Arcom,
huszonnégy éves élet,
Számíthatatlan halál.
Az első, ki tudta: jövök én –
madarat gyúrt omló agyagból,
égette-fújta élesztett tüzekben.
Röptetni tartotta tenyerén…
Szegény.
A második a kapukat faragta:
virágot, holdat – a vésett
hétágú napra, mint a Napra
összevont, szigorú szemmel nézett.
Képzelt tüzekben elégett.
A harmadik mindig énekelt,
nyikkanó szekerén, eresztett szíjúval,
a Nagymál fölött istennel perelt.
Szépen hullott el, mint a szálfa.
Énekelt.
A negyedik –mondják, bolond volt –
nagyidőben felromlott a hegyre,
„hogy ő villám-madarat fogni volt,
s immár a fészkét megkereste.”
Megholt.
Az ötödik nagyon hallgatag.
Kő volt – hegyek mentek mögötte,
valamit hordott súlyos-súlyosan…
Szemembe hullott titka,
mi megölte.
A hatodik a kékszemű öreg,
a fecskéket nézi évről-évre,
elrobbant nyarakon tűnődünk
szótalan – énbennem gyúl ki
lassuló vére.
A hetediknek jöttem én –
súlyos madárral, Nappal, dallal,
- villámba-szerelmes legény –
kőnehéz bánattal, újragyújtó vérrel…
A madarat, a madarat
felröptetem én?
Arcom,
huszonnégy éves élet.
Számíthatatlan halál.
Emberarc.
Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése