2021. nov. 14.

Magyari Lajos (1942-): Hétarcú ballada

Arcom,

huszonnégy éves élet,

Számíthatatlan halál.

 

Az első, ki tudta: jövök én –

madarat gyúrt omló agyagból,

égette-fújta élesztett tüzekben.

Röptetni tartotta tenyerén…

Szegény.

 

A második a kapukat faragta:

virágot, holdat – a vésett

hétágú napra, mint a Napra

összevont, szigorú szemmel nézett.

Képzelt tüzekben elégett.

 

A harmadik mindig énekelt,

nyikkanó szekerén, eresztett szíjúval,

a Nagymál fölött istennel perelt.

Szépen hullott el, mint a szálfa.

Énekelt.

 

A negyedik –mondják, bolond volt –

nagyidőben felromlott a hegyre,

„hogy ő villám-madarat fogni volt,

s immár a fészkét megkereste.”

Megholt.

 

Az ötödik nagyon  hallgatag.

Kő volt – hegyek mentek mögötte,

valamit hordott súlyos-súlyosan…

Szemembe hullott titka,

mi megölte.

 

A hatodik a kékszemű öreg,

a fecskéket nézi évről-évre,

elrobbant nyarakon tűnődünk

szótalan – énbennem gyúl ki

lassuló vére.

 

A hetediknek jöttem én –

súlyos madárral, Nappal, dallal,

- villámba-szerelmes legény –

kőnehéz bánattal, újragyújtó vérrel…

 

A madarat, a madarat

felröptetem én?

 

Arcom,

huszonnégy éves élet.

Számíthatatlan halál.

Emberarc.

 

Forrás: 123 vers a családról – Válogatta Mirk László – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése