Kerékgyártó Elek: Tompa Mihály költészete IV. (vége)

Toma Mihály és felesége

        Említettük, hogy Tompa Mihály költészetvilágát nem annyira az események megható és művészi előadása, mint inkább az ő alanyi érzelmeinek elzengése emeli ki. Ennek többnemű jellemző jelességei teszik azt bájossá, változatossá s ezekből folyólag maradandó becsűvé.
        Célunk ez alkalommal éppen az, hogy a költő eme műveiről emlékezzünk.
        Erre vonatkozólag szükségesnek tartjuk, hogy olvasóink figyelmét visszavezessük először a magyar költészet újabb fejlődésének fokozataira, a magyar műszellem irány-próbálgatásaira, s másodszor, hogy a költő egyéniségére vonatkozó hatásokat keresni megkísértsük.
        Az elsőre azért van szükségünk, hogy az új időben, az új költői- és világnézetek lépcsőin megtalálhassuk a Tompa költészetét megillető helyet; az utóbbit pedig azon oknál fogva kell ismernünk, hogy indokoltnak, sőt fő érdemnek tekintsük ama költészeti elemeket, amelyek Tompa Mihály szívélyes és természetes szólamú lantján életet nyertek.
        Csupán csak ezeknek a megfigyelése után ítélhetjük meg, hogy mennyire volt a költő korának és önmaga lelki életének a visszhangja.

        Borsodban, különösen annak alsó részében majdnem mindenki tanulta már eddigelé is a magyarok történelméből, amelyet jóakaratú tanítóink hazafias buzgalommal tárgyaltak a csengő-bongó versekkel tarkázott tankönyvek kapcsolatában, hogy nemzetünk, amióta e bérces haza szép völgyében élünk, igen-igen sok viszontagságon ment keresztül.
        „Szeretni e mindent adó hazát” nem tudtuk midig kellő eréllyel és okossággal. „Korcs apákat ébreszteni” sokszor szükséges lett volna, ha tudniillik nőinkről is épp oly jogosan nem mondhatja vala a nagy költő: „áruló a hang, mit ajkad ád.”
        Alkotmányunkat a legelőkelőbb hazafiak mindig egyhangúlag védelmezték ugyan mivel az nem egy drága érdeköket hathatós bástyákkal vette körül; azt a közkincset azonban, mely az anyagi és szellemi boldogulás eszközeit szolgáltatja, mely oly szorosan összefügg a nemzeti léttel és fennmaradással: az édesanyai  nyelvet póriasnak tartották, érte alig tettek valamit, sőt hozzá hűtlenné váltak. Az a nyelv, mely egykor dicsőségben ragyogott fejedelmeink udvaraiban, bájosan zengett bajnokaink ajkán, költőink énekeiben s a vallás férfiainak vigasztaló szavaiban: a magyar nyelv, mint lenézett bujdosó a közép és alsó rend egyszerű tűzhelyeinél talált szerény, de biztos menedékhelyre. Felsőbb köreink német és francia jellemet öltöttek nem csupán külviseletre, hanem szellemre nézve is. Tanintézeteink hasonlóan megfelejtkeztek hivatásukról; latinos nevelésben részesíték az ifjúságot – a jövő képviselőit. Bizony-bizony nagyon ránk illett a költő ama megilletődött felsóhajtása: „Szerte nézett (ti. i. a magyar) s nem lelé honját e hazában.”

    Ily nemzetietlen viszonyok között mi történheték természetesebben, minthogy a hazafias események a feledésnek adattak át, s nemzeti jellegeink elvesztették ránk nézve varázshatásukat. Ha elvétve akadtak is egyes lelkes buzdítók, azoknak a szavai pusztában hangzottak el. Költőink is legnagyobb részben oly idegen külsejű s bágyadt költői alkotásokkal nyitottak be a kevés számú hívek ajtain, hogy azok egyáltalában nem illettek a magyar ember kandallója mellé.
    A Pázmány korabeli, a hitviták küzdelmei  közt némi fejlődésnek indult irodalmi nyelv, a 17. századdal teljesen aláhanyatlott. A következő XVIII. század pedig még szomorúbb s parlagabb állapotra süllyeszté azt.
    „E nemzeti gyász és ború – amint azt Pásztor Dániel igazgató tanár, Tompa lelki-testi barátja a Kazinczy születésének évszázados ünnepén Miskolcon elmondá – csak a XVIII. század második felében kezde oszlani, ébredésnek indulván nyelv és irodalom. A részvétlenség, önmegfeledkezés és hidegség jégborítéka ekkor kezdett olvadni s részvét melegévé változni. Döntő befolyást tőnek erre irodalmunk új korszakának alkotói: Bessenyei, Báróczy és Barcsay, kiknek példái bent a hazában buzgó apostolokat támasztának, kik szóval, tettel buzdítának az anyanyelv fölkarolására és művelésére. Még döntőbb befolyással volt ama politikai rázkódás, melyet II. József uralkodó lángesze idézett elő s melyre, mintegy varázsvessző ütésére fölébredt, a nemzet s mindent elkövetett, hogy legfőbb palladiumát, a nyelvet megóvják, erősítsék és műveljék. Mint mikor a kikelet megjő tündérbájaival, az egész természet új életre kél és megelevenül: akként élénkült meg egyszerre az irodalom. Egyik folyóirat a másikat érte, sűrűn léptek föl az írók, tűzzel és lelkesedéssel fogták fel az ügyet s megveték vagy legalább előkészítették alapján a nemzeti nyelv és irodalom későbbi fejlődésének s irányzásának.
    „Minthogy pedig ott, hol mozgás van, életnek kell lennie, s az élet szükségképpen magában hordja a tökéletesebbülés magvát: az irodalom új létre ébredésével magának a nyelvnek is tökéletesebbülnie kelle annyival inkább, mivel ezt maga a fejlődés fogalma hozta magával. Mert mg ott is, hol a műveltség eszközei semmi segedelmet nem nyújtanak a nyelvkifejtésére, egyes emberek, a keblökben rejlő nagy erővel képesek azon társaságot, melyben élnek, a nyelv tökéletesítés által a műveltség bizonyos fokára emelni.  

    „Így munkálkodtak hazai tudósaink közül is nyelvünk művelése körül azok, kiknek ízlésök s képzelődésük, részint a francia, részint a classicai irodalom által már ki vala művelve. Azonban bár törekvésök után egyes meglepő jelei mutatkoznak is az újítási haladásnak, az irodalom nyelve általában véve nem volt elég finomság s műveltség  által megkülönböztetve a közélet nyelvétől, nem volt irodalmilag megmutatva, hogy a nemzeti nyelv mily erő- és nemességgel, mily gazdagsággal és különféleséggel bír bármely tárgy sajátságos kifejezéséhez, bármely aestheticai alakok hű előadásához, kötött vagy kötetlen beszédben egyiránt.
    „E nagyszerű munka végrehajtása Kazinczy Ferenc részére vala fönntartva. E nemes fáradozásban látjuk őt, vezérszövétneket lobogtatva elől, számtalan, sötétséghez szokott szemek borzasztására, töretlen utakon, gúnytól, ellenséges nyilaktól üldöztetve. E törekvés hatása általános lőn, mit először is a külföld jelesebb műveinek fordítása által igyekezett előidézni; majd éles szatírái, Tövisel és virágok  című eredeti műveivel. Azonban az ellene szórt gúny nyilat hatástalanul hullottak vissza; mert miután fordítmányai s eredeti művei az olvasóközönség kezébe jutottak, barátai napról-napra szaporodtak s a nyelvnek megkezdett új irányban való tökéletesítése mind tovább-tovább halat. Új szavak, új kifejezések kaptak életre az irodalomban, melyek annak csak kellemeit növelték; a költészet eddigelé szokatlan új idomokkal gazdagodott, s be lőn bizonyítva, hogy nemzeti nyelvünk minden tekintetben bír akár a mai, akár a hajdani classicus világ legműveltebb nyelveivel versenyezni.
    „Így törekedett Kazinczy prózai fordításai s eredeti dolgozataival nyelvünket a művelődés biztos eszközévé tenni; így örökíté meg alkotó, rendező és javító szelleme nemzeti irodalmunkat; így lett ő nemzeti irodalmunk fénylő és vezető csillaga.
    „Ily munkálkodás és törekvés jutalma lőn, hogy hanyatló élete megszaporodott csapásai közt teljesülve láthatá s érezheté szíve leghőbb óhajtását: a Magyar Tudós Társaság fölállítását, melynek valamint létrehozásában s szervezésében tevékeny részt vett, úgy munkás tagja lenni soha meg nem szűnt, míg közhasznú életét a halál ki nem oltá.”
    A Kazinczy Ferenc által jelölt nyomokon mind többen-többen haladtak, s majd elzendülvén Széchenyi ajkairól ama jós-ige, hogy „Magyarország nem volt, hanem lesz”, bizalom és szeretet szállott a szívekbe önmagunk becses sajátságai és jellegei, nemkülönben hit és remény a magyar nemzet jövője iránt. Kezdett a nemzet foglalkozni önmagával. S amint Lévai József mondja emlékbeszédében: „költészetünk előszeretettel fordult a nemzeti tárgyak felé, fölvette magába s visszatükrözni igyekezett a kor szabadelvű törekvésének benyomásait; de hang és szellem íz és alak mégsem volt oly tőrül fakadt, hogy önkénytelen kellett volna éreznünk, miként ez vérünkből való vér, csontunkból való csont s önlétünknek specifikus kifejezése.” A legnagyobb magyar költő, Vörösmarty Mihály sem tudott a tiszta nemzeti-népies költészet húrjain úgy zengeni, hogy művei által egészen eltalálta volna a hangot és szellemet, formát és tartalmat. Ámde tudva azt, hogy ugrás semmiféle világban sem lehet, azt a költészetitől sem kívánhatók meg. Vörösmarty mint egy kibékítő szellem jelent meg; egyesíté magában a különféle irányokat; a diadal dicső bélyegét rányomta a Kazinczy törekvéseire, s míg egy részről bámulat tárgyává tette az újjáteremtett nyelv erejét eposaiban, másrészről a Csokonai és Kisfaludyak rhytmusa nyelvét igyekezett közkeletűvé tenni. Szóval, oszlani kezdett a homály, s a nemzeti költészet derűsebb világában mindinkább feltűntek a népies elemek virágos térei. E derületben lesz ismeretessé a népköltészet számtalan kincse, s lép a nemzeti mellett a népies sajátság is Thalia deszkáira. Az iskolák helyes irányban képezik az ifjakat; a törvényhozók magyar nyelven alkotják törvényeinket.
    E mozgalom közepett a korszellem egyszersmind „szabadulást hirdet a raboknak”, vagyis erőteljes hangok emelkednek az elnyomott néposztály érdekében. A költők e tekintetben is sietnek előkészítni a kort, s a nemes és gyöngéd lelki életű Eötvös József báró már 1837-ben megszólaltatja múzsáját a kunyhó lakóiért. Balladást ír  A vár és a kunyhó  cím alatt s előadja a jobbágyleány és gróf ifjú egymás iránt táplált mélységes ragaszkodásának történetét. Háttérbe szorítja a költő a születés és ragkiváltságait, s a szeretetet a mindent egyesítő szent egyformaság sajátságaival jellemzi. Így szól, amidőn a váró ifjúhoz eljő hajadon kedvese:

„Szű szűn dobog, ott állnak ők hallgatva boldogan,
Eltünt a vár, s a kunyhó rég az éj homályiban,
Eltünt a föld s a nagy világ, a gyémánt s címerek,
Egy érzeménynek lángiban lobognak a szivek.”

    E költemény általában sok elemével bír már a népiesnek. De bármennyire szerette is a dicsőült báró a népet, nagyúri születésével járó viszonyainál fogva, noha Tisza-Tarjánban és Aranyoson nagy figyelemmel észlelte a nép jellemzetes sajátságait, tiszta népiességgel alkotni sohasem bírt.
    A nemességkiváltságai ellen s az  elnyomottak  mellett zeng Erdélyi János hárfája is az  Egy gyermek születésére című költeményben, amidőn Eötvös nyomain haladva 1840-ben így szól:

„A pórkunyhóban gyermek született,
Egy rabbal a földnek több rabja lett.
Szegény a kunyhó, hangos s hideg;
Az élet árva benne és rideg.
Száműzve onnan minden földi jó,
De a nyomor két kézzel fogható.
És mégis örvend a szegény anya,
Bár öröme vég nélkül tartana!
Örvend ama gyermeknek, a ki még
Szíve alatt elkárhoztattaték. -
Ki fájdalommal szülted magzatod,
Hogy léteért megáld, nem várhatod
Ő fog körül gondolni, nézni – és
Első csapás fején a születés. -
Mi jobb az életnél, s mi gyászosabb,
Mint az, hogy a ki él százszorta rab?
Mert nem szabadnak boszús istenek
Csak fél erényt s hatást engedtenek.
Tengővel, a ki más kegyéből él,
A sír halottja sorsot nem cserél. -
Fekszel te, kis gyermek, szűk póla közt,
Téged keresztvíz és könyű füröszt.
Szunyadj csak el, de többé föl ne kelj,
Számodra sír lesz jó nyugalmi hely.
Földön kikötvék a nagyság s erény,
Csak szánakoznak a kín emberén.
Bár mit mivelj, bár tedd ki lelkedet,
Mint szolga ontnád élő véredet.

    Ily módon haladott a magyar költői szellem a nép-nemzeti költészet gazdag határa felé. Ezt az átmeneti korszakot igen találóan festi Erdélyi János kisebb prózáinak második kötetében a 110. lapon, így jellemezvén: „Mindenki tudja hogy a szőlőgerézd függ, noha míg virágzott,  fölfelé tartá fejét. Mikor fordul le, még senki észre nem vette, ha mindig szemmel tartotta is. A természet mester az ilyenekben; de mester a szellem is a maga mezején. »Levél barátnémhez« Berzsenyitől, »Bú kél velem, bú jár velem« Kölcseytől mind olyan eleven és mai korra szóló költemények hogy kevés híján akár ma írattak volna. Senki sem fogja e dalt legmagasabbnak mondani műveik között, de a költői kedély s benne a költészet szelleme kezde már alá felé hajlani, mint a szőlőgerézd, amikor elhullatta virágát s tartalma nevekedik. Ez a hang mind jobban kezd aztán az irodalomban erjedni, becsültetni; s amint fogy az érzelgő pátosz, úgy halad elé az egyszerűség, melytől csak egy lépés van az igénytelen népdalig.”
    Ily politikai, társadalmi és költészeti viszonyok hullámgyűrűinek lassú szétáramlása volt tapasztalható hazaszerte akkor, amidőn Tompa Mihály szelleme az idomító, nevelő kezek hatása alatt állott. S ezeknek a sajátságoknak jegyei nyomódnak költeményeire, amidőn a sárospataki iskola falai között a költői szellem kebelében ébredezni kezd. Igaz, hogy ezek a jellegek elmosódó, halvány vonások s nem oly sajátszerűek, mint a Petőfi első műveié; de ismervén a sárospataki iskola ez időbeli szellemét, ezt természetesnek találhatjuk. Ez időre esvén azonban a Szemere Miklós jótékony hatása, melyet a Kazinczy Gábor baráti okos szeretete is csak gazdagíthatott, a Tompa múzsája lerázni igyekszik magáról a klasszicizmus és idealizmus nyűgeit, s kezd hű lenni önmagában. Lelke a nép felé hajlik, s mint a bányász, a népszellem gazdag bányáiban kezd kutatni. Összeszedi – mint láttuk – a nép mondáit és regéit s közbe-közbe líráját és megpendíti az ő egyéni hajlamainak erőszaktól ment, őszintén nyilvánulni vágyó természete szerint.
    S íme, ez az a költői sajátság, mely Tompa Mihálynak a helyét, a fejlődő irodalom lépcsőin, az Arany és Petőfi nevei mellé, vagyis az új népies irány követői közé helyezi.
    Ez új költői irány szerencsés képviseléséhez a Tompa családi körülményei nem kevésbé járultak. Már föntebb felhasználtuk Szász Károly jeles jellemzését Tompa igricibeli életére nézve. E sorokat azonban még meg kell toldanunk. Tompa Györgyöt, az apai nagyatyát, a végtelenül becsületes, falusi szántóvető gazdát, az ő egyszerű feleségével, de gyöngéd szívű nagyanyával együtt, mulasztás volna föl nem említnünk. Hiszen ezeknek a nemes lelke tartotta meg nekünk Tompa Mihályt, s ezeknek a szeretete szolgált harmatcseppül az anya után epekedő gyermekszív lankadó virágaira! Kétségtelen, hogy amidőn a mostoha sors oly kíméletlen kezekkel nyúlt bele a Tompa életfolyamába, azáltal az ő költészete sokat veszített. Igricibeli és Csáton lakó ismerősei és rokonai, akik körében, mint sárospataki tanuló, gyakran megfordult, őt vélik látni abban a kis árvában, kit T. M. halotti emlékbeszédeiben a részvét meleg szavaival ekképpen rajzol: „Gyakran látnak kiskorú gyermeket, elhanyagolt külsővel, amint szemlesütve, félénken áll s félrevonul; nem véve részt társai zajongó játékában. Minek kérdeznők  e szomorú gyermektől: mi baja? Nem beteg ő, több annál: árva, szegény. Hanyagolva, lenézve s elutasítva, idegennek érzi magát az életben, s korán megfélemlett lélekkel jár a világban, e zajgó rengetegben.”
    Elbeszélő költeményeiben pedig ekként jellemez:

„Mert jaj a gyermeknek akkor és idővel,
Ki nem édes anyja szárnya alatt nő fel.”

    De még bizonyosabban belátunk szívébe, amidőn így ír magáról  Egy hölgyhöz című költeményében:

„Lásd, jó anyám régen a sírba szállott,
Megértem én korán az árvaságot;
Mint gyenge hajtás a nyárnak hevén:
A szenvedést korán megismerém!
S mert nincsen, ki vonna hű, meleg szivére,
Fájdalmam és örömim osztva, értve:
Anyám helyett, ah, mint ohajtanám,
Jó hölgy, neked mondhatni ezt: anyám!”

    Idősebb testvére sem levén Tompának, a hajlott korú nagyszülők körében többnyire magára volt utalva. Téli hosszú estéken énekelgetés, biblia olvasgatás s szent történetek elbeszélése szórakoztatta a kis családot. Így teltek a napok a nagyszülei szerény, de tükör-tisztán tartott, alacsony házacskában. A kis udvaron pedig a házi állatok különféle fajai éltek szép egyetértésben, s közülök a szárnyasok azon nagy eperfa árnyékában kerestek a nap heve ellen búvóhelyet, amelynek lombjai közül, mint előtte kiválóan kedves helyről, Tompa Mihály számtalan rögtönzött és betanult versecskét, dalt, zsoltárt és dicséretet messze kiabált.
    Erre a kis lakra emlékszik a költő ezen szavai által:

„Eleimnek kisded házacskában
Békességgel felruházva.
-    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -
    Alább pedig:
Csendes hajlék téged látlak
Lombja közt az ákácfáknak;
Kéményednek kéklő füstje
Az ég felé kanyarog…
Otthon vannak az enyémek!
Mért hogy én is nem vagyok??…
Öreg apám szánt, vet, munkál,
- Többet ér még mindnyájunknál -
Édes anyám imádkozva
Viraszt fel sok éjelen
S fohász, munka mindazért, hogy
Az én dolgom jó legyen.

    Általában édes anyját szereti emlegetni, aki nem élt; de atyja helyett örömestebb öregapját veszi ajkaira. Hálás kegyelettel adózik emléköknek a  Falusi kép-ben is.
    Erre a költeményre még vissza kell térnünk, mivel költészeti szépségekben és a költő sorsára vonatkozó adatokban szerfelett gazdag. Jelenleg csak azt óhajtjuk kiemelni, hogy Kis János esetéhez hasonlóan, Tompa is a figyelmes oktató és lelkész befolyása következtében lett tanulóvá. Azon úri család zsenge tagjai körében, akik megkönnyítni vállalkoztak a rá nézve elviselhetetlen teherül súlyosodó távoli iskolázást, sok leverő kellemetlenséget kellett eltűrnie. Ezrét sóhajt így maga is: „Multam kínos, felhős szertelen.” A tanárok sem részesítették annyi figyelemben, mint amennyit a szegény ifjú szerénysége megérdemelt volna. Ebben a körülményben van jórészt annak az oka, hogy tanárairól, sőt iskolai életéről sem emlékszik verseiben sehol. Sárbogárdi segédtanítóskodása is vesződéssel volt teljes, s „Vágyván a szűk hézagon túl a magasba jutni fel”, az csak kitérés volt az ő valódi céljától.
    1845-ben mint nevelő Eperjesen élt tanítványaival Tompa Mihály. Itt fűződött ama benső baráti viszony: Kerényi, Petőfi és Tompa között, amelyre még hosszú évek múlva is így emlékszik vissza  Barátim emlékezeté-ben a hű barát: 

    „Hajh, minő perc volt az, a midőn mi hárman
Legelőször jöttünk össze váratlanúl…
Csak néztünk egymásra, boldog némaságban,
Míg három ifjú szív híven egymásra hull…
S mint a fenyő, melyet ér az ég villáma
Nagy érzéstől borúlt lelkünk fényes lángba.”

    Több helyen el volt már mondva, de mégis föl kell említni nekünk is, hogy e három jó barát ez alkalommal írta, költői verseny gyanánt  Az erdei lak  című költeményeket. Állt-e valaha ez a kunyhó, vagy csak képzeletök teremté? Annak megoldását nem sorolom feladataim közé. A költeményeket ismerjük s kegyeletes érzések között szemléljük azokban a Petőfi, Tompa és Kerényi lerajzoló képességeit.
    E versenykölteményekre vonatkozólag Szász Károlynak az az ítélete, hogy: „Ha a verseny általában költeményre szólott, akkor talán Petőfi, ha leíró költeményre, úgy mindenesetre Tompa volt a nyertes.”
    Bármennyire tiszteljük is e véleményt, illőnek és helyen levőnek tartjuk arra nézve a következőket nyilvánítani.
    Egyszeri olvasás után is feltűnik, hogy amidőn Petőfi e költemény utolsó szakában azt mondja:

„És az isten jó, ő nem soká haragszik,
A dorgáló felhők torkait bezárván;
Ujólag mosolyg a megengesztelődött
Isten mosolygása: tündöklő szivárvány:”

akkor ezt a költeményt líraivá tette. Az első versszakban pedig azonnal megtaláljuk a Petőfi festéseit oly híven jellemző bélyeget,mely az újabb irányú költői festés kitűnő sajátsága. Megtaláljuk azt a módját a festésnek, melyet Burns skót költő megkezdvén, utána többen átvettek s nálunk először Petőfi alkalmazott: A kutyakaparó, Az alföld, Falun, A puszta télen, A Tisza, A gólya, Az erdei lak című gyönyörű költeményeiben. Ezeknél a természetben látott képek vonásait akként vegyíti alanyi érzelmeivel s oly kedélyhangulattal adja azokat elő, hogy a kép részletei többé nem önmagokért, hanem, mint jelképek, a lelkesült költő érzelmeinek elevenebb, találóbb, hatásosabb kifejezése céljából vannak.
   Az erdei lak-ban is tökéletesen úgy találjuk, hogy Petőfi a természeti képet arra használta fel, hogy a szabadságnak, az ő „lelke isteniségének” boldogságát előtüntethesse,s hogy az isten bölcs gondviselésében való naiv megnyugvást tolmácsolhassa.
    Tompa szép festése ellenben,amelynek igen kevés különbséggel ikertestvére a szintén külső tárgyakra szorítkozó  Zivatar  és Madáchnál a  Télen  című költemény, a Csokonai és Kisfaludy Sándor nyomán halad, kik a XVIII. századbeli festő iránynak hódoltak, vagyis azt a módot alkalmazták, amelyet Lessing híres Laookonja óta a költővilág szigorúan kerülni törekedett. Lessing azt mondja: „A festő magát a szép alakot, a költő annak hatását tünteti fel.” S minthogy Tompa Mihály így kezdi költeményét és ily modorban folytatja is:

„Völgy felett, a bérc alatt középen,
A behorpadt hegynek oldalában:
- Hallgatózva néma csend körüle, -
Nádkötésű kis lak áll magában.

    Petőfi meg ekként:

„Mint a sziv az első szerelemnek titkát,
Rejti a kis kunyhót bércek koronája.
Meg nem árt erőtlen szalma fedelének,
Ha düht a szélvész e vidékre fúja -

annak a kérdésnek mikénti eldöntése leszen a versenyzők költeményének érdemére nézve az irányadó: a festés öncél lehet-e?
    De vannak Tompának olyan festő költeményei is, amelyek egy színvonalon állanak Petőfi és Arany új irányú festő költeményeivel. Ilyenek például az  Alföldi képek  cím alatt közlött költemények, melyekben igen hű vonásokkal rajzolja a tájat, s azzal együttesen a maga kedélyéletét és körülményeit is. Az alföld szépséges panorámája megelevenül lelki szemeink előtt. A „lágyan rengő tavak   s z a b a d  szép vidéke”, a rónák s tavak felett krúgatva átvonuló darucsapatok, a sások liljoma s a fehérlő tavak tükrén való csónakázás nemcsak, hogy találóan vannak rajzolva, hanem igen mesterileg vannak a felfölddel ellentétbe helyezve, hol a költő csak szükségből lakik:

„Mert a kinek nem ád
Néhány barázdát s egy viskót sem kegyelme:
 Jó annak, ha bárhol meghúzhatja magát.”

    Ezekben a költeményekben külső és belső forma, hangulat és ritmus művészien összeolvadnak. Nemkülönben az alföld kedves képein kívül: a haza, a szülőföld, a család, a szabadság hő szeretete mind teljesen s igazán vannak elénkbe tárva, elzengedezve, s a végső versszakok ellően jellemzik a költő alanyiságát.
    Borsodva vágyakozására nézve itt említjük fel  Halmon állok  című elégiáját is, melyben a költő bánatos életének szomorú változásait a megnyugvás  hangján előadván, azt így végzi be:

„Csak akkor lel vigasztalást
Lelkem, ha néz felétek.
- Honnan régen elköltözém -
Távol kéklő vidékek!
Bár a nap ott ragyogna rám,
Szellőd felém fuvalván…
De messziről látlak, csupán
Az emlékezés halmán.    

    Erőteljes festés található a  Tornácomon  című költeményben. A kezdő sorral előttünk áll a táj és megkap a hangulat; megelevenül a vidék, szemlélünk mindent, mozognak az alakok; a rajz hűsége és kedves volta megindítja szívünket, kedélyünk anyagot gyűjt az elmélkedésre. Képeiben kedves ismerőseinkre találunk s a haza elmúlt zivatarai is újra elvonulnak hazaszerető lelkünk előtt. Csüggetegségünket oszlatja a felhőkben távol fellobbanó csillag világa s jóltevőleg hangzik a szó: Remélni, remélni!
    Nagy fájdalmaktól izgatott kedélyének jellegeiben gazdag a  Pusztán című költemény. Ebben a puszta téli kietlensége, a csikasz farkas csavargása, a rongyos csárda elhagyatottsága a költő kedélyhangulatával összeolvadván, a festés erőteljes lírává változik át. E költemény első strófái kiválóan plasztikusak, s önkéntelenül ama nagy hatásra gondolunk, amelyet Petőfi az ő korára gyakorolt, amely elől tán senki sem tudott menekedni.
    Nem kevésbé érdemli meg figyelmünket az  Éji kép  című költemény sem, melyben a költő új színezéssel új világot: a néma éj fönséges rajzát tárja elénk. A kenetteljes vallásos érzelem az éj sötétében élő lényeket és feltünedező tüneményeket a nagy mindenség iránt táplált szeretettel fényesíti meg s lelkünk a festőileg jellemzetes éji képeken a költővel együttesen mereng. A költemény emez első két sora által:

„Bérctetőn az esti fény elégett,
Tetszhalálnak árnya mindenütt,

előnkbe van varázsolva a néma táj, s az ódai emelkedésű befejezés lelkünk titkos érzelmeinek szárnyakat adván, együtt sóhajtjuk fel a költővel, hogy

„Alkotó természet, tudhatatlan
Utaidban nagynak írva vagy!
S a kis ember, rövid életében,
Buvárkodván titkod tengerében,
bár ne értse? Érzi lelke – s nagy!

    De talán mindenik festő költeménye közt legélénkebb és legmegragadóbb az idilli hangulatú  Falusi kép. Az egyszerű családi tűzhely iránt viseltető tiszteletteljes ragaszkodás, a vágyakban szegény életnek örömekben dúsgazdag volta, az egyetértő család finom gyöngédsége, a szeretetnek mindent elfedező hatalma alig volt valaha magyar költő által, kivéve Petőfit és Aranyt, lelkesebben és szebben megénekelve.
    Lehetetlen elragadtatva nem lennünk ama kellemes hangulat által, mely a kezdő versszakokon annyira elömlik:

„Kié ez a nyugdalmas, kicsiny lak?
Körülötte terepély fák virúlnak.
Ez a hajlék jámbor szántővetőé,
S nagy az öröm, a mely ma azt betölté.

Ház kapuja tövig kinyílt magától,
Szük az udvar, de most mintegy kitágúl;
Fa, virágát jó kedvében lerázza,
Fényesebben süt a nap is a házra.

    Ezután mintegy a maga élettörténetét beszéli el a költő, kit a jó öregek szintén szántóvetőnek szántak; hanem a tisztelendőnek meg az oktató úrnak jóakaratú ösztönzése folytán bevitték a nagy iskola falai közé. Ott a merész küzdő sokra vitte, s most, mint érdemeiért becsült férfiú, áldott jó nejével s szép két gyermekével eljött a gondos öreg szülőket meglátogatni.
    „Csuda-e hát, ha reng a ház örülve?! – s hogy szerény kis körükben egymás látására úgy megtelik szivök boldogsággal, hogy alig emlékeznek hasonló édes pillanatokra, s fáj tudniok, »hogy ily nap éltükben csak kivétel.«
    Helyöket is alig lelő örömmel gyönyörködnek az öreg szülők kedvelt gyermekökben s a tartózkodás némi jelével tipegnek-topognak akörül az ifjú, szép asszony körül, ki azért annyira elbájoló, mivel hogy „szebbé teszi: szelídsége az ékszer.”
    Nincs nagyralátó gőg e nő szelíd lelkében; magas rendű származása dacára sem nézi le e szegényes külsejű, de gazdag szívű embereket, s otthon találván csendes körükben magát, és szüléket tisztelvén ő is ez öregekben: hálás mosolyban nyilvánítja a férj e neki annyira jóleső  gyöngédség fölött elismerését.
    A nagymama szorgalmatoskodása, a vele való nyájas beszélgetés, az öreg gazda elérzékenyülése s a vallásos érzelem szavai ajakán, nemkülönben a gyermekek ártatlan és kedves mulatozása, szóval: a kedves, kis kör egész napi időzése, egész a szemeit álommal kínálgató nagymama nyugvó ágyáig, híven, melegséggel, élénk modorban s maradandó becsre érdemesen van előállítva. Nem tiszta festés ugyan, mivel némileg az elbeszélés felé hajlik, mint Petőfinél Megyeri avagy Csokonai; de költői becsét ez alább nem szállítja.
    Nem fölösleges talán megjegyeznünk, hogy e kép némileg idealizálva van, amennyiben a szépen rajzolt két gyermek ily módon együtt sohasem lehetett. Hanem így óhajtotta volna a költő, hogy legyen, amint azt  Beteltem  című költeményében is kifejezi:

„Két kedves magzat anyja mellett,
Egyik fiú, másik leány,
Csivalyogván vígan körűltem,
Ez bábbal, az nádparipán:
Gyermek lennék és boldog én is…!
Nem esnék bú s csapás zokon,
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sohajtozom!

    Íme, láttuk, hogy mily sok érzékkel, mily erős hajlammal bírt Tompa a költői festés iránt. Láttuk, hogy festéseiben a legtöbb vonás annyira találó, hogy azok a vásznon is kitűnőek lennének; de kétség kívül igaz az is, hogy eme festőkölteményei sem nélkülözik azt a borongó hangulatot, mely a változatosságnak hátrányára van s minden más elevenítő elem helyett minduntalan a költő tollába foly. Ez egyenletes kedélyállapotnak igen megfelel az a jellemzetes lágyság, melyre a T. által gyakran használt trocheusi lejtés annyira alkalmas.
    De ideje lesz visszatérnünk ez alkalomszerű kitérés után a nem közönséges három jó barát nemes viszonyához, s szólni az ő feledhetetlen emlékezetű első találkozásukról.
    Először Tompa Mihály írt költői levelet Petőfihez Bártfáról, hol 1844-ben szeme baja miatt tartózkodott.

„Ismeretlen, hanem mégis jó barát!
Vedd egy víg, most kór-fiúnak pár sorát;
Kit bár a bor lángszerelme úgy hevít,
Mégis a sors vízre hozván, vízre vitt.

    E baráti közeledést örömmel vette Petőfi s az ő félreismerhetetlen őszinteségénél fogva, teljes lelki élvezettel sietett válaszoli, így szólván:

„Hát, fiú, olvastam azt a verset,
A melyet te én hozzám csináltál
Valahol a bártfai forrásnál,
S mondhatom, hogy nagy örömet szerzett.

Sok szépet elmondtál e levélben…
-     - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ejh, be derék gyerek vagy te, Miska!
Mért nem ölelhetlek összevissza?…
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Jőjünk csak mi össze!… fenn az égben
Örömkönnyeket sír Csokonai.
Végre így fejezi be:
Siess hát, mert, ha sokáig késel,
Élted napjáig megemlegeted;
Én rontok hozzád s akkor jaj neked:
Agyon szorítlak egy öleléssel.

    Fölösleges talán megjegyezni, hogy a borivás iránt táplált hő lelkesülés csupán költői szólam, s nem hű valóság.
    1845-ben – mint már fentebb említettük – csakugyan összetalálkozott a három jó barát. Harmadik tagja a baráti körnek: Kerényi Frigyes, írói nevén sokáig Vidor Emil, családi nevén pedig Christmann volt. Korán kezdett verseket írni s még csak tizennyolc éves, midőn első verse az Athenaeumban megjelent. Költeményeiről Pákh Albert, aki 1845-ben, pár héttel a Petőfi eltávozás után szintén Eperjesen élvezte a Kerényi baráti és házigazdai szívességét, ekképpen írt (Kerényi Frigyes összes költeményei 1840-1850, kiadta a Franklin-társulat 1875.): „Vidor Emil versei többnyire a pacsirta éles hangú csattogásai voltak, egy pacsirtáé, mely az alanti légkör nyűgeiből kibontakozva, szabad szárnyon dicséri a tavasz melegítő sugarait s kedve korlátlan csapongásaiban mintegy biztatja, édesgeti azokat, kik a tél dermedtségéből még föl nem ocsúdtak. Versei gyakran nem látszottak egyébnek ártatlan játéknál,m inden nagy előkészületek, minden hatás-, tetszésvadászat nélkül. Egy gyermeket látunk, ki parányi világának képei közé merülve, egyszerű szalmaszárral kezében fújja ki szobája ablakán a kertbe szappanbuborékait, nem törődve azzal, hogy azok elrepülnek, hova szem nem kísérheti, vagy, hogy azonnal szétpattannak s egy nedves foltnál egyebet nem hagynak hátra.”
    Kerényi költeményeinek olvasásánál mi önkénytelenül Tegnér költő mondására emlékezünk, ki a svéd Franzénról (Kisfaludy-társaság évlapjai, új f. IV.) így nyilatkozik: „Nála indig az ős szülőkre gondolok, a bűnbe esés előtt. Az ő lelkében még a béke és ártatlanság édene virúl.+
    „Amidőn Kerényire változtatott neve alatt ír, már az élet komolyabb hangját hallatja.:” (Figyelő 1875. 224. l.) Szász Károly szintén mély áthatottsággal emlékszik meg egy szépen megírt alagyában Kerényiről:

„Kinek egykor édes dalát
Magyarhon leányi lesték;
Ott nyugszik a vándor költő 

Idegen föld nyomja testét.”

    Míg az első két sor a költői munkálkodás sikerére vonatkozik, a két utóbbi azt jelzi, hogy a széplelkű költő, a hű barát, a lelkes hazafi, sok kínos csalódástól gyötörtetve s azoknak kínzó hatásától megmenekülést egyedül egy módon remélve, várva: ezernyolcszázötven őszén Észak-Amerikába vándorolt ki, hol a megdöbbentően tragikus élet két év múlva befejeződött. 1852. év nyarán egy tudósítást hoztak a hírlapok, mely szerint az óceánon túli hazában, az új-budai gyarmattól távol, őrjöngési kínok közt halt meg egy harminc éves ember, kinek hátrahagyott holmija egy útlevél volt s benne e név – Kerényi Frigyes.
    Utolsó költeményének két végső sora megmagyarázza kínjai okát: „Hírt hazámból nem hoz senki, s ott  van eltemetve kincsem…
    Fájdalom, beteljesült, amit Tompa Mihály „Levél egy kibujdosott barátom után   című aeol-hangú elégiájában megjósolt »Szívet cseréljen az, a ki hazát cserél.«
    Nemesebb gondolkodással, a szépség meghatóbb árbázatjában alig tüntetett fel költő fájdalmat, mint amellyel e címzett költeményben egyik szív a másik szívet, egyik nemes lélek a másik nemes lelket, egyik gyöngéd barát a másik gyöngéd barátot s végre egyik érzékeny költő a másikat kesergi.
    Mély volt e fájdalom s Tompát a Petőfi kétszeres elveszítésével párosultan, mint az árnyék, kísérte a sírig. Ezt mutatja  Barátim emlékezete  című költeménye is, melyben a kis társaságra alagyai hangulatban a költői emelkedés szende fényét árasztja:

„Elmentetek messze, meghalni mentetek..!
Bár itt nyugodnátok, hol a völgy és halom,
A lomb és a szellő, a futó csermelyek,
Dicsőítve vannak zengő hárfátokon!
Lelkem hallja a dalt s hevében úgy remeg…
Ki éltem borongtam, daloltam veletek.”

    Most már mind a háromnak csak emlékezete él, s kegyelettel és honfiúi büszkeséggel olvasgatjuk dicső műveiket, azokban bámulván szellemök halhatatlanságát.
    Az egyiknek „Jeltelen sírja csöndjét a nemzeti geniusz őrzi”; a másiknak sírhalmánál: „Zúg vadúl a Missisipi" , s a harmadiknak drága por részei, a kimondott szóhoz híven, „Hanván hamvadnak el.”
    Még az 1845. évben Pestre költözött T. valószínűleg a Petőfi és Pákh ösztönzéseire s abból a célból hogy itt diplomát szerezzen az ügyvédi pályára, mely az ő érzékeny kedélyénél fogva épp oly kevéssé volt neki való, mint Jókainak avagy Vörösmarty Mihálynak.
    A pesti élet azonban nem váltotta be kecsegtető ígéreteit, sőt, hogy egy baj itt se járjon egyedül, betegség ágyba fektette Tompát, s így a magára hagyott ifjú kórházba került. Ez időbeli életét már két ízben hoztuk szóba. Jelenleg annyit akarunk még fölemlítni, hogy a népdalok írását ez alkalommal kezdette meg, s a költő saját szavai szerint „a Rochus-korházban” írta „Télen nyáron…” című gyönyörű népdalát, s költői levelét Szemere Miklóshoz.
    Tompa dalainak általában véve gyöngédség, szeretet és költői báj jellemző sajátságai. Szépítő képei kedvesek, érzései nemesek, kifejezései kellemmel gazdagok. Az egészen észrevehető, hogy forrásuk egy; t. i. egy kimerülhetetlen jó szív. Tartalmukra nézve igen különfélék. Az évszakok, különösen pedig az ősz sokszor ihletik a költőt, valamint a természet egyes jelenségei is. A családi élet kedves és bánatos pillanatai, a haza és nemzet állapota, a kedély hullámzó és csüggetegen halk élete, epekedés és kétkedés; remény, bizalom, bölcselkedés és lemondás, nemkülönben a népélet számtalan eleme játszanak hárfája húrjain. Azon sajátságok, melyek a népdalokban oly kiválóan nyilatkoznak, kisebb-nagyobb mérvben az ő dalaiban szintén föllelhetők. A természet képeit sok szerencsével vonja be alanyisága körébe s teszi fájdalmának és vágyainak tolmácsává. Pl.:

„A virágos ág is itt a kerti fákon
Feléje hajolna, hogy őtet elérje;
Piros szárnyával a tavaszi bogárka,
Lágy döngicséléssel repülne feléje.”
    Népdalai közül a III. dal:
Kis kertemben kiszáradt az eperfa,
Este reggel egy bús madár ül rajta;
Csak azt búgja az a gerlice madár:
Hogy a legény szőke, barna csapodár.

    A maga fájdalmának szószólójává teszi a leány a galambot, s óhajtja, hogy menjenek együtt az erdőre, s minthogy ők egyformán boldogtalanok: „a ki előbb bánatjában ott meghal: temesse el a másik.”
    A IV-gyel jelzettben a búzavirág iránt érzett szeretet játszik, mivelhogy az is oly kék színű, mint annak a legénynek a szeme, ki az ő  rózsája. S ez a kedves hasonlóság köti a kék pántlikához és gerjeszti ellenszenvre a barna szemek iránt; végre pedig ez az érzelem készteti a következő naiv nyilatkozatra:

„Borúl az é, szél fú hidegen,
Édes atyám, édes istenem!
Ne adj esőt, hadd legyen az ég,
Minő az én rózsám szeme, kék!”

    A VI-ban a mély szerelmet hozza kapcsolatba a tó mélységének szokásával, mely abból áll, hogy meghibáltatja a kendert s nem lehet belőle jól összetartó fonalat készítni; amiért i jobb a sekélyesebb helyen áztatni el, mint jó őrizkedni a szenvedélyességtől a szeretésben is.
    Ez a sajátság díszíti a XIV. és XVII-et, valamint a 2. kötet népdalai közől a II. III-at és IV-et.
    Az érzésnek eszmetársítás útján való kifejezése, ellentétek és fordulatok alkalmazása különösen jól vannak eltalálva az első könyv II., VIII. és X-ik a második kötet II., V. és IX. számú népdalaiban, pl.

„Békót tettem kesely lovam lábára,
Mért nem hallgat a gazdája szavára;,
Békóba tett engem is a szerelem,
Az alföldön a legszebb lányt szeretem.

    Majd előadván, hogy mennyire szerette azt a gyors lábú csikóját, melyet a debreceni szabadságon eladott;egy gyors fordulattal azt mondja:

„De nem bánom, a rózsámnál az ára,
Neki adtam kendőre, pántlikára;
Ne zsugorgasd azt a bankót, jó lélek!
Ád az Isten  még többet is, ha élek.”

    Ellentéti szépségek a IX-ben:

Kicsi madár a pacsirta,
Mégis olyan nagy a hangja!
Kis lyány az én rózsám Erzsi,
Mégis olyan, olyan nagyon tud szeretni stb.

    Az összerakosgató sajátság pedig a XI-ben van gazdagon képviselve, pl.

„Esik a hó a határon,
Fehér, mint a fehér vászon;
Ha én olyan fehér fehér volnék:
Hej be szeretne a legénység!”

    Azután, ha oly barna volna, mint a bogár, vagy piros, mint a hajnal, s karcsú, mint a jegenye: akkor az idén még férjhez menne.
    Nagyító képek közül említsük fel az I. k. XVII. dalából:

„Nem bánom én, hadd jöjjön
A fergeteg széllel!
Nem bánom én, hadd szórja
A nyájamat széllyel!
Máshoz adták a rózsám…
- Ha sírását láttam!
Zápor-eső, zivatar
Verheti a vállam!”

    Figyelemre méltó a 2. k. V. dala ama gyöngédségnél, mondhatnók paraszt udvariasságnál fogva, hogy akit szeretett, azt még akkor sem sérti meg, ha arra nagy oka volna. – Hetedhét országról jön vissza a legény s siet a Sajó partjára, hogy újra láthassa a kedvese piros két orcáját; de amint meglátja, így kiált fel:

„Mi lelt húgom beh sápadt az orcád!
Nem jól szabták, kurta is a szoknyád…
Nem megyek át galambom hozzátok,
Mert harapós nagyon kutyátok!" 

    De talán mindenik népdalánál szebb a  Télen nyáron… kezdetű, amelyben szende gerjedelem, ünnepélyes, emelkedett hangulattal drámailag van előadva. Benne nyílt szívű egyszerűséggel ömleng hő érzelme, s a nyelv által is kifogástalanul el van találva a való, a meleg, a mély érzés hangja amely tulajdonságok a költői tökéletesség színvonalára emelik e költeményt. A Petőfi és Arany szelleméhez méltó költő-barát itt szintén teljes fényben áll előttünk.
    S nem hiába, hogy Borsodban oly általánosan szeretik ezt a dalt, de úgy látszik, hogy maga a költő is Alsó-Borsodra, mégpedig Igrici vidékére gondolt e dal alkotása közben. A sugár tornyok a Tisza mentéig itt láthatók, a nagy pusztaságok a Mátráig, Tisza-Füredig s Margitáig itt terülnek el; s itt van még meg a jó nép lelkében az a mocsoktalan becsületesség, mely a szülékkel, a királlyal s az istennel szemben annyira siet kötelességét teljesítni.
    Hogy mennyire javíthatják az embert a jó ízlésű és jó szellemű költői munkák, azt T. e költeményénél példa-vehetőleg tapasztalhatni. Midőn egy szerelemre gerjedt ifjú eldalolja ezt a dalt:

„Imádkozz te, rózsám, a jó istennek!
Aztán gyere, templom után csókolj meg;
Eszem azt az imádságos kis szádat,
Három hétig nem hallod egy  a d t á m a t!

Ez megnyeri a legényt, s többet javul szelídül az akkor, mint ezer hosszú predikátio által. Ugyanazért itt ismét jelezhetjük azt a megbecsülhetetlen irányt, mely Tompa költészetének legfőbb érdeme, hogy t. i. műveiben s így népdalaiban is az igazság és szeretet állanak a szépészet mérlegén, s jó szellemű alakjai által békés, szerető, gyöngéd, igazságos hangulatra ébreszt. Tompa az ő művészi nevelői kezével folyton-folyvást osztogatja az erény virágait; elnyúl oda, hova sem iskola, sem templom, sem törvény nem vihetik el az élet és cselekvés szabályozóit: a puszták fiainak kebelébe is, és ott munkál jóltevőleg az erkölcsi élet érdekében. S ha ez igaz, úgy más oldalról elgondolhatjuk azt is, hogy napjainkban minden nevelői tényező miként hat rontólag a fogékony keblekre.
    Népdalain kívül álló dalaiban nemcsak az érzület egyes húrjait érinti meg, hanem az eszmék világának kincsei által is költői ihlettséggel gyönyörködtet.  Őszi tájak  című költeményébe3n az eszmetársítás párhuzamos haladás, összerakás, a természeti képek által való jelképi kifejezés, mind szépen összeolvadva találhatók; amíg egyrészről a kezdősor festőisége ragad meg, másrészről mintegy lassú halálba átmenő szelíd accord érinti elandalított kedélyünket emez utolsó két stropha:

„Édes terhed, édes álom!
Szinte érzem szempillámon;
Hogy lehajtsam, szinte vonja
Fejem a fák hulló lombja.

„Afák lombja csendesen hull…
Nem küzdéstül, fájdalomtúl;
Itt a végharc ismeretlen,
Lehet-e meghalni szebben…?!

    És ilyen dala Tompának, melyekben t. i. egyszersmind a rhytmus is szerencsésen összeolvad az érzéssel, sok van a többet azok közül a művelt közönség ajka is fenntartott, mint például: „Néma hölgy fut a nagy éjszakán”; „Kizöldült az erdő fája, leveles”, „Repülnél lelkem, fent repülnél” stb. kezdetűeket. S azt az édes érzést, melyet bennünk e dalok közvetlensége támaszt, csak az zavarja meg, hogy itt-ott nagyon is szemlélődőkké válnak, s nem ritkán elnyúlván, kellő emelkedettséggel nem szárnyalhatnak. Mintha csak kényelmünket keresné a költő, bőven részletez, s ez oknál fogva kedélyünk elevensége több ízben elvész, phantasiánk elbágyad s lelkünk rezgésbe hozott húrjai észrevétlenül elnémulnak.
    Szóljunk még ez ismertetett költeményfaj kapcsában Tompa bordalairól, vagyis azon költeményeiről, melyeknek részint bor a tárgya, részint a lírai érzület csapongó játéka a fő eleme.
    A borének címmel nevezett költői faj keretébe igen különféle tartalmú költemények sorozhatók be.
    Együtt kell képzelni egy társaságot, amint az egy asztal körül vidáma, eleven kedvvel mulatozik s kedélyhangulata így vagy úgy módosul, és ami csak előfordulhat ezek beszélgetéseiben, mindaz tárgya lehet az úgynevezett társasdaloknak, vagyis – boréneknek. Már Athenében, a borénekeknek Görögország minden más városa felett való bölcsőjében és honában, igen különféle rhythmusos alakban jelent meg a borének, s nálunk is egymástól nagyon elütő példányok találhatók. De jó bordalokban, mint minden irodalom, a magyar nemzet irodalma is szegény. Minek oka főképpen abban keresendő, hogy a mulatozók örömeit, busongásait, jó kedvök csapongását, és így a bordal tartalmát és célját nagyon különbözőleg fogták fel a költők. Már Plató feddette Kinesiast, hogy ilyféle dalai által csak a tömegnek akar tetszeni és mit sem törődik a finomabb ízlésűek követelményeivel.
    Így történt ez nálunk is Horváth Ádámtól Petőfiig. Némelyek, mint p. o. Kisfaludy, Bajza, Kölcsey és Vörösmarty nagyon is józan, bölcselkedő, szónokias bordalokat írtak; mások pedig, mint p. o. Csokonai, nagyon is sok mámort vittek be ilynemű költeményeikbe. A fő dolog pedig éppen az volna, hogy akár az összes társadalmi állapotok, akár a politikai helyzet köréből veszi a költő gondolatait, az a mulatozók lelki nyilvánulásait akként tüntesse elő, hogy abban minden elem szerencsésen vegyüljön; a nemzeti sajátságok félreismerhetetlenül kitűnjenek, rövid és szabad röptű legyen, s ezeken kívül a platói kifogást se lehessen rá nézve alkalmazni.
    Tompa Mihálynak ide sorozható költeményeiben igen sok oly eszme van, amelyek lényeges elemeit alkotják s jó bordaloknak, s néhol a forma is annyira ahhoz való, hogy énekelni is lehetne; ámde kevés húron játszik, sok a komoly szellem benne, a mámornak pedig nem egy ily fajta költeményében alig van valami nyoma. Józanság és szónokiasság inkább a jellemző sajátságaik, semhogy a kesergés, dévajság, pajzán kedvtöltés oly szerencsésen vegyülnének, int p. o. Petőfinél „Részegség a hazáért” avagy „Rég veri már a magyart a teremtő” című kitűnő bordalaiban.
Elmélkedés a kancsó felett című költeményében a velős eszmék mellett jól vegyített mámor van alkalmazva s a bor mellett való kesergés, a fájdalom, amely izgatólag hat s mintegy indokul szolgál a túlcsapongásra, kellő mértékkel van tartva. Ezeken kívül a magyar szólásformák és észjárás, nemkülönben a magyar borivók szokásai találóan vannak kifejezve. De nincs benne elég viharzó mozgalom s dalolásra nem alkalmas.
    Borozás közben  című költeménye három genreszerű képben az élet furcsa visszásságán tépelődik, elmélkedik, kacag. Az elsőben a mindig hűtlen s mégis mindig gyöngyöt viselő leányra gondol; a másodikban a görbe és vak  utakon haladva  szörnyen híressé lett ifjú ismerős szerencséjéről szól; a harmadikban pedig ezek ellentéte képpen a maga becsületes szegénysége felett keseregve, így kiált fel:

„Hja! Egyikünk hitvány s szerencsés;
Derék s koldúl a másikunk;
Mondják, hogy majd a másvilágon…
De hagyjuk ezt, - inkább igyunk!
- Töltsétek meg a poharam!

    A végsoros refrain nem kevéssé emeli e költemény hathatós voltát.
    A borisszához  című versben a vígan csapongó kedély gondtalan örömélvezeteit sorolja el a költő, s annak derűs boldogságán elmélázva ekként énekel:

„Igyál… igyál, boldog halandó!
Lehetnék bár hozzád hasonló,
Olyan, ki a pohárhoz ért:
Fagyos józanságom’ cserében
Odaadnám a hő mámorért!”

    Eszmegazdag költemény a  Szőlőhegyen  című költemény is, melyben a költő a bort, mint az élet egyik szükséges fűszerét magasztalja; a  Víg szüret   és a  Farsangban  címűbe pedig akként csillog-villog a jókedv a költő szellemétől, mint a hó tündöklik a nap fényétől.
    Általában azt mondhatjuk, hogy Tompa gondolkodása kitűnően alkalmazkodott e forma tartalmához; de uralkodó érzületének az nem felelt meg. Elmélkedése boncolgatóbb, okoskodása felbontóbb, lírai érzülete sokkal finomabb s kedélye inkább mély és sentimentalis volt, semhogy egyéni jelleme ezen költeményekben is teljesen érvényre ne jutott volna.
    „Igyünk, tréfáljunk s maradjunk igaz gondolkodásúak” – mondá a chiosi ion költő. Ez jelleme Tompa Mihálynak is.
    Abban az időben, amidőn föntebb említett költői levelét írta Tompa Petőfihez, T. makacs szembajban szenvedett. Ennek dacára verse vidám hangulatú, könnyed menetű, s benne a bor viszonya az emberi élet örömeihez és bajaihoz igen találóan van előtüntetve, s ez az elem igen kellemes alakban jelenik itt meg költészetében.
    A Szemere Miklóshoz Pestről 1846 év januárjában írott költői levelet már ellenkező gerjedelmek jellemzik. Példának okáért:

„Ha az Isten ültet, egy kis házat veszek,
Lesz mellette kertem s árnyékos szilvásom;
Kertem egyik felét felhagyom virágnak,
Másik felét pedig búzának felásom;
És puha földjébe tiszta magot vetek.
- Hej, ez az idegen szalma olyan hideg!

A kert legyen apró gyermekimnek könyve,
Majd ott tanítgatom őket térdeimen;
Első táplálékot a gyönge sziv s elme
A jó, a nem mérges természetből vegyen;
Hogy, megkeserítvén őket majd az élet
Legyen hová nyugtot találni megtérnék!

Megtanítom őket, hogy az emberek közt
Sohase várjatok üdvet, boldogságot!
Itt majd nem érezik a sajongó sebet,
Melyet apjok lelkén a csalódás vágott;
Jókor tanúlják meg ezt az ártatlanok,
És áldják porom is egykor, ha meghalok!”

    Úgy látszik, ez időre már mély sebeket vágott Tompa szívén az élet. Tapasztalatai s körülménye rideggé tették jelenét s képzelme a jövőt többé nem a fővárosi tarka élet zsibongása közé rajzolja. Elvágyakozik. „Beteltem – úgymond – e lármás világgal. Fénye s zaja unalmat ad.” Az idilli élet szelíd varázsa vonja lelkét, s halhatatlan dalai a csendes mélázás kellemes hangján zengenek. Azt mondja a többek közt:

„Maradj, maradj mező patakja
A réten, hol ered fakad!
A nagy tenger zúgó ölében
Elvész neved, elhalsz magad!”

    A fellengző ifjúkor ködfátyolképei szétfoszlottak, a fölzaklatott szív óhajtásai mérséklődtek, a remények iránya változott, az élet célja módosult. – A családalkotás édes vágya lepi meg. Annyit kér és vár az élettől csupán: hogy szelíd, csendes családi világában hőn szeretett szívektől környezetten élhesse át az életet; hogy növekedni lássa a lélekben és szívben egyaránt nemes tulajdonokban gazdag gyermekeket, s hogy a kedves, édes anyával, „ábrándjaikban drága szőnyegeket hímezzenek azok lábai alá.”

„Eddig még úgy is mit sem adtál,
Adj, sors, egy kedves nőt nekem!”

    Eme új érzelmek harcot vívnak a régibb, nagyszabású tervekkel. A költészet múzsája is követelőleg lép fel számításai érdekében, melyeknek a nagyváros elsőbbségei inkább kedvezők, mint a falusi „kicsiny lak”. – „Meggyúlt szövétnek”-nek nevezi magát a költő. „Kínjában ég”. S egyedül az táplálja lelkét, hogy gyermekei bizonyosan nem fogják feláldozni dicsőség reményei fejben az örömnek legcsekélyebb hulladékát sem, mivel hogy „nekik az az életbölcseleti elv leend örökségük”: „Szánts, vess, fákat nevelj!” 
    Mindinkább felnyitja előttünk szíve redőit, hogy belelássunk. „Légy üdvöz – így zeng -  üdvöz, életemnek meleg forrása: szív!” A „Falusi órák”-ban pedig:

„Egy nyájas szellőcske belopózik hozzám,
Könyvem elfordítja, szememet bezárja…
Lágy szendergés lep meg, melyet odacsalt a
Szellő és a méhek altató dongása.

S mint alvó kedvesét megleső menyasszony:
Rózsafő nyúlik be hozzám a nyiláson;
És lelkem meglátva s hímet varrva róla,
Tündéri képeket utat boldog álma.”

    Ez a hangulat a magános élet méla perceiben kellemben és eszmegazdagon zendül meg hárfája húrjain s Bején már ekként fokozódik az epekedés felé:

„S midőn estennen megtérvén haza,
Nem fogad váró lény meleg szava;
Vagy fenvirrasztok csendes éjszakán
S nincsen velem csak a késő magány;
Megvallom: akkor úgy fáj valami…
Annyit szeretnék, tudnék mondani.
A családélet boldog keble ez,
Melyért borongva lelkem epedez?…

    A családi élet bája folytonosan élénkül képzelme előtt: „Mily boldog tudnék lenni Istenem!” Ez a vágy sugalmazza a következő dalt is:

„Szivemhez egy igét nincs a ki szólana
S a tenger éjszakán velem virasztana.
S ah, mert nem fojthatom keblembe a panaszt:
Könyeimmel fehér lapokra jegyzem azt.”

    Ennek az epekedésnek izgalmas hatása azonban hevesebben sehol sem nyilatkozik. Inkább elégiai nyugalom, mint lázas küzdés jelleme e dalainak. Érzelmeink mélységével gyöngédsége párhuzamban áll folytonosan; de a szenvedély ereje, a tüzes elragadtatás, amely Petőfi lantján a lázas, a meglepő izgatottságig emelkedik, oly magas fokúvá szerelmi költeményeiben még akkor sem lesz, amidőn szíve már társra lel:

„Ah pedig ki lenne párom,
Holtamiglan tiszta hív,
S magzatimnak édes anyja:
Megtalálta már e szív.”

    Szerelmével, örömével azonban karöltve jár aggódása és kétségeskedése is. Nem meri hinni, hogy boldogító reménye teljesülni fog:

„A vágyó szív nyugtalan keres…
S nyer szorongást, kéltséget veled!
- Boldog, kinek nincs mit félteni!
Boldog, a kit senki sem szeret.”

    Később halálvágy is lopódzik kebelébe, s valami megdöbbentő az a sejtelem szerű nyilatkozat, mely 1846-ban írt  Ősszel című költeményében található:

1.Az ősz nyájas erőfényén ülök,
Körültem sárga, száraz lomb zörög;
Oly jó ittkünn nekem!
A természetnek hervadása
Beszél lelkemnek csendesen.

2. Sápadt vagyok mint az ősz a hallgatag,
Nem érzek én sem mély fájdalmakat;
S míg bús szellő susog
S nyájas sugár dereng az őszben,
Ajkam sohajt, - és mosolyog.

3. Míg jő, megy lelkemen a gondolat:
Szakasztok kisded őszvirágokat;
S végök lesz hirtelen
Sovány, hosszúkás ujjaim közt…
Hideg, nagyon hideg kezem!

4. Ah, mért is ilyen hosszú életünk?
A hatvan, nyolcvan év minek nekünk?
Sokáig élni öröm-e?
Ha bánat, kétség, fájdalom van
Szurkálva perceink közé?

5. Jobb volna az éveknek csak fele,
Zavartalan öröm közt telve le;
Hogy élet és kebel
Fényes, piros lángban, miképen
A fáklya, úgy lobogna el!

6. De égő fáklya nem vagy életem!
Úgy sápadok meg én is csendesen
Mint ágon a levél…
Ah, a természet haldoklása
Lelkemmel titkosan beszél!

    Reménytelensége hajló kétkedésének abban van oka, hogy szerelme tárgya, Zsoldos Emilia, mint már fentebb is említők, igen előkelő családbeli lévén, a szerény állású ref. lelkész tart a megrögzött előítéletes társadalmi nézet egyetemes hatásától.
    Reménybeli állapotának ezt a fokát jelzi Graefenbergbe indulásakor írt dala:

’Piros hajnalban volt útnak indúlásom,
Búsan tekinték át a szák völgynyíláson,
Hol a leány lakik;
Érzi-e, hogy lelkem a hajnalszellőben
Elszállott álmaig?

Óh lányka! Öröme s kínja gondjaimnak!
Szemed hajnalcsillag, de esthajnalcsillag;
S fájdalom az nekem.
Nemhogy feljebb jönne, de mindig lejebb szállott 
S végtére lemegyen.

Lemegyen, lemegyen… s rám borúl az éjjel,
Arra az ösvényre engem ki vezérel,
Melyen a családi
Nyugodalmas élet boldog tartományát
Fel lehet találni?- „

    Csüggetegsége egyre nőni látszik s mindazok a lelki küzdelmek, melyek együttesen dúltak keblében, kifejezést nyertek „Graefenbergben” 1848-ban írt költeményében:

„Hűs kútfejek csurgóinál ülök hallgatva egyedül.
Lelkemre barna fellegárny: a mult emléke nehezül.

S fájdalmasan elgondolom: i boldog ember, a kinek
Keblét lángok nem égetik… - hanem, mint e forrás, hideg!

Elgondolom: mi haszna volt nemes tüzednek oh kebel?
Hogy lángjánál tenéleted s boldogságod perzselted el!

És felsohajtok csendesen; hideg forrás, hideg patak!
Fagyasszátok meg keblemet… és koporsómig áldalak!…

    Ebből a hangulatból fakad „Küzdés” című dala is, melyet így fejez be:

„Oh fák, szóljatok! Ti vén apostolok, kiterjesztett karokkal barna-zöld palástban!
Mondjátok: igaz-e, a mit e szív érez, ohajtozva érez, jobb pillantatában?”

    De nemcsak ez az érzelem, hanem hazája sorsa is izgatta a hazafias költőkebelét. Leginkább itt írta ama lírai költeményeit (Nagyjaink, 1858, Történet, Jön a muszka), melyeket forradalmi verseinek neveznek, s amelyek közül Babos álnév alatt (Tompának több álneve is volt, minők pl. Rém Elek=Kelemér, Bojtor János), néhány meg is jelent a Vas Gereben (Radákovits György) és Arany János által kitűnően szerkesztett „Népbarát” című lapban. Demokratiai érzelmeinek ugyan már 1845-ben jelét adta a  Karácsonkor című költeményében, melyben a Megváltó születésnapján „az árva népre” gondol; ilyen eszméket tolmácsolnak: Művészet és pályabér, „Fent és alant”, „A hű vitéz”. Ugyancsak Graefenbergben való időzése alkalmával beszélt Enhuber, katolikus vallású öngyilkos őrnagy sírjánál, akiről – mint T. mondja – „azon egyház, melynek kebelébe vallásánál fogva tartozott, sötét tette miatt levette kezeit s temetőjének ajtaját becsukta kiszenvedett holtteteme előtt. De – folytatja T. tovább – felvesszük mi gyógytársai, barátai, az Úrban s emberiségben testvérei, felvettük részvétünk és szeretetünk ölébe a szerencsétlent, s felhozván e méltóságos halom tetejébe: sírt ástunk számára a százados fák árnyában, és egyszerű, szabad, protestáns tisztességtétellel mindjárt belé is fektetjük a végnyugalomra”. (Halotti emlékbeszédek, írta T. M. 1867.).
    Még ez év folytában történt a szabadságharcosok közé való beállása is. Tompa ugyan csatakedvelő ember semmi tekintetben sem volt. Mint Eötvös József, úgy ő is inkább elvonulva epekedő, a vett sérelmek égető hatása alatt hallgatagon szenvedni tudó természettel bírt. Hőn szeretett hazája szent ügyéért azonban így is küzdeni óhajtván, a rimaszécsi honvédtáborral útra kelt és részt vett a schwechati táborozásban. S míg egyrészről szép szónoki beszédeivel megnyugtatta és föllelkesítette a tábort, csendes óráiban éppen úgy, mint Petőfi a szerelem szelíd múzsáját hallatta. Alig szenved kétséget, hogy  Nefelejcs  című költeményét ekkor írta. Azt mondja e versében:

„Kedves lánykám! Égi szép szemedből,
Hivedért könyűt gyakorta ejts!
Kebleden, édes bús harmatától
Úgy virúl a legszebb  nefelejcs!

    Következtetnünk lehet, hogy az 1849. év első napja a költő szívvilágát illetőleg derűsebb arculattal virradt fel, s azért énekelheti:

„Ki nem feledhettem imámból a lányt, imádottamat;
S ime nyilt ajkamon véletlenül ez új fohászt lelem:
Maradjon oh leány, kebledben a régi szív s érzelem!”

    Ennek az esztendőnek tavaszán állott az ifjú lelkész a keleméri egyház oltárának tiszteletes szolgálatába, s ez év májusának elsején fűzte életéhez a szeretet minden láncával s az adott szó elévülethetetlen esküjével lelkesülése édes tárgyát: Zsoldos Emiliát.
    Ezzel az eseménnyel Tompa költészete új phasisba lép.
    A kétkedés viharzó hullámai elnyugodtak; a vágyak küzdelmes ostromai megszűntek; a költő érzékeny, nemes szíve ezentúl biztató remények kellemes kilátása által jő gyorsabb dobogásba. Mindketten önmagokon belül, keblök igaz tanyájában a józan ész hűs forrása mellett keresik a boldogító nyugalom csendes kis örömeit. S szedvén a szelídségben és a jellemben gyökerező vonzalm nefelejcseit, zúgolódás nélkül, szerény bizalommal tekintenek a jövő elé.
    A lelki derékségben gazdag hölgyhöz mindenben méltó volt a férfiú, ki kellő érzékkel bírt ahhoz, hogy az áldott, jó nőben, a hű élettársban fölismerje azon női jeles tulajdonokat, melyeket föltételezett benne már „Levél egy anyához” című költeménye írásakor.
    Petőfi és Tompa ketten állottak ez időben a költészet hivatottjai között, kik megcáfolva a családi élet prózaisága felől táplált hibás nézeteket, az érzelem fönségével, az őszinteség soha ki nem pótolható hevével a megragadó hangon emelék ki a boldogító nő maradandó bájait. Tompa különösen a szelídséget, szemérmetességet és háziasságot tartja (mint azt az „Otthon” 11-ik füzetében Csukási József szépen és kimerítően tárgyalja) nélkülözhetetlen tulajdonoknak a nőben, s e tulajdonoknak az ő neje jellemképéből való feltüntetése által oly magaslatra emeli nejét, hova mély tisztelet és hálás szeretet nélkül senki sem tekinthet.
    Azt írja „Hozzá” című költeményében:

„Fa vagyok én, te is folyóka
Szerelmeddel reám fonódva…
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Mit mondja most? Elég, ha érzeménynek
Hű karjaid közt üdvösségem!
Mért tudna még epedni vágyam?
Hisz benned mindent feltaláltam!
Ajkam hő csókja homlokodra,
Egy pillantás szemedbe lopva:
Mindent elmond, - mindent megértet
A boldogságról vélem, - véled!”

    Mit az emberiség oly fáradhatatlan epekedéssel hajhász: a boldogságot mély érzelemmel, a gyöngédség lefegyverző erejével, a hű ragaszkodás enyhe, méla hangulatával zengedezi. S amely bölcs elveket virágregéi által példáz, mondáiban figyelmünkbe olt s egyházi beszédei közül a farsangiakban különösen kifejt, azokat itt szintén szerepelteti a közérzületünk eleméé tenni igyekszik. A „Madárfészek” szemlélésekor ekként sóhajt fel: „Oh, a boldogságnak nincs szüksége fényre!… De pirul az ember arca, sorsodat ha látja: szerelemnek, boldogságnak csendes kis tanyája.”
    Ez a tarkaság nélküli őszinte érzelem, melynek tolmácsolásánál alig van valami szerepe a phantásiának, mivelhogy az közvetlenül a szívből fakad, igen szépen összeolvad az ő olykor-olykor felvidult kedélyének, valami bájosan szelíd kedvcsapongásával a  Tavaszkor  című költeményben:

Puszta már a föld határa,
Ékessége veszve lőn;
Halavány köd és fekete
Csóka szálldos a mezőn.

Hófuvatba hempergőzött
Valahol a Garamon:
Azért fű az északi szélvész
Oly hidegen, szilajon.

Csak megírnám ezt a verset,
Bárha fő is hidegen:
Jaj de mikor még  sikoltóbb 
Fergeteg van ideben.

Én volnék a házi gazda,
S más parancsol, más az úr;
Ez a vendég még maholnap
A házamból is kitör.

Hangja éles, fülhasító,
- Pedig senki sem siket -
És épen nem válogatja
Dalához a rímeket.

Olyan könnyen megharagszik,
Ha nem  ringatják kivált, 
Akkor aztán nyugtató szót
És  bölcsődalt  túlkiált…

Benn maradjak vagy kimenjek?
Nem találok nyughelyet;
Már most melyik vizbe fúljak…?
Künn is, benn is fergeteg…?

… Mit beszélek? – hisz tavasz van!
Tátva-nyitva ablakom,
Nem a fergeteg zúgását,
A madárdalt hallgatom.

A sövényen fürtös ákác,
S nyiló bodza hajlik át,
Érzem, szívom gyógyvirága
Édes finom illatát…

Feleségem csendesen köt;
Elmélázó… hallgatag…
Nincs zaj a szobába’, tollam
Gyenge harsogása csak.

Ah hiszen, mind szent igaz, hogy
Künn tavasz van, ittben csend;
Hanem aztán a tavasznak
Vége még is tél leend.

És e csendes házba is majd
A  zaj  könnyen megjöhet…
A patvarba…! Mennyi bajt is
Csinál az a  szeretet!

    Lírai költészetének gazdagodása ez időben kiválóan szembeszökő. Enyelgően idilli avagy melankolikus családi költeményei egyiránt magukon viselik a Tompa géniuszának jellegeit, s erősödő szenvedélye mindig megtalálja a bájteljes kifejezéseket.

Fiam születésekor címmel 1850-ben írott költeményeiben a lelkesedettség által hevített kebel ódai tüzű s hymnusi emelkedettségű alkotásait szemléljük. A szív leghatalmasabb érzéseinek tisztasága, a családi érzelem heve, a lírai lengedezés lágysága, a tapasztalatban gazdag élet tanácsadásai és intései, a keserűségeket ízlelt élet keresztyéni megnyugvása a természet különszerűségének áldásában, s végre a honfi mély fájdalma, midőn az ő kicsiny gyermekének lágy bölcsője az eltiport édes haza boldogságának sírhalmánál reng: e költeményeket annyira jellemzetessé, a boldogító, de bánattal vegyült érzet oly hű kifejezőivé teszik, hogy a  baráti triász  címmel összefűzött költőknek: Aranynak, Petőfinek és Tompának múzsái ez alkalommal a dicsőségnek szintén ugyanazon fokán találkozának.
    Tudjuk ugyanis, hogy fia születését nemcsak Tompa, hanem Arany és Petőfi is költemény által tették előttünk is  örökre emlékezetessé.
    Arany János az élet könyvéből írja ki fia számára, mint írta Deák Ferenc Vörösmarty Bélának, a legbuzgóbb szeretettel nyújtott sorokat. Azt óhajtja fiának erkölcsi jövője érdekében, hogy „az erény diadalában” mindenha rendületlenül bízzék, s óvja meg elméjét és szívét ama fekélyektől, melyek az életnek szebb örömeit s érdesebb gyönyöreit keserűséggel vegyíthetik. Életpályáján a melegítő, megnyugtató vallás legyen vezető csillaga, s lássa azon mindenkor a szülői gyöngéd szeretetnek eme szavait: „Imádkozzál, édes gyermekem!” (Tüzetesen tárgyalta Sas János a „Prot. egyh. És iks. Lap” 1879-ki folyamában.)
    Petőfi Debrecenben 1849-ben örökítette meg kedves líráján, mely a politikai izgalmak, sőt a harc rémítő napjaiban is oly kellemes ihletéssel tudott olykor-olykor megszólalni, apai első érzelmeit. S a lelkesedés eme rendkívüli költője az ő „kis parány”-a születésének emlékezetére szentelt sorai által egy aesthetikai kis paradicsomot teremtett.
    A három költő lelkének mintegy vérmérséki hangulatára nézve inkább például szolgáló költeményeket aligha említhetnénk föl.
    A bánat angyala azonban csakhamar kiterjeszté szárnyait Tompa Mihályék hajléka felett. Még abban az évben elvesztették Zoltán nevű fiacskájokat, s a költő apja „Pünköst reggelén ” című elégiájában már így kesereg:

„Virít a rózsa, és a hajnalban
Harmatja még kelyhén ragyog.
Az ünneplő sereggel én is
Pünkösti rózsát szaggatok!
S halotti koszorúba fűzve,
Bús harmatot hint rá szemem:
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!”

    Petőfi lantjára a szerelem és boldogság növelé a soha el nem hervadó költői virágokat; Tompa költészetében ott kell keresnünk az ő valódi dicsőségét, ahol az  ember  iszonyú szenvedései vannak tolmácsolva. Vagyis Petőfit nagy boldogsága, Tompát nagy fájdalma avatja művésszé, s nagysága tán sehol sem magasodik annyira, mint amidőn gyermekeinek elvesztése  felett egész lénye fájdalmába olvad.
    Mily erős harcot vív a költő szenvedése a vallásossággal az „Isten akaratja” című ódában! Hogy igyekszik táplálkozni a megrendült lélek a praedestinatio kenetteljes szavaival, a jövő élet vigasztaló reményével!… Mennyire lelkünkbe hat a költő, midőn Isten bölcs akaratját látja látja mindenben e föld változásai között. Hogy a virág elhervad, a cser kidől, a mélység tetővé alakul, kiégnek a világegyetem bolygói; hogy akiknek nem volt bánatuk soha, azok megtanulnak sírni; a szeretett és átkozott lények egyiránt megsemmisülnek; nép lesz nép felett. E tudatban dicséretté válik a kemény szó a békétlen ajkon, elcsendesül a kikeseredett szív szélvésze, s mint nyugasztaló szellem jelenik meg ama fölemelő gondolat: az Úr tetszése ez! Az Úr tetszése az  is, hogy a holtak néma hazájában látogassa kedves gyermekét, s:

„Járván a temetőn tanútlan éjeken,
Egy kisded sír felett törnek meg térdeim
S felháborult elmém’ ugyan hányom-vetem
Az élet és halál örök kérdésein!
- Mért is végződtek oly kevéssel évei!…”

Szelíd megnyugvásába később kétkedés vegyül:

„Ezernyi köny s nyomor mégis honnét van itt!?
- Uram nem érthetem a te akaratod.”

    Majd mintegy megbánja a támadt érzéseket és tett nyilatkozatokat:

„Ne gerjedj oh Uram, haragra ellenem;
Mely bennem így zajong, az a por… a salak.

    Azután a csüggeteg remény erőt merít az örök Jóság kimerülhetetlen szeretetéből:

„Elmúlik tőlem is a keserű pohár,
Melyet velem te bölcs tetszésed most itat.

    S a rendíthetetlen keresztyén ember hit bizalmával folytatja:

„Emelj, emelj, kit a csapás megrengete!
Segíts, hogy elbirjam viselni a mi ért!
S bár mit hoz a világ s élet története:
Tudjam, kitől van az s ne kérdezzem, miért?

Végezetre mintegy beljebb vonulván szívébe a seb, keresztyéni benső odaadás nyilvánul végső soraiban:

„Ha elvesztettem itt, majd feltalálom ott…”
Legyen meg hát uram, te szent akaratod!”

    A vallásosság jótékony érzései, az Istennek hódolás eszméje azonban nem olthatták ki mindenkorra égető fájdalmának lángjait. Fel-felújítja azokat az epekedő emlékezet, s veszteségének érzésétől folyó költeményei, minők: Síremlék, Karácsony estéjén,Jégvirágok,  mint családéletebeli eseményeinek megható rajzai, az elleplezhetetlen fájdalmas szenvedések szívet metsző nyilvánulásai. „Bánat könyvévé” lesz költészete, s a Jégvirágok-ban s Alkonyatkor című költeményekben ismét megjelenik halálvágya:

„Alig várom, hogy lenyughassam; -
Ott én sok szépet álmodom!” stb.

    A „Bár még” s „Gyógyulás” címűekben pedig a kétségbeesés sötét színezetével zajong.
    Az az igazság, melyet Buffon ama szép szavai foglalnak magokban: „A stylus az ember maga”, minden kétséget kizárólag jellemzi a Tompa szenvedéseit.
    De voltak Tompának másféle szenvedései is. Lángelméjét irigyelték pályatársai, s az ebből eredni szokott kellemetlenségeken kívül belsejében a nagy emberek kérlelhetetlen ellensége: az emberiség silánysága felett érzett mély fájdalom dúlt, s egyszersmind az elveszett hon friss sebeit szemlélvén, könnycseppek szöktek szemeibe, int Izrael fiának Babylon fűzfáinál. Nem játszotta ő a rendíthetetlen, a csüggedni nem tudó hazafit; fájdalmát, aggodalmait, sejtelmeit nem titkolta soha, és nem szégyenlette könnyeit. Sóhajtgatott, majd jajgatott, s nem erőszakoskodott gerjedelmein, hogy bánatossága sírásba ne csapjon át. Sőt akarta, hogy mindenki sírjon oly módon, amily értelemben mondja Homernál Odysseus: „Haragszom, hogy senki sem sír.” De csalódnék, aki azt hinné, hogy a T. kesergése a mély érzés érzékenykedésénél nem volt egyéb. Midőn, mint a nemzet jelképes dalnoka, mint egy költői népszónok felemeli szavát: hazafi verseiben magas szellem, merész lelkesedés ihlete plasticus nyelven szól. Tompának van tehetsége, van lelki ereje, van műveltsége a bátor férfi lelkesült erejével kitartásra buzdítani, honszerelemre gerjeszteni, s eme költeményei a hazaszeretet legszebb gyümölcsei.
    Keble szenvedélyes izgatottságának kiöntése által buzdítólag óhajt szólni a nemzethez, s ekként „részit saját hajlamait követve, részint a mostoha politikai viszonyok s főképp a sajtóbírálat által kényszerítve annyi titkos gondolatot, eszmét és érzést ki tudott fejezni nemzete biztatására, erősítésére s hite fenntartására.”

    „Fiaim csak énekeljetek!” zengi közvetlen a forradalom után írt egyik legjelesebb költeményében:

„Hozzatok dalt emlékül a hajdan
Lomb s virággal gazdag tájiról,
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld újra felvirúl.

Dalotokra hamarabb derül fény,
Hamarabb kihajt a holt berek…
A jelennek búját édesitvén:
- Fiaim csak énekeljetek!…

    S e szózatszerű költeményéhez jegyzetként ezt írja a költő:”Lelkesüljenek, énekeljenek a költők az elmúlt romboló vihar után. Lelkesüljenek! Szent reménynek nem szabad elaludni. Ezt élesszék a költők a sötét gyásznapokban még inkább!”
    Ki ne venné észre, hogy a nagy hírű symbolicus költő, a virágregék írója, „A madár fiaihoz” című és más ilyféle költemény írásával ismételten saját világába lép. Célja szolgálatába szegődik a természetből minden, s erős jelképi vonásokkal rajzolja a maga s vele a nemzet fájdalmait és ébredező reménységét. Megragadó ellentétei által szerfelett fokozza a hatást, s az izgult érzület hangja, a nyugtalan állapotot kifogyhatatlan ékesszólással, meglepő leleményességgel és mindig költőileg színezi ki. Az anyamadár bús beszédében, mely alatt a haza szavát értjük az ő dalnokaihoz, a hazaszeretet s kötelesség a haza iránt oly szépen, oly erélyesen s meghatóan van a szívhez szólva, hogy annál kitűnőbbet talán a világirodalom is kevés számmal mutathat fel.
    Különösen figyelemre méltó az a nagy könnyedség, mellyel megtalálni látszik azt a legalkalmasabb szemlélhető külalakot, melybe eszméig elrejtheti.
    1850-ben írta „A gólyához” című elégiáját, mely a hazaszerető szív szenvedésének legszemrehányóbb nyilatkozata a hűtlen honfiakkal, egyszersmind a tolakodó hatalommal és a haza állapotával szemben. Tudjuk, hogy magára is vonta a figyelmet ugyancsak, s írója mintegy hat heti nyomorúságot szenvedett amiatt Kassán a cs. . hadi törvényszék megidézése következtében.
    E költemény írásakor a tompa neje előre kitalálta, hogy férje hazafias verset ír, mivel ekkor szokott annyira elérzékenyedni, mint ez esetben is tapasztalható volt. Szemeiben könnyek csillogtak, s a hű nő szelíd részvéttel csókolván ki azokat, a felindult költő férj édes mosollyal jutalmazta neje gyöngédségét és így szólt hozzá: „Egyedüli enyhülés a te szerető szíved vonzalma lehet az én hazafiúi fájdalmaimban.”
    Nem ok nélkül írja tehát Tompa Mihály:

„Ti a költő dalán csak elmulattok;
Szép nektek az, csillogó ékszer, bársony;
Ha tudnátok, hogy a dalnok szivéből,
Mint támad az fájdalmas éjszakákon!

    Második gyermekének születése, kinek az anyai szeretet Mihály nevet adott – az elsőnek Tompa adta a Zoltán nevet –, vidámabbá teszi a hamvai paplakot s a költő férj és apa csendes örömű lelke valami kellemetes hangon szólal meg 1857-ben „Május első napján”.

    „Igazán ma nyolc éve már, s midőn
Kezed, szived életemnek kincse lőn!?
Úgy elillant nem is véltem, - indha véleményt
Egy jó tündér átrepült vőn az időn!

.    .    .    .    .    .    .
Azt a mézet, mit fukaran nyújt az élet:
Százszorozva izli ajkam általad!

Kellemidben nincsen semmi veszteség,
Vagy szemem csal, a mely vele eltelők?

Néha, néha megrendül e kis sziget,
De a szélvész amikép jött, elsiet;

Hol kis bátyja halma látszik: fiunk játszik…
Mást adott, ki elvevé az egyiket!

A mit ködben rejtve láttam hajdanában:
Mind megértem, - az én álmam mid betölt!

Csak tovább is, csak sokáig így legyen!
Szelíd holdam, vezérj át az életen!
Hogy majd annak késő végén rátok nézvén:
Boldog álom fogja be az én szemem!

    E boldogság azonban nem sokáig tartott. Néhány év múlva másodízben is elrabolta a végzet apai szeretetének osztályosát, s ezáltal a költő kedélye még borúsabb s lírája még bánatosabbá vált. S valóságos miltoni fájdalommal mereng a kedvesek sírhalma mellett s adózik elfelejthetetlen emlékezetüknek.
    Fönséges elégiai nyugalommal zengi:

„Gyakran sirod hantját, virágit
Öntözve, kedves kis fiam!
Vagy ülve bús szivvel fölötte
Az est késő óráiban:

Elgondolom, mint játszadoztál
Egykor zajonva térdemen,
Elgondolom, mily rosz magadnak
A bús üregben oda len!

Várj, nem sokál ketten leszünk ott,
Sírod választom nyughelyül - -”
- De oh! Akkor szegény anyácskád
Hogy marad itt fen egyedül!?”

    Mélyebb sebeket nem gyógyított női gyöngéd kéz soha, mint aminők a Tompáéi voltak; ahogy tapintatosabban nem gyógyíthat női kéz, mint a Zsoldos Emiliáé, arra nézve a költő „Oh hölgyem” című költeménye is bizonyság. Három képecskében jellemzi itt nejének nyájas részvétét, gyöngédségét és bizodalmát. Azt mondja:

1. Ha lelkem mint a tenger háborog,
    .    .    .    .    .    .
Óh hölgyem! Lelked lelkem viharát
Megérzi, - s bút, zajt hiven átveszen…
S borús könycsep hullámozik szemed, -
E nyájasan kéklő tengerszemen!

2. Ha önterhét nem birja bánatom:
    .    .    .    .    .    
Óh hölgyem! Életem szép napja te!
Mosolygásod szelid sugáritul
A bánat is ragyog, - s könyűiben
Remény s enyhület szivárványra gyul.

3. Ha lelkem a sötét jövőbe néz:
    .    .    .    .    .
Oh hölgyem! Csüggedt lelkem boldogabb
Idők reményével karoljad át,
Mikép a repkény zölden folyja be
Az ő kápolna ingatag falát!”

    A nejéért élő-haló, a soha nem ernyedő hű ragaszkodás s a szerelmi boldogság enyhe, méla hangulatát lehelik: Távolból, Tavaszkor, Itthon vagyok, Jöszte kedves, Hűség, Nyári estén, Nálad nélkül, Ne hagyj még itt, Ha… Utolsó verseim   című elégiái és ódai költeményei.
    Nőmnek  című merengő költeményében, melyben a remények mintegy visszafordultak már és emlékezetessé váltak, még mindig teremtő elmével, dús poétai érrel, alkotó természettel s művészi nyugalommal szól, s az „ Olaj-ág” című olvasó és imádságos könyvét ajánlva általa nejének, a többi közt búcsúzóul, végelismerésül azt mondja:

„Tűrj s légy erős, minő Te lenni tudsz,
Ki könnyűvé teszed a nehezet;

Kínom súlyával ez örvény fölött
Mi tart fenn engem? Lelked s kis kezed!
Áldás reá! – De légy tengyámod is,
Tartson fel a hit, bizalom s erély;
Nem léssz magad, - kisér, óv szellemem,
S Isten veled marad: - ne félj, ne félj!

    Tompa e költészete meggyőz afelől, hogy az elégiai alak, mely a görögöknél és rómaiaknál is annyira kedvelt faj volt, nem kevésbé kedvezett Tompa hajlamainak. S nemcsak annyiban kedvezett, amennyiben alkalma nyílt mindazokat az elemeket egybeolvasztania, melyek lelkében, mint emberben és papban megvoltak; hanem azért is, mivel az elégiai alak a bővebb beszédre, az áradozásra is inkább alkalmas. Erre késztette lírai érzületének dúsgazdag volta, ama pedig hivatalából folyt. Mert mondjon bárki mást,az mindig igaz marad, hogy az állás nyomokat vés az ember lelkületére, s azt a szellem nyilatkozatai is magukon viselik.
    Tompa szelíd elégikus költeményeinek alig van párjuk a felfogás finomságát, a nyelv erejét és kellemes voltát tekintve; sőt vannak olyanok is, melyek a vihar hathatós szavaival mennydörögnek. „Mikor majd eljön az idő, A sólyom, A távoló után, Özvegy gólya, Pacsirta-dal, A puszpánghoz, A repkény, A tél, Halmon állok, Kerényi Frigyeshez, - mind jeles művek, többé-kevésbé vegyülve másnemű elemekkel. Ez utóbbiról kellő méltatással ír »Az elégiáról« című koszorúzott pályaművében Aigner Lajos.
    Allegóriái közül némelyek Zrínyi Ilonát tartják a legkitűnőbbnek; de ebben tévedés van. Zrínyi Ilona nem valami kiváló költemény; a figyelmet azonban megérdemli egyrészt tárgyánál fogva, melyet költőink Szécsi Mária mellett nem eléggé méltányos figyelemben részesítettek; másrészről pedig azért, mivel Liszti báró „Mohácsi veszedelem” című eposzának versformája van benne jól alkalmazottan fölelevenítve.
    Kétség kívül igaz, hogy a költői művészet szószék volt Tompára nézve s allegóriái által mint egy nagy tanító járt a szenvedő hazában szerteszét és sok kétkedést eloszlatott, sok csüggedést megszüntetett, sok alvó szemét fölébresztett s égre sok élő nézetet megigazított, kifejtett. „A szent küszöb, A pipishez, Pusztuló erdő, Télben, Régi történet, A tűz, 1859-re, A fogoly, A testvérek, Megtérő, Sámson, Héber legenda, A jövevény, A sebzett szarvas, Ikarus, A gyászoló, A vihar, a kisértő, Terebélyes nagy fa, Téli reggelen, A folyam, A vándor, Herodes, A palota helyén, A gályarab fohásza, A titkos beteg, Bérc és lapály, A hajó, A madarak módjára és Uj Simeon – egy-egy nevezetes mozzanatot örökítettek meg a magyar nemzet szomorú életéből. S az utókornak egyik szép feladata, hogy ez ige hirdetőgondolatait feldolgozza, kibúvárolván azokból az örökbecsű közös igazságokat.
    Álljon itt ily kísérletül a öltő „Uj Simeon”-ja.
    Az e költemény allegorikus tartalmát képező esemény az új szövetség könyvében Lukács evangelistánál van elbeszélve. Abból tudjuk, hogy Jézus születése idejében egy Simeon nevű, kiválóan istenfélő ember élt Jeruzsálemben, akinek Isten kinyilvánítá, hogy mindaddig meg nem hal, míglen meg nem látják szemei a megígért Messiást. S midőn évek múlva betelt az ígéret, az agg Simeon ajkáról az örömnek ama nevezetes igéi hangzottak el: Uram, bocsásd el most már a te szolgádat békességgel, a te szent beszéded szerint, mert látták szemein a dicső Idvezítőt, kit nekünk adott bölcsességed minden népeknek szemei előtt!
    A nemzet ihletett dalnoka e kis történetet választá ki az 1862. év elején, hogy kifejezze a szabadság után vágyó lelkének folyton folyvást izgató gondolatjait. Sejtő lélekkel új élet, új történetek, új korszak után sóvárog, mely fordulópontot képezzen a magyar nemzet életében. Új Simeon gyanánt áll elénkbe a költő, vagyis mivel hogy ő a haza és a haza fiainak a nevében szokott szólani – a nemzet; s amiért szíve epedez a várva várt Messiás – a nemzet szabadsága.
    Valóban a fenség sajátságaival, a szív legmélyebb érzeményeivel s a philosophi éles elme finom jellegeivel bírnak azon kifejezések, melyekkel e költeményben a szabadság jelentőségét, kipótolhatatlanságát, szentségét ecseteli a költő. Mintegy előtte látjuk a történelem nyitott nagy könyvét, melynek betűi, mint megannyi szemek, a múltba és jövőbe néznek. Ezek által látja képzelme a leölt hullák ezreit, ajkukon az égi szent szabadság mosolyával; látja az özvegyek és árvák földig gyászba öltözött alakjait, s hallja a zsarnokság szolgaláncai által szorított hű honfiak átkozódását. Szomorú idők gyászos eseményei ezek! De a kétségbeesés ezen Bábelében hall egy szent szózatot is, melynek szelíd zengzetére leoldódnak a rút rabbilincsek, békességes imává lágyulnak az özvegyek és árvák jajgatásai, amelynek égi hatása alatt a kiömlött drága vércseppekből az édes anyaföld szabadságbimbókat növel, és a halottnak tartott nemzet dermesztő álmaiból új erővel új életre kelvén, felhangzik a győzelem hymnusa.
    És e szelíd, szent szózat a szabadság angyalainak karéneke volt. Olyan ez, mint ama csillag, mely a megváltás Betleheme felé vezérle.

„Az új évet megértem ismét…
Nem vittek el bú, kor, bajok!”

    Úgy látszik, egymáshoz vannak forrva: Simeon élete és a szabadság. Ennek vágya köti a földhöz egyedül. Ezt jelzi az egész költemény. S ha az a szabadságvágy, mely e költeményt oly hatásossá teszi egy heves vérű ifjú szájába volna adva, ki már vérmérsékleténél fogva is könnyen lelkesülhet: az nem hatna oly általánosan. Gyújtana talán, de e lángnak nem maradna parazsa; behatolna talán a szívbe, e ott nem hagyna mélyebb nyomokat. Így azonban a fehér hajú, redős orcájú, remegő agg reménykedése, hő ragaszkodása a szabadság várva-várt pillanatához, megragad és erős izgatottságba hoz mindnyájunkat.

„Ha most meghalnék el nem érve,
Mit szívem oly buzgón remélt;
Nem tartanám hosszabbnak éltem,
Mint egy kimuló kisdedét!”

    E sorok után mintha  pausát tartana a külső, hogy a néma csend után a következő akkord annál meglepőbb legyen. Megállapodik s tűnődve monologizál:

„Mért függök e zajos világom?
Mikor csend s béke lesz amott…
Mit várhatok még életemtől?”

    E pár sorban a mélységes bánatú költő alanyi nyilatkozata foglaltatik, ki a megunt terhes élet iszonyú kínjai között csupán csak abban az egyben talál vigasztalást, hogy talán már – nem messze van a sír. – Kérdései által két világot idéz maga elé. Egyikben: zaj, sivárság és keserűség, másikban azonban: csend és nyugtató béke balzsama van. Közöttük könnyű a választás! De a költő mégsem úgy választ, mint mi várnók. Nem a csend és örök béke hazája hanem a zajos, e rég megunt világ kell neki.

    „Azt a napot várom, csak azt!…”

    Kíváncsiságunk és főleg lelkesültségünk lesni látszik a szavakat, hogy ama fenséges világ képéből hacsak néhány vonást is lássunk, mely miatt még maradni vágy Uj Simeon képében a költő. De ő nem elégíti ki a felcsigázott várakozást; majdnem kitérőleg csak annyit mond:

    „Szép, szép leend az, sok hasonlót
Nem szülnek évek, századok.”

    Igaz ugyan, hogy e kélt sorban ama szép napról van annyi mondva, amennyi versszakok festésével is fölér; de az előzmények után,mintha kérdeznünk lehetne, miért e rövidség? Miért nem szólt többet a költő ama rég várt fényes napról? Talán a politikai viszonyok miatt vélte szükségesnek a költő bölcsessége a hallgatást?
    Vagy költészeti szépítő elemet óhajtott ez által is alkalmazni? Kétség kívül praetenitiót használt a költő. Azt akarta, hogy a mellőzgetve, érintgetve lefestett nap nagyszerűsége annál magasztosabb, mert képzelmünk által alkotott, fényben tündököljék. Lelkére, öntudatára mutat a költő, mint ahová vése van az a szép nap képe, s mely kíséri őt mindenhová, és ébren és aludva vele vagyon.

„Rá gondolék magányom csendén,
S ha örvény nyilt hajóm alatt;
Rá a börtön fojtó legében,
És bujdokolva mint a vad.

Heves csatákban azt kerestem
A por- s füstben szakadt derűn,
Hulló vérem- s muló napomra
Miatta néztem keserűn.”

    E sorokban a költő életéből vett adatok vannak elmondva minden szépítés és nagyítás nélkül. A következő sorokban pedig:

„Sokszor véltem, hogy messze van még,
Sokszor hittem, hogy már közel -”

a nemzet sóvárgó és hányatott helyzete van festve. Ez idézet szintén bizonyítékul szolgál arra nézve, ha ugyan ilyennek a bizonyítása szükség volna, hogy mennyire együtt érzett Tompa a nemzettel, s hogy mennyire bírta azonossá tenni egész lelki életét a nemzet óhajtásaival és reményeivel.
    A költemény következő soraiban mintegy végpillantást vet a költő megfutott életpályájára, mely annyira göröngyös, búval és gonddal teljes volt. S amilyen az most is: aggodalmas és nyugtalan. És mégis azt mondja magáról:

„De boldogabb, mint annyi sok,
Kiknek tört hittel kelle délben
A koporsóba szállniok.”

Tehát ő szerencsésebb, mivel ő még él s neki hite, reménysége lehet a boldogabb jövő iránt. És az ő lelke prófétai lelkesültséggel és ihlettséggel sejti, érzi, vallja, hogy a szabadság napja közeledik. Vidul a határ, nem lesz száraz ág többé, nem lesz csüggedt madár sehol. A testvér a testvért szereti, a fiú hálás a jó szülő iránt. Jön, jön a szelíd Messiás, s dicső megérkeztével:

„Izmam gyors lesz, vérem meleg;
Kézen fognak, kik koszorúsan
S dalolva körben lejtenek;
Az életnek rozsdája: a gond,
Kor, kétség, bánat egy se bánt!
E várt napon lelkem utószor
Cseng, villog fényes kard gyanánt!”

    Hol van e sorokban az agg ember? Hogy átváltoztatta, mennyire ifjúvá teremtette a várva-várt szabadság megérkeztének édes érzete!

„Hallélujah! Hallélujah!”

zeng, zeng a győzedelmi ének. A remény teljesül, az új idő szellemét megérzett Simeon távozni készül

„Elég, elég lesz… vén szolgádat
Bocsásd el akkor Istenem!”

    A kép teljes, a hasonlat hézagtalan, az allegória megoldást és befejezést nyert.
    Tompa irodalmi működésének természetes, hogy olvasván, javítson, kifejlődését allegóriáiban érte el, s szellemének, őt mint írót véve, fő jellemvonása: a bánatos merengés mindvégig fokozódott.
    Allegóriáiban és ez időben írt dalaiban az élénk, a megtisztult hazaszeretet s az elkeseredett honfi mély fájdalma nyilatkozik, amint hazája sebei felett áll. Az emelkedett dalnok a múlt idők nagyságának öntudatos érzetében, a bekövetkezett süllyedés szégyenében és a jövő biztató reményében találja táplálékát.
    Néha-néha gúnyolódott lírai költeményeiben, de ekkor többnyire a fölszínen maradt: a szégyen küljeleinél, az idegen öltözéknél, a bosszantó szokásoknál és ferdeségeknél, anélkül, hogy a megérintésnél beljebb, a személy belső hibáira vinné a támadást.
    Rá is illik az a jellemzés, mit Pákh Albert sírköve hirdet:

„Szenvedt s panasz helyett tréfálva vágott;
De gúnyszavát megcáfolá szive
S a fáklya, melyet ind elül vive,
Nem szórt tüzet, csupán világosságot.”

    Borongó, fájó érzelem ömlik el legtöbbnyire azon költeményein is, melyeknek írásához egészbe a természettől nyeri ihletését. Ábrándos természetszeretete, mely az őszre nézve a gyermetegség szelíd ragaszkodásáig, az ártatlanság édenéig finomul, bámulatra gerjesztő és különösen érthetetlen azok előtt, kik Schillerrel abban a nézetben vannak, hogy a görög istenekkel a költészet is elröppent a természetből.
    E véleményre azonban Tompára vonatkoztathatólag is igen találóan megfelelt Greguss Gyula, időn így szól: (Kisfaludy-Társaság évlapja, új folyam IV. köt. 562. l.): „Hogy a természet szépségei gyönyörre, a teremtés csodái a teremtő imádására ragadjanak: a természet törvényeinek ismeretére éppen nincs szükség. Sőt úgy látszik, csak megháborít, ha nem osztatlan lélekkel engedjük át magunkat a benyomásnak s figyelmünket a tünemények elemzésében szétforgácsoljuk. A szépséget kiérezzük itt is, habár nem is tudunk számot adni e hatás alapjáról; a törvényességet, az észszerűséget megsejtjük, habár nincs is tudomásunk felőle. De nem így vagyunk-e a művész alkotásaival is? És mégis, ha a szépművet elemezni kezdjük, ha lassan-lassan kiösmergetjük a törvényes kapcsolatot, mely egyes részeit szép rendben egy egésszé fűzi, ha mindinkább földereng a terv, mely szerint a mű készült: nem fokozzuk-e, nem nemesítjük-e ezáltal tetemesen élvezetünket? Amit az emberek remek művei megbírnak, azt bizonyára a művek legremekebbje, a teremtés is megbírja. A természetnek nincs oka félni a boncoló kritikától. Ne tartsunk tőle, hogy elemzés közben levedlik szépsége. Minden kutatás mellett marad még benne titokzatos végtelen sok.”
    Tompa rendkívüli természet-szeretete, naiv ragaszkodása íme, ez idézett sorokban is erőteljes magyarázatra talál. Endrődi Sándorban pedig védőre lel akkor, midőn „A  zűrzavarban” című értekezésében gúnyos hangon így nyilatkozik: „Többé nem vagyunk naivok, nem vagyunk gyermekek! Bölcselkedünk a korral! Bevisszük a valóságot a költészetbe, a valóságot fanyarságával, gépeivel, tudományával, gazdászatával és börzejátékaival. Szegény Tompa! Ő még virágregéket tudott költeni!”
    Ha igaz az, mit annyiszor ismételtünk, hogy Tompa élete a megpróbáltatás nehéz iskolája volt, s hogy világfájdalomtól zaklatott kedélye, rhapsodikus nyilatkozatai nem divatos affectatió szertelenségei voltak: úgy T. a hű hitves szeretetén kívül nem nyerhetett egyébben enyhülést, mintha a természet játszi ölébe menekül, s szentimentális hangulatát a természet ecsetelésének naivságával egyesíti.
    „Oh természet! Édes, gyöngéd anyám!” sóhajtja szíve mélyéből a költő, s a ragaszkodásra nézve nekünk csak az a nyilatkozatunk lehet Bessenyei szép szavaival: „Várja boldogságod, mosolyog szemedke, Felemel a porbúl, virit kebeledbe.”
    Tompa költészete itt is az érzelem, a buzgó vallásosság s a romlatlan kedély hangján szól a szívhez, mely egyszerűségében annál mélyebb hatást szül. Emellett úgy találjuk, hogy Tompa az a költészetben, ami az életben, az a szószéken, ami családja körében, az a természetben, ami barátjai között, haldokló mellett, arany lakodalmon avagy árverésen. De néha nagyon is akarja erkölcsi elveit megismertetni és kedvessé tenni, s ebből itt-ott erőlködés következik és vétség az egyszerűség ellen. Amelyet pedig, hogy mennyire szeme előtt tartott, számtalan javítása eléggé igazol.
    Szükségesnek tartotta és jó néven vette az illetékes kritikát: s ha kiérzett az ő költészetére vonatkozó bíráló sorokból, hogy írója valóban foglalkozott azokkal a költeményekkel, melyekről írni vágyott; s hacsak némileg is megközelíté az ő költői működésének forrását, irányát és céljait, s kitűnt, hogy érdeklődése igazi: úgy Tompa a legszigorúbb ítéletet is nagy figyelemre méltatta, magában meghányta-vetette, s nem ritkán alkalmazkodott hozzá. A „nyilas embert”, ki a „Pesti Röpívek”-ben oly Tell Vilmos-féle ügyességgel lövöldözte a mélyreható kritika ama hegyes nyílvesszőit, melyekből esetleg neki is jutott, már akkor sokra becsülte, tisztelte és szerette, mielőtt tudta volna, hogy az Gyulai Pál. Később pedig testvérileg ragaszkodott hozzá és rendszeres bírálatát nagy örömmel fogadván, költeményeinek újabb kiadásánál több helyen alkalmazta meggyőző ítéletét.
    Az a rövidke bírálat azonban mely a „Protestans egyházi és iskolai lap 1867. évi folyamának 14. számában jelent meg, s mely a T.  legújabb (VI. kötet) költeményeire vonatkozott, nagyon érzékeny kedélyének igen fájt.
    Az említett lap tudós szerkesztőjének, a Tompa Mihály halhatatlan érdemeit tiszteletteljes baráti kegyeletben tartó férfiúnak buzgó érdeklődéséből folyólag szerencsések vagyunk a költő ez ügyre vonatkozó leveleit közölhetni. A magánszemély szerepeltetése ez alkalommal teljesen indokolt, mivel hogy ezáltal még tisztább fényben fogjuk látni a közszemélyt. Meggyőződünk afelől, hogy ily szerényen kicsinynek tartotta ő magát a nemzet ünnepelt költőihez mérten; mily hamar háttérbe szorította, kiengesztelte, elfeledte, mint költő, a tapintatlan, a korához ér tekintélyéhez éppen nem illő nyilatkozatokat, ha lelkében a szeretet húrjait érinté a baráti kéz, s végre, hogy ily megdöbbentőleg összezúzta idegeit az a lázas izgatottság, melynek életölő hatása alatt hazafiúi és családi életére vonatkozó költeményeit teremté.
    A „Prot. s egyh. L apok” szóban levő ismertetése így hangzik: „Ki nem ismerné tompa Mihályt a nemzet egyik legkedvencebb költőjét, kinek művei sok időkig fogják hirdeti szerzőjük nemzeties költői tehetségét. Vörösmarty művészetével, Petőfi lángelméjével talán jóval felülhaladja Tompát. De népünk körében előforduló mindennapi eseménykék kedves, egyszerű és mégis annyira megragadó ecsetelésében alig hisszük, hogy valaki felülmúlná őt. Az ötvenes évek elején nem nyomtatásban ugyan, hanem csak kéziratban közkézen forogtak olyan költemények, melyek részint célzólag, allegóriailag, részint szókimondva, természethűen a nemzet akkori leigázott helyzetét élénk színekkel ecsetelék. Akkor még legnagyobb része azoknak, kik e költeményeket olvasták, nem tudta, ki írta azokat, de azt nyíltan, vagy ha nem lehetett titkon, mindenki bevallotta, hogy a bennök nyilatkozó gondolatok, saját agyának gondolatai, s a bennök rejlő érzelmek, saját szívéből vannak véve. E költemények közől is bent foglaltatik nehány e gyűjteményben, ilyen pl. »A gólyához« írott vers. E gyűjteményt mindenkinek, de különösen hölgyeinknek ajánljuk.”
    Látszik, hogy ezek a sorok nem akarhattak a komoly bírálat igényeivel föllépni. Íróját sem meggyőződés nem vezethette, sem arra nem gondolt, hogy vajon kielégíthetik-e azok a költőt, avagy hathatnak-e a közönségre?
    Szólni akart egyszerűen Tompa e legújabba megjelent költeményeiről. S ez bejutott a nagy gonddal szerkesztett lapba a figyelmes szerkesztő tudta nélkül. Tudta nélkül, mivel szépreményű fia,  a húsz éves, de az irodalom terén már ismert László ekkor halt meg.
    Tompa nem is sejtvén, hogy az eleven figyelmű Ballagi Mórnak mily vihar dúl atyai kebelében, azonnal így írt:
    „Édes barátom! A bámulat fogott el s beteg idegeim izgatottságot kaptak, midőn lapod 14. számában poétai egyéniségem s költeményeim bemutatását olvastam. Mi ez? Ártatlan, jó képpel s naiv hangon adott méltatlankodás és kicsinylés. Nem értem: Mivel érdemlettem?

    Már magában az: hogy erővel Vörösmarty s Petőfi mellé vonszol: rosz indúlat; Isten, világ tudja, hogy azokkal én nem mérkőzhetem, mi szükség van tehát annak emlegetésére?
    Aztán az a hang: hogy én csak mindennapi eseménykék  (az a kedves diminiiituvum!) kedves ecsetelője, azaz a  csecsemők poetája  vagyok (kit a kritika nem rég a 17 év költőjének mondott ki), felelj meg reá: mi ez? Micsoda hang ez?
    Én nem vágyódom, kivált most már nyomorult életem végén dicséretre; de jól érzem, hogy kicsinylésre, fitymálásra sem vagyok érdemes. S íme a prot. lap, a prot. papot, a prot. író és barát a prot. költőt ily szépen mutatja be!
    Édes barátom! Igen kérlek: hozd helyre ahogy tudod, mert kénytelen leszek az irodalmi közvéleményre hivatkozva, ha botrány lesz is, elégtételt venni.
    Isten áldjon meg! Őszinte barátod – Tompa Mihály.”
    E levélben, melynek nincs kiírva a kelete, de amely 1867. ápr. 10-12-ike körül volt írva, Tompa bizonyára nem akart mást, minthogy a félreértés helyreigazíttassék.
    April 15-én azonban mély részvéttel hirdeték a lapok a Ballagi László halálát. S ez úton Tompa is értesülvén a különösen gyászos esemény felől, jól esetet lelkének, ha vigasztalására lehet barátjának. Felejté a vett sérelmet és így ír:
    „Kedves barátom! Magam is kínos szenvedések közt s a véghez közelítve, őszinte részvétemet nyilvánítom azon nagy csapás felett, mely ért. Nem merek vigasztalódásról beszélni; de óhajtom, hogy adjon Isten erőt a fájdalom terhének viselésére, s pótolja ki veszteségedet többi szeretett magzatodban.
    Hanva, apr. 19. 1867., őszinte barátod – Tompa Mihály.”
    Ballagi Mór nagy fájdalmai között sem felejtkezett meg a Tompa leveléről, s fia temetése után csakhamar válaszolt arra. E levelet apr l19-én avagy 20-án vevén kezében Tompa Mihály, azonnal küldi a következő, igen nagy jelentőségű sorait.
    „Kedves, szenvedő barátom!
    Nem tudom leírni a megilletődést, haragot és szégyent, melyet leveled vételekor éreztem. Micsoda képtelen gonosz játéka a sorsnak, akkor íratni velem Hozzád, midőn ravatalon fekszik kedves gyermeked! íratni, fatumodhoz mérve, - ostoba, haszontalan dologban! Az Isten áldjon meg, feledd el az egészet, hiszen a dolog ily gyalázatos elferdítése, a gonosz sors dolga. Mondott volna lapod rólam bármit, csak ne ért volna ez iszonyú csapás, vagy csak ne írtam volna!
    Hanem ilyen vagyok én! A halál révén levő ember! Ingerültség, izgatottság rohan meg miden kicsiségre. A példa mutatja.
    Ne adj nekem semmi elégtételt, más bírálatot, semmit, csak azt hidd: hogy a csudálatos véletlen nekem  igen fáj. 
    Elhiheted pedig, mert a  bizottság kezeid közt van eddig . Levelem, résztvevő  levelem , melyet, hogy írtam hálát adok Istennek. Olvasván ugyanis a lapokban családi szerencsétlenségedet.  Rögön  elfeledve minden szamárságot, mint embertársad s igaz barátod írtam. Igen kérlek: még fájdalmadban is hasonlítsd egybe a két levél datumát, posta bélyegzését s lásd meg: hogy igazat beszélek. Azt is bámulom: hogy jelen állapotodban képes voltál s érdemesnek tartád válaszolni oly nagy változásban, ily pici dologra nézve.
    Isten gyógyítsa sebedet. Szivéből óhajtja résztvevő s igaz barátod, Hanván, ápr. 20. 1867. Tompa Mihály.”
    Az a bírálat, melyet válaszában Ballagi Mór említhetett, Tompa verseit illetőleg csakugyan megjelent a Prot. egyh. És isk. lap. 16. számában ápr. 21-én a Dömötör János tollából.
    Dömötör már előbb fölkeltette a Tompa figyelmét, mert kérdezősködött utána. Nevezetesen így ír ez ügybe Ballagihoz:
    „Tisztelt kedves barátom:
    Míg ti a nagy világ zajában s furcsa dicsőségében úsztok: mi is megvagyunk itt a provincián úgy a hogy. Én már két év óta beteg vagyok; szívtágolásban kell elvesznem, mi ha csakugyan történnie kell, bár történnék meg már mentül előbb; mert se élni, se halni: furcsa mulatság.
    Kérésem hozzád ez: a prot. lap 10. számában ír valaki  D ö m ö t ö r  név alatt. Ki ez? Elárulhatod, mert legkisebb bajam sincs vele. Tehát légy szives nevét, cimét lakását s az utolsó postát értésemre adni.
    Isten óvjon s áldjon meg, pompás aranygalaskát készítő szép, kedves leányoddal.
    Hamva 1867. marc. 16.”
    Ugyanez év april 25-én Dömötörhöz is írt egy levelet, amely szintén szoros összefüggésben van a fentebb ismertetett üggyel s nem kevésbé jellemző is lévén nagy költőre és a szerény emberre nézve, azt egész terjedelmében átvesszük „Dömötör János munkái”-ból.
    „Tisztelt uram!
    Én hajlott korú ember vagyok, közelebb az 50-, mint a 40-hez. Két évvel ezelőtt a nyavalyák egyik legborzasztóbbika a  szivtágulás  lepett meg s azóta folyvást iszonyúan kínoz, nem engedve sem élni, sem halni. Él van tőlem a munka, az öröm s minden, mi az életet teszi, véve; kötelességemet nem vihetem, hivatásomnak, szenvedélyemnek nem élhetek,enyéimet nem boldogíthatom, a társadalomnak meghaltam; nem vagyok semmi, senki, csak árny és rom a múltból, élő-hulla, mely eszmél, gondolkodik s érez. Ilyen állapotban nemigen bánthat s bánt a  h i u s á g, örömet, érdekeltséget alig költhet valami; míg ellenben minden csekélység fölindulást és rohamos kitöréseket szül. Csaknem ellentmondás, de úgy van.
    A protestans lap minapi egyik számában  legujabb költeményeim  s egy füst alatt költői egyéniségem bemutatása áll nehány sorban. Elolvasván indulatba jöttem a  h a n g  miatt, melyen a cikk szólt. Első felhevülésemben írtam s talán elég vastagon, Ballaginak. Említém: hogy Vörösmarty s Petőfi mellé történt erőszakos vonszoltatásom s fejeink összeütése: hogy én  kisebb  vagyok, mint ők, de hiszen ezt Isten, világ tudja, magam legjobban érzem, mi szükség tehát oly igazságot vitatni, melyet senki se ostromol? Aztán tisztelet, becsület, de omnis comparatio odiosa . Mérjenek engem saját réfemmel. Továbbá írtam: hogy én magasztalást nem várok, de a fitymálást, kisebbítést, mely nyilatkozik az ilyen kifejezésben: „Tompa a mindennapi eseménykék ügyes és kedves ecsetelője”, nem érdemlem. Furcsa is az: midőn 20 éves irodalmi pályám egész értékét és súlyát ama kitételbe szorítja kegyes bírálóm.  Ugy, a kisverselgetők , X és Y bácsik, az  ovodák  poétái felől lehet beszélni, de magamforma vén legényről aligha. (Ime itt is a sors gúnyolódása: akkor kellett mindezeknek történni, midőn szegény B. barátom fiának ravatala felett virrasztott, nagyon sajnáltam és sajnálom a dolgot!) - - Ballagi, maga is elismervén kifakadásom igazságos voltát, válaszában mondá: hogy a jövő számok egyikében  Dömötörtől méltányosabb ismertetés leend. Gondoltam bosszankodva:  ez mézes madzag akar lenni ! Majd mondanak nehány émelygős szót. Hogy  vakulj magyar! A cikk megjelent, alig mertem hozzányúlni, végre mégis átolvastam. Örülök, hogy csalódtam. Az, ki csupán a múlt héti bántalmat akarja mondva csinált iratában elfeledtetni az illetővel: nem beszélhet így. Kegyed engem  ösmér; ösmernie  kell  régóta. – Ezt már elébb, midőn a predikációkról volt szó láttam, s kérdést intéztem Ballagi- s Szász Károlyhoz: hogy kicsoda az a  Dömötör? Kicsoda: ki mint Szász régebben, felösmérte nálam, mi egész életemben, beszédemben s irataimban látható – a jó szemünek t. i. – mire büszke voltam, mit bálványoztam: az  egyszerűséget? Ez jól esett, mert ritkán vagy alig tapasztaltam hasonlót. Én hallgatóimnak így beszéltem:  szeretett hiveim, a jó Isten felhozta a fényes napot, mely sugarával életet, áldást s örömet hint a  földre; az éj elmult, reggel van; jertek imádkozzunk s munkálkodjunk!  Nem hallotta meg senki. Segédem agy a legatus így szólt: az éjnek koromsötét arcu réme rohanva tűnt el a korány bűbájos tündére előtt, ki fénykoszorúzott dicső homlokával, sugár fürteivel, ajkának bíbor mosolyával kelet trónján megjelent  s a hallgatóság nagy – kivált női – része, magán kívül volt. Mosolyogtam s nem bántam, maradván tovább is a régi.

    Most Kegyed verseimet s költői egyéniségemet mutatta be, minek következtében veszi soraimat. Talán nem mondható: hogy  Tompa, birálójának levelet ir, melyben a szép szóért  (vulgo: dicséret) hálálkodik. Ez igaztalanság lenne. Én a dicséretet (nevezzük így), mellyel Kecsed mind régebben a predikációkra, mind most verseimre nézve rólam szól, bár tudom, hogy részéről egészen  őszintén van mondva,  el se fogalom s nem hiszem : annak oka Kecsed   jóidulatú előszeretete   irántam, mely befogta szemét s elcsábította.
    De el kell ösmérnem (és sajnálom érte Kegyedet) azon sok fáradságot, megfigyelést, mellyel verseimet forgatta; mert nyíltan, őszintén szólva: hogy így ujjal mutathasson azon sokszor elburkolt eszmékre, melyeket én írás közben faggattam, forgattam; hogy így  megértsen, érezze, mit én  akartam: arra nézve figyelmesen kellett olvasnia verseimet. Az ilyen dolog nagy ritkaság, sőt több a mi irodalmi világunkban s bírálóinknál, kik úgy futnak el a munkák felett, mint a vízi pók a tó színén. Vegye Kegyed szíves kézszorításomat az idővesztés- és fáradságért verseim körül; vegye úgy, mint férfinak adni s fogadni kell.
Ezek után, kérem adja át szegény csapásért barátom – Ballaginak meleg üdvözletemet; s hogy feledje az egész critikai históriát. Kegyedet pedig áldja s tartsa meg Isten, hogy érje azon szép jövőt, melyet pesti levelek írói jósoltak előttem. Tartson meg szíves indulataiban ezutánra is!

    Hanva, ápril 25. 1867.
    őszinte tisztelője
T o m p a  M i h á l y.

*

    Láttuk az eseményeket, melyeket Tompa Mihály kivonatos élettörténetének nevezhetünk. Láttuk ennek kapcsában,miként hatott szellemével az egyetemesre, s tisztán áll előttünk, mennyire képviselője ő kora szellemének. Most már semmi sem akadályozza ítéletünket arra nézve, hogy Tompa Mihályban azon szellemi alakok egyikét tekintsük, kiket a történelem nagyoknak nevez. „Át kell látnunk – mondja Névy László a »Figyelő« 1874. január 18-iki számában –, hogy Tompa Mihály nemcsak hír szerint, hanem valóban nagy költő, egy azon tiszteletre méltó alakok közül, kik egy kor eszméinek letéteményeseiként, szívök és szellemök tárházából drága kincseket osztanak szét társaik közt, megmaradókat a sors viszályai közt is.” Hadd juttassa tehát eszünkbe Tompa Mihály Barcsay Ábrahámnak következő szavait: „Ide siessetek! Borostyánt szedjetek, koszorút kössetek!”
    Hátra van még, hogy említést tegyünk azon megtisztelő nyilatkozatok és mozzanatokról, melyek a költő érdemeinek elismeréseiül a költő életében és halála után tétettek.
    Kevés jutott ugyan tudomásunkra, de azokat a legbuzgóbb törekvéssel igyekszünk felsorolni.
    Az 1859. év tavaszán a Tiszán inneni egyházkerület Miskolcon tartott nevezetes gyűlése alkalmával Kazinczy Gábor, kiről „Az én kortársaim” cím alatt Jókai Mór azt írja, hogy „mindenkit elragadott gyönyörű szellemdús beszédével”, e szavakkal emelte poharát Tompa Mihályra: „Tompa Mihály napsugarakból szövi gondolatát szelíd hold fényénél.”
    A nagyszellemű író, a virágos és velős beszédű szónok kevés, de sokatmondó szóval jellemezte a nagyon kedves költőt. Nagyszerű költői működését, a napsugarakból való gondolatszövést, olyannak tartja, mint a nap hatását, mely derületet idéz elő, melegít, virágokat fejt ki, gyümölcsöt érlel, jelenléte, szereplése határtalanul kedves és hasznos hatású nemcsak kis téren, hanem messze terjeszkedve is. És mindezt a költői szellemet T. oly szelídséggel és szerénységgel használta fel a haza és emberiség javára, mely szerint valóban igen találóan nem mondatott egyebet Kazinczy, minthogy T. költői működése „a szerény hold fényénél” történik.

    Ugyancsak az 1850. esztendőben, október 27-én tartatott Miskolcon a nagy hírű Kazinczy-ünnepély. Ennek tulajdonképpeni fő pontja az a jelenet volt, midőn Molnár György színházigazgató Kazinczy szobra előtt elszavalta  Tompa „Kazinczy Ferenc emlékezetére” írott, s az Akadémia által megkoszorúzott ódáját. A költő személyesen is jelenlevén, tanúja volt azon osztatlan lelkesedésnek, melyet költeménye előidézett, s amely egyszersmind hangos méltatása volt a költő érdemeinek.
    Ez ünnepély lakomáján (a Miskolcon 1860-ban megjelent Kazinczy-emlény szerint) Tompa a következő rövid, de erőteljes és képekben gazdag szavakkal tetővé, mintegy fényes boglárral, a felköszöntések koszorúját.

    „Mondják, hogy az örök tavasszal megáldott délen az Oroszlán-fürdők egyik forrásából, a hab ége jön a föld színére. Hogy ily messze mentem a képért, nincs mit csudálni; mert a lélek, mint a napsugár, önként fordul a fény felé; s mert valóban az égő forrás jut eszembe, midőn áldomást akarok inni azon férfiúrt, kinek lelkéből az eszmék alakulva s élve, szikrázva s égve jönnek az ajkakra. Ezen férfiúnak mai ünneplésünk tisztelt tárgyának név-, vér- és szellemrokona, Kazinczy Gábor éljen!”
    A sárospataki ref. főiskola háromszázados ünnepe alkalmával 1860-ban július 8-án, mint az az Emlékkönyvben Erdélyi János előadja, az ünnepély folytában ifj. b. Vay Miklósnak Lorántffy Zsuzsánna szobra lelepleztetvén: „Rövid perc múlva a méltó fényű költő Tompa Mihály magas férfias alakja tűnt fel a szobor mellett. Egyazon iskolának növendéke és költő lehetni, egy magaselmű s fejedelmi magyar hölgynek, ki éppen amaz iskolát fejedelmileg pártolta, ápolta, magasztalni emlékezetét: Kell-e több az ünnepély s a művészet sikeréhez? Hol így van át- meg  áthatva a lélek, bizonyos, hogy ragadni fogja magával az elméket; úgy is történt.  Tompának adott az Isten érzeni, amit érez, megírni, amit megír, elmondani . Nagy, igen nagy és szép dolog magáét, magának és szépen mondani el az embernek.”

    A fentebbi igen egyszerű és rövid jellemzéssel Erdélyi János, a nagy tekintélyű tudós és költő nem fösvénységből élt, hanem azért, mivel szíves barátságban élvén Tompával és az ő szerénységét nagyon ismervén, sértőnek tartotta volna őt fényesebben találó szavakkal magasztalni, és önmaga is, mint költő, egy színvonalon lévén vele; nem akart hízelgőnek tartható modorban szólani. Különben a nagyon komoly és szilárdan férfias E J.-tól elmondott kevés szó igen fontos és ünnepélyes vallomástétel arra nézve, hogy ő kedves barátja, Tompa Mihály, költői értékét határtalanul becsülte. Isteninek nevezte azt egyenesen. Mert, ha jól megvizsgáljuk a dolgot, T. érzelmét, irályát és szónoklatát mind isteninek vallotta. Ennél nagyobbat mondani tehát tulajdonképpen nem is lehetett.
    1868-ban a Magyar Tud. Akadémia nyelv- és széptudományi osztálya neki ítélte oda a 200 aranyos nagy jutalmat verseinek VI. kötetéért.

    1877-ben, augusztus hónapban Müller Irma budapesti születésű s a VII. kerületi polgári leányiskola IV-ik osztályát éppen elvégezett, kiválóan szép lelki életű leány, tanulótársai között tíz forintot oly célból gyűjtött össze, hogy azt a Miskolc című lap szerkesztőjéhez azzal a kérő levéllel küldje el, melynek értelme szerint a Tompáék igricibeli háza egy emléktáblával lenne ellátandó. A buzgó szerkesztő, Bódogh Albert, lelkes szavak kísérete mellett közölvén az ifjú leány szerény, szép sorait, a miskolci hölgyek, tanulóleányok és ifjak s általában Borsodból többen támogatták az indítványt. Az emlékkő beillesztése azonban ez évre maradt el, mivel a ház gyenge volta miatt az a módosítás vált szükségessé, hogy az a helység reform. Templomában legyen elhelyezve.
1878-ban Rimaszombat is hasonló nemes törekvés által óhajtotta kegyeletes emlékezését nyilvánítni. Becses emléktáblát helyezett el a költő szülőházán a Szentkirály utcában eme felirattal: „Itt született Tompa Mihály 1817. szeptember 28-án.” A kegyelet nyilvánítása ünnepéllyel ment végbe, s azt terhes Pál rimaszombati pap, a költő egykori segédlelkészének alkalmi beszéde nem kis mértékben emelte. (Vasárnapi Ujság 1878. okt.)
    Ezek után óhajtom kinyilvánítni, hogy Tompa Mihály műveiről részletes ismertetést szándékoztam a tisztelt közönség elé terjeszteni azon szempontból, hogy alkalmam legyen szólani egyszersmind Tompa költészetének messze ható voltáról hazánk és nemzetünk jele és utóbbi életében.

    Az egész költészet általában nemcsak ízlést, szívet és lelket nemesít és emel; nemcsak fenséges érzelmekkel és eszmékkel gazdagítja a világot; hanem, amint báró Eötvös József méltán jegyzi meg Angelo című fordításának előszavában: „Nemcsak művészet a poesis, hanem szükség, egy jajkiáltása az embernek a jobb jövő iránt.”
    Tompa költészete ez általános céloknak kellően, sőt fényesen megfelelve, még sok kiváló sajátsággal is bír. Azon felül, hogy csaknem páratlanul szép és könnyű technikája, határtalanul gazdag és mégis igen természetes és rendszeres phantásiája, s ennek öltözéke a szív és lélek szellemvirágaiból lehelt versfüzér; azonkívül bizton elmondhatjuk, hogy Tompa Mihály összes műveit bátran teheti minden gyöngéd, gondos édesanya, minden művelt, szorgalmas és hű nevelő a nemzedék, fi- és leánygyermekek asztalára. Az olvasási képesség szakától kezdve egész a legkésőbb vén korig, ha százszor és ezerszer olvassuk, tanulmányozzuk Tompa költői sorait, mindig új erkölcsi és értelmi gazdagulás jutalmaz kellemes foglalkozásunkért. 
    Midőn azért a külföldet nagy költői méltánylatával foglalkozva látjuk, kiket életökben nemcsak dicsőített, hanem anyagilag is meggazdagított, és sokszor megkoszorúzva, haláluk után nagyszerű emlékekkel tisztelt meg: mi a szerény Tompa Mihálynak, a nép fiai közül kiemelkedett egyik legnemesb népszerű költőnek, akkor nyújtandjuk a legillőbb érdemkoszorút, ha nem pusztán divatba hozzuk az ő műveit, de erkölcsi kötelességül, szent feladatként használjuk azon nemes és gyönyörködtető elveket, melyek azokban lerakvák. S ha a Tompa összes művei nemcsak a könyvárus boltokban foglalnak helyet, és nem csupán az olvasókörök, iskolák könyvtáraiban és némely irodalombarátok és becsülők szekrényeiben pihennek: hanem minden jó érzelmű, művelt magyarhoni család asztalán erkölcsképző mester gyanánt gyakran forgatva és olvasva leszen Tompa műveinek minden részlete. Ily módon érjük el azt, hogy az újabb korban olyan nagyon illetékesen szükségelt prófétai és apostoli szellem, mely Tompa műveiben  nyilatkozik, halála után is beszél hazánkkal, nemzetünkkel. Ily módon történhetik az meg, hogy ha életében lelkész és költő volt köztisztelettel és szeretettel koszorúzva, a lelkészi és költői munkálatot műveinek szelleme folytatja tovább is, s hogy hervadhatatlan érdemkoszorúihoz, a tőle is nyert értelmi és erkölcsi haladás szemmel látható gyarapodása folytán az újabb meg újabb nemzedék dicsőítő elismerése s legszívesebb hálája csatlakozik.

    Ekképp Tompa Mihály sírján nemcsak a Gömör-megyei s távolabbi honleányok egymást felváltó virágkoszorúi fognak díszleni, hanem hazánk legnemesb szívlángja lesz a dicsőség templomában az ő számára az oltári lámpa, és a szellemi gyönyörűség mellett a lélek legnemesb irányú buzgalma fogja hirdetni, hogy Magyarhonban egykoron egy Tompa Mihály is apostolkodott, és isteni szellemű költészete nem hangzott el a pusztában.
    Midőn Tompa Mihály költői szellemével rokon lelkű Beranger Franciaországban meghalt, százezrek, sőt tán milliók sereglettek össze a dísztemetésre és a kormánynak polgári és katonai szigorú őrködést kellett kifejtenie, hogy a nép nagy költőjének temetése valami gyászos esetre ne szolgáljon alkalmul: Tompa Mihály szerény és igen egyszerűen illedelmes temetése Hanván 1868-ban, augusztus 1-jén (✝ július 30.) legszívesebb barátai, barátnői és lelkésztársai is szerege által intéztetettel.
    Amily szerény volt élete, épp oly szerény eltűnése is a láthatárról! A közellévők nem engedik hervadni síremlékén a koszorúkat: hazaárulás lenne nekünk a legszerényebb s legnagyobb költő egyikének emlékét kincsszerű műveinek legnemesb felhasználásával s egyszersmind értelmi és erkölcsi haladásunk jótékony kitüntetésével nem örökítni meg!

KERÉKGYÁRTÓ ELEK

Forrás: Kerékgyártó Elek: Tompa Mihály költészete. Budapest, Aigner Lajos- 1879. Rudnyánszky A. könyvnyomdájából.