Anders Leonard Zorn (1860 - 1920): A zongoránál (1900, rézkarc)
A kép forrása: http://etchingfitness.blogspot.com/2011_04_01_archive.html
Már tisztán hallatszott az óraketyegés, a sörház vendégei elszállingóztak lassacskán. A külön szoba faburkolatához még hozzátámaszkodott egy-két ember. A bőrszékekből kikandikált az afrikfű, a kályha mellett a korcsmáros barna köténye lógott a falon. Gázlángok pislánkoltak a szennyes falakon, barátságtalan volt az egész zug. A korcsma csak addig kedélyes, amíg emberek lármája hallatszik benne; az üres ivó mindig barlang.
Merkl, a tiszti ügyész, a nagy jáger, hosszú sárga szakállát simogatta, és a soroksári vadászterületre gondolt, ahol most nyulak üléseznek az éjszakában. A családapa végighempereg a frissen esett hóban, és gyönyörködik a tavalyi fiaiban. A nyúl egy esztendő alatt megnő, azután lelövik, a tisztiügyész ezt most egy kissé különösnek találta; mikor azonban a havas cserjék mögül kibukik egy kétaraszos talpas, akkor mindenki, akinek fegyver van a kezében, ráküldi szegényre a nyolcas sörétet. Akkor egy vadász sem tartja különösnek a nyúl sorsát. Ilyen a filozófia.
Szentmártony főhadnagy vígan nézegette a lakkcipőit, Róza, a nagy homlokú pincérnő boldogan legeltette rajta a szemét. A kiégett fekete szemével még igyekezett néha mosolyogni, ez azonban csak kevésbé sikerült neki. A harmincadik esztendővel megszűnik a szemek romantikája. Szentmártony főhadnagy felemelte a söröskancsót, és boldog sejtések helyett dugónyomokat kutatott az italban. Az otromba edényt a lámpa elé tartotta, a Róza mosolygása teljesen kárba veszett. Ilyen a szerelem.
Fuchs, a könyvkereskedő éppen hogy hazament, Darabont, a hegedűművész már szép dolgokat beszélt róla. Ő az - úgy mondotta -, akitől mindennap megtudható az egyenes adója összege. A téli bundája, a zöld bársony zekéje szintén nincsenek elzárva a nyilvánosság elől. Mindenkinek elmondja, hogy az első kétszázötven forintba került, a második meg hatvankettőbe.
Darabont úr gyanta simaságú ujját végighúzta a homlokán, és gúnyos nyilatkozatokat tett Fuchs úr felől:
- Nekem is vannak drága ruháim, azért én sohasem dicsekszem. Mert én szerény ember vagyok, uraim, szerény ember.
Ilyen a barátság.
* * *
Hamari János, a könyvtártiszt, felhúzta a szűk télikabátját, és vasalatlan cilinderje kíséretében otthagyta a társaságot. Már tizenkettőre járt az óra, Hamarinak ilyenkor támadtak a szigorú nézetei bölcselkedés, szerelem, barátság felől. A Szent Antal utcában bokáig ért a hó, mire beért a belvárosba, már vizet érzett a téli cipőjében. Hosszú, sötét utcákon keresztül indult hazafelé. A Zöldfa utcai patríciusházak aránytalanul nagy homlokán hó födte a sötét kőfaragványokat, egyik-másik erkély, mint valami üres vasketrec bámult ki az éjszakába. A magányos ember nekivetette rém hosszú lábát a fal tövének, és lépegetett előrehajolt felső testtel, hogy ha már elcsúszik, legalább hanyatt ne essék. Mindig jobb kevésbé megütni magát, mintsem nagyon. A Szerb utca felől rendőrök sípoltak, hangot egyebet nem hallott az éjszakában. Csendesen hullott a hó.
- Az éjszaka az én ellenségem - gondolta magában Hamari. - Azt hiszem mindig, hogy nem a nap, hanem az élet végét jelenti a sötétség. Már alkonyatkor kezdődik a mindennapi tragédiám, mikor kigyullad az első gázláng, és lassankint befeketül a város, akkor érzem, hogy magam vagyok. Elhagyatott ilyenkor a szívem, mint azé, aki nagy veszedelembe került. A napfény az jó barátom, míg megvan ő, addig ketten vagyunk. Mikor szürkületkor elhagy a világosság, vége a társaságomnak is. Éjjel nincs barátság, nincs szerelem, nincs lélek.
Mintha a szívem is aludna ilyenkor, és mintha a másoké is aludnék. A reggelt alig várom, napsugarát imádom, a napsugarat nem pótolja semmi sem...
A fiatal agglegény feltűrte a kopott bársonygallérját, és egy kapuban szivarra gyújtott. A szivar parázsa minden szippantásra megvilágított egy darabot az éjszakából. Csak a szivart magát természetesen. Mi hasznom hát a szivarozásból? - gondolta magában Hamari és eldobta a britannikát.
Eldobott volna ebben az órában mindent. Az idegei el voltak petyhüdve, érezte, hogy tulajdonképpen nem érdemes éjszakázni. Legjobb volna a nappallal együtt aludni el és ébredni a hajnallal. A korcsmába is hiába jár az ember este, a mesterséges világosság talán még rosszabb a sötétségnél. Legjobb volna talán nem is élni. Az ember elsején fölveszi a fizetését, és harmincadikáig elkölti az egészet. Akkor aztán újból kezdődik a nagy változatosság.
Hamarinak ekkor megint csak eszébe jutott, hogy nappal ilyen gondolatok mégse igen járnak a fejében. A délelőtti órákban, amidőn Zsigmond király kegyelmes leirataihoz igyekszik kitalálni az elmosódott szavakat, és a könyvtár irodahelyiségében poros napsugár táncol a hamuszínű kéziraton, akkor együtt van a kis szobában minden, amiben neki öröme telik. Kényelem, munka, szellemi élvezet és napsugár.
Ah igen, a könyvtártiszt úr megint csak elérkezett a napsugárhoz. Este, amikor hazaérkezik, kényelmet, munkát, élvezetet szintazonképpen talál. A legényszobájában hintaszék nyújtózkodik a kályha mellett, még a hímzéses párna se hiányzik a támláján. A teafőző alatt tűzre vár a spiritusz, kivéve a vasárnapokat, amidőn a takarítónék fölöslegesnek tartják a spiritusz tényleges alkalmazását. A díványja fölött hármas könyvpolcról mosolyognak alá a világ egynémely klasszikusai; hintaszék, tea, könyv, esetleg még Henry Clay szivar is! Mindez vár reá otthon, más mi egyebet kívánhatna a sorstól egy kilencedik rangosztályú államhivatalnok éjféltájt? Ah igen, igen, még napsugarat mindehhez.
A sovány könyvtártiszt egyet csúszott az éjszakában, és hajlandó volt még a személyes egyensúlya megháboríttatását is a hiányzó napsugárnak betudni.
Ebben a pillanatban egy szikár, háromemeletes sarokházra esett a pillantása. Egy régi, XVIII. századbeli épületre, amelyiknek hosszú és keskeny a homloka, mint az északnémet péksegédeknek. A sarki lámpa felvilágított az első emeletig, a második emeleti függönyökön táncoló párok árnyéka libegett.
Mayer Hubert építette ezt a házat minden bizonnyal - gondolta magában Hamari János. Esetleg persze Müller Hubert, ez azonban egyre megy. Az ősi polgárnemzetség most kiadta az első emeletet bérbe, a harmadikat szintén, a másodikon pedig laknak és házibálokat rendeznek. A házikisasszony fehér kötényesen táncol, és fiatal magánhivatalnokok udvarolnak neki. Éjfél után pedig másodszor vacsorálnak.
A függönyök azt mutatták, hogy már nem táncolnak odafönn, csak sétálnak. Valaki leült a zongorához, és odalenn Hamari fülét megütötte egypár taktus, valami fojtott izzású noktürnből vagy polonézből, aminőket Chopin meg Csajkovszkij vagy valami más lengyel muzsikus kottázott le egy szomorú nemzet szívéből. A középső rész egyszerre csak csoda lágy akkordokat küldött az allegro után. Hamari hirtelen megállt.
Muzsika az éjszakában.
...A könyvtártiszt egy parányi kevés alkoholt is érzett a fejében.
- Aha, tudom már, tudom már. Nem a napsugár hiányzik az éjszakámból, a muzsika hiányzik belőle. Igaz, hogy máskor is hallottam már zenélni, bár csak nagyon ritkán - körülbelül minden esztendőben egyszer, amikor kávéházban vagy fogadóban voltam éjszaka. Ilyenkor igen nagyon tetszett a cigány- meg a katonabanda. Azonban most ez egészen más valami ott fönn a második emeleten; ott a muzsikaszó mellett párosával sétálnak az emberek. Én még sohase sétáltam párosával muzsikaszó mellett, az valami különös jó lehet, úgy gondolom, hogy ilyen esetben a napfény is hirtelen kivillan az éjszakában.
Hamari János ment tovább, hazafelé, a muzsikaszótól egyhamar szabadulni nem tudott; a szelíd moll hangok szinte elzavarták szívéből a pesszimizmust. És kezdett visszaemlékezni is. Úgy találta, hogy az a harminc esztendő, ami muzsikaszó és páros séták nélkül múlt el az életéből, tulajdonképpen vesztett idő, a zenét még ezután kell házilag beszereznie.
- Be fogjuk szerezni a muzsikát, okvetlenül be fogjuk szerezni - mondogatta magában.
Mikor a házmestert várta a havon, mikor felzárta a csendes, meleg szobáját, és meggyújtotta a lámpáját, egyre még ez járt a fejében.
Ekkor a szoba csöndjében egyszerre csak valami régi, elmosódott emlékezés ötlött a távolba néző szeme elé. Úgy volt csakugyan. - Akkor történt a dolog, amidőn Kőrösi Csoma Sándorról tartott emlékbeszédet az önképzőkörben. Este táncpróba volt a Vörös Ökör összes helyiségeiben, és ez alkalommal a felső gimnázium ifjúsága fekete kabátban jelent meg a parketten. Hamari egy vastag szemöldökű, szőke kislánnyal táncolta mind a három négyest, és Schwalb úr, a táncmester, harsányan kiáltozott a cigánynak:
- Lassan, Guszti, eins, zwei!
A párok összehajoltak, és a nagy reményű Hamari János egy estére hűtelenül elfelejtette Kőrösi Csoma Sándort...
* * *
A könyvtártiszt úr nagyon melegnek tartotta a szobáját, és kinyitotta az ablakot; a Három Keselyű utcában senki sem járt, csak a ferencvárosi sarok felől fordult be egy homályos pár. Mire a harmadik ház elé értek, a heves véleménycseréből már sejteni lehetett, hogy az asszony valami éjjeli kávéházból hozza haza az urát. A férfiú kicsiny volt és köpcös, az asszony magas és szikár, valami négyszögletű kalappal a frizuráján. A szomszéd ház előtt az asszony nyakon szorította, és falhoz vágta az urát. A családapa feje nagyot koppant; egyet, kettőt, hármat.
Muzsika az éjszakában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése