Üresem bámul a tornác,
Az udvar nem nyüzsög.
Egykedvű tyúk kapirgál unottan,
s egy eltájolódott, tékozló tücsök
cirpelget halkan valahol.
Pereg az ősz. Pünnyög a délután.
A kapuzábé küljebb dőlt egy kicsit,
mint a messzibe fürkésző öregek.
Vén almafámban félelem nyüszít,
véle szorong riadt szívem.
Üres a ház csenddel teli.
A csukott ablak dermedten figyel –
Állok a tornácon, mint a kő,
megtelve sajgó semmivel…
Pereg halkan a délután.
Ó, jól tudtam illékony a tavasz,
a nyár; s az ősz is csak
tűnő, kurta óra.
De hittem – mint az a tékozló tücsök -:
Szívemet sem terítik ki a dermedt hóra
sunyin a szorgos bánatok.
Hittem. Magam sem értem, hogy lehettem
felnőttként ilyen ostoba?! –
Ki felnőtt, most felnőtté lett végre:
de, vajon mi végre,
ha a szívében kések forgolódnak,
s már nincs, aki féltőn kirántsa?!...
Kopár az udvar, télbe-vetkező;
fagyos szél markol végig az omló tájon –
Hová sietsz?! Áll meg, Édesanyám!
Ne hagyj itt, ne hagyj ily egyedül
a tornácon!
Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése