Arany János 1847-ben
VI.
Az osztrák rémuralom nyomását a költő szülővárosa is megérezte. Az őrjáratok folytonos cirkálása 1849 végén örökös rettegést okozott, mert senki sem tudta, hogy mikor fogják el mint politikailag gyanús egyént. Arany heteken át felöltözve töltötte az éjtszakákat várva az elfogatásra kiküldött katonákat. Ez a nyomasztó állapot lassankint megszűnt, de a kínzó aggodalmak helyét az anyagi gondok foglalták el. Mi lesz vele és családjával? Nem csoda, hogy mikor a szalontai szolgabíró, egykori tanulótársa, meghívta irodájába, hogy szerény tiszteletdíjért segédje legyen, az ajánlatot elfogadta. Kis megtakarított pénzén megveszi egy csizmadia házacskáját s legalább megvan az az öröme, hogy a maga hajlékában lakhatik családjával és éldegél, „ahogy lehet, míg lehet”. 1851-ben Tisza Lajos hívja meg Gesztre, hogy fiának, a kedves és tehetséges Domokosnak nevelője legyen. Félévet tölt a zajos geszti udvarban, de természetéhez híven félrevonulva s kitűnő tanítványával foglalkozva, kit a klasszikus és magyar költészetre oktat. Októberben a nagykőrösiek megválasztják gimnáziumukba a latin és magyar nyelv tanárának. Arany a kecskemétiek hasonló ajánlatát mellőzve elfogadja a meghívást és elhagyja szülővárosát, hol harmincnégy évig lakott. Nem egyszer panaszkodott azelőtt erre a városra s szeretett volna is szabadulni onnan, de most mégis nehéz szívvel válik meg tőle és rokonaitól, meg jó embereitől, hogy messze idegenben új családi tűzhelyet alapítson. Két színdarabját, melyeket eddig rejtegetett, elégetteti sógorával a Nagykőrösre költözik.
Ezek Arany életének „külső” körülményei az ötvenes évek elején. Feleljünk már most arra a bennünket sokkal inkább érdeklő kérdésre, hogy milyen volt lelki élete ebben a szomorú időben.
A gyászos emlékű korszak kezdete Haynau rémuralma volt. Jeleseinket kivégezték, honvéd tisztjeinket másokkal együtt fogságba hurcolták, némelyeket internáltak, a menekülteket in effigie végezték ki. Majd a „Bach korszak” következett. Magyarországot besorozták Ausztria tartományai közé, kerületekre osztották, rendeletekkel és katonai erőszakkal kormányozták. A megyei hivatalokba a gyűlölt „Bach-huszárok” ülnek, kiknek számtalan eszközük van a magyar önérzet sértegetésére. Vége az alkotmányos élet pezsgő forrongásának, melyhez 1825 óta annyira hozzászokott a nemzet, vége a szólás- és sajtószabadságnak. Gyűlések tartására gondolni sem lehet, a véleményét szabadon nyilvánítóra börtön vár, a sajtóra, az irodalomra ismét ránehezedik a cenzúra bilincse. Sok ember, kinek Kossuth-bankókban volt a vagyona, anyagilag is kárt szenved, vagy tönkrejut. A kémrendszer folytonos aggodalomban tartja a jó hazafiakat. A német nyelv, a „trafik”, a „stempli” a fegyverhordási engedély, az útlevélkényszer megannyi csapás a magyar büszkeségre. A Gotterhalte, melynek lepisszegőit a Nemzeti Színházban egyszer megbotoztatták, a sárga-fekete szín, mely a nemzeti szín helyét foglalta el, a kétfejű sas, mely a magyar félhivatalos laptól kezdve a kártyacsomagokig mindenütt megjelenik, megannyi tűszúrás az elkeseredett magyar szíveknek. Remény pedig ebből a nyomorúságból való kijutásra alig van. A nemzet leghatalmasabb erőfeszítése hiábavaló volt, letiporták mégis s Európa „vállvonítva kullogott tovább.”
Az irodalmi viszonyok is elég szomorúak. Eleinte úgy látszik, hogy mindent elülről kell kezdeni. „Oda vagyunk visszavetve – írja Nagy Ignác Aranynak –, hol a megboldogult Regélő idejében voltunk, sőt talán még annál is hátrább.” Ő az, ki a szabadságharc után az első szépirodalmi lapot megindítja, a Hölgyfutárt, mely tudvalevőleg napilap volt. Merész vállalkozás 1849 végén! Nyomában csakhamar több szépirodalmi lap keletkezett: Szilágyi Sándor Magyar emléklapok-ja, mely betiltatván, Magyar Irók Füzetei, majd Pesti Röpivek címen jelent meg 1850-ben, Vahot Imre Reménye, Szilágyi Virgil Budapesti Viszhangja, Jókai Délibábja, Pákh Szépirodalmi Lapok-ja, Császár Divatcsarnoka. Mindezek azonban csak rövid ideig éltek, megbuktak egymás után. „Sem író, sem olvasó közönség nincs”, - írja Jókai 1850-ben. Később olvasó akad, a könyvekre is van elég előfizető, de a költők nem írnak. „Kifogytak, kiszáradtak, kihaltak” – mondja Arany –, „Kerényi meghalt! Bozzai Pali meghalt! Miért nem halunk meg mindnyájan!” A fiatalabb írói nemzedékben pedig nincs sok köszönet, Pesten civakodnak, torzsalkodnak. A tehetségek helyét féltehetségek, sőt egészen tehetségtelen íróemberek foglalják el, kiknek éretlen zaja a jobbakat bosszúsággal tölti el. „Iszonyú sok lerúdalni való állat kezdi rágni a bógácskórót Parnassus körül… - írja Arany Szilágyi Sándornak. – Botot nekik, míg el nem rontják a közönség ízlését… Hiszen inkább semmi irodalom, mint oly botrányosan infamis!” Ezek ellen kezdi Vojtina levelei öccséhez c. szatíra-ciklusát, de azután abbahagyja, megsajnálván őket, „hisz magyarul döngicséltek”.
Ezek azok a hatások, amelyek Arany lelkét ez időben érik. A nemzet reménytelen jövője, az abszolutizmus nyomása, az irodalom züllése mélyen hatnak rá és érzékeny lelkét tekintve mélyebben, mint másokra. Petőfi halála is nagy csapásként sújtja. Bánatáról ékesen szólnak azok a költeményei, melyekben legjobb barátja emlékének áldoz. Volt s akadt később is barátja, kiket szeretett és becsült, de oly kedves egyik sem volt szívének, mint ő. A folyton lángoló ifjú idősebb barátját is lángra tudta gyújtani: „láng gyúlt a láng gerjedelminél…” Halála Aranyt lelki támaszától fosztotta meg. Ettől kezdve a csüggedés és kételkedés mind jobban erőt vesz rajta. Nincs nyugalma nagyobb epikai alkotásra. Toldi-féle hős–idilli képeket nem tudna most rajzolni. „Mint a patak – úgymond –, melynek útjába sziklatömbök hengerültek, egyszerre irányát veszti: egy része tóvá tesped, más része több ágra szakadva keresi a kifolyót, de különböző szerencsével; némely ágacska vékony hegyi csurgó alakjában menekül, más vadvíz gyanánt bukkan elő, más, egy darabig futva, posvánnyá lapul, vagy iszap és fövénytalajban vész el: úgy voltam én. Hajtott a munkaösztön, de nem találtam irányomat.” Lelke tele csüggedéssel, elégedetlenséggel. Mélabú fogja el, kedélye el-elborul, legföljebb humorban enyhül kissé. Nem csoda, hogy Homerostól a „hunyó dicsőség lantosa”, Ossián felé fordul, Shakespeare-től pedig Byron felé. A lángeszű és dúlt lelkű Byron pesszimizmusa, keserű kacaja, cinizmusa, mélabús ellágyulásai s sötét rajzai vonzzák leginkább.
Katalin-ja, mely 1850-ben a Magyar Irók Füzeteiben s aztán önállóan jelenik meg, e byroni hangulatának szülötte s azért oly különböző addig írt költeményeitől. Tárgyát s anyagát Arany ugyanonnan vette, ahonnan Murány ostromáét, t. i. Mednyánszky könyvéből, melyben Die Mauerblende zu Budethin címen találta a XVII. századbeli történetet. A vágmenti Budetin vár vasakaratú ura, Szunyog, leányát, Katalint, Jakusicshoz, Oroszlánkő urához kényszeríti, bár a leány Forgács lovagot szereti. Hiába minden könyörgés, a zsarnok apa megtartatja az eljegyzést. Forgács az eljegyzés éjjelén találkozik Katalinnal. Meglepik őket s a felbőszült Szunyog befalaztatja leányát. Forgács fegyvereseivel kimenti börtönéből s magával viszi. Menekülés közben Jakusiccsal találkozik, kivel megvív és elesik. Katalin, hogy atyja bosszújától meneküljön, a gyűlölt Jakusics nejévé lesz. (Katalinról még annyit tudunk, hogy később II. Balassa Bálinthoz, a költőhöz ment férjhez). – E tárgyat Arany előtt is feldolgozták, a feldolgozások közül Jakab István Zsarnok apa c. drámája a legfigyelemreméltóbb (1836). Arany ekkori hangulatának s a művészi hatásnak megfelelőbb tragikus véget ad a történetnek: Katalin is meghal s apja megőrül. Mint a Murány ostromában, itt is követi Mednyánszky szép elbeszélését a részletekben. Szunyog jellemét, a vidék leírását készen kapja, valamint a mese vázlatát is, csak az előzmények közül mellőz néhányat s az eseményeket jobban összpontosítja. Petőfi Salgó-jára is emlékeztet némileg az őrülés rajzolásával, csakhogy Aranynál e rajz művészibb és mélyrehatóbb s már Shakespeare tanulmányozására vall. Mindenesetre Byron hatása a legszembeszökőbb rajta, mégpedig a Purisinajáé, mely a ferrarai fejedelem szép nejének a fejedelem törvénytelen fiával szőtt bűnös viszonyáról szól. A férj és apa aga ítél felettük s mindkettőjüket kivégezteti a történelem szerint. Byron Parisina sorsát illetőleg kétségben hagy bennünket s a fejedelem lelkifurdalásait, lelki bűnhődését festi. A kegyetlen ítélet s a lelki bűnhődés a két legfontosabb egyező vonás, de főleg az előadás az, melyben Katalin s a Parisina egyezik. Parisina lírai elbeszélés, mely nem epikai tárgyilagossággal, hanem hézagosan, bizonyos szubjektív izgalommal, lírai részletekkel átszőve, drámai képekkel állítja elénk az eseményeket (minők az ítélet, a kivégzés élénk, színes jelenetei). Ilyen a Katalin is. A történet balladás rohamossággal egymást kergető képekben gördül le.
Az Aranynál megszokott világosságot és plaszticitást homály és álomszerű elmosódottság váltja fel. Az alakok, még az aránylag elég realisztikus Szunyogét sem véve ki, álomszerűek. Ez az álomszerűség uralkodik a holdvilágos éj félhomályába merült remek tájképeken s a háborgó lelke rajzán. A költő lírai kitérésekkel szakítja meg elbeszélését (legszebb az egymást viszontlátó szerelmesek hangulatának végtelenül finom rajza: 5). A balladás rohamosság és szűkszavúság azonban ilyen hosszabb költeményben fárasztó. Képzeletünk, melyet a költő oly sokáig hajszol, csakhamar belefárad a rohanásba. A rövid soros byroni versforma a rímek folytonos csengésével csak fokozza fáradságunkat, bár a tartalommal művészi összhangban van.
Maga a költő ezt mondja Katalinról: „Katalint különösen Byron beszélyei után képeztem, az egészet inkább forma-gyakorlat végett, mint költői célból s alkalmat rá adott az, mert olvastam valahol Byronnál, hogy e nyolc syllabás forma ellen panaszkodik s benne mozogni nem tartja könnyűnek. Ha ő a rímgazdag s egytagú szókkal bővelkedő angol nyelvben bajosnak találta e formát: én meg akarám kísérteni a rímszegény a hosszú szavaktól nehézkes magyar nyelven, miután nagyobb ilynemű költeményt rím s mértékben kivíve, nálunk még nem ismertem.” Maga azt tartja költeménye fő hibájának, hogy nagyon elhalmozta képekkel egyiket a másikba fűzve. – Ez a nyilatkozat jellemző Arany szigorú én-kritikájára, mely ebben az esetben a kelleténél szigorúbb, főleg abban, hogy szép és értékes költeményét csak forma-gyakorlatnak mondja.
A Bolond Istók, melynek első énekét 1850-ben írta, legszubjektívebb epikai műve. A szabadságharc után, mint maga mondja, kedélyéhez s az általános hangulathoz illő tárgyat keres s azt Bolond Istókban találja meg, mely fesztelen alakjában mind szubjektív élményei s érzelmei, mind a közhangulat humorának kifejezésére alkalmasnak látszott. Az első énekkel azonban akkor abban maradt a nagynak tervezett munka.
Címe mindjárt Petőfi Bolond Istókját juttatja eszünkbe s fölmerül az a kérdés, hogy van-e valami kapcsolat a kettő között. Tudjuk, hogy Petőfi mézeshetei után 1847 végén írta költeményét, miután Aranyékat meglátogatta Szalontán. Lehetséges, hogy beszélgettek róla, figyelmeztették egymást a jó tárgyra, vagy tán el is határozták, hogy mind a ketten írnak róla, mint előtt Murányról. Az bizonyos, hogy mind a két költemény humoros (hősük, Bolond, miatt kellett azzá lenniök), hogy mind a két költő részben magát rajzolja hősében s ezért mind a két Istók, noha Bolond a neve, nem bolond, csak nem közönséges ember, különben semmi rokonság sincs köztük. Érdekes, hogy az epikus Arany ebben sokkal kevésbé tárgyilagos, mint a lírikus Petőfi.
Az első éneknek rövid foglalata az, hogy egy vén csősz leányának gyereke születik (ez a leendő hős) s vak felesége ugyanakkor meghal. A temetésre keresztelő következik, a vén részeges Erzsók asszony azonban a paptól visszajövet elesik és elalszik az úton, a gyereket elviszik a kóbor cigányok s egy paraszt orgazdának adják el.
Arany csak huszonhárom év múlva vette elő a félbehagyott munkát s akkor írta meg a második énekét, melyben saját debreceni diákéletét, színészkedését, kiábrándulását rajzolja. Fájdalom, e két éneknél s két ének vázlatánál több nem készült el ebből az érdekes költeményből, mely, mint a világirodalomnak annyi más költeménye, Byron Don Juanja hatását mutatja. Byron e geniális művében, melyet egyformán nevezhetnénk lírai regénynek, vagy regényes lírai költeménynek, regényes szatírának, vagy humoros korrajznak, szakít az epikus költőnek azzal a tulajdonságával, hogy szerényen háttérbe vonul, alakjai mögé búvik, hanem ledobván az objektivitás láthatatlanná tevő palástját, egyéniségének egész erejével kiáll a cselekvés színterére. Mint a görög kórus, mindent megmagyaráz, megjegyzésekkel kísér, nem titkolja el érzelmeit sem, melyeket a történtek benne kellenek, sőt maga-magáról, emlékeiről, hangulatairól is szeret beszélni s más egyébről is, ami „ad vocem” eszébe jut. A mesével nem törődik, csak fonalnak tartja, mely arra való, hogy eszméi gyöngysorát felfűzze rá. A legmodernebb fogalmakat és kifejezéseket s a legkülönbözőbb idegen szavakat viszi bele költeményébe, ami előtte ily mértékben lehetetlennek látszott. S ezt a chaotikus anyagot humorával, szatírájával, lángesze erejével csodálatosan egységessé teszi.
Aranyt lebilincseli a nagy angol költő szelleme, hatásától nem tud, de nem is akar szabadulni. A Don Juan stanzákban (ottava ríma) írva, Arany is ezt választja formául (a forma nehézsége is csábította bizonyára). Az előadás módjában is hű követője Byronnak. Ő is a legelején, hőse születésén kezdi a történetet, melyet átsző szubjektív kitéréseivel, közbevetéseivel. Szél saját hangulatairól, emlékeiről, munkáiról, a humorról, a phrenologiáról, a halálról, Byronról stb. Jellemző különben, hogy oly hosszú kitérések, mint mesterénél, nincsenek; ezt erős formaérzéke magyarázza. A mese nem mellékes, bár szabadabban bánik vele, mint más munkáiban. De nemcsak különálló kitérésekben, hanem tömérdek közbeszőtt szatirikus, humoros, vagy komoly megjegyzésben is kifejezi hangulatait és gondolatait, mint Byron. A modern fogalmakat s idegen szavakat is éppen úgy használja. Idegen szó (latin, görög, német, francia, angol, olasz) körülbelül száz van a Bolond Istók két énekében. Byron humora legtöbbször gúnyba csap át, sőt nem egyszer cinizmusba. Aranynál is van elég szatirikus reflexió, de cinizmus nincs, ezt nem tanulta el. Humort sem kellett tőle tanulnia. Humoruk sötétebb, kesernyésebb volta mindkettejük egyéniségében leli magyarázatát.
A Bolond Istók két éneke, nemhiába hosszú idő választja el őket, igen különböző. Mind a kettő más hangulat szülötte. Az első ének a költő zilált lelkiállapotát tükrözi s valóban jól fejezi ki az akkori közhangulat humorát. Csupa nyomor! A hitvány csőszkunyhó, a haldokló vak anya, az újszülött, ki ájult anyja mellett a földön hever, a vén iszákos csősz, ki önzésből siratja feleségét; a nyomorult temetés az isten nevében éneklő rektorral s a röhögő énekes-gyerekekkel, a részeges sirató asszony, ki a megholtnak legnagyobb rágalmazója volt s ki ködös fővel leány névre kereszteltetvén a fiút, visszaútban „négyfelé terül”; a tolvaj, rongyos cigánynép, az orgazda – mily sötét alakok, mily sötét színek, melyekben a költő gyönyörűségét találja! Nem csoda, hogy ezekre humora sem tud vonzó derűt árasztani, úgyhogy az egész inkább lehangol, mint fölemel. Hatásában emlékeztet Petőfi Apostolára. Lehet, hogy a nyomornak sötét képei, melyeket Petőfi rajzol, hatottak rá, a vén tolvaj akasztófahumorát (Apostol V., VI., VII.) mintha a csősz örökölte volna is; de azért több része van az első ének komor, vigasztalan képeinek megfestésében a vigasztalan kor hangulatának, mint az Apostolnak.
A második éneket, melyről, noha későbbi kor terméke, legyen szabad már itt szólanunk, már öregségében írta a költő s egészen ifjúkori emlékeinek szentelte. Ez, mely kevésbé láttatja Byron hatását, eredetiségben meghaladja az elsőt. Emebben nem találjuk meg mindig a költő egyéniségét, abban ott van az igazi Arany. Kerek egész magában is: egy ábrándozó ifjú csalódása, egy fejlődésnek induló kiváló tehetség megtörése. Egy kis regény s hány „közönséges” embernek ifjúkori – egyetlen – regénye!
Arany humorának egész gazdagságával árasztja el ifjúsága élményeit. Érezzük a szeretet melegét, mellyel az öreg, tört szívű költő mintegy átöleli ifjúkori énjét s megértjük, hogy a jelen nyomorúságát feledve örömmel időz azokkal, „ a kik másszor voltak” s derült, néha Mikesre emlékeztető humorral szól a múltról. Olykor megvillantja szatírájának pengéjét, olykor a régi keserűség egy-egy nyomát vesszük észre elbeszélésében, de általában mélázva, nyugodt lelki derűvel mosolyog az ifjú korában oly „nagy” dolgokon, melyek szemében kicsinyekké zsugorodtak azóta. S mily élesen lát minden részletet! Milyen realisztikus, élettől duzzadó minden alakja és jelenete! A vándorszínész-élet igazabb és rövidségében mesteribb rajzát ennél hiába keressük.
Arany a Bolond Istók humoros művé alkotta. Ezt meg is mondja az elején, sőt a humornak remek fejtegetésével kezdi. Valóban a hosszabbak között ez a leghumorosabb művel, melynek mind alaphangulata, mind egész előadása igazán humoros. Ebben találjuk meg azt a „víg-szomorkás”, nevettetve szívre ható hangulatot, mely komoly mélázásból tréfába, keserűségből kacagó jókedvbe, gúnyból elnéző és szerető mosolyba csap át folytonos kaleidoszkópszerű változatossággal. Megannyi ellentét és egyenetlenség s együtt mégis merő összhang.
Bolond Istókot humoros regénynek nevezhetjük, mely a világirodalom e nemű alkotásaival töredékként is méltán versenyez.
1852-ben egy barna borítékos, ezdetle3ges címképpel díszített kis kötet jelenik meg ilyen címen: Nagyidai cigányok. Hősköltemény négy énekben, írta Arany János. Ez a komikus hősköltemény Nagyida várának ostromáról szól, mely a krónika szerint 1556-ban történt. Labancok ostromolják, cigányok védik. Vége az, hogy a könnyelmű, puskaporukat elpuffogtató cigánynépen diadalmaskodnak az élhetetlen labancok s ebrúdon vetik ki őket a várból. Ezt az anekdotaszerű történetet Arany több feldolgozásból ismerte, de fő forrása valószínűleg egy eddig ismeretlen ponyvairodalmi termék lehetett. Arany elbeszélése szerint a szorult helyzetben levő várból kiosonnak a magyarok s rábízzák a védelmet a cigányokra. Csóri vajda azonnal örökös fővajdának akarja magát kikiáltatni; ezt azonban Diridongó s párthívei ellenzik. Nagy verekedés támad,melyet a ravasz vajda úgy csillapít le, hogy nekik adja az éléstár kulcsait. Ezzel meghódítja a cigányszíveket. Óriási dáridót csapnak a puskaporukat mind elpuffogtatják. Az ágyúdörgéstől megszeppent Puk generális haditanácsot tart,melynek bölcs határozata olyan kárt okoz a labancoknak, hogy kénytelenek abbahagyni az ostromot.
Csóri ezalatt elalszik kártyavettetésközben, álmában nagy kincset talál, fényes diadalt arat a németeken, győztesen tér vissza a várba s megalapítja nagy Cigányországot. Erre felébred s látja, hogy a németek menekülnek. A cigányok kiabálásából azonban megértik, hogy elfogyott a puskaporuk, visszafordulnak, elfoglalják a várat s a cigányokat vajdájukkal egyetemben kikergetik.
Arany kompozíciójának legnagyobb jelessége az álomnak művészi beleszövése a mesébe, melynek fő részévé válik. A valóság csak a kezdet és a vég. Az álomnak, álomszerűségnek éreztetése az olvasóval Csóri elalvásakor és fölébredésekor, valamint az álomban történtek elbeszélésében többször (III. ének 24., 26., 27., 28., 118., 119. versszak) s a mesei elemek felhasználása által lélektanilag tökéletes és külön méltatásra volna érdemes. Másik jelessége a költeménynek a cigány-milieunek sok apró, realisztikus vonásból, megfigyelésből megalkotott remek rajza. Igazi cigányélet lüktet a cselekvényben. Arany képzeletének realisztikusan megjelenítő erejével ennek az életnek hangulatában is tökéletesen bele tud ringatni bennünket. Céljának s a komikus eposz természetének megfelelően az egyének jellemzését elejtve, itt csak fajt jellemez (még Csóriban is) s a tömegjelenetek mesteri festésével lepi meg az olvasót. De vannak még e genialis költeménynek más jelességei is.
Arany maga azt mondja róla, hogy eposza „oly kedélyállapot kifolyása, midőn a világ folyásával és önmagával meghasonulva, torz-alakok festésében akart kárpótlást keresni”, másutt a költeményt „a pesszimizmus nyelvöltögetésének” nevezi. A Bolond Istók II. énekében (3-10.) fejti meg ezeket a homályos nyilatkozatokat s eposzának titkos célzatát. Eszerint a cigányok harca a magyar szabadságharc torzképe:
Igy én, a szentromon, emelve vádat
Magamra, a világra, ellened:
Torzulva érzém sok nemes hibádat,
S kezdék nevetni a sírás helyett;
Rongy mezbe burkolám dicső orczádat,
Hogy rá ne ismerj és zokon ne vedd:
S oly küzdelemre, mely világcsoda,
Kétségb’esett kaczaj lőn Nagy-Ida.
A költő szavai megdöbbentő világosságot árasztanak a költeményre. Az addig csak komikus alakok és helyzetek egyszerre szatirikusokká válnak előttünk, a célzásokat megértjük s mindennek forrását a keserű humorban találjuk meg. Ismét ezzel a három elemmel van dolgunk, melyekből az Elveszett alkotmány is alakult: a komikummal, szatírával és humorral. Különválasztásuk nagyon nehéz, szinte lehetetlen, annyira egymásba játszanak. Pl. a labancok haditanácsa merő kacagtató komikum s egyszersmind legélesebb szatírája egy régi osztrák haditanácsnak, a jelenet előadása pedig humoros. E három elem legművészibb vegyülete a Nagyidai cigányok.
Az elveszett alkotmány eposz-paródia már hexameteres versformájánál és stílusánál fogva is; Vörösmarty és iskolája eposzainak paródiája, kifigurázása minden sértő célzat nélkül. A Nagyidai cigányok víg eposz, melyben az eposzparódia nem lényeg, csak egyik eszköze a humornak. Az eposzi stílust alig parodizálja, helyébe egyöntetű népies nyelv lép. A tartalomban már több a paródia. Van itt is tréfás invocatio. Pompás a humoros enumeratio, mely felvonultatja előttünk a szedett-vedett, rongyos cigány hősöket, kikről az eposzok módjára tud egy-egy jellemző vonást, sőt történetet mondani. A tisztes Laboda, labanc részről pedig Kusztora, Nestornak paródiái. A cigányok verekedése, valamint a Csóri álmában vívott harc remek parodisztikus csataleírások. Az utóbbit az erős torzítás a költő tréfás közbevetései (pl. lenyakazván egymást, szépen megbékéltek; mégis halott volt ő, amilyen csak kellett stb.) kiválóan humorossá teszik. Kiemeljük a humoros hasonlatokat (köztük „homerosi hasonlatok”), melyeknek nagy tömege mindvégig fenntartja a derült hangulatot. Pompás a humoros Álom-allegória. Milyen más a Toldi szemét lezáró álom, mely pillangó képében jelenik meg! Ez, mint cigányok álmához illik: csöndesen, mezítláb jön, hogy a vigadókat meglophassa. Hatásának leírása is mesteri. A humoros hangulatot szolgálják a művészileg közbeszőtt népmesei elemek és a régi cigányadomák, valamint a költő szubjektív közbevetései.
Egyes részei szembetűnőek szatirikusak s vagy általános magyar hibákra, vagy a szabadságharcra vonatkoznak. Erősen szatirikus Csóri vajdának, a nagy álmodónak jellemzése, ki diadalról, cigányországról, új veres nadrágról álmodozik, ki sokat szónokol, de csak álmában cselekszik, még akkor sem valami okosan, pl. mikor a hivatalokat a legkevésbé alkalmasok közt osztja ki. A h hiú, önző, meggondolatlan vezérnek népe is olyan: pártoskodik, az +egyetértés közte igen vékony”, marakodik a koncon, de önzését kielégítve, mindjárt megbékül; szereti, ha Csóri sűrűn emlegeti páratlan voltát. Csak egy-két feltűnőbb szatirikus vonást említettünk. Még élesebb gúnnyal rajzolja a németek nagyképű ostobaságát, élhetetlenségét, pöffeszkedését, gyávaságát. Ezzel szerez a cigányoknak és magának elégtételt.
A költeménynek korában nem volt nagy hatása. Egy-két lap dicsére, de többen megtámadták, így Toldy Ferenc is, aki szerint az egész „áldatlan üresség” és „szomorú aberratiója egy ritka szép léleknek”. Venni se vették s a könyv később is „százszámra hevert Julius Müllernél.” Pedig a Nagyidai cigányok Arany leggeniálisabb humoros epikai költeménye mind keletkezésének körülményeit és tárgyválasztását, mind szerkezetét, mind komikai és humoros ötletekben való rendkívüli gazdagságát tekintve.
Még néhány kisebb humoros elbeszélő költeményt írt Arany az ötvenes években. A Jóka ördöge (1851) „pór rege” a Rózsa és Ibolyának humoros párja, a legvígabb magyar népmese, mely csak úgy duzzad a népies zamatú derült humortól, nevettető, komikus fordulatoktól, sziporkázó ötletektől. Valóságos kis remekmű a maga nemében A fülemülével (1854) együtt, melyben a minden apróság miatt pörösködő magyart figurázza ki, de nem éles gúnnyal. A költő mulat és ulattat, de nem bosszankodik; gúnyol, de jókedvűen tréfálva. A bajusz (1854) ezekkel összemérve nem oly sikerült. Mesterkéltebbnek látszik, nyelve sem az a tőrül metszett s humoros erőt sugárzó népnyelv, mint az előbbieké és A hegedű (1853) c. kedves kis humoros legendáé.
Itt lesz helyénvaló, ha Arany humoros nyelvéről szólunk, mellyel humoros hangulatait oly tökéletesen át tudja ültetni az olvasó lelkébe. Először is felhasználja a népnyelv meglevő eszközeit, vagyis olyan szavakat és szólásokat használ, melyek a népnél is csak tréfás beszédben járatosak (pl. csücsül, rátehénkedett, egy vaklóért nem adnám). Másodszor közönséges, mindennapi szavakat és szólásokat használ, melyek a költői nyelv megszokott választékosságával ellentétesek. Ebből az ellentétből fakad a humoros hatás (pl. ámulópofákkal, azt az izét, szusz, lotyog a lóháton). Harmadszor idegen szavakat használ. Itt is ellentét van a költői nyelv tisztasága s az idegen szó között. Negyedszer a szavakat tréfásan, tréfás kapcsolatokban alkalmazza. Ez legfontosabb kifejező eszköze humorának s az előbbi hármat is magában foglalhatja. A tréfás kapcsolat a megszokottól eltérő, furcsa, fonák s éppen azért meglepő, disszonáns s a humornak két alkotó elemét, a komolyat és nevetségest rejti magában (pl. csősze indulatának, a prózát is megette, bevette a várnagyi hitet, a direktor szent ajtaján, bagót csemegézve stb.). Ide tartoznak a szójátékok, szójátékfélék is (pl. behunyott szemével oly szomorúan néz ki). A tréfás trópusok és figurák kitalálásában is nagy mester, kinek nyelvművészete páratlan a legkülönbözőbb humoros hatások előidézésében.
Forrás: Szinnyei Ferencz: Arany János - Költők és írók – Élet- és jellemrajzok az irodalom köréből – Budapest, Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1909.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése