek a víz színére és „hajnal arccal, harmat ajkkal” énekelgettek. Egy andalítóan kellemes éjen pedig királynőjökkel együtt útra keltek a hajnalhoz, a tó-királynő testvéréhez. S midőn játszi mulatozás után onnan hazafelé útban voltak, üldözőbe vette őket a rút sötétség rémes szelleme. Nagy üggyel bajjal sikerült ugyan meg-megmenekedniök, hanem a tőle való félelem következtében a hajnal esti csarnokaiba költözködtenek. Régi becses palotájok drága márványköveiből a kedves emlékezés zálogául egy nagy fényű templomot óhajtottak készíteni, amelynek magas tornyába a királynő önmaga adandja az ezüstszavú, páratlan harangot. A meghatározott időre azonban nem lett készen a szent egyház s azt tovább folytatniok a tündéreknek nem állott hatalmukban. Így az épület félben maradt, a tó folyócskává változott, a még föl nem erősített harang a mélységbe süllyedt: elpusztult a kies vidék. A más vidékre költözött tündérlányok közül egy minden száz évben eljön, félreveri a harangot, s ily módon eleveníti fel az emberek emlékezetében az ő végképp letűnt boldog lakozásukat.
    Van ebben a mondában egy dal is, melyet a tündérek szoktak zengedezni. Erről a bűbájos dalról a Szépirodalmi Szemle bírálója ekként nyilatkozott: „Az a dal, mely a karcsai templom című mondában a tündérlányok ajkiról zeng, valóságos tiszta költői szépség s az olvasó képzelődését ismert, nem ismert boldog szigetekre viszi, a legenyhébb ég alá, hol a levegő illat, a szellő hárfahang.” Ez oknál fogva érdemes lesz ez éneket idéznünk, hozzá tevén, hogy a virágregék olvasásánál ezt a mondát tegyük párhuzamba a „N e f e l e j t s” című regével.

„Szállj le, szállj le csendes éjfél!
Álom!lengj a föld fiára!
Most miénk a lég biralma,
Most miénk a föld határa.

A szerelmes hold sugári
Hízelegve átkarolnak,
Míg sóhajtva lábainknál
Ifjú szellők udvarolnak.

Merre lengünk, merre szállunk,
Csak mi ébren, minden alszik;
Illatfátyolunk szelétől
Mély, csodás álom fogamzik.

Nincs halandó, a virágok
Templomát ki megtalálja;
Nincs, ki hallja, a midőn zsong
Méhehangú orgonája.

Im az éj harangja kondúl…
Éj harangnak halk szavára 
Nincs, ki lássa, mint sietnek
A virágok éjimára.

Büszke rózsa, szép királynő
Lép előre és nyomában
Szende liljom, a virágok
Szűz papnője, hó-palástban.

S az, mit említ a halandó,
Szólva harmat –, fénybogárról,
Szentelt víz, oltári lámpa
A virágok templomából

Csak mi tudjuk, csak mi értjük,
Hulló csillagok regéjét;
Titkos éj varázs csodáit,
Szellőhárfák lágy zenéjét.

Itt vagy, itt vagy csendes éjfél…!
Álom dőlt a föld fiára;
Most miénk a légi ország,
Most mién a föld határa. -

        Fentebbi ismertetéseink és jellemzésünk alapján következtetni lehet: miként bővítette, csinosította, alakítgatta Tompa az ő mondáit; mennyire kötötte magát a tényekhez, s a költészet szépségeit mennyire sikerült műveiben az igazsággal és erkölcsiséggel belsőleg egyesíteni.
        Nem lenne érdekesség nélküli dolog lépésről lépésre kísérni költőnket eme szempontból s sorra járni azokat a romokat és helyeket, amelyekhez köté a nép és enmaga képzeletének szüleményeit; de ez a törekvés, ha lehetetlenségnek nem bizonyulna is, jelenlegi célunkat messze túlszárnyalná; ugyanazért be kell érnünk még annak rövid fölemlítésével, hogy Tompa mondáinak egyes részei a festő művészetre vonatkozólag is annyira figyelemre méltók, hogy azok után a legszebb tájképek volnának teremthetők.
        Ilyen részeske a Sirató-ban:

„Közel Kőröshöz rég beomlott
Földvárnak halma látható;
Vízbástya, mely köríti védve,
Posványos, káka fedte tő.

Holott a hóka szárcsa költ
S fűrész fogával nő s kollokán.
Hol jár a délibáb tűnő vizével,
És a lidérc bolyong muló tüzével,
Az nappal és az éjszakán.”

        Tompa mondáinak eme rész szerinti,  nyelvbeli és költészeti szépségeit Tolnai Lajos is elismeri az ő sokban túlságig szigorú, de minden életre nagybecsű bírálatában (Budapesti Szemle 1878. 35. sz.), amelyben ide vonatkozólag így szól: „Találós festés, jól alkalmazott költői hasonlat; zengzetes nyelv;megkapó pathos, jól eső humor; életteljes szatíra nem egy helyt szerencsés tulajdonai e regéknek”; de hozzáteszi azt is – és azt túlzás nélkül teszi  hozzá – „ami fő dolog: a mesealkotás”, a részek arányossága; a drámai elevenség; a jellemzés hűsége; a tömörség s az egy célra törekvés: az a legtöbben hiányos.”
        Így, főképpen így kell azokban gyönyörködnünk: elkülönítgetés, elemzés, szétszedegetés nélkül; ellenkező esetben, amint Csengery Antal „Tanulmányaiban” a mondákra nézve megjegyzi: „szétfoszlanak s alig hagynak valami tartalmat”.
        Azt azonban ki kell emelnünk, hogy Tompa Mihály mondaköltészete teljes összhangban áll költeményeinek élesen kiváló, szembeszökően példaadó, nemes irányával. Azzal tudniillik, ami az ő költői tollát – a népszerű s ugyanazért költészetüket a mulattatás körébe alászállni engedő költők természetével ellenkezőleg – folytonosan izgatá, hogy műveivel a jeles erkölcsök, a kardinális erények útjára vezéreljen, hogy életünket szebbé, boldogabbá, rendeltetésünkkel összeegyezőbbé tegye. Az tagadhatatlan, hogyha ez volt a költő célja mondái által is: úgy költeményeinek emez alkotásaiban kitűnő eszközöket hagyott ránk, s annak legsikeresebb alkalmazhatását a népéletben egyedül csak az által nehezíté meg, hogy a néphez nem a népköltészet rythmusos nyelvén szólt.
        Tompa mondáiból egyaránt hasznos tanulságot vonhatnak le a fejedelmek és népek, urak és szolgák, kiváltságos személyek és jobbágyok, gazdagok és szegények, hatalmasok és gyöngék, boldogok és csapás által sújtottak, erényes életű és tisztesség által kiváló személyek, üldözöttek és magukról megfeledkező szenvedélyrabok, bűnbánók és hitvány makacsok, szülék és gyermekek, hű és hűtlen barátok, nemes elvek harcosai és gyarló fösvények, áldozatkész és kapzsi emberek, kikeseredett és önbizalommal teli keblű egyének, szóval: úgy a magán- és társadalmi életben, mint az egyház vagy politika viszonyainak körében ható, szereplő személyek mindnyájan megtalálják azt az ő hozzájok szóló költeményt, amely buzdíthatja, melegítheti, gyógyíthatja, megnyugtathatja őket, gyönyörködtető s hatása közben balzsamot nyújt és irányelveinél fogva vezető fonalul szolgálhat az élethomályos labirintusában.
        Avagy nem okulhatnak-e valóban elsősorban a fejedelmek: Az üres koporsó; a népek: a Csengő barlang; az urak, a kiváltságos személyek, a gazdagok és hatalmasok: az Ásvány, az Oltárkő, a Lófő, a Kenyérkő és a Basa kútja; a védtelenek, szegények és szenvedők: A Szegény és gazdag, Menedékkő, Hegyeskő, Szepesváraljai lenány; a Várhegy; a szülék és gyermekek: szintén a Várhegy, nem különben a Kő-asszony, A légkő, A tó leánya; a barátságos viszonyban élők: a Kő-asszony, Király kútja, Mézharmat, Pártatolvaj és a Sárkánytörés; a pénzsóvárok: A lidérc, a Bajmóci fürdő, Verespatak, Adós fizess, a Sirató, Borova hóra; a hűtlen feleségek és rosszlelkű asszonyok: a Szakállas farkas, A kérész, Cservena hóra; a nemes elvek harcosai: a Mohos, A hős kardja, A pók versenye című mély jelentőségű költeményekből, s melyik vallástalan ember nem döbbenne meg és nem szállna magába, ha az Ünneprontókat avagy A bojtárt olvasgatja:
        Említsük föl még ezeken kívül, hogy Tompa az ő mondáiban több város eredetéről és egyéb más helyről gyönyörködtetve és sok eredetiséggel regél; ilyenek pl. Diós-Győr, Eperjes, Beregszász, Vencsellő, Kenyézlő, Pogánykút, s hogy a természetben is annyira figyelmére méltatott mindent, hogy nemcsak a Phönixxel ismertet meg, hanem a bölönbika, a fénybogár, az ördögszekér, az árvalányhaj, a jávorfa, a csepegő barlangok, a fagyöngyök, az őszi pókhálók és a források keletkezésének történetét is elmondja, kimagyarázza; s hogy ezek által a nép meseköltészetének is igen becses gyöngyszemeit tette, bár néhol reflexión átszűrve, néhol ezzel nagyon is túlterhelve, közkincsünkké. S ha mindezeket összevesszük, nem lehet teljes méltánylatban nem részesítenünk Tompa mondaköltészetében egyrészről a sokoldalúságot, a formabeli különféleségeket és eszmei gazdagságot, másrészről pedig a mindig nemesen használni vágyó, kimerülhetetlen humánus törekvést.

III.

        Hogy a népregékben és népmondákban mennyire szépen nyilatkozik Tompa borongó és elmélkedésre hajló költészete, azt már a fentebbiekből láttuk és következtethetjük. Tapasztaltuk, hogy egy-egy romhoz és történeti reminiscentiákat fölidéző helyhez erőltetés nélküli, őszinte hangulattal írt regék vannak kötve, melyek részben a nép, részben a költő fantáziájának szüleményei. Természetesnek találjuk, ha azt állítjuk, hogy e regéknek épp az adja meg a költő értéket, hogy bennök nem a romok, nem a tájképek s általában nem az élettelen természeti tárgyak, hanem a nép- és történeti hagyomány, vagyis az emberi cselekmények képezik a középpontot, a fő irányt. Mert, valamint a költői műfajoknál, úgy a regéknél is megkívánjuk, hogy a bennök előforduló természeti képek csupán csak az emberi gondolatok és események  k e r e t é ü l  szolgáljanak, s ne igényeljenek maguknak önállóan működő egyéni szerepet. Még az oly  l e í r ó  é s  t á r g y f e s t ő  költeményekben is, amelyekben a költő egyedül természeti tárgyakkal és tüneményekkel foglalkozik, nem egyéníti azokat, hanem az álalok keltett kellemes érzelmi  hatásokat tárja elénkbe. Ilyen például az igéző tájkép, vagy a virágok színpompájának hangulatot gerjesztő leírása.
        A kültermészetnek tehát nem lehet más, mint alárendelt, passzív szerepe a költészeti irodalom mezején. S mondhatnók, hogy ezzel meg is elégedhetik, mivel e szerény minőségben megbecsülhetetlen eszköz még akkor is, ha közvetlenül nem ébreszt kellemes hangulatot. A sivár homok puszta, melyen a szem nem lát mást, csupán egyetlen kőhalmot, egy hajdani épület romjait, bizonyára nem szép, sőt unalmas egy látvány. Ámde a csekély, jelentéktelen, hitvány anyag a legragyogóbb költői beszély keretévé válhatik, ha a pusztát valamely magasztos eszmével, ama kőhalmazt, az elpusztult emberi lak romjait, a zivataros hajdankorral, az emberi élet változatos eseményeivel, a földi dolgok múlékonyságával, a világnak és szerencséjének változandóságaival, embertársaink végzetes és enmagunk kétes jövőjével hozzuk kapcsolatba, miként azt Petőfi tette „A csárda romjai” című gyönyörű költeményében.
        Tegyük fel, hogy Petőfi másképp alakítja e költeményt: s z e m é l y e s í t i  az élettelen természeti tárgyakat; felruházza beszélő, gondolkozó tehetségekkel, nemkülönben érzelmekkel és szenvedélyekkel, szóval az élő emberi lény attributumaival. A puszta és a kőhalmaz diskurzusba bocsátkoznának egymással; magas eszméket, fennszárnyaló gondolatokat cserélnének, bölcs tanácsokat osztogatnának a társadalomnak, az emberiségnek – és így tovább. Ily körülmények között nemde azt mondanók, hogy „A csárda romjai” ilyetén alakításban lehet allegória, lehet tanköltemény, de semmi esetre sem költői mű a szó valódi értelme szerint.
        Azt ugyanis már régen alaposan kimutatta több aesthetikus, hogy az úgynevezett  t a n k ö l t é s z e t  nem lehet az aesthetikai élvezet tárgya.
        A Tompa Mihály  v i r á g r e g é i t  ez ítélettel helyezik párhuzamba s e kategóriába szokták beosztani, mivel voltaképpen inkább virágokat szerepeltető  a l l e g ó r i á k a t,  mint regéket látnak azokban. S hozzáteszik, hogy az allegória csak úgy hatásos, ha rövid, máskülönben unalmassá válik. Itt tehát még azt az előtolakodó kérdést is el kellene döntenünk, hogy nem szenvednek-e a Toma  v i r á g – vagy, amint talán még inkább nevezhetnők –, l y r a i – a l l e g ó r i á i  azáltal, hogy a személyesített virágok versengenek, szerelmeskednek, érzelegnek, vágyakat és reményeket cserélnek ki, élet és társadalmi elveket jeleznek és több, efféle dolgokat visznek véghez ugyancsak terjedelmes elbeszélésekben, egy jó kora vastag könyvön végig.
        Erre a kérdésre kielégítő és teljesen meggyőző feleletet adni nagyon nehéz, majdnem lehetetlen. Mert mondja bár azt a műbíró, hogy a hosszadalmasság, a bőbeszédűség itt is hátrányára van Tompa Mihály költői alkotásainak; s hogy, mivel az alap, melyen a költő személyesített virágai mozognak, lényegében van annyira eltévesztve, hogy azt a legragyogóbb részletek s a legkifogástalanabb technikai tökéletesség sem pótolhatja: az olvasóközönség ízlése mégis másként, éspedig a virágregék előnyére nyilatkozik.
        Márpedig régen meg van írva, hogy „Az ízlés ítéletei oraculumok, melyektől nincs fölebbvitel” (Athenaeum 1837. 13. sz) S tagadhatatlan, hogy minden művészet csak annyiban művészet, amennyiben a nagyközönséget gyönyörködésre tudja bírni. Ha ez nem sikerült, hiába a műbírálók minden jóakarata és ékes érvelése, az a legszabályszerűbb mű is minden nagyobb hatás nélkül pendül el. Ugyanazért nincs oly művész, aki művésztársai és nem a nagyközönség számára dolgoznék; noha kétségtelen, hogy ennek nagyon is meg szoktak lenni ferde kinövései.
        Elismerjük, hogy az aesthetikai törvények nagy codexe jelenleg nem támogatja azt a nézetet, hogy a virágokra, a természet emez ártatlan lényeire, „erkölcsi törvények súlya nehezedjék” (Gyulai Pál, Pesti Hirlap 1855.), de nem lehetetlen, hogy a  k ö z í z l é s  lapot kér a virágregék számára, mint eredeti, új művészi termék szentesítésére az aesthetikai törvények nagy codexében.

        De vajon támogatná-e ezt a nézetet a közvélemény ítélőszéke?
        Mindnyájunknak vannak adataink arra vonatkozólag, hogy Tompa e művét nagy elismeréssel s a gyönyörködés érzetével nem egyedül fiatal s egyszersmind tudományos műveltségű emberek és a virágokat annyira kedvelő leányok említék, akiknél a phantázia élénksége még inkább a felszínen marad s amiatt nem ritkán teljesen szem elől tévesztik a mű lényegét; hanem megállapodott korúak és kiváló műveltségű hölgyek is, akiknél a túláradó képzelemerő már szigorúan korlátozott mederbe szállt.
        E tény előtt nem lehet egyszerűen szemet hunyni. Mert, habár fő dolognak tekintjük is azt, hogy bizonyos lényeges körülmények között mit mond az illetékes és elfogulatlan műbíró; nem ignorálhatjuk a közvélemény szavát sem. S annyival inkább figyelembe veendő az, mivel Molière és Petőfi élete is fényes bizonyság arra nézve, hogy mennyire meg lehet nyerni a közvéleményt egyes elfogult nézetek és a kritikusok eltérése dacára is; s mint Gyulai Pál mondá egyik egyetemi előadásán: „Az irányköltészet, bármennyire kárhoztatják is némelyek, csak akkor ítélendő el, ha az illető irány nem tud eléggé összeolvadni a költőivel; s azt azután a siker igazolja, ha az illető irány el van-e találva.”
        A virágregékben az alapgondolatok ellen senkinek sem lehet kifogása, mivel hogy azok becsét az élet mindenkor igazolja, a színezés pedig oly annyira elragadó, a nyelv annyira bűbájos és a technika annyira kifogástalan, hogy mindezen tulajdonságainál fogva versenyre hívja ki  kortársai műveit, s hatása alatt a lélek mindazt átéli, amit bármely költő művei által általában el akar érni. És azt sem mondhatjuk, hogy e sajátság egyedül csak a díszítmények káprázatos voltának tulajdonítandó. Az összeütközések telvék mozgással és élettel, a helyzetek költőiek, a jellemzések érdekes folyamatnak és az érdek egy szempillantásig is alig nyugszik, mindezeket a csendesen ható költői nemes elem kellemesen olvasztja magába, öleli át avagy folyja körül.
        Igazán úgy van, hogy a nagyralátás, a versenyre hajló természet a virágregékben kevés élvet talál, sőt hajlandó azokat becsökben nagyon is alászállítani. Jó szívhajlam, nyugodt kedély, vidám, szelíd költői lélek, avagy szerénységétől meg nem fosztott, tudományosan képzett elme előtt azonban mindig nagy beccsel bírnak és mindig kedvesek maradnak. Minél nemesebben érzékeny és minél finomabban művelt valaki, annál inkább megérti és átérzi a gyöngéd lelkületű költő szelíd célzásait. S ha e célzásokhoz és festésekhez rokonszenvet is csatolunk, azonnal megtaláljuk a költői színpompával bíró, szelíd modorú életképeket úgy, mint Népregéiben is, amelyek többnyire annyira sikerülten találkoznak az emberek jellemvonásaival. Ezek erősebb hatásnak, amazok meditatiót kívánnak. Majdnem annyit érhetni el e csendes hatású életképek által kicsinyben, mennyit a színdarabok által – nagyban.
        A virágregék természetességre, egyszerűségre akarnak szoktatni. Küzdenek mindenféle emberi gyarló haszonvágy és félszegségek ellen. Erkölcsi elvekre s élettani igazságokra kívánnak minden részletök által figyelmeztetni. S mindezt gyöngéd módon, finom, nőies melegséggel, mondhatnók: alig észrevehető jótékony hatással eszközlik.
        A virágregék szépségeit meg sem tagadhatja senki, s hogy a műbíró előtt még nem találtak tetszésre, annak oka nem abban keresendő, mivel a mű az erkölcsi érzületet sérti, hanem, hogy a nagy művészek törekvései közül hiányzik belőle egy: alapjánál fogva nem elégíti ki az észt. S korunk jellegei közé tartozik, hogy ezt éppen nem tudják megbocsátani, habár az erkölcsi alap hiánya előtt többször szemet hunynak is.
        A virágregék oly szépek, és annyira erkölcsi alapon áll az egész mű, hogy általa az igazságnak csak nyerni lehet.

        Így gondolkoztak Tompa Mihály virágregéi felől különösen Erdély hölgyei. Innen van, hogy a virágregék ott sokkal inkább észrevehető hatást keltettek, mint közvetlen közelünkben és mindig melegebb s rokonszenvesebb pártolásban részesültek, mint nálunk. Bizonyság erre gr. Mikó Imre többszöri nyilatkozata, amelyeket a gyöngéden kitüntetett és barátságára méltatott költő előtt tett, s amelynek kedves tapasztalása végett számtalanszor kérte őt a költői érdekű bércek és berkek megszemlélése, nemkülönben a lelkes, a legkedvesebb és legszebb erdélyi virágok meglátogatására. A körülmények azonban mindig meggátolták Tompát e szándékában, s azt még 1859. július havában a Kazinczy Gábor, Lévai József és Egressy Benjámin kedves barátai társaságában sem eszközölheté.
        Tompa Mihály eme nagy hírű barátainak nyilatkozatai folytán maradt ránk az az értesítés, hogy Erdély legjelesb úrnői T. egész költészetét nemcsak fogékony, nemcsak költői szellemű, hanem valódi figyelemre méltó, lelkes szavakkal bírálták. S az ő szokott erdélyi nyíltságuk természete szerint kiválóan kimondották virágregéire nézve, hogy ez a természet kebeléről felkarolt költészeti termény a leggazdagabb és legjelentékenyebb erkölcsi hatású nyeremény mindazok közt, amik eddigelé ily nemben, irányban és alakban bel- és külföldön megjelentek. Mert habár nem a legáltalánosabb érzéseket festi is mindenik regéjében, amennyiben a nagyravágyás,  rágalom stb. rút szenvedélye nincs meg minden emberben; de mindamellett óva intő például szolgálhatnak, érdekesek, hívek és remekek. Sőt hozzátették, hogy e regék jelentékeny részét csupán csak virágokhoz kötve lehetett elmondani, mivel ellenkező esetben a költő legyőzhetetlen akadályokba ütközött volna.
        Hogy ily akadályoknak kitéve ne legyen a költő s egyszersmind azt a célt is elérje, hogy erkölcsi ideáit az emberi élet szabályaivá tehesse ama példázatos előadás által, mely szerint a virágokat oly tulajdonokkal ruházza fel, melyek a képzelem merész alkotóerejénél fogva azok sajátságainak kisebb-nagyobb mérvben megfelelőknek vehetők: az ősember felfogása szerint kellett cselekednie; fel kellett ruháznia az élettelen tárgyat személyi tulajdonokkal: öntudattal és akarattal s visszaidézni emlékezetünkbe azon kor gyermeteg világnézetét, melyben a Homer görögjei az aulisi platánokat épp oly isteni félelemmel bámulák, mint a hinduk az indiai óriás fügefát s a mohamedánok épp oly igézettel rajongtak a mekkai fekete meteorkő körül, amint emelkedett a régi germánok kebele a szent tölgyek látására.
        S végre abban a nézetben voltak, hogy e regékben a jellemzetes iránti érzéknek és az egységre vonatkozó törekvésnek is több jelével találkozhatunk, mint más elbeszélő költeményeiben.
        Ezek után szóljunk a virágregék tartalmáról.

        Azt már fölemlítettem egy helyen, hogy Tompa szerint „nemcsak a legtisztább gyönyörök kertje, a nyugalom sátora, a vigasztalás temploma; de becses tudomány iskolája is a nagy természet” (Olajág), s hogy ő ezt a jó anyát, ezt az életforrást, ezt az ezerféle gyönyör és kéj s ezer boldogság adóját gyermeki hódolattal nevezi anyjának és így nagy különbség van e tekintetben is Tompa és Petőfi közt.
        Tompa ezt mondja: „Óh természet! Édes, gyöngéd anyám!”
        Petőfi pedig így nyilatkozik: „A természet vad virága vagyok én!”
        A hangulat tehát abból a viszonyból foly, melyet a költő természetszeretete, a természet lényei és önmaga között teremtett, melyet édesen visel, gondosan táplál és nemes érzelmeinek tolmácsává tesz, s egyszersmind a legmagasabb és legüdvösb társadalmi és egyéni erényre való szoktatás eszközévé választ.
        A harmincnégy regében több mint ötven kép szolgálja a költő kitűzött céljait.
        Célja pedig a költőnek, mint azt röviden körvonalazni lehet, kimutatni azt, hogy: a szerény ember a lege3gyszerább helyzetben is elérheti az élet végcélját: boldog lehet s megelégültsége és bölcs megnyugvása a hiú békétlenkedők fölibe emelik őt. (Az ibolya); tanulja meg tehát elvégre valahára mindenki azt az arany igazságot: Légy sorsoddal elégedett (Őszi kikirics); akiket kevésbé ékesített fel a természet keze a szemnek tetsző külsőségekkel s ezenkívül még az anyagi javakból is szűkmarkúlag látott el: azok ne akarjanak perbe szállni a gondviselő természettel, mivel annak nagyon is megvannak változhatatlan törvényei (Télizöld); nem mesebeszéd az, hogy minden szív ott a legboldogabb, ahol leginkább otthon érzi magát (Izsóp és Viola).A boldog ne éljen egyedül önmaga örömeinek (Mécsvirág), hanem emlékezzék meg gyakran azokról, akikről megfelejtkezni látszott a végzet. S ha jót teszünk, tegyük azt emberekhez illő előrelátással és menten minden tetszelgő hírvágy gondolatától. A segedelemre valóban rászorult és méltó embertársakkal úgy ne cselekedjünk, mint a legjobb tanácsokkal szokása cselekedni az éretlen elméjűeknek, azok helyett inkább az érdemetlen és veszélyes, de hízelgő eszméket becsülvén és méltatva figyelemre (Aranka). Akik nagy bővében vannak az anyagi javaknak, jól sáfárkodjanak azokkal, mert különben nyakukban jár a nemesis (A mohok) s elveszi tőlük a gazdagságot és fényt, hogy ne fényeskedhessenek és ne is ronthassanak. A családalkotás vágya nemes, szent érzelem, bennünk ne igyekezzünk elfojtani azt; de elővigyázók, éberek és hívek legyünk mindenkor (Szarkaláb). Önhittséggel telten el ne induljon társat keresni a szív, mert ily módon nem követi életsajkánkat a józan elv s elmerülünk a válogatás örvényes tengerén. Boldogtalan, dőre nézet az:

„Változás az élet!”

        Aki mindenkinek tetszeni vágy, az előbb-utóbb hoppon marad. S az csak önmagát csalja meg, ki vigaszt ily szavakban keres:

„Vigan éltem legalább”;

mivelhogy őrá nézve sem fognak elmaradni a – nem szeretem napok. H i s z e n  - mondja a költő

„- - ha úgy lehetne,
Hogy kifogyván lángja, nedve;;
Összetörnék a pohár…
De csak  t e n g  a csapodár!

Mert, ki véle szenved, érez:
Senki sincs közel szivéhez
S bánat az, mit most terem,
A csapongó szerelem

S mely emlékivel vadon vív:
Önmagát ijeszti a szív,
Álma oly kisérteti.

Száraz kóró lett az élet,
Játékúl a kín szelének,
A mely rázza, zörgeti.

Mígnem a vihar  m e g i n d u l,
S összetörve, irgalombul
A sírhalmokhoz veti…

        Éppen ily erősen ható szavakkal figyelmezteti a költő a felnőtt leányokat is. (A bajnok fű) Hasonlóan oktatja Tárkányi Béla „Anyámról” című költeményében az édesanya az ő gyermekét, mondván:  

„Világba lépsz ki gyermekem,
Hagyd itthon a fényes reményeket,
Kivül kopár az élet, higyj nekem,
Ki terheket visz, messze nem mehet,
Ne függj a csillogó felületen,
Mit ott találsz, hiú az éldelet,
Kövesd a rényt, habár nem csillogó!
De, a mi élvet ő ad, az való.”

        A bajnokfű című regében a gyorsan nagyra növő remények szárnyait igyekszik elnyírogatni a költő, azt mondván mintegy külön-külön mindenik ifjú leánynak, ha:

Tele van regényes
Vággyal, képzelgéssel.
Fényes árnyat kerget,
A melyet nem ér el.

        Rang, hatalom, pompa mind semmik legyenek előttünk, ha tulajdonosaiknak nincs szilárd jellemök, s az utóbbiért ne sajnálják azokat számításaikból kifejteni, mert

Ki sokat válogat,
A selejtest kapja,
Ki nem néz érdemet
S többet ád a névre,
Érzeleg, képzeleg…
Bolonddá lesz végre.

        S ha már beteltek a szív becsületes vágyai: a házastársaknak egymás iránt való föltétlen ragaszkodása tegye édessé az élet pillanatait, mert „a szent érzés halhatatlan” (Égő szerelem), s az egymást önzetlenül szerető szíveket csak a halál tudja egymástól elszakítani (Tubarózsa és kék jácint); a szelíd nő változhatatlan hűségét értse át, fogja fel és becsülje meg a sokszor elhirtelenkedve ítélő és cselekvő férfinem (Halálfa), mivel

„Annál a könynél nincsen egyebünk,
Mit a hűség hullat reánk zokogva.”

külső szépsége senkit se tegyen elbizakodottá (A szegfű), mert a test szépségében, bármily igéző legyen is az, nincs mit bízni.

„Szépség a szívnek csak kínjára van,
Mert hisz a ki szép, mind boldogtalan!
Az fényes átok, édes kárhozat,
Gyöngy, mit a csiga méhébe fogad;
Rosz szellemektől bérlett hatalom,
Ha bírod: kísért, bűvös súlya nyom,
Fény, mely száz szembe bájolón nevet,
De egy kebelnek sem ád meleget;
Magát emészti fel hévségiben,
Csábítni tud, de boldogítni nem”,

s a legtöbb ünnepelt szépségről azt mondja végre a tapasztalás:

„Kedélye érzéketlen, álhalott…
Ah! a gyönyörrel túltelt, túllakott.”

A legtöbb szép hölgy cifra bokréta vágy lenni a férfi kalapjánál s éppen nem szerény ibolya annak őérte dobozó kebelén (Királyvirág). A szép nőket többnyire elkapatja az ő környezetük, s annyira kiforgatja egész lelkületöket női bájos sajátságaiból, hogy végre a legigazabb és leghőbb szeretet szavai is csak mint egy élő szobrot illetik őket. (Perpetuel) Csak a lélekben szép leányok és nők méltók arra, hogy értök emberek rajongjanak, fáradozzanak, mivel szelíd gondosságukkal és ügyességükkel mindenütt kellemesen hatnak. Az erkölcsi és szellemi gazdagság előtt bajoljon meg a külső szépség (Virágrege). Behízelgő csalárd beszédet ne hallgasson meg a szív soha, mert a sírén hangok könnyen örvénybe csalogatják a legnemesb lelkületűeket is. (Hajnalka) Tapasztalás szól ugyan amellett is, hogy a visszautasított tolakodás szenvedett kudarcát megbosszulni törekszik (Délike), amennyiben

„Nemes kebelben csendes, néma kínt
Költ a csalódás és a veszteség;
S boszúra gyúl a szív, ha nemtelen….”

De más oldalról arról sem szabad megfelejtkeznünk, hogy az őszinte szelídség, mindenek felett pedig az igazság még az irigységet is legyőzi. (A liliomok harca) Az emberi társadalomban igen sok gyengeség honol, ilyen a rágalmazásra hajló indulat is, s mégsem igyekeznek az emberek legszentebb frigyeiket sem titokban tartani (Csalán). Minden tévedés (Fagyöngy) maga után vonja a gyászos és kínos következményeket, s nincs és nem lehet bűn, amelyet előbb avagy utóbb meg ne büntetne a törvény, a társadalom vagy a nemesis (A fehér liliom); akadhatnak Delilák, akik elárulják Sámsont (Csudafa), de minden hűtelenség és aljas csapodárság előre megnöveszti önmaga számára is a töviseket (Vadrózsa). Az emberek azonban mindig a régiek fognak maradni, s lesznek olyanok minden időben, kik a mások szerencsétlenségén mulatozva kacagna (Kolokán). Mindenféle támadás és körülmény közepett legerősebb fegyver a gyöngédség, amely ellenállhatatlanul mindenkit lekötelez (A virágok tündére). Ugyancsak a virágok tündére című regében festi a költő a honvágyat, mely még a meghonosult egyének keblét is kínozza, gyötri, és a visszavágyakozásra ösztönöz. Itt találunk bizonyos mísztikus célzást a lélek halhatatlanságára vonatkozólag. Ebben van kifejezve, hogy minden gyöngédtelen tolakodás ellen egyetlen óvószer – a határozott magatartás, mely mindenkit visszariaszt és tiszteletre késztet. S végre itt példázza eme lelkek nagy búvárkodója, Tompa Mihály azt, hogy akik a kedveiket veszítették, maradjanak azok elveszített kedveseink nyugvóhelye közelében. A felkapott, divatos eszmék és szokások, mint amelyek a természetesség ellen megindított harc kifolyásai, maradandó becsülésre, igényt nem tarthatnak (A kék liliom és pipacs). Furcsán vagyunk mi emberek vágyainkkal; míg messze távolban ködlenek előttünk, égető epekedéssel sóvárgunk utánok, s ha beteljesültek, akkor elveszítjük az izgatást s unalmassá válik a jelen, a való (Gyöngyhím). Sokan még az élettől is elvesztik az édes ingert és azt öngyilkosságuk által nyilatkoztatják ki, nem gondolva arra, hogy ha már valaki egy hosszú élet reményében nem talál élvet, - pillanatok apró örömei mindig kedvesek lehetnek a használni vágyó emberekre nézve (Ciprus).
        A hazaszeretet kifejezése lélekemelő hatással bír a Havasi rózsában, s annak zengzetessége, közvetlen volta, jellemző egyszerűsége is párhuzamban áll Kisfaludy Károly „Szülőföldem szép határa” és Petőfi „Erdei lak” című költeményeinek ide illőrészleteivel. Arany János „Borvitéz”-ére pedig a Repkény emlékeztet; nem ugyan szövevényes alkotása, hanem a költeményben szereplő apák középkori felfogásának találkozása miatt. Így juttatja eszünkbe a Kék iringó regéjének utolsó versszaka a Gyulai Pál „Éji látogatás” című gyönyörű költeményét.

„A sírnál mindent elfelejtünk,
Mi kéj vagy kínt adott az élet;
Csak a  s z e r e l e m n e k  nincs vége,
Sugárzó vagy sötét emléke,
A más világon is kisérget!

        Utoljára hagytuk a Nefelejtset; nem azért, hogy a hű szerető igaz fájdalmát itt annál több szóval kiemelhessük (amely eszméket Tompa oly különböző variációkban tudott feltüntetni), hanem, hogy e költeményt egésze idézvén, annak nyelv és kifejezésbeli meglepő szépségeiből még közvetlenebbül meggyőződjék mindenki – a népregékben említett „tündérek énekével” való összehasonlítás folytán is – azon eszközök nagy számáról, amelyekkel Tompa, mint költő rendelkezett.

„Szállj le, szállj le csendes éj!
Alszik a föld, álma mély…
Andalító félhomály
Leng a holdsugárinál.

Hallja a nyugvó csalit:
Fülmiléje hangjait;
S úgy tetszik, ha felkele,
Hogy csak álmodott vele.

Lassan röppenj éji szél, -
Míg szerelmed álma von4
A  h a r m a t  s z ü l e t  i  f é l:
R e s z k e t ő  f a l o m b o k o n!

A virágok nappala
Csillagfénynél felderül,
Alszik a föld, meghala…
Mi vagyunk fenn egyedül!

Lágyan lejt a hallgatag 
Égi tájon a patak;
Könnyű, titkos szellemek
Csapnak át a hab felett.

Jertek, jertek fördeni
Rét virágzó hölgyei!
Rózsa, liljom, gyöngyvirág,
Nefelejtsek, ibolyák!

S a virágzó gyönge nép
A patakba félve lép…
S fördik… fördik hűsiben,
Bájosan, szemérmesen.

S melyet annyi kar, kebel
Bűvösen érint, ölel:
Szerelmes lesz a patak…
S egy virágot elragad.

Gyorsan, észrevétlenül
Kapta el a többitül,
S érdemében csengve foly…
Karjain a szép fogoly.

S merre mennek habjai:
Halk sohajtást hallani…
Míg a szép virágsereg:
Vesztett társán kesereg.

Felkutatva fű, bokor:
De a virág nincs sehol!
S ah! Gyorsabb a csermelye,
Minthogy fussanak vele.

Nefelejtsnek búja nagy…
Szép virágom merre vagy!?
A hab elvitt, édesem…
Látlak-e vagy sohasem!?

És keservében megáll
A pataknak partinál,
Kérve kéri gyors vizét,
Hozza vissza kedvesét!

De az gyorsan fut, csereg…
A lefolyt hab tér-e meg?
Eltünt boldog óra, ha
Jö-e vissza valaha!?

A  n e f e l e j t s, lakhelyet
Választ a bús part felett
Nem tud ő  f e l e j t e n i …
Kék szemének könyei:
A gyorsan futó pataknak
Hullámába omlanak.

        Ezekben óhajtottak kimutatni Tompa virágregéinek tartalmát és szépségeit; hozzátehetjük még, hogy e költeményeknek didaktikai érdemök is van; oktató beszédek azok, mégpedig nembeli, felekezetbeli és pártszellembeli megkülönböztetés és ezek mellett – anélkül, hogy azáltal művészi becsökből veszítnének.
        Hogy minő elveket kellene gyermekeinknek vérébe oltani, azokat e regék kiválóan elősorolják.
        Hogy mit kellene tenniök a jószabású embereknek az erkölcsi élet érdekében, s miként szoktathatnák a nők erkölcsi jóságra az új nemzedéket, azt e regék gyönyörködtetve példázzák.
        Valóban annyira gyöngéd, lelki élethez szabott művek ezek, hogy, ha szabad volna így szólni: a bibliai, vagyis prófétai és apostoli szellemmel egy színvonalon álló költemény-füzérnek neveznők azokat, amelyek senkit sem sértenek és mindenkinek üdvös tanulságokat nyújtanak.
        Valóban méltán kérdezhetjük: ha Gessnert, az ismert nevű idill-írót, nemkülönben Kleistot, a tavasz halhatatlan íróját, a dicsőség hervadhatatlan koszorújával illeti Németország: akkor mi it adjunk Tompa Mihályunknak, ki az egész nagyszerű és csodás természet költői hatását tárta fel élvezet végett számunkra; ki a leglelkesítőbb módon s nyelvünk annyi szépségével beszélteti a természet legkellemesebb gyermekeit.
        Nekünk lelki élvezetet nyújt kimondani, hogyha igaz az: Minden dicsőséget learatott, ki a hasznost az édessel kötötte össze: úgy Tompa Mihály – amint maga kifejezé – „a természet énekese s dalnoka”, a hazafiság, honleányi lelkesedés és kötelességérzet által méltán emelendő pantheonban a legünnepélyesebb helyet érdemli meg.
        Tegyünk még említést ígéretünk szerint Bónis Pogány Karolina úrhölgyről is, kihez Tompa, mint jeleztük volt, már bejei pap korában írt e virágregék felől és akinek  ajánlotta is e díszes művét!
        „Vannak asszonyok – mond br. Eötvös József –, akiknek körében boldognak érzed magadat, s jobbnak, nemesebbnek; asszonyok, kiket vigasztalásul teremte Isten e világ bajai közé, mintegy áldást, hogy boldogítsanak. Ha a házba lépsz, mindenünnen öröm és megelégedés mosolyg eléd, s minden gyarapul és virágzik: az ő művét látod; a lélek ő, mely mindent áthat s mindennek éltet ad.” Ily asszony volt Bónis Pogány Karolina asszony is. Legalább ilyennek kell őt képzelnünk Tompa Mihály amaz ódai emelkedésű költeménye után, amellyel összes költeményeit, mint ő mondja: - „hogy éltök hosszabb legyen” – a Bónis Pogány Karolina asszony nevéhez és emlékéhez köté.
        Azon eszményi képből, amelyet Tompa eme költeménye után lelkünk alkot, a Pogány Karolina ismerőseitől nyert adatok semmit sem vonnak le, sőt azt tisztább világításba helyezik.
        Ezek alapján bízvást állíthatjuk, hogy Bónis Pogány Karolina asszony a női jellemek legtökéletesebb képviselőinek egyike volt. S midőn őt ez alkalommal lelki szemeink elé állítani vágyunk, s egyszersmind kimutatni törekszünk az ő jellemző tulajdonságaiból a Tompa Mihály költészetére behatással levő elemeket: nem hallgathatjuk el annak kijelentését sem, hgoy ha kitűzött célunk egyáltalán nem sikerülend, az nem érdeklődésünk és meggyőződésünk csekély volta mellett szól, hanem azt bizonyítja, hogy a közvetlenség hiányát tollunk gyengesége nem pótolhatá.
        Szorgos tudakozódásunknak sem sikerült a dicső hölgy születésére, gyermek és ifjúkorára vonatkozólag megbízható adatokat gyűjteni. Tompa életrajzírói: Lévai József, Szász Károly s Ferenczy József sem mondanak többet őróla, minthogy „nemes keblű, hazafias nő volt s Tompa iránt már sárospataki deák korában szíves és önzetlen barátsággal viselteték, amelyet azután sírjáig megtartott és még végrendeletében is kitüntetett.”
        Azt már jól tudjuk, hogy Bónis Barnabásnak az ő családjokhoz hasonlóan előkelő, nemes családbeli férfiúnak volt a neje, s hogy Szabolcs-megyében, Nagyfaluban laktak, gyermekük nem volt, s a hölgy 34 éves korában halt el.
        Vagy amint Tompa énekli:

„Harmincnégy év! – s lelked megkérik…
Hogy mondjuk el szived porán:
Te élhetél kélső vénségig,
S elmulásod mindig korán.”

        Ami külsejét illeti, arra vonatkozólag annyit tudunk, hogy sugár termetű, halvány, gyönge nő volt; hogy érdekes szép arcán a női bájos szelídségnek és a mélyen érzésnek vegyülete borongott, hogy nyílt, nyugodt tekintetében szívjóságának varázsa fénylett; hogy barna szemöldökélnek szivárványa felett lelki fenség ült. Azt is tudjuk, hogy sokat betegeskedett. Mintha a sors arany mérlege vele szemben csak azért fösvénykedett volna a testi erőre nézve, hogy neki a szellemi kiválóságokból annyival inkább többet adhasson.
        Egész lénye családias nyugalomra, megelégedettségre és boldogításra volt teremtve.
        Gazdag női hozománnyal lépte át férje házának küszöbét; de ő annak nagy fontosságot nem tulajdonított, s ha azt valaki előtte esetleg fölemlíté, arca édes-szerény mosolyával mondá: „Férjem előtt nem gazdagságom, hanem szép tetteim által akarok kedves lenni.”
        Kedélye szerette az ábrándok édes álmait a nemes célú óhajtásai gyöngéden táplálták álmodozásra hajló természetét.
        Nyelvek ismeretében nem volt szegény, s a művelt nemzetek irodalmában meglepő jártassággal bírt. Társalgása kellemes, tanulságos, s éppen azért minden műveltebb lelkű ismerőse által keresett volt.
        Nagyfényű családi összeköttetéseinél fogva gyakran el kellett hagynia Nagyfalut, de csendes falusi magányába mindenünnen visszavágyott, mint a pihenő madár hűs bokorban lévő meleg fészkére. Ott érezte igazán jól magát. S ehhez a csendes boldogságához nem talált több kívánni valót.
        Szerette a virágokat, a természetet kimondhatatlanul, s annak magasztalásában sohasem merült ki. Úgy volt ő a természettel, mint Antaeus a földdel; minél többször érintkezett lelke annak pompáival, annál édesebben és annál erősebben érzett az iránt.
        Ez édes vonzalmat Tompa egy alkalommal sem mellőzi, ha Pogány Karolináról emlékezik. Azt mondja egy helyen:

„Lelked most a felhők közt tűnt el,
Ábrándiból szárnyat kötött;
Majd álltál a bölcs gyönyörével,
Egy virág, egy bogár fölött!

Tudtál égen és földön járni…!
Valál magasztos, gyermeteg,
A fennséges és a parányi
Emelt, - birá figyelmedet!”

        Ezernyolcszáznegyvenhatban Bejéről írt levelében így eseng a költő?

„Jer, jer nemes hölgy! Ah mégis ne jőj…!
A halmot, rétet dér, hó este meg;
Oda van a természet kelleme,
A téli fákon száraz lomb remeg.
Mi szép lelkedre kéjjel hatna itt:
Nem láthatnád az ég, föld bájait.
De majd ha széles, szép tavatokon,
Aranyhálót a nap-sugára von,
Ha jajgat rajta a fehér sirály,
És a kardos sás kihajt partinál,
S megjő fecskétek, délibábotok:
Júj el tavasszal, - lelkem vári fog…!”

        Épp így szerette a hazát, amit eléggé bizonyít az a felejthetetlen tény is, hogy szabadságharcunkkor minden ezüstjét összeszedvén, a haza oltárára helyezé azt, s egyszerű C. (=Carolina) betűvel jelezve, juttatá a magyar kormány kezeihez. Ennyire becsben tartá a magyar irodalmat is, s annak mezején a haladás legkisebb jele is örömre villanyozta. Általában azt mondhatjuk, hogy Bónis Barnabásné, született Pogány Karolina asszony, ha minden adatot összemérünk: szerette az irodalmat majdnem úgy, mint Béldy Zsuzsánna; anyagilag is támogatni vágyott az irodalom egyes férfiait, mint Komjáthi Anna; de az irodalmi termékek iránt viseltető forró érdeklődés dacára hű maradt a házi foglalkozáshoz, mint Dukai Takács Judit, s a női kézimunkákban oly ügyes volt, mint Sarolta királyasszony.
        Különös kedvvel tanulmányozgatta a hazai történelmet és a bibliát épp  úgy, int Báthory Anna, s vallása egy művelt lélek elfogulatlan vallása volt, miként Bocskay Klárának. Gyakori eset volt nála, hogy egyik imádságos – de értesítőm által már elfelejtett s általam meg nem talált – könyve nyomán így sóhajtott fel: „Boldogító nőnek, jó nevelőanyának, okos háziasszonynak engedj lennem, Uram, Isten, Amen.”
        Erszényét számtalanszor kiürítette nemes célok pártfogolása és a szűkölködők segedelmezése végett, s eljárt a nyomorultak viskójába, vívén kenyeret, gyógyszert és vigasztalást épp úgy, mint Vörösmarty Mihály édesanyja. Azért mondja róla költője

„Mást gyógyítván, tenszived enyhült,
Jutalmát a tettben lelé;
Követted azt, mint a delejtűt,
Ha fordúlt a nyomor felé.

Áldozni! e mondást nem értéd,
Pedig áldoztál eleget;
Nézvén kezed jótéteményét:
Hogy az másként nem is lehet.

        Mindezen kiválóságai mellett szerényen homályban maradt, magába zárta ismereteit, mint drága gyöngyszemeit az egyszerű kagyló. Azt az elvét sohasem adta fel, hogy: a nő hivatása és szépsége az egyszerű csendélet. Mihelyt ezt a zajtalan kört, ezt az otthonos fészket szűknek találja a nő, s a világ zajába vágyik, szerephez óhajt jutni, feltűnés után sóvárog: nem fogta fel női hivatását s megtéveszté életösvényét.”
        Vagy Tompa Mihály szerint:

„Ragyoghat a nő hírnevével,
Lehet bámult és ünnepelt.
De más, igaz becsét mi adja:
Mély érzelem, szív és kedély.

        Az eddig halaványan vázolt vonások dacára a mi képzeletünknek úgy tetszik, hogy előttünk egy szeplőtelen női élet fenséges alakja áll. Színezzük ki e képet Tompa következő soraival:

„Hamar meghaltál…! Élsz örökre!
Nem öleltek bár, mint szülét:
A sors, szép lelkedre kötötte
A beteges világ ügyét!

S anya valál…! Királynő nyilván!
Úgy ösmert az erény hona;
Homlokodon, - te nem gyanitván,
Ott csillogott a korona.

        Mivel ily kifogás nélküli teremtés volt, természetes, hogy a vele való megismerkedés a hozzá nagyon sokban hasonló lelki életű Tompa Mihályra nézve igen erős és maradandó hatású lőn. S ha e körülményhez hozzá vesszük még azt is, hogy Tompa érzékeny lelke azt a kimondhatatlan édességét a nyájas női léleknek, amelyet Hugo Victor, oly „isteninek” mond, mint árba gyermek s mint finom kedélyvilágú egyén az igen egyszerű nagyanya mellett sem élvezheté: akkor nem szorul bővebb indokolásra, hogy ez anyai jóságot tanúsító nemes hölgyhöz Tompa, az ily alkotású lelkek legőszintébb, legmélyebb és legtiszteletreméltóbb rokonszenvével ragaszkodott. Mert azt sem tagadhatja senki, hogy Tompát nem lehet a szereteteben felülmúlni.
        Szemere György, a nagy hírű Szemere Miklós költőnk testvérbátyja ismertette meg Bónisékkal Tompa Mihályt, a szép jövőre jogosító sárospataki teológus ifjút, akivel Miklós már azelőtt baráti frigyre lépett.
        A szerény református diák őszinte megjelenése kedvesen lepte meg a vendégszerető, barátságos és református kis kört, s Tompa tartózkodó szemérmetessége, mely természetes magaviseletével oly szépen párosult, egyszerre megnyerték a háziak becsülő rokonszenvét.
        Ez időtől fogva gyakran volt tanúja a sárospataki ifjúság ama kitüntetésnek, hogy úri foga a kollégium kapujában várt a sárbogárdi volt preceptorra, az akkori időben III. éves papi jelöltre.
        Valószínű, hogy e család ajánlata folytán jutott Kállayékhoz nevelőül, ahol István és Kálmán tanítványai igen sok örömet szereztek neki, sőt verseit leírni még éjenként is teljes készséggel fölkelének. Megjegyzendő, hogy álmából Tompa gyakran felserkent, s akkor nagy gyorsasággal diktálta verseit.
        Említettük, hogy a nagybecsű baráti viszony Pogány Karolna és Tompa között sohasem lazult meg, sőt a költő verseit is a dicsőült szellemének ajánlá. S ha el nem enyészett volna az a gyönyörű hitregés költészet, mely a kedves holtak szellemét látható tárgyakba költözteté: úgy az ő áldott szellemét – hogy Tompa Mihállyal szóljunk – képzelnők a lassú beszédű tiszta csermelyben, mely áldást áraszt, amerre fut; vagy az enyhítő szellőben, mely megcsókolgatja a fáradtak és szenvedők homlokát; vagy a tiszta, teljes holdban, mely világít, midőn a föld aluszik.
        Most már mind a ketten ott alusznak a kakukfüves sírhalmok alatt, s mi sírhalmaik mellett meghajolva fohászkodunk, hogy „sok szülessék, ki hozzájok lesz hasonlatos!”
        Láttuk a „regés múlt méla énekesét”, aki ama költeményeiben, Toldy Ferencünk szerint „megható, tiszta népies hangokon is zeng”. S arra vonatkozólag, hogy Tompa Mihály a nép mondáit, regéit, apró történeteit mily nagy szorgalommal gyűjtötte össze, bizonyára midnyája meggyőződést szerezhettünk. Tagadhatatlan az is, hogy a szerzett anyagot az ifjú költő annyira tetsző módon dolgozta el, hogy korát (1846) azáltal teljesen kielégíté. Másként alig is történhetett volna az meg hazánkban, hogy egy majdnem névtelen ifjú munkája húsz nap alatt második kiadást érjen. Térjünk át most már elbeszélő erejének azon alkotásaira, melyekben a szimbolikus és allegorikus jelenetek helyett az emberek és viszonyaik rajzaiba belemlyedt költőt óhajtjuk megfigyelni. Ha ezt netalán abban a hiszemben tesszük, hogy a népies költemények eme kiváló kutatója, azoknak apró részekre szétszedegetője és azután egésszé feldolgozója mennyi lelkébe oltódott epikai sajátságot, magyar népköltészeti formákat fog elbeszéléseiben elénk tárni, ez a hiedelmünk jogosult lehet, de teljes kielégítésre nem találand. S hogy nem talál, hogy Tompa géniusza az elbeszélésekben sem külső, sem belső eszközei által ma már kiváló figyelemben nem részesül; hogy azok cselekményeit leleményteleneknek, jellemrajzait nagyrészt minden mélyebb nyom nélkül elmosódóknak találjuk, s ezek következtében égre azt kell tapasztalnunk, hogy az ember, a világ eme nagy-figyelmű bírálója – amint fentebb Tompát nevezők – itt kevesebb szerencsével hat s a magasan szárnyaló lírikus és jeles regeíró itt aláhanyatlik: annak okait tolmácsolni a következő sorokban kísértjük meg.
        Csokonai műveinek hátrányait mindenik műbírája menté  az ő elszigetelt helyzetével; elmondhatjuk, hogy Tompa viszonyai még kedvezőtlenebbek voltak. Csokonainak volt egy műalkotó, nagy Kazinczyja, Petőfinek Vörösmartyja és Bajzája: Tompának sok időn át egyetlenegy Szemeréje volt. Petőfi s majd Arany is az egymásra hatás, azután pedig az egymásra utalás nagy időszakaiban a főváros nagy emberei között éltek; Tompa itt csak a kórházban szenvedett, felgyógyulása után azonnal Bejére költözött, később Keleméren s végre Hanván lakott.
        Igaz ugyan, hogy élete ifjabb éveiben nem volt magába vonult ember, akinek – úgyszólván – inkább csak benső élete van; sőt inkább a tiszai híres halászatoknál, melyek a legelőbbkelőek között divatoztak, mint páratlanul kedélyes társalgó volt ismeretes. Ámde ennek dacára is kérdezhetjük: ha vajon sokkal többet köszönhetett-e ő eme helyzeteinek, mint Csokonai a magáénak?
        Az is igaz, hogy – amint mondani szokás – Tompa nem volt epikai tehetség, s alanyi mély érzésénél fogva nem tudta kellően felfogni, találóan lelke elé állítani a múltat, s hogy míg Arany Jánosnál a nem-ideális volt a költeményeibe befurakodó elem, addig Tompánál éppen a túl-idealizus játszik nagy szerepet; de azt sem tagadhatja senki, hogy ezek dacára is vannak oly epikai költeményei, amelyeket nemcsak részleteiben, hanem egészben költői alakításban gazdag műdaraboknak ítéltek lenni úgy a régi, mint az újabb, elnéző avagy éles-tollú kritikusai egyiránt. Ilyenek például: Három a daru, Kún Kocsárd, Etele hún királyról, Szuhay Mátyás, Az özvegy és fiai, Huszár kaland. – Tehát elvégre Tompa is teremtett oly epikai műveket, melyekkel a közérdeklődést ma is fölébreszti; melyeknél az elbeszélésbe nem furakodik be minduntalan valami közönséges, bájtalan elem; melyeket lélektani rajzai is nagyon emelnek; melyekben csomót köt a költő a cselekményen s végezetre mindent szépen megold és teljes egésszé teszi alkotását. A tehetség íme, nem hiányzott e tekintetben sem Tompánál, de nem volt szerencsés költői pályája kezdetén, később pedig számtalan akadály gátolta, ha lelke fent repülni akart avagy komolyabb tanulmányozáshoz kezdett. Hozzájárult mindezekhez még az a körülmény is, hogy az  e r e d e t i s é g  fogalmát sok ideig nagyon túlozva magyarázván, tartózkodó volt úgy a külföldi, mint a hazai költői művek tanulmányozásával szemben, s hogy féltett eredetiségét megóvja, sokáig majdnem mint naturalista működött. Költeményei ezt jó részben bizonyítják. Mintha bizony az lehetséges volna, hogy az író, a költő semmiféle hatás alatt ne álljon! S mintha bizony volna nép avagy irodalom is, amely valamely másnak hatása alatt nem állott volna!
        Később ezt a bilincset is lerázta Tompa szelleme és akaratereje; lélektani mély tanulmányokat tett, törekvék Arany és Petőfi mellett haladni, de – mint Tolnai helyesen jegyzi meg – „már késő volt”.
        Annak a kiadásnak harmadik kötetében, amelyet az elhunyt költő barátjai: Arany János, Gyulai Pál, Lévai József és Szász Károly 1870-ben rendeztek sajtó alá, 39 elbeszélő költemény foglaltatik. Kitűnik ezekből, hogy az epikai költészet nemének úgy tiszta, mint vegyes fajait, de csak a kisebbeket művelte. Írt elbeszéléseket, balladákat, románcokat, legendákat s kisebb szabású humoros rajzai is vannak.
        Elbeszélései kettő kivételével (Jézus és a nép, Amnon és Támár) hazánk földén szerepelnek, mint a Kisfaludy Sándoréi, s némelyekben a nép életének festése valóban kellemes alapul szolgál a költemény hangulatára nézve; ilyenek például az Egy házasságban és Pali történetében a következő sorok:

1.”Beállott a farsang csak úgy reng az utca,
A legénység táncol, a cigány meg huzza,
A sikamló szánon kurjongat a népség;
Menyasszonyért, vagy csak háztűzlátni mén még.

Kancsó mellett ülnek az öreg emberek,
Az öreg asszonyok szólnak, kerítenek;
Lótfut az a legény, kinek nincs még párja…
-Szóval, egész falu a bolondját járja.”

2.”A belőlfűtőnél, ha jól ég a tüzünk,
Este annyi mindent összebeszélgetünk;
S a mint összébb-összébb esik a zsarátnok,
Lassudik a beszéd, - s többen szundikálnak.”

        Más költeményeiben pedig a magyar embernek természetes jellemvonásai vannak találóan előtüntetve, pl. a Huszár kalandban:

„Áldom az Istened, édes gyöngyvirágom!
Hol termettél ezen a görbe országon?
Jer velünk! – elélünk együtt olyan szépen,
Hogy az angyalok is kacagják az lgben!

        Azután meg:

„Mert szokása az a bús magyar kedélynek:
Hogy a bor közt gyakran elhallgat, elmélyed…
Ült a három huszár… a végig gyűlt mécsbe
Mint egy élő bálvány meredt szemmel nézve.”

        Több elbeszélő költeménye történelmi háttérrel bír, s tárgyait szereti a tatárjárás idejéből, Mátyás király korából és a török világból venni, s ez a választás nem csak a nép-nemzeti költőt jellemzi, hanem tapintatosnak is mondható, amennyiben ezek az idők mélyen vannak népünk szívébe vésődve, s így ismert vonásai által nagyobb sikerre számíthatnak. Ilyféle sajátságaiban van annak az oka, hogy nekünk is annyira jól esik Tompa elbeszélő költeményeit olvasnunk, hogy hibás részletei dacára sem tudunk tőle egykönnyen megválni. A nép pedig, bár kísértse meg akárki, édes örömmel elidőz velök.
        A didaktikai elem több elbeszélésébe belejátszik, így például Jézus és a nép címűben:

„A törvény mond: hogy, ha szombat napfényre
Barmod verembe hull, kivonjad!
Kik ünnepen, szegény- s betegnek
Enyhülést hoznak: j ó t  m ű v e l n e k!
S bizony bizony mondom tinéktek,
Kik az oltárnál ünneplétek,
S élvén kovásztalan kenyérrel,
Imádkoztatok nappal, éjjel:
Bizony bizony mondom tinéktek:
M i n d, annyi jót nem művelétek,
- S nem vagytok kedves Jehovának, -
Mit maga ez asszonyi állat.”

        Éppen így Pali történetében, amint a katonaság elől bujdosó ifjúnak nagyon is okosan arany igazságokat mond a véletlenül odavetődött erdőkerülő a következő szavakban:

„Fiam! Tudd meg: neked nincs több egy hazádnál,
Ezentúl mindenütt koldús gyanánt járnál!
Hazafi, polgár vagy, s mint ilyennek szégyen:
Fegyvert nem ragadni, hazád szent ügyében!

Hazáért, királyért sok ezren felálltak,
Hogy az ellenségnek vethessenek gátat;
Fel hát édes fia! Fogj kezedbe kardot!
Ha a kis hangyánál magad többre tartod!”

        S mintha csak pedagógusok számára készítene törvényeket: A gazdag, Amnon és Támár és a Félkezű koldús című költeményeiben; A keresztútról címűben pedig a babonás nézetek ellen igyekszik hatni.
        Ha általában akarjuk jellemezni Tompa szoros értelemben vett költői elbeszéléseit, alig lehet Verseghy elbeszéléseire nem gondolnunk. Mindkettőnek közös hibája lévén, hogy egy helyen nagyon is kipótolják azt, amit másutt rövidre szabnak; compositiójok itt-ott ugyancsak mesterkélt, s az erkölcstanári (Greguss A. szerint: tan-mesés) hajlam következtében kitűzött eszme avagy tan érdekében gyakrabban idomul az elbeszélés, mint a viszonyok és jellemek törvényei szerint.
        Bátran ide sorozhatjuk a Vámosújfalusi jegyző című költeményt. Ennek alig van magasabb költői becse. Nem nélkülözi a humort, de csak olyan költőiség nélküli humor ez, mint Garay népies humora a különben sokkal ügyesebb szerkezetű Obsitosba. De megjegyezhetjük, hogy annak a humornak, melyben a költő az ő magas szempontjából kacag és sír a hiábavaló világ felett, Tompa költészetében semmi nyoma sincs; hanem a válfajokra osztott humornak némely egyszerűbb, különösen a szelíd humor jellemző tulajdonságaival gyakran találkozhatunk s azáltal Tompa nem egy munkáját tette vonzóbbá. – A vámosújfalusi jegyzőnek csupán két utolsó strófájában nyilatkozik némi költői érzelem, hol Balta, a tudtán kívüli jóltevőjét, Pétert, hála fejében megajándékozza s eltűnik anélkül, hogy cselekvését indokolná vagy magát megismertetné. Hőse jellemrajza gyönge, s személyei általában egyszerű s igen homályos alakok gyanánt szerepelnek. S ez annyival inklább feltűnhetik előttünk, mivel ezeknek az alakoknak megfigyelésére a költő körülményei alkalmasak voltak.
        Legjobbnak mondhatjuk e költészeti fajban Szuhay Mátyás című költői beszélyét, mellyel Tompa 1847-ben a Kisfaludy-Társaság versenyén másod díjat nyert (az elsőt Arany Toldyja nyerte el). E mű legjobb népies elbeszéléseink közé tartozik. Elsősorban a korhű jellemfestés köti le benne figyelmünket, mely kicsiny keretben lelki szemeink elé tárja a féktelenkedő kuruc-világot, a pártokra szakadt nép kölcsönös versengését, bosszantgatásait. A költő azonban csupán csak humoros oldalát mutatja az akkori „nagypipájú, kevés dohányú magyar nép” viselt dolgainak. E költemény sok tekintetben hasonlít a hollandi festők piaci és korcsmai jeleneteihez: az emberek meglehetősen rongyosak, de nem vesztették el jó kedélyüket, tudnak nevetni, tréfát űzni – persze: egymás kárán.
        Például amint a kuruc Szuhay uram feltört pincéjében együtt mulatoznak az ellenpártiak, így festi le őket a költő:

„Kilenc szép mákvirág! s l a b a n c o k  ő  kemek!
Köztö9k egy hordón ült maga Vas Benedek;
Ittak, pocsékoltak, mocskolták Szuhaít,
Kiáltván: a  k o p a s z,  bár csak most volna itt!
Ott volt  H e r k ó  p á t e r, a balogi barát,
Kedvére forgatván kancsót és csutorát;
Barátság-szerető s  c s i n t a l a n  volt, neve
Fél-Magyarországon szóbeszéddé leve.” stb.

         Technikai tekintetben sem lehet e költemény ellen kifogásunk, amennyiben a szerkezet egyöntetű kerekdedsége s az elbeszélés, illetőleg a tárgyalás objektivitása, teljesen kielégítheti, még az e nemű külföldi irodalmi termékekhez szokott finnyásabb ízlésű olvasót is. Nem kevésbé emelik e költemény népszerűségét a nép ajkáról vett szólásformák, minők pl.:
        „A szőlő lábánál kilenc ágú pince, amelyet jó borral töltött tele  V i n c e”, „a köszörű majd jóra viszi”, „setét lőn, mint az üstfenék”, „nagybélű pipája”, „c s a l-ból és nem f é l s z-ből lippene meg” stb.
        Nem ítélhetünk ily kedvezően a költő Bosnyák Zsófiájáról, amennyiben több az ízléstelen elem abban, mint a lélektani, s az indokolatlan rút felindulások gyakoriabbak, mint azt Tompa szelíd múzsája előnyösen elzenghetné. Éppen ez mondható A  m i s k o l c i  b í r ó  című költeményéről is. Érzelemben és gondolatban egyiránt szegény alkotások. A  k i  c s k e r e s ő t  is csak egyes reflexiói teszik becsesebbé, mint pl.:

„Rossz úton vagy fiam! Szívedbe látok…
Botor kincsvágy, hiú álom, nagy átok!
Érzelmeit ha hű szív szívnek adja:
Ez a kincs! és boldogság a kamatja.” 

a  M u s z k a  t r é f á t  sikerült tréfának nevezhetjük. A földesurak zsarnoksága ellen valamint mondáiban, úgy itt is élesen kikel; amit Fazekas megkezd az ő Ludas Matyijában, fokozattal hangoztat Kisfaludy Károly Karácsonyi éjében, majd erélyesen ostoroz Petőfi több alkalommal, azt Hahóty Farkasban Tompa is kárhoztatja.
        Tompa Mihály eseményes költészetének darabjai között kedvesen lepi meg a tanulmányozót „A z  ö z v e g y   é s  f i a i” című megható költemény. Ebben a szerkezet, a cselekmény népies egyszerűsége szerencsésen van párosítva a magasabb igényű költői mélységgel. Akár egy skót vagy angol ballada. – A szegény özvegynek egyik fiát már tíz éve, hogy elvitték katonának, s ott künn él Olaszországban; s íme most a második fia meg önként felcsap a huszárok közé, mert a haza veszélyben van. A szegény özvegy anya siralomra fakad – nincs több gyermeke. De a fiú biztatja:
„Ne féljen! Még meg sem álmodja azt kelmed:
Hófehér paripán mikor itthon termek
Bátyámmal, mint a szél…!
        El is megy az ifjú harcba, háborúba, s ugyancsak vitézül forgatja magát. :Végre a Dunánál nagy ütközetet vívnak; itt a csata küzdelmében a mi vitézünk megtalálja méltó párját egy ellenséges lovasban. Összecsapnak, s hosszú küzdelem után mindkettő halálosan megsebesülve lehull lováról.

„… És most egymás felé nyúlnak ki kezeik…
A halálnak révén egymást megismerik
Az édes testvérek…”

        A szegény özvegy, édesanya pedig, amikor csak ráér: buzgón imádkozik mind a két fiáért… Várja őket, míg végre hirtelen rosszul lesz, s „félre beszél rólok”.

„Éjfélkor felkiált: ah, fiaim jőnek…!
Fehér paripája van mindkettőnek,
Nézzétek csak… amott!
Azzal lehanyatlik kiterjesztett karja,
Megnémúl és – halott…!

        Víziójában, az élet és halál  k ö z t i  mezsgyén a távozó lélek végóhajtásaként csakugyan feltűnnek a szegény özvegy anya előtt fehér paripán száguldó fiainak szellemalakjai. Ismét föltalálja kedves gyerekeit, de – t ú l  a mezsgyén, hol földi változás és baj nem éri őket, hol átkos viszály s vihar nem háborog: a nyugalom és örök szendergés csendes birodalmában… Ide vivé őket a halálnak fehér paripája.
        E szép költemény Szilágyi Sándornak „Forradalmi emléklapok” című füzeteiben jelent meg először 18601-ben s Stenger Károly kiválóan gyöngéd lelkületű költészete-barát állítása szerint általános tetszésben részesült. – Természetes, hogy ma már más mértéket használ nemcsak a műbíró, hanem az olvasó közönség is a balladákra nézve, miután Arany János műballadáinak élvezetéhez hozzászokott; abban az időben azonban Kölcsey balladái voltak nagykedvességűek s többen követték az ő irányát. Tompa balladái is inkább Kölcseyre, mint Aranyra emlékeztetnek. Hősei inkább ártatlanok, semhogy az erény botlásai következtében nagy küzdelmekre képesek volnának. Inkább festő részletek vannak elhalmozva (András herceg sólyma stb.), mintsem a felzajlott indulatok harcai szerepelnének, s a lelkiismeret küzdelme szemlélhető volna. Hogy lehetne hát ezekben a balladákban a hősök sorsa tragikai?! A tárgy nem lévén valami magasabb, az érzelem sem mély azokban, sikerült részletek azonban gyakoriak, s a megragadó erő több helyen drámaiabbá is teszi e költeményeket, pl. A r s z l á n  p a s á ban

„Rajta török! Víjad, víjad…
Ide lőjön golyód, íjad!
Hatszáz karvaly s egy kis fészek…
Hadd lássuk, hogy mennyit értek!? Stb.

        Tegyünk említést még Tompa egypár genre-képéről is, minők például: K u n  K o c s á r d  és  H á r o m  a  d a r u. Az első csinos kis költeményben egy embernek viszontagos életét festi; a másodikban pedig egy házaspárt: egy jámbor férjet és egy makacs feleséget rajzol elénkbe a költő. Mind a két költemény becsét emeli az élénk  ritmus s a cselekmény gyors menete.
        Kun Kocsárdban a lélektani motívum kitűnő, s benne a cselekvény minden egyes strófában más-más alakokat ölt, illetőleg egy-egy haladási fokot mutat fel. A kis világpolgárt születése percében nem valami szívesen látják; s talán éppen a mellőzés következtében vásott, mit sem ígérő fiúvá lesz, s mint ifjú embernek s leányoknál sincs semmi szerencséje; ugyanazért könnyen rászánja magát arra, hogy elhagyja szüleit, ismerőseit s a háború zajában felejtse el a számtalan, meg nem érdemelt mellőzést. Ismerősei még ezt a szándékát is nevetségesnek találják s Kocsárdon ez eseten is csak kacagni valót találnak. A háborúban a híres XII. Károly svéd királyhoz, csakhamar megváltoztatja a felőle táplált kicsinylő ítéletet s híres vitézzé lesz, ámde hős harcai közt halálos sebet kapván, végperce csakhamar elérkezik, noha most már mindenki elismeri életrevalóságát, s a nők is vetekedve ápolják az egykor lenézett, semmibe sem vett férfiút.

„S ki felé  m o s t  annyi köny hull
Annyi bajnok karja tárt:
Egyet mosolyg, hogy körülnéz,
- Aztán meghal Kun Kocsárd.”

        Tehát az erény: vitézség, lelki nagyság, mindig eléri jutalmát e földön, és a bajnok önbecsének boldogító tudatával, mosolyogva, kiengesztelődve veszen végbúcsút az emberiségtől.
        A Három a daru című genre-kép elején egy kellemes hatású tájkép elevenül meg előttünk, s az egyszersmind a költemény keretéül is tekinthető. E gyönyörű részlet élénken emlékeztet Petőfi genre-képeire, minők: A kis béres, Pál mester, Megyeri, Csokonai stb., amelyek azonban messze túlszárnyalják Tompa ily féle költeményeit. Mert bármily kedves hatást idézzen is elő lelkünkbe ez a rajz:

„A nap már-már hunyni szállott
S a homokos pusztaságot
Árnyék-csíkkal betarkázván,
Pihenést lelt ágyas házán.
Melyek kisérték nyugotra:
Lángot kap a felhők fodra.
Közbe csendes szellő kél fel,
Enyeleg fű – s falevéllel,
Földvetését hajtja… hajtja…
Mintha lábbal futna rajta.
Fürj s tücsök szól, - a tó népe
Szörnyű dallást viszen végbe.
Majd a nádas zúdúl, rendül,
Vad madár kél seregestül
És kerengve, kiabálva
Csap a szomszéd láp tavába.”

        S bármennyire ingereljen is a költemény adomaszerű tárgya, mégis az a magas fokú rút szenvedély a nőben, mely a nyájas férj szelíd beszélgetését a legkellemesebb benyomások közepette oly rohamos duzmadtkodással tereli más irányba: sem részvétre nem gyújthat, sem nem mulattathat, annyival inkább nem gyönyörködtethet. Önkénytelenül eszünkbe jut Gyöngyösi István Kemény Jánosából a következő strófa:

„Szűk a jó feleség, nehéz szerit tenni;
Hogysem pedig roszat kárhozatra venni,
Kaukázus hegyén túl jobb szaladva menni,
Ott a tigrisekkel egy barlangban lenni.”

        Nem lehet ellenszenvet nem éreznünk, midőn a férj e szavára „Benne nincs hasznom, se károm hanem  k e t t ő” (t. i. darú), a nő így válaszol: „Én se vagyok még talán vak!” s végre pedig ily nagy szókkal tölti be a házat:

„Mily zsarnokság, mily gyalázat:
Nyomorunknak nincsen mása…
Mit szemünk lát, azt se lássa!
Lázadás: ha kezdenénk mi
Gondolkodni, tudni, vélni…
A nők rabnők, árnyak, semmik…
Jogaikat jaj, ha sejtik!”

        Ezt a jelenetet a nő még azzal egészíti ki, hogy mindaddig „gyógyíthatatlan női betegségben marad az ágy vánkosai között”, amíglen rá nem hagyja a férj, hogy a daru csakugyan  h á r o m  volt. Ekkor a nő jobban lett  a z o n n a l  - „de – három a daru holtig!”
        Maga a cselekvény: a férj és nő közötti véleménykülönbség a darvak száma fölött, illetőleg – mint említők – e véleménykülönbség következménye maradandó becsre nem tarthat számot, a forma azonban mindenkor hatást eszközöl e költeményben, s ily módon némi vegyes esztétikai gyönyört is idézhet elő.
        Mindazokból, amiket Tompa Mihály elbeszéléseire vonatkozólag idéztünk és fölemlíténk, kitűnik, hogy e műveket nagyon is kevésre becsülni csak az esetben lehetséges, ha nagyon is mély, mondhatnók: drámai jellemrajzokat keresünk azokban, s azok mindegyikét az irodalmi alkotások legkitűnőbb példányaival összemérten óhajtjuk bírói mérlegünk serpenyőjében elhelyezi.

Forrás: Kerékgyártó Elek: Tompa Mihály költészete. Budapest, Aigner Lajos- 1879. Rudnyánszky A. könyvnyomdájából.