Arany János 1856-ban
Barabás Miklós litográfiája
VII.
A tanárság a jegyzőségnél kellemesebb, úgyszólván „irodalmibb” foglalkozás volt s Arany jobban is szerette. Ismert lelkiismeretességénél fogva pedagógiai tapintattal s nagy gonddal tanítja különösen a magyar irodalmat, maga állapítván meg az egész tanítandó anyagot s a tanítás menetét és diákjai számára tömör irodalomtörténeti jegyzetet készít. Olvasókönyvet is szerkeszt Szilágyi Sándorral együtt, de később belefárad s abbahagyja. A tanulók gyakorlatainak javítása (négy osztályét javítja kéthetenként) már nagyon terhére van, mert végtelen pontossággal az utolsó betűhibáig kijavít minden egyes dolgozatot s ez sok idejét emészti fel. Elkedvetlenítik a kormánynak a felekezeti iskolákkal szemben tanúsított zaklatásai s germanizáló törekvései is. Kőrösi tanárkodása alatt máshová is hívják tanárnak: Debrecenbe, Szalontára, Pestre a kereskedelmi akadémiához, sőt Kecskemétre direktornak is, ő azonban nem akarja a már ismert terhes hivatalt egy újabbal s talán még terhesebbel fölcserélni.
Diákjai tisztelik és szeretik, kollégáival, kik között ott látjuk Mentovich Ferencet, Losonczi Lászlót, Szász Károlyt, Szilágyi Sándort, Szabó Károlyt, Ács Zsigmondot és Tomory Anasztázt, jó viszonyban van. Író barátai és ismerősei közül gyakran megfordul házánál egyik-másik, így Gyulai Pál, Csengery Antal, Salamon Ferenc, Lévay József, néha Kemény és Toldy is, másokat nem említve. Legjobb barátja Petőfi halála után a közös barát, Tompa. Öt évi levelezés után csak 1852 elején ismerkednek meg személyesen, mikor Tompa ellátogat Kőrösre. „Remek fiú – írja róla Arany sógorának, Ercseynek –, kit nemcsak becsülni, hanem szeretni is kell.”Az 1855-iki szünidőt Tompáéknál tölti családostul Hanván. Igazán vidám és boldog napokat töltenek együtt. Sok kirándulást tesznek, meglátogatják többek közt Szemere Miklóst, Kazinczy Gábort, megnézik Széphalmon Kazinczy lakóházát s Borsiban a kastélyt, hol II. Rákóczi Ferenc született. Tompával állandóan levelez. Elpanaszolják egymásnak apró és nagy bajaikat, elmondják terveiket, elégedetlenségüket az irodalmi viszonyokkal, sokszor önmagukkal, érzékeny lelkük gondjait, gyötrődéseit. A türelmetlen és szenvedélyesebb Tompa levelei különösen tele vannak panasszal. Fáj neki, hogy nem méltányolják, hogy Világregéit alig tudja kiadatni, míg az ifjú óriások lármásan magasztalt munkáit kapkodja a közönség. Majd betegség kezdi emészteni, melyet kisfia halála és felesége betegsége mindinkább súlyosbít. A szenvedő barát levelei sokszor lehangolják a költőt s növelik kedélyének gyakori elborulásait.
Utazni keveset utazik. Pesten elég gyakran megfordul s ilyenkor színházba jár, író ismerőseivel találkozik, néha egy-egy meghívást is elfogad. Később azonban (1855-től kezdve) Pestre sem megy évekig. Szalontára szintén el-ellátogat családjával, hol rokonai, ismerősei szeretettel, a többiek tisztelettel veszik körül a költőt, kinek arcképét is megfesteti a város Barabással. Szalontai kis házát nem adja el, földet is vesz, ha alkalom kínálkozik rá s bérbe adja, gyümölcsösét, ahol úgy szeretett oltogatni, számtalanszor sógora gondjaiba ajánlja, részletes utasításokat ad neki a fák ápolására, a ház kijavítására, kis tőkéinek elhelyezésére. Sógorának írt leveleiből egy módos és szerző magyar parasztgazda józansága, gyakorlati észjárása és földszeretete tűnik ki.
Mindig az a cél lebeg előtte, hogy élte alkonyán szülőföldjére tér vissza, hol a magáéból és csakis önmagának és övéinek élhetne. Kőrösön nem tud megszokni. Kis családja körében, oldalán jó feleségével boldog ugyan, fia, ki már diák, sok örömöt szerez neki, az eszes és kedves Juliskából pedig, kit apai szívének egész melegével szeret, lassankint nagy leány lesz, de mégsem olyan elégedett, mind egykor Szalontán. Kőrös drága város, ami takarékos feleségét igen bántja, neki pedig hiányzik kis baráti, rokoni köre, ahol fölmelegednék. Zajos társaságokba nem szeret járni, amilyenek itt vannak, tehát mind jobban magába vonul. Úgy látja, legalább most, hogy Szalontán a szellemi élet különb volt s ott „mégis jobb emberek vannak”. Nagyobb baj azonban mind ennél, hogy egészsége nem a régi többé. Főfájás és fülzúgás kezdi kínozni bizonyos tompultságot okozva, mely megbénítja hosszabb-rövidebb időre szellemét. Krónikus hörghurutja is mind jobban elhatalmasodik s emphisemát idéz elő. Egy gyermekkori mocsárláz pedig májában okozott elváltozást, amelynek hatása szintén mutatkozni kezd. Maga főleg a fejzúgás miatt panaszkodik, mely szórakozottá, munkába képtelenné teszi s hallását is gyengíti. A folytonos vele való foglalkozás csak súlyosbítja baját. A tanítás terhére van, a szünidő pedig, ha nem utazik, „megöli” unalmával.
Kedélye mind komolyabbá lesz, munkaereje csökken s ez elkeseríti. Mind kétkedőbbé válik, hamar belefárad a megkezdett munkába s abbahagyja. „Nem az vagyok többé, aki voltam – írja Szilágyi Istvánnak –, nem tudok lelkesülni semmiért, nincsenek eszméim a jövőre, terveim, reményeim nem vonzanak többé… Izgalmas élet segítene rajtam…” „Igazi eposzi hős lettem – írja Tompának –, ki szabad akaratból nem működik s csak addig mehet, meddig egy fensőbb hatalom bocsátja.” Az embereket kerülni kezdi s legszívesebben az árnyékos temetőben szeret sétálgatni, hol elméláz s szívja pipáját, mert szenvedélyes dohányos fiatal kora óta. Ez a tíz év sokat rombolt kedélyén, de humorát nem tudta tönkretenni, mint levelei és költeményei mutatják. E humor a derültség és a keserűség, mint két végpont közt hullámzik s hol az egyik, hol a másik felé árad.
Arany élete egyszerű s alig van benne valami regényes mozzanat. Hiányzik belőle a változatosság, eseményekben, fordulatokban való gazdagság, amely pl. a Petőfiében oly nagy mértékben megvolt. „Egyszerű élet ez – mondja önéletrajzában –, de mégsem nyugodt, csendes, mint némely gondolná: folytonos küzdés, melyben én voltam a gyöngébb fél… Tehetségem mindig előre tolt, erélyem hiánya mindig hátra vetett s így lettem, mint munkáim nagyobb része, töredék.” Kisfaludy Sándor mondja, hogy „az életnek tengerében két örvény van: szív és ész”. Ez jut eszünkbe, mikor Arany lelki életén végigtekintünk s annak mozgató erőit nyomozzuk s a két legfőbb erőt eszében és szívében, vagyis kiváló szellemi erejében s rendkívüli érzékenységében találjuk meg. E két erő a forrás lelke egyéb tulajdonságainak.
Aranynak igen éles és fegyelmezett esze van, mely mindent megért, világosan fog fel s meg is jegyez. Autodidaxissal mily nagy műveltségre tesz szert s mily könnyen megtanul mindent (pl. jogot, nyelveket)! Világos képzeteket halmoz fel, szeret mindennek a végére járni s nem nyugszik, míg teljesen nem ért, nem lát valamit. Az ilyen elme nem szereti a homályos, ködös képzelődést, aki nem fejezhető érzelmeket, „érthetetlen szépségeket”. A realitás iránt leküzdhetetlen, erős vonzalom és érzék fejlődik ki benne:
Mindig marad – ha a fejére áll is -
Ő nála valami vaskos, reális.
Így lesz a legkitűnőbb megfigyelők egyike (közellátó volta ellenére). Meg tudja különbözteti a lényeges, jellemző vonásokat a kevésbé lényegesektől. Élesen lát mindent: természetet, emberi lelket, műalkotást a maga egészében s éppen olyan élesen látja a részleteket is. Ezeket pontosan elméjébe vési és pontosan reprodukálja. Utolérhetetlen népiességét szellemben és nyelvben és magyarázza meg. A nép közt élve élesen megfigyeli szokásait, jellemének vonásait s nyelvének legfinomabb árnyalatait s mindezt mesterileg tudja visszatükröztetni műveiben. Éppen úgy meg tudja figyelni a maga lelki tulajdonságait, lelkének mozgalmait s a maga lelkén keresztül a másokét is. Ezért oly nagy jellem- és lélekrajzoló. A nagy önmegfigyelés óvatossá, fontolgatóvá eszi tetteiben. A saját munkáit szintén megfigyelése tárgyaivá teszi s így szerzett tapasztalatainak segítségével idegen művek mélyére hat, viszont ezek gondos elemzésével nyert megfigyeléseit a saját műveinek megbírálásakor értékesíti. Innen ered rendkívüli műérzéke, komponáló ereje és vonzódása az epikai alkotások felé. Érzelmeit ez a folytonos megfigyelés és elemzés hűti le s ez az oka, hogy lírai költeményeiből sokszor hiányzik a közvetlenség, ezért tartja magát „ügyetlennek” a lírában.
Éles elméjével rendkívüli érzékenység párosul, mely jórészt születése óta gyengébb szervezetének ingerlékenységében gyökeredzik: „lelke – mint maga oly találóan mondja – mindenfelől csupa könyökből áll s minden érintkezést fájdalmas ütésnek érez”.
Szívéről így énekel:
Oh, neked már fáj a bő is,
Az öröm is fáj neked!
Bánt az árnyék, a derű is,
Bánt az édes, keserű is,
Mint a szegény beteget.
Ez az érzékenység erkölcsi téren egyik fő oka vallásosságának s puritán erkölcsének, becsületességének s nagy kötelességtudásának. Ez az oka sokszor szinte szemérmes zárkózottságának, magába mélyedésének, mélázó, komoly természetének. Ezért szeret a valóság elől képzelete világába, a jelenből a múltba menekülni. Szíve nagyon kevesek előtt tud megnyílni és sokszor még azok előtt sem egésze, a bánatból, keserűségből sokat megtart magának. Hadd eméssze csak őt, más ne tudjon róla. Érzékenysége természetesen élesíti megfigyelő képességét, de önbírálatát a túlságos, szinte beteges kételkedésig fokozza. Ez az „örök kétely” folyton emészti s évről-évre jobban, óvatosságát, megfontoltságát félénkséggé, energiátlansággá növelve. Testi bajaival együtt lelki érzékenysége is mindinkább erősbödik. Idő előtt megöregszik, megőszül, hisz
… Nem évek száma hozza
- Nem mindig – a vén kort elé:
Kevés esztendők súlya szintúgy
Legörnyeszt a mély sír felé.
Hozzátehetjük: legörnyeszt, ha kevés esztendők sok munkában s megpróbáltatások közt eltöltött napjait nagyon érzékeny szívvel s törékeny testtel éljük át. Humorának kifejlődését ifjú korának tárgyalásakor láttuk.
E rövid vizsgálat Arany érdekes és bonyolult lelkivilágát nem meríthette ki. Kiegészítik ezt az életéről s műveiről eddig mondottak s még ezután mondandók, különösen lírai költészetének később következő áttekintése. Ez a kis összefoglalás csak útba igazítás azok számára, kiket a nagy költő lelke igazán érdekel. E lélek teljes és intim részletekben gazdag képe csak Arany levelezésének és műveinek komoly tanulmányozása után fog kibontakozni előttük a maga érdekességében és szépségében.
VIII.
Az ötvenes években Arany költői működésének két különösen kimagasló mozzanata van: az egyik a Toldi estéjének megjelenése, a másik az igazi magyar ballada megteremtése.
Toldi estéje, tudjuk, készen hevert fiókjában 1848 óta, tehát nem ennek a kornak terméke, de mostani formáját mégis ekkor nyerte, mivel a költő elég jelentékeny változtatásokat tett rajta nemcsak stiláris, hanem tartalmi tekintetben is, így pl. a Gyulafi testvérek II. énekbeli szerelmi epizódját ekkor írta a költemény megjelenésének évében, 1854-ben.
Ez a hat énekes költői elbeszélés egyenes folytatása Toldinak, mellyel Arany finom szálakkal köti össze. Ezek a szálak főleg az első ének szövetével függnek össze.
Ismét Nagyfaluban vagyunk s ismét Toldi alakja áll előttünk, de sok-sok esztendő telt el azóta, hogy a fiatal óriás a nyári nap perzselő fényében a nádornak megmutatta a budai utat. Őszi alkonyat borul a tájra s a leáldozó nap sugarai egy térdelve imádkozó, hófehér szakállú aggastyán tisztes alakjára esnek. Az aggastyán Toldi, ki édesanyja sírja mellett imádkozik. Az ősi ház, mely egykor a „gyepszélen” oly szépen „fehérlett”, zápor-verte, düledező rommá lett. Ott a jóságos özvegy ablaka, de a rozmaring bokor eltűnt belőle, ott a kertre nyíló kis ajtó is, melynek kilincsén egykor „tétovázott Miklós keze”, de szúette a fája s rozsdás a kilincse, meg a sarka. Éppen most javítja ki az öreg Bence, régi ismerősünk! Pedig nem az. A hű szolga, ki egykor úgy szerette „kis gazdáját”, már réges-régen itt nyugszik a kertben, gyomfelverte sírjában drága nagyasszonya sírjának tövében. Ez a fia, aki azóta maga is megöregedett. Tőle tudjuk meg, hogy a gonosz Toldi György „gonosz végre” jutott s nem irigykedik többé öccsére.
Ezek az emlékek észrevétlenül beleringatják lelkünket az elmúlás méla hangulatába s együtt érzünk a mellőzött, királyától s a világtól elfeledett öreg bajnokkal, kinek lelke, mint a vándormadár, melegebb hazába készül s ki a saját sírját ássa. Ez a méla hangulat, mely még humorrá enyhülve is egy-egy könnyet csal szemünkbe, ez uralkodik az egész költeményen s ez ad neki olyan vonzó, szívünkre oly mélyen ható bájt, mely „hervadásból, fényből támad”. Ezzel a hangulattal kísérjük a még egyszer megifjuló Toldi megjelenését a budai bajvívó téren, győzelmét a két szép ifjút legyőző s a magyarokat becsmérlő olaszon, keserű panaszait, melyek boldog örömmé változnak, mikor a király barátságos üzenetét s az őt utolszor ünneplő nép lelkes rivalgását hallja; ezzel kísérjük kigúnyoltatását, indulatos kitörését és haldoklását, melyet öreg barátjának, a betegágyánál könnyező királynak vigasztaló szavai enyhítenek.
Szinte félve fogunk Arany e kis remekének elemzéséhez s valósággal nehezünkre esik kibontakozni reánk oly mélyen ható varázsából, hogy részleteinek tárgyilagos latolgatásához lássunk.
Ilosvai krónikája elég anyagot szolgáltatott a Toldi estéjéhez. A király megharagszik Toldira (aminek okáról „bizonyt nem írhat”) s ezért három évig nem fordul meg a király udvarában, de mikor barátruhába öltözve legyőzi az olaszt, kegyelmet kap. .Egy más alkalommal történik, hogy a királyi palotában az udvaroncok kigúnyolják, amiért néhányat agyonver közülük s a királyt is megfenyegeti; két évre rá meghal. Ezt a két eseményt könnyű volt összevonni s megvolt a mese vázlata. Az özveggyel való tréfás kalandot, melyet szintén Ilosvaiban talált, művészi tapintattal az apródok gúnydalaként szövi be. Toldi halála, t.i. hogy haragja öli meg, Arany leleménye s tökéletes befejezés. Ki is győzhette volna le a hőst más, mint saját maga? Vörösmarty Ősz bajnok c. költeménye, mely Ilosvain alapul, szintén forrásul szolgált. Ebben találjuk meg a Toldi estéje több részletének csíráját, minők a két ifjú epizódja, a hős elhagyatottsága, a hírvivő toldi mulatozása, az olasz gúnyolódása, a nép felzúdulása. Az Ilosvaiban meglévő összeütközésből fejleszti ki alapeszméjét. Az öreg hős és az ifjú nemzedék meghasonlását csak mélyíteni kellett az ó és új világnézet, a középkori lovagvilág s az újkor ellentétévé, Toldi tragikumává. A saját Toldija is forrása volt, mint az egyező motívumokból látjuk.
Az így összehordott építő anyagból tömör, pompás épületet emel. Alkotó művészete oly tökéletes, mint Toldiban: részletező figyelme ugyanaz, mely mindenre kiterjed s minden részletet világossá, befejezetté, kerekké varázsol; expositiója tökéletes, az események közt szorosak a kapcsok, felesleges alak, epizód nincs, a lelki motívumok a cselekvény hordozói.
Jellemző művészete sem csökkent. Itt is a legtöbb fényt a főalak megvilágítására fordítja. Az öreg Toldiban megvannak ifjú énjének jellemző vonásai. Megvan iszonyú ereje s indulatossága, mely egykor gyilkosságba, sőt majdnem testvérgyilkosságba sodorta; most is gyilkos lesz szertelen dühében, lábbal tapodja a királyi tekintélyt s a maga vesztét okozza vele. Jó szíve is megmaradt, bár kissé eldurvult a „zimankós élet” megpróbáltatásai közben: gorombán rivall a szájtáti népre, vívás közben káromkodik, nem könyörül mint egykor legyőzött ellenfelén, gúnyolódik az urakkal, de meghatva emlékszik elhalt hű szolgájára, könnyezve imádkozik anyja sírják s mellőztetésén érzett keserűsége sem tudja elnyomni igaz szeretetét királyi barátja iránt; el-elérzékenyül, mint egykor, bár ez már nem annyira egyéni, mint inkább az öreg kort jellemző vonás. A mellőzött s korától elmaradt öregnek minden jellemző vonása megvan Toldiban. Ragaszkodik a régihez és nem érti, nem szereti az új embereket és viszonyukat. Zsémbelődik, bírál, elégedetlen mindennel. Panaszkodik a sors ellen, hálátlansággal vádolja a királyt, ki elfeledte; szíve tele van keserűséggel, daccal. Álruhát ölt, hogy meg ne ismerjék, de azért fáj neki, mikor nem ismerik meg. A diadal, ünneplés boldoggá teszi, a meghalás eszébe sem jut többé s jókedvűen tervezget, szinte megifjodik. E vonásokat a törhetetlen haza- és fajszeretet egészíti ki. S milyen vonzónak tűnik fel egyénisége mások lelkének tükrében! Mennyire jellemzi az öreg bajnokot a legnagyobbnak, királyának s a legkisebbnek, hű Bencéjének szeretete!
A Toldi vén Bencéje s fia ugyanazon hangulat szülöttei, ezért hasonlítanak egymáshoz, sőt hellyel-közzel össze is olvadnak, mintha csak egy Bence volna a két költeményben. A „vén dárdás” apjától a bőbeszédűséget, az érzékenységet s a hűséget örökölte. A költeményben két „nagy jelenete” van. Az egyik bevonulása a bajvívó helyre, komikus külseje, legénykedése, kigúnyoltatása és tehetetlen haragja. Erről írta Arany Petőfinek: „Ezt egész lélekkel dolgoztam”. A másik Bence ünneplése a hirtelen hangulatot cserélt nép által s ezen való nagy öröme. De jelentékeny az ő szereplése az egész költeményen végig, melynek második fő alakja lesz s Arany humorának legvonzóbb alkotása. Jellemző, hogy a költeményt is vele fejezi be a költő. Őt látjuk utoljára, amint urának hólepte sírhalma tövében ásójára támaszkodva áll. Ez a jutalma hűséges szeretetének. A királynak vonzóan megrajzolt alakja s a többi mind csak mellékalakok Toldi és Bence mellett.
A lelkiállapotok fiziológiai rajzára csak két jellemző példát említünk:
Feláll a király is hímzett sátorában,
Mind a két ajaka reszket haragjában,
Homlokán a ránczok sűrűbbre vonulnak,
Szeme szélyelvillog, orczái kigyulnak.
Az ünnepelt Bence pedig néz „jobbra, balra, hátra és előre”, mosolyog, jobb kezét hol ennek, hol annak nyújtja, bal kezével pedig mentegombjain kapkod. Még művészibb Toldi örömének rajza, amint régi fegyvereivel beszélget, Bencével tréfál s kámzsájával együtt elveti gondját, itt pedig a költő csak Toldi szavaival érezteti velünk vidámságát. A Bencét kigúnyoló s ura diadala után ünneplő néptömeg rajza mint néplélekrajz mesteri.
Leíró művészetét itt tán még jobban csodáljuk, mint a Toldiban. A költemény kezdetén, a hanyatló napot személyesítve, adja egymás után az őszi est s a színhely elképzeléséhez szükséges vonásokat s szinte észrevétlenül tér át a mesére. Az alkonyat vészt jósló, megdöbbentő vonásokból álló rövid leírása teljesen a sírt ásó Toldi lelkiállapotához simul. Az őszi köd (II. ének) nemcsak a pusztára, hanem Toldi lelkére is ránehezedik. A rozzant nagyfalusi vagy a budai ház hogy jellemzi gazdáját! Mennyi a humor Toldi és Bence fegyverzetének, öltözetének leírásában! (III. ének) Párviadal-lírásait realisztikus vonásokkal varázsolja elevenekké, plasztikusabbá és a sablonos eposzi harcleírásoktól különbözőkké. Nem kevésbé tökéletes a két sírásónak plasztikusan elénk állított alakja ásás közben. A tömegek rajza éppen oly megkapó a Toldi bevonulásának nagyszabású s a nép lelkes örömét bámulatos élénkséggel éreztető és Toldi temetésének általános részvétet és bánatot lehelő, megindító leírásában.
Az elbeszélés menete folytonosan haladó és emelkedő, bár nyugodtabb, lassúbb folyású, mint a Toldiban, egyes pihenőkkel. Ilyenek a II. énekbeli gyönyörű Gyulafi-epizód, Toldi öltözködése s az apródok dalaként közbeszőtt Szent László legenda és a kis gúnyos ballada, végül Bencének és a kapusnak shakespeare-i jelenete a katasztrófa előtt, mellyel remek ellentétet alkot. Az átmenetek itt is könnyedek és természetesek, a magánbeszéd és párbeszéd nagy számban fordul elő (egyharmad részét teszik a költeménynek), a lírai közbevetések sem hiányoznak.
Nyelvéről szólva csak a Toldi nyelvéről mondottakat ismételhetnénk. Egy árnyalattal kevésbé népies mint Toldi, de csak annyival, amennyivel a tartalom itt-ott eltér a nép gondolkodásmódjától és fogalomköréből. Aranyban általában nem szabad a „népköltőt” keresnünk, ki mindig a „parasztok nyelvén” ír (mert voltak, akik így értelmezték a népiességet), hanem a nagy nyelvművészt, ki mindig olyan nyelven ír, amely művészi céljának legjobban megfelel. Mindenesetre legnagyobb mestere a népies nyelvnek, de ez a nyelv az ő lángeszének kojában megújul, számos új árnyalatot nyer s fokozati különbségeket is mutat a tartalom követelményeihez képest.
Rövid s csak egy-két jellemző vonást kiemelő fejtegetésünket bátran azzal fejezhetjük be, hogy Arany összes epikai művei között a maga egészében a Toldi estéje, a leghangulatosabb, legszívhezszólóbb. Ennek okát abban találhatjuk, hogy Aranyt természetes és kedélye az öregkor csüggedése, méla hangulata és humora felé vonzotta leginkább (hiszen, int látni fogjuk, líránkban is ő adott ezeknek legtökéletesebb kifejezést) s így ebbe a költeményébe vihette be egyéniségét a legjobban. Amit egyik jelenetéről mondott, az egészről is elmondhatta volna: „Ezt egész lélekkel dolgoztam”.
Az egykorú kritika méltó magasztalásokkal fogadta a művet, melyet különösen Greguss Ágost, Tóth Kálmán és Gyulai Pál méltatott részletesen. Ezekhez csatlakozik Eötvös József br. lelkes kis levele, melyben így nyilatkozik a költeményről: „Ha valaha művet láttam, mely minden követeléseimnek megfelelt: Toldi estéje az s bármit mondjon a kritika jelenleg, a jövő bizonyosan osztani fogja véleményemet, mely szerint e költemény még azoknál is magasabban áll, melyekkel Ön gazdagítá irodalmunkat”.
IX.
Arany ötvenes évekbeli működésének másik kimagasló mozzanata az igazi magyar ballada megteremtése.
A balladát, ezt a rövid és gyors menetű elbeszélést, mely dalformájával s a költő hangulatait sejtető előadásmódjával a lírai költeményekre, tárgyával, jelenetező és párbeszédes formájával a drámákra emlékeztet, Kölcsey Ferenc honosította meg irodalmunkban. A műballada másutt a népköltészet talajából nőtt, nálunk azonban, mint tudjuk, idegen hatás alatt kezdett fejlődni. Költőink Goethe, Schiller, Bürger, Uhland balladáit utánozták. Kisfaludy Károly már nagyobb mestere a balladának, mint úttörő kortársa s e nemű költeményeiben drámaibb élet lüktet, Vörösmarty balladái közt, bár némelyikben sok a lírai elem és részletezés, akadnak kitűnőek s a mi balladai ideálunkban közelállók. Nála jelentkezik erősebben a népszerű hazafias irányzat, mely Czuczor balladáit is jellemzi s Garay költeményeiben éri el tetőpontját. Az ő balladái csak úgy duzzadnak a hazafias pátosztól és szónokiasságtól. Ez jellemzi a negyvenes évek ballada-termését általában.
Aranyt vonzotta ez a forma, de ő elveiben híven a népköltéshez fordul mintákért, a nép epikai dalainak előadásmódját tanulmányozza s azt látja, hogy a népballada „nem a tényeket, hanem a tények hatását az érzelem-világra, nem a szomorú történetet, hanem annak tragikumát fejezi ki” s csupán annyit használ fel „a testből (a tényekből), amennyi a lélek feltüntetésére okvetetlen megkívántatik”. Felfedezi a Fehér László, Megöltek egy legényt-féle balladák tökéletes belső alkatát, kompozícióját s (mint láttuk) már 1847-ben próbál efféléket írni, melyek közül A varró leányok és Szőke Panni tűnik ki leginkább. Amaz csupa párbeszéd, a varróleányok beszélgetése, melyből megtudjuk, hogy egyikük kedvesét temetik s ez a társuk kedvese után fog halni. Messziről lakodalomnak nézik a temetést s ezt a gondolatot fűzi tovább a kis költemény. A Szőke Panni egy szép parasztleányerkölcsi züllésének remek balladás rajza s lírai hangulatával és egyszerűségében is művészi kompozíciójával igen figyelemre méltó. Az 1848-ban írt Rákócziné még emlékeztet egy kissé a divatos balladák szónokiasságára, melyet azonban enyhít a népies hang s tömörebb szerkezet. Mindezek nagy újítást jelentenek az akkori „németes, mesterkélt és érzelgős vagy deklamáló” balladáinkkal szemben. Arany maga mondja, hogy e téren úttörő volt s Petőfi is őt követte.
A magyar népballadák után figyelme a skót epikai dalok felé fordul s meglepő egyezést talál köztük. Ezekben is feltűnő a gyors haladás, hézagosság, a sok párbeszéd, a népies ismétlés, az egy-két vonással odavetett leírás, a dalszerű előadásmód. Komor tárgyúak majdnem mind, vészes szenvedélyeket, bűnöket sejtetnek, de a megdöbbentő történeteket mindegyik másképp mondja el. A hű Patrick Spensnek veszélyes tengeri útját a hajótörését úgyszólván epikaibb módon beszéli el a ballada. Már az apagyilkos Edward s a kedvesétől megmérgezett lord Randal bűnhődését, illetőleg elpusztulását merő párbeszédből értjük meg. Egy-egy tragédia zárójelenete mindkettő. A gyermekgyilkos anyának lelki kínja egy-két odavetett versszakban van rajzolva. A derék Murray lovagot csak elsiratja a ballada s egy célzással sejteti, hogy azért ölették meg, mert a királynő szemet vetett rá. A jó Campbell vitéz elestét arról tudja meg anyja és kedvese, hogy paripája egyedül tér haza; a ballada siralmukat, örökké tartó bánatukat énekli meg. Mindenik más és más s a „testből” csak annyi van mindenikben, amennyi „a lélek feltüntetésére” kívánatos.
Arany sokat tanult ezekből is s Rozgonyiné, melyet 1852-ben írt, a maga vallomása szerint már ezeknek tanulmányozásán alapszik. Az eleje a népies ismétlésekkel tovább fűződő párbeszéddel s az útra készülés részletezésével lassúbb menetű, de a harc leírásában rohamossá lesz az előadás s csak célzásokkal sejtetve, gyorsan lüktet a kissé ódon szerű, krónikás befejezés felé. Rákóczinéhoz képest hagy haladást mutat a tökéletes ballada. Arany ebben már e műfaj mesterének mutatkozik. Fejlődéséről, hiányozván a közbeeső fokozatokat feltüntető költemények, nem tudunk számot adni. (A betyár című néprománckör-töredék nem elég erre.) 1853-tól 1856-ig írja Török Bálint, V. László, Az egri leány, Ágnes asszony, Mátyás anyja, Szibinyáni Jank, Árva fiú, Bor vitéz, Zách Klára, Both bajnok özvegye, Szondi két apródja, Pázmán lovag s a Walesi bárdok c. balladáit. A kor nyomasztó hangulata nem engedi, hogy nagyobb epikai alkotásokba kezdjen s mindinkább növekvő csüggedése is megbénítja. Ezek a kis drámák illenek legjobban akkori lelkiállapotához, ezekben találja kedvét. Másfelől e műfaj művelésére alkalmassá teszi őt rendkívüli alakító ereje, tömör, kevés szóval sokat kifejezni tudó nyelve, verselő művészete s a nehézségeket szerető és kereső természete.
E műfajban tér vissza öreg korában is és 1877-ben írja Tengeri hántás, Az ünneprontók, A képmutogató, Hídavatás, Tetemre hívás, Éjféli párbaj, Vörös Rébék című balladáit. A szalontai hajdúkról és Endre királyfiról szóló balladái is a hetvenes évekből valók. Legyen szabad ezeket is együtt tárgyalnunk az ötvenes évekből valókkal, hogy egységes képet adhassunk a balladaköltő Aranyról.
Mint mindenben, ebben is öntudatos művész s számot is tud adni művészi eljárásáról. A balladában, úgymond, „egy alaphangból fakad fel a forma, minden egyes balladában másképp fejlődve, úgy hogy balladai formát utánzani nem lehet. Feladatunk megkapni a balladai tárgynak azt a magvát, mintegy azt a csírát, melyből az egész egy díszes virággá fejleszthető ki”. Valóban minden balladájának megvan a maga különös alaphangja, mindenik önállóan, mintegy önmagából fejlődik, kis magból alakul gyönyörű virággá, melynek formája, színe, illata más, mint egyéb virágoké. Sokan megkísértették utánozni, de az eredmény csak csinált virág lett.
Tárgyait két forrásból meríti: a magyar történelemből (v. mondából) s a jelenkori, főleg a népéletből. Anjou-kori tárgyúak a Zách Klára és Endre királyfi, a Hunyadiak korában s a megelőző korban játszik: az Egri leány, Mátyás anyja, V. László, Pázmán lovag, Rozgonyiné, Both bajnok özvegye, Szibinyáni Jank (a tervezett Hunyadi balladakör különben befejezetlen maradt), a török világ korában játszik: Török Bálint, Szondi két apródja s a szalontai hajdú-ballada, a Rákóczi korban Rákócziné, a szabadságharc korában A betyár. Az Éjféli párbaj, Bor vitéz és Tetemre hívás a középkori magyar lovag-világba helyezett képzelt történetek. Egyetlen idegen tárgyú balladája a Walesi bárdok, mely azonban az elnyomatás korának hangulatából fakadt. A többi mind jelenkori tárgyú. A ballada természetének megfelelően e tárgyak kevés kivétellel komolyak, sőt tragikusak. A feldolgozott történetek magva, melyből a ballada kifejlődik, mindig lélektani s éppen ez ad kiváló értéket e költeményeknek. Nem az események maguk, hanem a szereplők lelkének eseményei érdeklik a költőt. V. Lászlóban nem Hunyadi László kivégzését, hanem a király lelki bűnhődését mondja el, Rozgonyinéban és Rákóczinéban a két honleány lelkes hazaszeretete ragad meg bennünket, Mátyás anyjában az anyai szeretet csodatevő hatalma, Szibinyáni Jankban a bátorság és lelki erő, Szondi történetében apródjainak rajongó szeretete dicső uruk iránt, Pázmán lovagban az oktalan féltékenység komikuma.
A lelki történetek java része a bűn okozta lelki bűnhődés; lelkifurdalás, mely érzékkáprázatokká, sokszor őrültséggé növekedik s a bűnöst lelki, vagy testi pusztulásba dönti. A kegyetlen Edward királyt s a könyörtelen apát (A képmutogatóban) hallucináció, V. Lászlót rémes álom s iszonyú félelem gyötri, Ágnes asszony, Kund Abigél, a gonosz anya (Árva fiú), Bende lovag megőrülnek, Dalos Esztit (Tengeri hántás) sírba viszi bűntudata, a könnyelmű fiút (Hídavatás) öngyilkosságba kergeti. Valóságos kis drámák ezek rövid költeményekké tömörítve, vészt hozó szenvedélyekkel, sötét bűnökkel, megdöbbentő katasztrófákkal. Méltán nevezte Gyulai Pál Aranyt „a ballada Shakespeare-jének”, mert amilyen nagy Shakespeare a drámában, oly nagy Arany, az ő tanítványa, a balladában. Tanítványának mondtuk, mert valóban az a lélekrajzban (pl. az őrültség rajzában) s az eseményekben rejlő tragikum megérzésében és éreztetésében.
Arany alakító tehetsége a balladában ragyog leginkább. Egy, sokszor elég hosszú történetnek rövid költeménybe foglalásához nem csekély alakító erő szükséges. Aranyt az ily nehézség sohasem csüggeszti, könnyen diadalmaskodik rajta, sőt szándékosan neveli a nehézségeket, a legbonyolultabb szerkezeti problémákat tűzvén maga elé. Minden balladájának más-más a szerkezete. Az V. Lászlóban két történet halad egymás mellett önálló két külön egésszé tömörülve s mégis egységesen. Szondi két apródjában Szondi hősies várvédelmét apródjai éneklik el, mialatt egy török szolga beszél hozzájuk, új uruk iránti hűségre csábítva őket. A Tengeri hántásban egyik kukoricafosztó meséli el a szép Dalos Eszti és szeretője bús történetét, a többieknek egy-egy közbeszólásával megzavarva. Endre királyi halála tulajdonképpen bosszúra tüzelő ének, Az egri leány véresen végződő szerelmi idillje a cseh rablók támadásának keretébe van foglalva. A képmutogató egy rémhistória, mely olyan rikító, mint a vásári énekes ponyvájára mázolt képek. A költő ilyen vásári mesemondóval énekelteti el az egészet s példát mutat arra, hogy az előadás művészete bármely tárgyat költőivé varázsolhat. Csak egy-két legművészibb szerkezetű balladáját említettük, de mindegyiket felhozhattuk volna például arra, hogy miként tud Arany minden mesét a legtömörebben elmondani s mégis minden fő mozzanatot a balladai „félhomályban” is kellően megvilágítva tökéletes egységbe foglalni.
Hangulat és előadásmód tekintetében is bámulatosan változatosak e balladák. Egyik ódonszerű, krónikás (Török Bálint), a másik modern (A képmutogató), egyik népies (Ágnes asszony), a másik egészen ellentéte annak (V. László), egyik líraibb (Rákócziné), a másik merő dráma (Egri leány), egyik derült, bohózatos (Pázmán lovag), a másik sötét és komor (Tetemre hívás), egyik világos (Rozgonyiné), a másik kísértetiesen homályos (Bor vitéz). Ezek a futólagos megjegyzések, melyeket könnyen megtízszerezhetnénk, tömérdek árnyalatot mutatva ki, csak utalni akarnak Arany balladáinak utolérhetetlen változatosságára. Mindegyik egy-egy drágakő tökéletesen kicsiszolva, de mindegyiknek más és más a formája, színe és ragyogása.
Nyelvének kifejező ereje is balladáiban éri el tetőpontját. Mindig a tartalomban és hangulathoz simul, ezért mindenik költemény nyelvének más a zamata. Tömörsége sokszor csodálatos. Egy-két szó néha egész történetet rejt magában, világos képet, leírást ad, vagy erős hangulatot kelt.
A versformák megválasztásában is nagy művész Arany. Maga mondja, hogy balladáinak már fogamzásakor ott zsong a ritmus lelkében az eszméhez, tárgyhoz simulva, attól elválaszthatatlanul. Valóban úgy érezzük, hogy mindenik balladáját éppen csak a választott versformában írhatta meg. A legegyszerűbb népdalformától kezdve a legnehezebb nyugati formákig mindeniknek mestere s mindenikkel tud hangulatot is kelteni. Hogy csak egy példát említsünk, Az ünneprontók kezdetének ünnepélyes trochaeusai remekül festik az ünnepi áhítatot s a következő szakok ellentétesen rohanó anapesztusai a tivornya ördögi tánc-forgatagát. Arany a balladák háromnegyed részét magyar versformákban írta, mintha ezzel be akarta volna bizonyítani e formák szépségét, nagy változatosságát s a legkülönbözőbb tartalmak és hangulatok kifejezésére alkalmas voltát. Ő e formák legnagyobb művésze és öntudatos művésze, amit iskolájának 1856-iki értesítőjében megjelent s verstanunkban korszakot alkotó tanulmánya A magyar nemzeti versidomról fényesen bizonyít. Ebben lerakta ritmus-rendszerünknek alapjait, a Valami az asszonáncról c. értekezésében pedig a helyes rímelés szabályaira oktatta ki az akkori formákkal nem törődő fiatal költőnemzedéket.
Balladáinak méltatása Greguss Ágost nagy érdeme. Ő indította meg a magyarázatok hosszú sorozatát, melynek ma sincs vége s egyhamar nem is lesz, mert e tökéletes kis remekek szinte kimeríthetetlenek. Újabb balladaíróink mind az ő tanítványai.
Ma már középiskolai magyar nyelvi oktatásunk Toldival együtt ezeket is körébe vonta s beható fejtegetésükkel köztudattá vált az a tény, hogy Arany balladái világirodalmi színvonalon álló alkotások s nemzeti irodalmunk örök díszei.
Forrás: Szinnyei Ferencz: Arany János - Költők és írók – Élet- és jellemrajzok az irodalom köréből – Budapest, Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1909.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése