1
A Pöhöly gyerekek még akkor kicsinyek voltak: János négyesztendős, Péter háromesztendős.
Az anyjuk fakó, sovány asszony. Gyakorta köhögött. Néha annyira köhögött, hogy leült utána pihenni, és szomorúan támasztotta fejét az ágy vállához.
Egy napon, mikor a gólyák költözködtek, sok öregasszony fordult meg a házban. Bejártak a belső szobába, és sóhajtoztak, a szemüket törölgették.
Az egyik magához vonta a János szöszke fejét, és így szólt hozzá:
- Te szögény kis árva!
János nem értette: mért sajnálkoznak rajta? Hiszen se el nem esett, sem az ujját nem metszette meg, se pedig nem verte meg senki.
Pétörke vadgesztenyével játszott az eresz alatt: bögrébe rakta, meg kigurította belőle. Az öregasszony őt is körülsimogatta, és fölvette az ölébe. És rajta is sajnálkozott:
- Te szögény kis árva!
Megcsókolta a vén. Pétörke összesunyorította a szemét. Nem szerette, ha csókolták.
Aztán kicsoszogott egy másik öregasszony is. Az is felölelgette a két gyereket. Az is megsajnálgatta:
- Szögény, szögény árvák! Nincs már anyátok!
A két gyerek rácsodálkozott az öregasszonyra. Nem mond az igazat. Hogyisne volna anyjuk; mindig is volt, mindennap volt. Most is van. Odabent van a szobában. Fekszik.
János megrántotta Péternek a lajbiját:
- Gyerünk a színbe!
Átfutottak az udvaron. A szín jó játszóhely. Széna is van benne. A széna puha és jószagú. A cica is odajár játszani. Ide-oda hempereg a szénában. Olykor a hátára fekszik, és egy szál szénát vesz a négy lába közé: azzal csiklandozza a bajuszát.
Egyszer csak megjelent a szín előtt az apjuk. Az arca sárga volt; a szeme vörös.
- Gyertek, fiaim - szólott.
Gyöngéden megcsókolta mind a kettőjöket. S megfogta a kezüket, és bevezette őket a szobába.
Az anyjuk, íme, ott fekszik most is, csakhogy a szoba közepére tették az ágyát. A szeme be van hunyva. A két keze egybe van téve. Bizonyosan imádkozik. Mellette két nagy cifra gyertya ég.
János ismeri azokat a gyertyákat: ott lógtak azelőtt a tükör mellett.
Egyszer kérdezte is János:
- Édösanyám, mikor gyúti mán mög ezt a két szép gyertyát?
Az anyja mély szembehunyással felelte:
- Majd az édösapátok möggyúti.
- Mikor?
- Nemsokára meggyúti, édös kiscsirkéim. Csókoljatok mög akkor éngöm, mert annak utána mög nem csókolhattok többé soha.
Hát most ég a gyertya. Az anyjuk ott fekszik hanyatt az ágyon. Alszik. De nagyon szép. A fején koszorú van. Azelőtt ott volt az a koszorú a falon, üveg alatt. Hervadt a koszorú, de mégis szép.
Az apjok megállott velök az ágy előtt, és fölemelte Jánost.
- Csókold mög anyádat jobb felől is, bal felől is.
Mind a ketten megcsókolták az anyjukat. Hideg volt az anyjuk és mozdulatlan. Nem emelte föl a kezét, hogy megsimogassa a fejüket, nem is csókolta őket vissza. Nagyon aludt.
* * *
Másnap délután bevittek a házba egy hosszúkás, szép, fekete ládát. Cifra betűk csillogtak azon, szép aranyos cifra betűk.
És a láda után következett egy nagy fakereszt is. De azt csak az udvaron hagyták. Hozzátámasztották a falhoz.
János mindezt az ablakon át látta, mikor öltöztették. Az ünneplő ruháját adták rá. A pörge új kalapját tették a fejére. Pétörkére is az ünneplő szoknyát adták. Mert Pétörke akkor még szoknyában járt.
A házban és udvaron asszonyok és emberek sokadoztak. Jöttek-mentek ott, s halkan beszéltek, sóhajtoztak. Őket meg átvitték addig Pulyka Szabóékhoz a szomszédba.
Pulyka Örzsi néni sült krumplit adott nekik, és sírva biztatta őket:
- Ögyetök, árvák, ögyetök.
A két gyerek komolyan és figyelemmel nézte a jóízű illattal párolgó sült krumplit. Azután Pétörke beléfalt. A krumpli fehér lisztje szinte porzott a foga között. Körülnézett, hogy látja-e valaki? Nem: senki. Jánoshoz fordult, és rámosolygott.
Délután harangoztak.
Az öreg Pulykáné fölvette Pétörkét az ölébe.
- Gyertök, kicsinyeim...
Mást is akart még mondani, de nem fért ki a száján. Pedig nagy szája volt. Csak húzogatta, ráncolgatta azt a jóságos vén ábrázatát. Végül aztán mikor látta, hogy nem ura a beszédnek, beletörülközött ócska kék zsebkendőjébe. Megtörülte a Pétörke arcát is, s leveregette a ruhájáról a krumplimorzsalékot.
Kézen fogta Jánost, és átvitte őket, haza.
Tele volt már az udvaruk akkor emberekkel és asszonyokkal. Valamennyien ünnepi ruhában voltak. Az apjok is.
Az udvar közepén ott sötétlett a szép, nagy, fekete koporsó. Előtte tarka, félelmes ruhában a tisztelendő úr meg a mester úr. Az apjuk is ott állott. Fehér kendőbe törülgette a szemét.
A tisztelendő úr mindenféle érthetetlen szavakat kiáltott énekelve. A mester úr erre hasonlóan énekelve felelgetett. Azután megköszörülte a torkát a mester úr. A fejét félreszegte. Hosszan kinyújtott nyakkal olyan szomorú ordításba fogott, hogy a macska a tyúkól tetején égnek görbítette a hátát, s a mester úrra ijedt csodálkozással nézett, aztán leugrott túlra.
A mester úr énekén zokogásra fakadtak az asszonyok.
Egyszer aztán rajtuk is átfutott valami különös borzongás, mikor a mester úr azt énekelte, hogy:
Isten veletök hát, Jánoska, Pétörke.
Elválik anyátok tőletek örökre.
Epéje édösebb az édesanyának,
Mint a cukros teje másik mostohának.
Elválik anyátok tőletek örökre.
Epéje édösebb az édesanyának,
Mint a cukros teje másik mostohának.
Egy öregasszony átfogta a két gyereket, és a kötényéhez szorította őket. Az öregasszony sírt. Jánosnak is könnybe borult a szeme. Pétörke titokban megsimította az öregasszony oldaláról lecsüggő rézfeszületet.
A mester úr végzett. Visszaigazította a nyakát a gallérja közé. A kalapját a fejére nyomta. És elindult.
Négy ember fölemelte a koporsót. Kimentek vele az utcára. És mentek, ballagdáltak mindnyájan.
Az ég felhős volt. Langy esső permetezett az útra. Az asszonyok a fejükre borították a felső szoknyájokat, és arról beszélgettek, hogy bizony kár volt érte, az Isten nyugtassa. Rendes, jóravaló asszony volt, tagja a Rózsafüzérnek is; tavaly az ő libái keltek ki először; kár, hogy ilyen fiatalon szólította ki az Isten a világból.
János hallotta és értette ezeket a beszédeket, és büszke volt az anyjára. Apjának kérges kezébe fogódzkodva lépkedett az úton, a koporsó után, s azon tűnődött, hogy álmodik-e? Mert történtek vele máskor is mindenféle különösségek, de egyszer csak egy szempillantásra megváltozott minden, és ő csak bámult a mestergerendára. Hát ez is olyan valami lehet.
De hát csak mennek mendegélnek. Elöl a koporsó, utána a pap meg a sokaság. A kántor legislegelöl. Énekel olykor: Könyörülj Istenem, én bűnös lelkemen! A sokaság vele zúg.
Olyan földhöz érnek, amely tele van fakereszttel és apró dombokkal. Némelyik dombnak az oldalán friss fű zöldell. János azt szeretné mondani Pétörnek, hogy jó volna, ha élne a kisbárány: ide ki lehetne hozni legelni. De mégse szól semmit.
Egy sárga gödörhöz érkeznek. A gödör mély. Nem lehet belelátni. A mester úr megint kihúzza a nyakát a gallérjából, és ordít. Pöhöly apa letérdel, és sír. Az asszonyok is mind letérdelnek, és sírnak. A pap nagy rézbuzogányt forgat meg a koporsó fölött. A rézbuzogányból esső esik. Nini, hát így csinálódik az esső? Azután a koporsót leeresztik a gödörbe. Tompa dübörgés hallatszik föl a mélységből. Az asszonyok egy-egy hantot dobnak le a gödörbe. Pöhöly apa az ő kezükbe is ad egy-egy hantot. János arra gondol, hogy ha csakugyan az édösanyja fekszik ott lenn...
És titokban lecsúsztatja a földdarabot maga mellé.
* * *
Hazamentek. Már akkor eltisztult nyugaton a felhő. A nap lefelé ereszkedett, és nemsokára le is szállt. A szobában homály terjengett a bútorok között, és a homály egyre feketült.
Pöhöly apa ráborult az asztalra, és úgy maradt sokáig. Azt hitték: alszik. Nem mertek neki szólni, csak álltak ők is az asztalnál. Pétörke ásított.
De Pöhöly apa nem aludt. Odavonta őket az ölébe. Megcsókolta az arcukat.
- Feküdjetök le, édes gyerökeim. János vetkőztesd le a Pétörkét. Bújjatok a jó puha ágyatokba, és aludjatok. Aludni jó, mert álmodni löhet. Majd később én is lefekszök; csak előbb önni adok a Riskának.
A fiúk levetkeztek, és bebújtak a dunyha alá. Pöhöly apa kiballagott a szobából.
A fiúk hallgattak. A sötétség megtöltötte a szobát, meg ám a földtől föl a gerendáig.
Egyszer csak Péter fölemeli a fejét, és hallgatódzik.
- János! - mondja halkan.
- No.
- Te nem félsz?
- Mitül?
Darabig hallgattak. Pétörke ismét megszólalt:
- János!
- No.
- Hol van édösanyánk?
János felvonja a vállát:
- Aszongyák: a fődbe.
- Igaz?
- Nem tom. Beszélnek mindent...
- Ugye a másik szobába van?
- Ott.
- Beteg?
- Beteg hát.
- Gyerünk át hozzá.
S fölemeli a fejét.
- Gyerünk - feleli János.
S kibúvik a takaró alól. Óvatosan leereszkedik. Pétörkét is lesegíti.
Megfogják egymás kezét: átfutnak a szobán.
János megnyitja az ajtót. A pitvaron is átmennek. Az első szoba ajtaja kissé nyitva van. A gyerekek bedugják a fejöket. A két viaszgyertya még ég a szobában, égdegél sárgán. Az apjok is ott van. Az ágy mellett ül, és az ágyfejre borulva sirdogál:
- Jaj, Istenöm, jaj, Istenöm, milyen ögyedül maradtam! Milyen ögyedül maradtam!
A két gyerek befutott hozzá. Megálltak mellette. Mi lelte az apjukat? Soha nem látták sírni. János megfogta az apja karját:
- Ne féljen kend, édesapám, hiszen mink is itt vagyunk.
2
A hó elmúlt. Hova lett az a sok fehérség? Isten tudja. A fák ágain zöld levelek jelentek meg. Füvek és virágok kibújtak a föld alól, és szétteregették apró, gyönge leveleiket. Minden sütkérezett a fényes, langyos napsugárban.
Megérkezett Misi is, a ház gólyája. Két hosszú lábát elnyújtva kerengett ide-oda a ház fölött, és a szárnyával csapkodva szökdellt az udvaron. Kelepelt, táncolt. Pulyka Szabó Örzsi is átnézett a kerítésen, és nevette a gólyát, amint körtáncot járt a bolond!
De íme, a ház tetején is áll egy gólya. Misi másodmagával tért vissza az idegen országból. Az új gólya bátortalanul álldogál ottan, s idegenül nézi a magasból, hogyan köszöntgeti a Misi Pöhölyéket meg Szabó Örzsit, meg a tyúkokat, kakasokat, récéket egyenkint.
Szabó Örzsi felmosolyog rá: - Pajtást hozott a gólya!
Pöhöly apa is fölpillant az új gólyára. Nézi figyelmesen.
- Nem pajtás az, Örzsi: feleség.
A Misi gólya tavaly került a házhoz. Egy este kínosan csapkodó repüléssel beesett az udvarra, és ott vergődött a boldogtalan. Az egyik szárnya véres volt. Valami gonosz vadász meglőtte. Bizonyosan úr volt az a vadász. Szegény ember nem lövi meg a gólyát. Mert a gólya jó madár. Áldás a házon. Ahova fészket rak, oda nem üt a mennykő.
Pöhöly apa bekötötte a gólya szárnyát puha vászonronggyal. A gólya ott maradt az udvaron. Lassankint megbarátkozott minden háziállattal (csak a macskával nem), és méltósággal uralkodott a baromfiakon.
A gólyát Misinek nevezték el, mert hasonlított a Kömley báró német inasához, akinek éppen olyan vékony, hosszú volt a lába, és olyan piros hosszú az orra.
Mikor aztán az őszi égen megjelentek az utazó gólyaseregek, Misi mindig a magasba nézett. Egyszer aztán széjjelvetette a szárnyát, és az udvaron fölkanyarodott, fölrepült.
Néztek utána, hogy csakugyan elmegy-e? Misi szállt, szállt egyre följebb, egyre szélesebb karajokban föl magasra. Már csaknem a felhőket elérte. Akkor kiterjesztette a két szárnyát; a nyakát előrenyújtotta, a két lábát hátra. Olyan volt, mintha úszna a levegőben. S elúszott messze, messze, az egyik gólyakaraván után, s velük múlt tova a kéklő messzeségben.
- Hát ha házastársak - mondotta Pöhöly apa -, töszök föl nekik egy rossz kereket. Maradjanak itten.
Bement a színbe: előhozott onnan egy abroncsa romlott, régi, rossz kereket. Fölvitte létrán a háznak a kert felől való ormára, és megerősítette ottan.
Misi majd megbolondult örömében, olyan körtáncot járt az udvaron.
Pöhöly apa beletörülte a porszennyet a kötényébe.
- Délután kimegyek szántani - mondotta. - Rád bíznám addig a gyerekeket, Örzsi.
- Jó - felelte Szabó Örzsi -, majd édösanyám möglösz velök. Mert én is kimögyök ma. A Lapos-dűlőre. Ültetök egy kis kukoricát. Jobb is lönne tán, ha kihozná kend magával a gyerököket. Jánoska hadd szántson kenddel, Pétörke meg majd eljátszadozik énmellettem.
A nap sugarai melegen omlottak alá a magasból. Pöhöly apa befogta a lovat az ekébe; az ekét fölfordította. Rátette a szűrét, a szűrre Péterkét. János az apja mellett mendegélt, és pattogott az ostorral.
Már akkor Szabó Örzsi künn volt. Az árokparton a friss fűből heverőhelyet csinált a két gyereknek, s virágot is szedett nekik. Megcsókolta mind a kettőt, és Péterkét az ölébe vette. Megmutatta neki, hogyan lehet a szép sárga pitypang virágból láncot csinálni.
A réten egy kis csikó futkosott föl és alá, s nagyokat szökött olykor. A két gyerek is szaladgált. Az arcuk kipirult. A levegőben egy fecske szállongott. János rákezdte:
Fecskét látok,
Szeplőt hányok,
Selymet gombolyítok.
Szeplőt hányok,
Selymet gombolyítok.
Pöhöly apa ezalatt egyik barázdát a másik után hasította. Az eke vasa olykor vakítón csillámlott ki a fekete földből. A Szegfű dologértő lassúsággal húzta az ekét. Csendes volt a táj. Szabó Örzsi a szomszédos földön hajladozva vetette a kukoricát. Kék ruha volt rajta, piros kendő a fején. Olykor-olykor odament a két gyerekhez, és játszott velök. Egyszer egy nagy csigát vitt nekik, és megtanította őket hogyan lehet a csigát kicsalogatni a házából:
Csiga, csiga gyere ki!
Jó kalács van ideki.
Jó kalács van ideki.
Egyszer csak kidugta a csiga a két szarvacskáját. Kinézett az ablakon. A föld nem termett annál bolondabb csigát! Jobbra-balra mászkált a fűszálakon: kereste a kalácsot mindenfelé.
A szántóföldnek nedves illata föl-föláramlott olykor a levegőbe, s odahallatszott hozzájuk Pöhöly apának a szelíd biztatása:
- Gyí, Szegfű, gyí!
De nini, elborult az ég. Hamuszínű felhők tolonganak egymásra a magasságban. A fecskék nagy kanyarulatokban szálldosnak. Az ég megdürdül. Az Istennek tüzes nyila általcikázik a felhőkön. Egy földet rendítő harsanás, dörgés, s a következő percekben már zuhog a zápor.
A vadkörtefa alá vonultak. Szabó Örzse magára borította a felső szoknyáját. A két gyereket is betakarta, mint ahogy a tyúk a szárnya alá szedi a csibéket.
- Jézus segíts! - fohászkodott halkan minden villámláskor.
Pöhöly apa az ekére ült. A szűrét kifordította. Pipázott. Nem szólt egy szót sem. Csöndes, kifejezéstelen arccal nézte, hogyan megvannak a gyerekek az Örzse szárnyai alatt.
* * *
Másnap megint kimentek szántani. A napfény az eső után nagyot nevelt a füveken. Enyhe tavaszi idő járt. A fű fölött cserebogarak szállongtak.
A két gyerek otthagyta az apját. Szabó Örzsét kísérték a vetésben.
Azután elfáradtak. Ledűltek az apjok szűrére. A szűrön két fakó tulipán volt. Nem igazi tulipán, csak amilyen a szűrökön szokott lenni.
- Ez is virág - mondotta János.
Azzal ráhajtotta az arcát a tulipánra, és elaludt.
- Ez is virág - mondotta Péterke a másik tulipánra.
És ő meg azon aludt el.
János arra ébredt föl, hogy harangoznak.
Fölnyitotta a szemét. Az égboltozatnak hamvadozó veres tüzét látta. A szántóföld szélén ott állt az apja. A fején nem volt kalap. A kezét egybekulcsolva imádkozott. És mellette állott Szabó Örzse. Az is imádkozott.
A távoli harangszó hullámos zenéje áthömpölygött a földeken. Egyszer csak elhallgatott a harang, s tompa, lassan elenyésző döngés hallatszott még sokáig utána.
János tekintete ismét az apjára és Szabó Örzsére fordult.
Akkor is egymás mellett állottak, csendben és mozdulatlanul.
És fogták egymásnak a kezét.
És egymás szemébe néztek, szelíden, barátságosan és komolyan.
3
A falu már sötét és csöndes. Alig kilenc óra pedig, s már nyugodni hajlott minden. Mintha a fák is álomban volnának; a fák, a házak, ólak, hidak, sövények, mindenek aludnának. Csak a magas jegenyefák állnak ébrenformán. Mint a tábori őrök, mozdulatlanul álldogáló óriás, sovány őrök.
De okos rend, hogy ilyen hamar nyugvásra tér az ember. Mert drága a petróleum. Elég ha egy ember virraszt a faluban, a bakter. Ámbátor az sincs mindig ébren. A kilencet, tízet csak elkiáltja, de már a többit ritkán. Kit is érdekelne, hogy hány az óra, mikor alszunk?
Hát mondom csönd volt, sötét és csillagos éjszaka a faluban.
S íme, a nagy csöndben megsiramlik a lélekharang:
Klinklinklin...
A falu megmozdul. Ablakok, kapuk nyiladoznak. Az ablakokban és kapukban árnyékok jelennek meg. Az utcán végigfut egy asszony.
- Te vagy, Böske?
- Én vagyok, Rozi.
- Ki halt meg?
- Pöhöly Máté.
- Pöhöly Máté?
- Az. Az Isten nyugtassa.
* * *
Pöhöly Máté ott fekszik a kocsiján végignyújtózva. Emberek, asszonyok, lámpással, gyertyával állnak körülötte. A pitykés dolmány van rajta. A ruhája poros. A felesége jajgatva beszéli, hogy bent jártak a városban a szolgabírónál, és hogy az ura, mikor kilépett az ajtón, csak egyet fordult, és végigesett a tornácon, mint valami zsák.
A kocsi mellett ott áll a két gyerek: János meg Péter. Kifutottak a kocsi zörgésére: hogy mit hoztak nekik a városból.
Az anyjuk sírását hallják. Az apjuk mozdulatlanságát látják. János belefogódzik a kasba, és nézi, bámulja az apját.
A mellében csaknem eláll a lélegzet.
Péterke halkan megszólal:
- Ni milyen fényes édesapánk patkója.
* * *
Míg Pöhöly Mátét hidegágyra teszik, a bakter a másik szobában papirost egyenget az asztalra. A tintát leveszik a mestergerendáról, és föleresztik vízzel. A bakter megnyálazza az ujját, s elcsípi a hamvát a gyertyának. S nekikönyököl: írja a következő okiratot:
HALOTTKÉMI JELENTÉS
A halott neve: Pöhöly Máté bíró.
Születési helye: Itt.
Kora: 50 esztendős.
Foglalkozása: paraszt.
Családi állapota: 150 hold.
A betegség neme: hörtelen történt.
A halál oka: guttaütés.
Születési helye: Itt.
Kora: 50 esztendős.
Foglalkozása: paraszt.
Családi állapota: 150 hold.
A betegség neme: hörtelen történt.
A halál oka: guttaütés.
Az özvegyet eközben buzgón locsolgatják az asszonyok gyöngyvirág-ecettel.
- Ne ríj, Örzse lelkem! Isten akarta így. Az Isten jó.
De azért az Örzse rítt keservesen.
* * *
Máté kiterítve fekszik. Mellette gyertyák égnek. A gyertyák viaszszagot lehelnek. A halál árnyéka leng a ház körül.
Az asszonyok siránkoztak ott még kis ideig. Az öreg Pulyka Szabóné még azt is elrítta, hogy:
- Jaj, a tejfölös lángost reggel hogyan dicsérted, édös fiam!
Azután a virrasztók magukra maradtak.
Mikor azt mondom: virrasztók, mindenki tudhatja, hogy Keresztes Nagy Imre, meg Ádám csizmadia meg a bakter említődik.
Az öreg Keresztes Nagy Imre a legájtatosabb ember a faluban: annak az imádsága legjobban felhat az egekbe. Nem mindig volt ő ilyen. Fiatal korában nemegyszer végigverte az egész falut, vagy őt az egész falu. De ennek is megvolt az oka. Az orvos ugyanis a katonasorozáson ránézett Imrére, és szólt a tisztnek:
- Érdekes fej; olyan, mint az orangutáné.
Imre nem értette, hogy mit mondott az orvos. Azt vélte, hogy megdicsérték. Büszke lett a fejére. Hetykén járt, és ha bort ivott, belekötött az élőfába is.
Hanem aztán vén korára megfordította az Isten a szívét: megalázatosodott. Most már templomos ember. Nincs baja senkivel, legfeljebb a köszvényével, amely időnkint elnehezíti mind a két lábát.
Ádám csizmadia szintén jeles ember. Az ő éneklése csöndes időben két mérföldnyire is elhallatszik. Nincs is másnak helye a kántor mellett, csak neki. Szürke Kossuth-szakálla méltósággal emelkedik az orgona fölé, mikor a magas hangokban jár az ének. Olyankor a szemét is behunyja, mint a kakas, mikor kukorikol.
A harmadik virrasztó maga a bakter. Annak már a hivatalával jár, hogy a virrasztók közt üljön.
Mikor az utolsó halottnéző is elkopogott, a csizmadia egyet köszörül a torkán, s ájtatos kacskaringózással rákezdi:
Ó, emberi gyarló nemzetség,
Minden dolgod csak hívság, kétség!
Kiben bízol: arany és ezüst,
Elenyésznek majdan, mint a füst.
Mint Absolon légy bár oly csinos,
Mint pünkösdi rózsa oly piros,
Mit használ, ha majdan lekaszál,
Földbe ejt a kegyetlen halál.
Minden dolgod csak hívság, kétség!
Kiben bízol: arany és ezüst,
Elenyésznek majdan, mint a füst.
Mint Absolon légy bár oly csinos,
Mint pünkösdi rózsa oly piros,
Mit használ, ha majdan lekaszál,
Földbe ejt a kegyetlen halál.
Keresztes Nagy Imre mély, brúgó hangon kíséri az éneket, a bakter pedig ez idő alatt asztalt rak. A fűrészelőbak meg a konyhából behozott gyúródeszka az asztal.
A csizmadia éneklés közben előhúzza a kabátja külső zsebéből a pipáját. Lassú és jártas mozdulatokkal tömögeti. Mikor az éneknek a tizedik strófája is véget ért, rágyújt.
A bakter zöld mázas pálinkáskorsót emel ki a szobazug homályából. Előbb maga iszik, azután a csizmadiának nyújtja. S ő is elővonja bő szárú csizmájából a makrapipát.
Keresztes ezalatt hangosan és kegyes komolysággal mormogja egyik miatyánkot a másik után. A halott fekszik csöndesen.
A virrasztók a deszkaasztalka köré ülnek. A bakter kártyát von elő a ködmenzsebből. Oszt. Keresztes az imádságot duruzsolva nézegeti a kopott kártyákat. Máriást játszanak. A máriás kegyes játék, mint a nevéből is kitetszik, és okos játék. Aki nyer, az húz ennekutána a korsóból.
Egyébként nem beszélnek, csak a Keresztes imádkozása hallatszik:
- Miatyánk ki vagy a mennyégben... Makk az adutt!... Szenteltessék a te neved... Meg köllene ezt a filkót pelejbászolni. Egybetévesztjük az alsóval... Jöjjön el a te országod... - nohát.
A halott fekszik csöndesen.
A bakter szerencsével játszik. Már egy órája, hogy nem jutott más szájára a korsó.
A csizmadia mérgesen szívja a pipáját. Keresztes pedig a fejét komoran himbálva imádkozik.
- Hol a zőggyesznó!? - mondja hirtelen abbahagyva az imádságot.
- Nálam nincs - feleli sötét-komolyan a csizmadia.
A bakter is rázza a fejét: - Nálam sincsen.
Összeforgatják a kártyákat. Meg is olvassák. A kártya harminckettő, de a zöld disznó nincs közte.
- Hogy a fenébe lehet ez? - tűnődik a csizmadia.
A vén Keresztes hátrább rántja a székét, és gyanakodva néz a bakternak a csizmájára.
- Le azt a csizmát!
A bakter tiltakozik. Azonban a csizmadia gyors kézzel kap a bakternak a csizmájára. Lerántja.
A csizma tele van szalmával. Mi egyébbel is volna tele, mikor falun szalmából van a fuszekli. Egy üveg sótartó kifordul a szalmából - lelke rajta, hogy hol vette -, hanem a zöld disznó nem találtatik.
- Le a másikat is! - dörgi Keresztes.
Azonban akkor már a bakter is áll, és bosszúsan hadonász:
- Nem engedöm!
- Nyomott csöndesség, mint a villám és dörgés között. A csizmadia bizonyára így állva is lerántaná a gyanús csizmát a bakter lábáról, ha az említett lélekzetvételnyi csöndességben egy mély és nehéz sóhaj nem hallatszanék.
A halott a hidegágyon félig fölemelkedik. Rájok mereszti a szemét.
* * *
Hát bizony az úgy történt, hogy Máté gazda két esküttel meg a feleségével a városba ment. Több ügy közt fegyverengedelmet is kért volna a szolgabírótól.
A szolgabíró, valami gőgös fiatalember, le sem ültette. Csak álltak az ajtószögletben. A szolgabíró nyugodtan pörcögtette a tollát valami papiroson.
Máté röstelkedett. A bírói méltóság dagadozni kezdett a mellében. Mit szól a két esküdt, ha azt látja, hogy koldusként bánnak a bírájukkal?
- Tekintetes szolgabíró úr - kezdte újra a szót.
- Fogja be a száját! - rivallt rá a szolgabíró.
És tovább pörcögtette a tollát a papiroson.
- Kérem - mondotta Pöhöly Máté haragtól remegve -, én is bíró vagyok. Nem pénzér szolgálok...
A szolgabíró idegesen kapta föl a fejét. A hajdújára pillantott:
- Dobd ki azt a parasztot!
Hát ettől fordult meg Mátéban az élet.
Amint a virrasztók egymás hegyin-hátán elrobogtak, Máté gazda a mestergerendára fordította a tekintetét. Hosszan és figyelemmel nézte azt. Azután az állához nyúlt. Lehúzta a fejéről a kendőt.
Megnézte.
Eldobta.
És komoran duhogott:
- Urat nevelek a fiamból.
* * *
Aznaptól kezdve a János gyereket iftyúrnak nevezték a faluban.
4
Milyen furcsa, ha delet harangoznak, aztán nincsen ebéd.
János az iskolában ült. Egyedül ült ottan. Nyáron ki is volna még más az iskolában? Hiszen más gyerek nem nevelődik úrnak. Más gyereknek elég, ha írni, meg olvasni tud, aztán élhet kedve szerint. A föld terem neki kenyeret; a disznó növeszt neki szalonnát; a sok szűr meg suba közül, ami készül a világon, neki is jut egy-egy. És másra nincs is szükség; legfeljebb télen egy pár csizmára, amit kölcsön is kaphat, ha valahova menni akar.
De Jánosból úr lesz. Az úrság pedig azon kezdődik, hogy az ember tudja a menzát.
Mi az a menza?
Rugja meg a bagoly, aki kitalálta, annyit tesz az, hogy asztal. Aztán hol m-et, hol e-t kell ragasztani hozzá, hogy értelme legyen. Furcsa nép volt az a latin, de nem okos! Miért raktak a latinok mindenre más nevet? Hát nem könnyebb-e azt mondani: asztal, mint azt, hogy menza? Persze ezt azért találták ki, hogy ne lehessen úr mindenkiből. Bárcsak ne is lenne úr senki a világon!
Az ablakok nyitva vannak nyáron. Az utcáról behallatszik a lovazó gyermekek boldog lármája. Azok lovazhatnak. Azoknak nem kell tudniok, hogy a latinok hogyan mondták az asztalt. A kert felől csendes a világ. Csupán a méhek zümmögnek. Zimmegnek, zümmögnek. Elkeringőznek az ablak előtt. És mintha segíteni akarnának Jánosnak, ők is azt zümmögik:
.....menza.....
.....menzae.....
.....menza.....
.....menzae.....
.....menza.....
János azonban most már inkább a magyar menzára gondol, mint a latinra. A világ minden tudományánál mélyebben érdekli az a kérdés, hogy vajon mit főztek otthon?
Ha az apja nem akarná, hogy ő úr legyen, most otthon ülhetne.
A kert kavicsos útján lépések hersegnek.
Vagy Juliska, vagy a mester úr - gondolja János.
És a fejét a két tenyere közé szorítja: nekibúsultan hajtja a menzákat.
Az ablakban megjelenik egy szöszke leánykafej. Kék szem, vállig érő haj. A hajban egy lenvirágszín selyemcsokor.
- Jancsi! - susog be mosolyogva.
Jancsi felkapja a fejét.
- Apuka lefeküdt. Egy órát alszik. Kinyissam az ajtót?
- Ki!
- Mit adsz?
- Verebet.
- Mikor?
- Délután.
- Bizonyos?
- Bizonyos.
A kulcs egyet fordul, Jancsi kiugrik, mint a kutya a ládából, és hazagyorsalkodik.
* * *
Egy szeptemberi napon a szokottnál vastagabban füstölt a Pöhölyék kéménye.
- Viszik az iftyurat a városba - mondották a faluban.
S valóban János úr ruhát kapott azon a napon. A ruha nem volt se piros, se zöld, sem aranyos; egérszín szürke posztóból készült, és a nadrág buggyot vetett a térdén, de azért János megelégedéssel szemlélte.
Az igaz, hogy nem sokáig. Mert az új ruha csak első betűje volt annak a sok mindenféle zavaros írásnak, amely a sorsa könyvéből most zúdul reá. Az iniciálék is mindig szép színesek, de a többi betű már fekete. János fázott. Még csak egy alvás, azután Isten tudja, mi következik? Elviszik őt a városba, messzire, még vasúton is mennek majd. Olyan messze lesz, hogy még karácsonykor se térhet haza.
Lám az öccse, a Péter milyen gondatlan vidámsággal válogatja a tarka babot. Abból nem lesz úr. Annak nem kell tudnia, hogyan nevezik az urak a babot latinul.
János szeretné neki mondani:
- Játsszunk Péterke lovasdit: légy te a pej, én leszek a kocsis.
De érzi, hogy illetlenség volna az efféle játék ezen az utolsó napon, s éppen az új ruhában. Búsan nézeget a lábán szürkéllő pötyögős nadrágra. Hova megy az a nadrág? Istenem, hova megy?
* * *
Utoljára hálnak együtt Péterkével. Az ágy puha és meleg. Péterke már lehunyta a szemét, és édesen aluszik. Az egyik öklöcskéjét összeszorítja. Bizonyos, hogy a legszebb tarka babok vannak abban. Nem veszi el azt tőled, Péterke, senki!
János nem tud aludni sokáig. Fél kézzel átöleli a Péterke nyakát; az arca a Péterke hajához simul. Holnap már ő is egymagában fekszik, Péterke is. Vajon mit gondol majd Péterke, ha egyedül, egymagában kell hálnia!?
Még sötét volt, mikor az anyja gyöngéden megrázogatta a vállát:
- Kelj föl, fiam!
Az apja már akkor fönn volt. Az asztalnál ült. Gyertyavilágnál beretválkozott. A szobában csend volt. Künn a sötétben a hajnali harangszó járta a falut. Milyen búsan szól ma a harang! Mintha azt mondaná:
Megy a János...
Megy a János!...
Megy a János!...
Közben előáll a kocsi is. János kinéz az ablakon, hogy milyen a kocsi, mikor őt szállítják? A kocsi csak az, amelyik máskor, de mégis zord és ünnepies. A lovak türelmetlenül kapálnak. István mindenes komoly nyugalommal szívja a pipáját.
Péterkét is felköltötték.
- Csókoljátok meg egymást - mondotta az anyjuk. - Ki tudja mikor látjátok egymást megint? Meg is halhattok.
A két gyerek átölelte egymást, megcsókolta egymást. A vén kakukkóra szomorúan ketyegett:
...Kitty-ketty. El kell menni. El kell menni!...
- Nesze - szólt Péterke.
És Jánosnak a markába nyomta a tarka babszemeket.
No, isten veled, szép, zsúpos hajlék! Nem szaladgál többé János az udvarodon! Isten veled, méltóságos, vén kútágas! Isten veled, kiskapu, nagykapu! Isten veled, vén lombos eperfa! Isten veletek, ti meleg, kis falusi házak! Visszatér-e János valaha vagy talán sohasem?...
Lassankint elmaradt mögöttük a falu. Kiérkeztek az országútra.
A nap is kiemelkedett eközben az aranyos felhőágyából, és két árnyéklovat adott a két igazi lóhoz. Az árnyéklovak a földön oldalt futottak az igazi lovak mellett. Mintha azok is azon dolgoznának, hogy Jánost mentől távolabb vigyék a falutól.
Mikor a dombra érkeztek, János visszafordította a fejét. Nem látszott már más a faluból, csak a torony.
- Mit nézegetsz hátra! - szólt rá az apja. - Előre nézz! Mindig csak előre nézz!
S elővonta a pipáját.
Jánoska belehúzódott a szűrébe. És előrenézett. De összefolyt a szeme előtt az egész világ.
* * *
Különös valami az a város! Házon ház, ablakon, ablak. Urak nyüzsögnek mindenfelé. Minden házban bolt van, és minden boltajtón kép. Az egyik boltajtón egy hosszú orrú fehér elefánt látható, meg egy fekete ember. Szörnyűség, micsoda szemeket vet az a fekete ember Jánosra!
Így nem is tud más nézni, csak Fabay bácsi, az öreg csizmadia, aki ez időtől kezdve havi tíz forintokért második apja lészen Jánosnak.
A városi életnek már a kezdete se volt jó.
- No spektábilisz - mondotta Fabay bácsi a János fejére téve a kezét -, miből terem a méh?
- Petéből - feleli János.
- Petéből? Dehogy petéből, fiam. A holt borjúban terem az, meg az oroszleányban. Avagy nem tanultad-e a Bírák könyvében, hogy "midőn Sámson meglátná az oroszleánynak holttestét, íme, egy raj méh vala az oroszleánynak a szájában."
János hírit se hallotta ennek.
Fabay bácsi tovább kérdezett:
- Hát azt tudod-e mitűl fél az oroszleány?
- Semmitől se fél.
- Nem-é? De bizony fél az a szekérzörgéstől is, meg a kakaskukorikolástól is, meg a majomtól is, a farkastól is. Hát a medve mitől vadul meg?
- A puskától.
- Nem attól bizony, fiam, hanem ha fényes rézmedencére néz.
Pöhöly apa vakargatja a fejét aggodalommal.
Az öreg csizmadia azonban kegyetlen nyugalommal húz egyet hosszan lelógó vékony bajuszán. Oldalt húzza azt. Olyan, mint a fonál. Meglehet, hogy abból húzza ki a kérdéseket.
- Mit tudsz a Julius császár lováról?
- Azt nem tanultam - feleli János röstelkedve.
- Kár pedig, fiam, mert olyan ló nem volt több a világon: megolvashatod a néhai tisztelendő Miskolczy Ferenc könyvében, hogy "annak a lónak az első lábai oly igen szépek voltak, hogy merőben az ember lábaihoz hasonlóknak ítéltettek".
- Hát te semmit se tudsz! - fakadt ki Pöhöly apa.
- Nem baj no - csitította az apát a csizmadia. - Ha mindent tudna, nem kellene iskolába adni. Majd ügyelek én rá, hogy mindent tudjon.
János kikísérte délután az apját a vasúthoz. Gonosz találmány az a vasút: elviszi egyik embert a másiktól, kietlen messzeségre.
János egyedül maradt a nagy, idegen városban. Amint hazafelé botorkált, rendre nézegette az arcokat: nem találna-e ismerőst? Még a doktornak is örült volna, ha látja; de nem látta, pedig az is úr.
Amint a zsebébe mélyeszti a kezét, egyszerre maga elé bámul: kivon a zsebéből öt szem tarka babot. Megbámulja. Aztán visszateszi a zsebébe.
Abban a szobában, ahova szállásolták, még négy másik gyereket is talált. Vidáman csevegtek az asztalnál, a lámpás mellett. Az egyik szivarozott is.
János ráült a maga kis zöld ládájára. Onnan vizsgálta őket. A szivaros gyerek a tudománynak és a hatalomnak félelemre gerjesztő ábrázata volt. Biztos, hogy az őt megüti, amint megpillantja. Íme, már rá is emelte a szemét. Fölkél az asztaltól, és hozzásétál.
- Hát te ki vagy? - kérdezi peckesen.
- Pöhöly János - feleli János aggódó tisztelettel.
S fölkel.
- No ne félj - mondja amaz fensőséges jóakarattal -, nem vagyok én pedellus. Gyere a többi kutyáho'.
János odabátorodik az asztalhoz.
Csodálatos újságokat beszélnek ott. Hogy ti. melyik tanár milyen? A Vaksi-nak nem kell kapálni. Az ember ráírja a leckét a mandzsettájára, és onnan leszitálja. A Fagyos, az szigorú; de az a jó, hogy nem kíván semmit szóról szóra. A Kukac a legkomiszabb; az megvágatja azt, aki nem büflázta be a leckét; az a szerencse, hogy olykor végigmagyarázza az órát. Legderekabb ember a kis Nyafi, az többnyire későn érkezik, s nem buktat meg senkit.
A szivaros gyerek a nagyérdekű tájékoztatások után tótágast állt az asztalon, és felszólította az összes jelenlevőket, hogy csinálják utána, ha tudják.
Későn este feküdtek le. A szivaros a gyertya eloltása után arról beszélt, hogy fürödni viszi őket: ő tudja, hol szoktak a diákok, meg hogy csúzlit csinál gumiból, és majd meglátják, hogy eltalálja a verebet. Közbevetőleg megjegyezte, hogy Fabay bácsi fontoskodó szamár, amin János ugyancsak elcsodálkozott.
Egy rövidke, régi ágyban feküdt. Fáradt volt. Darabig odafülelt még a beszédre, azután a látottak s hallottak örvénye felsodródott a fejében, s ő megszédülten, megkábultan átengedte magát az álomnak.
A szivaros gyerek is ásítozva beszélt már, s lassankint elhallgatott. A kis szobában nem hallatszott más, csak az öt gyermeknek egyenletes, halk lélegzése.
Úgy éjféltájon János megmozdult.
- Pétörke! Pétörke! - rebegte álmosan.
És jobbra-balra tapogatott.
A szobában sötétség volt. Nem lehetett látni se jobbra, se balra semmit.
- Pétörke!
- Mi az? Mi bajod? - kérdezte egy gyerekhang a sötétben.
János nem felelt. Visszahanyatlott a vánkosára, s tovább aludt.
5
Az iskolában csend volt. A gyerekek meredten ültek. Mintha nem is lélegzenének.
Bodrogi professzornak ugyanis az a furfangos szokása volt, hogy előbb a kérdést vetette fel, és csak annak utána mondta meg, hogy kitől kíván rá feleletet? De eközben egy-két percet várt, s ezalatt a tekintete úgy kóválygott a diáksereg fölött, mint a vércse, mikor lecsapni készül.
- Hol keresztelték meg Vajkot?
A múlt órán magyarázta ezt, s még abban az órában el is feledte minden diák. A nevek és dátumok sehogy se ragadnak meg a diáki elmékben. De arra valók az elődök jegyzetei, hogy azokat átolvassák a süldők, s ragasszanak belőle, amit csak lehet. János is olvasott, ragasztott otthon, de most, hogy a kérdés elhangzott, megzúdult a feje, nem emlékezett semmire. A szíve szinte hangosan dobogott. Az iskolát süllyedni érezte maga körül. Nem látott egyebet, csak a Bodrogi professzor két zöld szemét. Azt is úgy látta, mint a háromkirályozó gyerekek csillagát, amely néha egyölnyire is előrejön, meg visszahúzódik, de mindenképpen félelmetes.
Ne mondja azt senki, hogy az idő folytonosan halad. Az idő néha megáll. Úgy megáll, mint a csökönyös ló.
- Pöhöly János! - szólal meg végre a tanár.
Általános lélekzetvétel. János fölkel. Érzi, hogy nincs feje. Hová lett a feje? Megsemmisült.
Csak nézett bambán. Most szólították fel először. A pillanat súlyos és ünnepi. És íme, ő gyámoltalan és néma. Istenem, istenem! bárcsak soha meg ne keresztelték volna azt a Vajkot!
S e szívet nyomó pillanatban egy alattomos halk súgás érkezik hozzá, egy Isten küldötte segítség:
- Vélhetőleg Esztergomban - súgja Lázár Náci.
Lázár Náci csupa ész, kis, barna gyerek. Mindent tud. Tavaly is az elsőbe járt.
János életre kap. Bátran, és kinyújtott nyakkal vágja ki:
- Vélhetőleg Esztergomban.
Áll újra a világ. A nap süt. Az élet kedves. Áldott a jó pajtás!
- Helyes - mondja a professzor.
És új kérdést vet föl.
De János túl van már a veszedelmen. Örömmel pislog maga elé. A professzor azt mondta: helyes. Milyen szépen mondta! Ha ezt az apja hallotta volna! Meg Péterke, meg Juliska, meg az egész falu!
* * *
A kisbíró szokatlanul komoly és méltóságos ábrázattal lépked a házak mellett. A furkósbottal alig legyint hátra a kutyáknak.
Belép a Pöhöly Máté portájára. A pitar előtt van egy pad. Arra leteszi a botját.
- No mi az? - mondja Pöhöly Máté, előkerülve a hátsó udvarból, ahol vermet ás a bérese.
- Levél - feleli a kisbíró -, lapos levél.
Az oldalán függő tarisznya egy rántással előrekerül. Abba beléereszti a kezét. Jobbra-balra nyúlkál benne. Az ereszetre néz.
- Elveszett volna? - kérdi hangosan önmagától.
És meg is felel rá:
- Nem, nem veszett el: ihol vagyon.
S visszatolja oldalra a tarisznyát, és a belső zsebébe nyúl: átnyújtja a levelezőlapot.
Pöhöly Máté megnézi a levelezőlapot elöl is, hátul is.
- A János írta - mondja büszkén.
A kisbíró ráint a fejével, és a botjára támaszkodik: várja, hogy a levelet elolvassák.
Pöhöly Máté hangosan, minden szóban megvergődve, olvassa:
Kedves apám úr... (hallod, anyjuk?) ...am, tisztelem kendet is, édesanyámat is (Jaj a lelkem! - mondja Pöhölyné a köténye sarkát a szeméhez emelve), meg Péterkét, meg a tanító urat, már megszöktem... (Micsoda? Nem:) megszoktam, és kérdezték is, hogy hol keresztelték Lajost... (Nem:) Vajkot (Ki az a Vajk, kisbíró? - Valami nagy úr lehet.) ...mondtam, hogy vélhetőleg Esztergomban, és dicsért a tanár úr, és jó egészséget kívánok, Pöhöly János I. gumi (nem gumi, megáll) gymn. tan.
Mi a csuda lehet az a I. gymn. tan.?
A kisbíró a vállát vonogatja.
- Talán szomjas a lelkem - vélekedik Pöhölyné -, jaj, bár adhatnék neki egy pohár mustot.
Ezalatt híre futott a házak között, hogy a faluba levél érkezett. Kihez érkezett a levél? Mit írnak a levélben?
A csizmadia abbahagyta a Gál Antalt érdeklő talpalást, és kiállott a kapuba. Akkor már többen is álltak ottan.
- Pap lesz - mondotta az öreg Keresztes prófétáló hangon.
Aztán valamennyien a plébánia felé fordultak, mert Pöhöly Máté az ünnepi ruhájában egyenesen arra tartott.
* * *
Pöhöly Máté a kocsmában ül. Nem szokott ott ülni. Pataky András úgy is néz rá, mintha sohase látta volna. Mert Pataky András mindig ott ül. Csak estefelé megy haza. Harsogón danolja olyankor a Garibaldi-nótát:
Galabárdi, Galabárdi,
Állítja a verbungot...
Állítja a verbungot...
Az árkokat az ő bosszúságára találták föl. Lehetetlen azok miatt végigfújni a nótát.
Mikor Pöhöly Máté belépett a kocsmába, Pataky András még hallgatva üldögélt a bora mellett, a hosszú X-lábú fenyőasztalnál. Fél könyökre eresztett fejjel pipázott. S nézte a felhőket az ablakon át, nézte az italosoknak iránytalan merő nézésével. Egy dongó besétált a keze szárán - noha a dongó nem szokott emberre szállani -, az inge ujján meg kisétált. Nem ügyelt rá.
- Egy verdung bort - mondotta Pöhöly Máté.
- És nyomatékosan tette hozzá:
- Vöröset.
Mert a vörös bor két krajcárral árosabb.
A cseléd kiment a pincébe. Máté elővette a makrát. Megtömte. Meggyújtotta. Rákönyökölt az asztalra s víg szemmel pipázott.
Sem az egyik ember nem szólott, sem a másik. Minek is az a sok hiábavaló beszéd!
Pedig már Pataky is hallotta az újságot. Csak hümmögött rá. Lehet, hogy a fia jutott az eszébe. Egy fia volt. Mindenki tudja, hogy ezelőtt két évvel leszúrták a búcsún. Máig is ül érte Szűcs Gergő.
Pöhöly Máté vidáman kortyant a hosszúnyakú üvegből, s tovább pipázik.
Előre látható, hogy amikor a pipa kialszik, Pöhöly Máté kopogtat az üveg talpával az asztalon, és fizet, és elmegy haza.
Mert hiszen nem is egyébért történt a kocsmának a látogatása, hanem hogy ünnepibe volt öltözve, s a pap is jót olvasott ki a levélből. Az ilyesmire áldomásnak kell következnie. Egy verdung vörös bor, azután ballagunk ismét haza, folytatjuk a napnak a munkáját.
De nem így történt az.
Amint a két ember ott egymással szemben ülve pipázik, Pataky egyszer csak ráfordítja a szemét Pöhöly Mátéra. Recsegő hangján rászól:
- No, azér nem lössz püspök.
És megvetőn legyint.
Pöhöly Máté arca elborul. Nagyot pillant. A pipájából dől a füst. Kortyint egyet az üvegéből. De azért csak borús marad az arca. Egyszer csak rácsap az asztalra. Félig fölemelkedik. Rákiált Patakyra:
- Püspök lössz!
Kevélyen és haragosan ereszkedik vissza a lócára. Csaknem hátat fordít Patakynak. Az orcája vörös. Kezének egy rövid mozdulatával a szolgáló felé löki az üres üveget.
- Még!
Pataky faképpel bámul Pöhölyre. Kimeredt szürke szemei mintha üvegből volnának. Előrehajol, és érdes hangon ismétli:
- Nem lössz püspök!
S fölkel. Az asztalra tenyerel:
- Nem lössz püspök!
Pöhöly Máté is fölkel. A feje előrenyúlik. Az arca vadharagos.
- Püspök lössz! - ordítja a Pataky szeme közé.
A következő percben az asztal is felborul, Pataky is felborul.
Mikorra Pataky eszméletre tér, azt látja, hogy az utcán hever. Négykézlábra igazodik, azután két lábra, és elindul a maga útján, kezének ide-oda emelgetésével kíséri a Garibaldi-nótát.
Pöhöly Máté egyedül marad a kocsmában. Visszaigazítja az asztalt, padot is. És leül. Ül kevélyen, diadalmasan, világmegvető nézéssel. Az arca piros. Olykor egyet húz az eléje tett üvegből.
Egyszer csak lekapja a süvegét. A sarokba csapja. És nagyot rikkant:
- Cigányt!
6
János hét évig nem volt otthon.
Az apja azt akarta, hogy beleszokjon, belenevelődjön az úri ruhába. Meg is változott a fiú. Az arca gyönge, városi színű; a haja rövidre nyírott; a keze vékony és fehér. Illik neki a kék posztós kispapi reverenda, akárcsak az oltárképből lépett volna ki. Mikor először ment végig a falun, a kisgyerekek hozzászaladtak, s kezet csókoltak neki. Az asszonyok pedig megsimították a reverendáját:
- De finom! De puha!
Péter mezítláb és gatyában lépdegélt a bátyja mellett. Tizenhat éves kamasz volt már akkor. Vállas és erős, mint az apja, s olyan magas, mint János. Napon barnult arcáról büszkeség sugárzott, hogy kispap a bátyja. Az úton leszakított az akácfáról két virágfürtöt. Az egyiket a maga kalapja mellé tűzte. A másikat a bátyjának szerette volna adni, de az nem pillantott a virágra. Hát Péternek mást kellett kitalálnia, hogy kedveskedhessen.
- Tudok egy szarkafészket - mondotta fontoskodva. - Már tollasok.
- Ne bántsuk szegényeket - felelte János - inkább a mester úrhoz menjünk.
A mester úr bizony megöregedett a hét esztendő alatt. A felesége halála meg egy nehéz tüdőgyulladás harminc esztendőt vénített rajta. Bizony már nem húzza ki a nyakát a gallérjából, mikor temet. Csak úgy nyugodtan eregeti az éneket, mint mikor az orgona mellett ül. Ezelőtt hét évvel nem volt egy szál ősz haja sem, ma meg barna nincsen. Fehér a bajusza is.
- Juliska, Juliska! - kiáltotta az öregség reszkető hangján. - Gyere csak, ki van itt?
A szobából egy tizenhat éves, rózsaszín ruhás leányka futott elő. Benzinesüveg a kezében. Bizonyosan az apja kabátját tisztogatta vele. Egy pillanatig tétovázva állott meg az ajtóban. A szeme elnyílott. Aztán elmosolyodva nyújtotta a kezét:
- Én megismerem - szólott -, de... ön... ön megismer-e?
Olyan mellet szorítón furcsa volt, hogy magázták egymást. Gyerekkorukban tegeződtek.
Péter pirultan állott a tornácon. Nem mert volna bemenni a szobába, ha a mester be nem húzza.
- Gyere - mondotta az öreg -, ha már itt van a bátyád.
A mester erővel a díványra ültette Jánost. Péter az ajtó mellett a székre ült. Csak a lábujjai érték a tarka posztószél szőnyeget. És csodálkozva nézett a bátyjára: micsoda úr az, hogy a díványra ültetik!
- Bizony, kisasszony - mondotta János -, ha másutt találkozunk, meg nem ismertem volna.
- Én pedig - felelte Juliska meleg szembenézéssel -, megismertem volna... önt ezer ember között is.
Pillanatnyi csönd támadt, amibe belehallatszott az utcáról a Garibaldi-nóta.
Ezen mindnyájan elmosolyodtak.
- Még mindig korhely az öreg? - kérdezte János.
S az ablakhoz lépett.
S valamennyien az ablakhoz mentek, hogy lássák, amit a János tisztelendő lát. Csak Péter maradt a szoba közepén. Lábujjhegyre állva nézett az utcára a három úri személy háta mögött.
Pataky András csak úgy tántorgott hazafelé, mint azelőtt. A haját, szakállát nem nyíratta azóta. Kalapot nem viselt. Olyan volt a feje, mint valami fehér oroszláné. A keze emelgetésével kísérte a nótát, s nagyokat lódult közben. A kutyája híven ballagott utána. A tántorgásban is hol jobbra, hol balra kísérte a gazdáját, mintha ő is részeg volna.
Egyszer azonban valami csontot vagy kenyérhéjat talál a Maros az úton. Eléje kanyarodik a gazdájának, s a lába közé keveredik. Pataky András uram végigvágódik a porban, s a Garibaldi-nóta abbamarad.
A Maros egy-két harapásra belül helyezi a kenyérhéjat. S megtér ismét a gazdájához. Tudja, hogy ott szokott maradni, ahol elbukott, hát szépen odafekszik melléje, a fejéhez.
Pataky András azonban korállotta az elbukást. Négykézlábra igazodott, aztán két lábra. Az arca eltorzult. Ahogy a szeme kimeredt, olyan volt, mint a vadketrec oroszlánja, mikor a gazdája ostorral lép be hozzá. Fölemelte a botját, s végigvágott a kutyáján.
A Maros kutya kínos sikítással szaladt odább.
- Szegény állat! - sajnálkozott Juliska.
A mester is a fejét rázta:
- Különb gazdád is lehetne.
- De ha egymáshoz tartoznak - vélekedett János.
Ezalatt a Maros alázatosan sompolygott vissza a gazdája lábához, s a fejét nyöszörögve kérlelőn forgatta Pataky előtt.
Aztán hogy Pataky továbbvonult a kutyájával, Juliska megmutatta Jánosnak a kertet. Az egressor végén egy bokor liliom állott. Juliska leszakított egyet.
- Nézze - szólott -, milyen fehér.
És ahogy a kezében tartotta a liliomot, olyan volt, mint az egyik szentkép a János breviáriumában, ahogy a názáreti Máriát ábrázolta meg azon a képfestő, a názáreti Máriát leánykorában.
* * *
Pöhöly Máté még a fia hazajövetele előtt egy új szobát rakatott a házához. Berendeztette azt a boltossal városiasan. Volt benne dívány, íróasztal, az ablakon csipkekárpit és két ágy. Ha a fiát valamelyik barátja meglátogatja, annak is legyen. Hanem János nem akart maga lakni a szobában: háljon ott Péter is.
Az öccsét csakúgy szerette, mint kicsikorában. De már nem járhattak mindig együtt. Péter a gazdaságban foglalatoskodott: aratott az apjával meg a részes aratókkal. János is vélekedett, hogy megpróbálja, de csak ellegyintették a szavát:
- Nem úrnak való az.
János hát otthon lézengett. Mindennap eljárt a misére, és minisztrált a papnak. Délutánonkint meg eljárt mesterékhez. Igen szerette a régi tanítóját!
Péter persze csak szombatonkint járt haza az aratás idejében. Akkor megfürdött, és ott hált a bátyja szobájában.
Egy éjjel arra érez fel, hogy a holdvilág a szemébe süt. Fölnyitja a szemét. Látja, hogy a holdvilág besugárzik az ablakon az íróasztalra is, és hogy a bátyja ott ül. A homlokát a tenyerébe fogja, és ír valamit. Az írás csak egy-két minutáig tartott. János ráhajtotta a fejét a két karjára, és mozdulatlanul feküdt ott az íróasztalra ráborulva. A fejére rásütött a holdvilág.
- Alszik-e vagy sír? - tűnődött Péter.
Fölkelt. Odalopódzott az asztalhoz. A bátyja vállán át elolvasta az írást:
Holdvilágos csöndes éjjel
Kerül engem az álom.
Mindig te vagy az eszemben.
Szép Juliskám, virágom.
Kerül engem az álom.
Mindig te vagy az eszemben.
Szép Juliskám, virágom.
Ablakomon szelíd fénnyel
Ezer csillag beragyog.
A te szelíd kék szemedre,
Kék szemedre gondolok.
Ezer csillag beragyog.
A te szelíd kék szemedre,
Kék szemedre gondolok.
Péter kerekre nyílt szemmel nézte az írást s a bátyját.
Az egyszer csak fölemeli a fejét, és Péterre bámul:
- Hát te mért vagy fenn?
S a tenyerét az írásra ejti. Összemarkolja a papirost.
- Azt gondoltam, hogy elaludtál - hebegett Péter. - Fel akartalak költeni.
- Fekszem már - felelte János.
És összetépte a papirost. Beledobta a kályhába.
* * *
Augusztus is vége felé járt. A gabonát már betakarították. Az utolsó nyári vasárnapon együtt ültek a ház előtt.
Egyszer, ahogy elhallgatnak a beszédben, János megérinti a tenyerével az apja karját:
- Valamit szeretnék mondani, édesapám. De odabent.
A fiú hangja fojtott volt. Érzett rajta, hogy valami szokatlan a közlenivalója. Máté beballagott vele. Leült a díványra. Az állát a botjára támasztotta, és nyugtalanul nézett a fiának az arcára.
A fiú megállott előtte komoran. A karját összefonta.
- Nem akarok pap lenni - mondotta röviden.
Máté csak bámult rá.
A fiú hevesen, föl és alá járva, folytatta:
- Nem születtem papnak! Unom már a tanulást. Minek költene rám többet? Péternek is kell valami. Tanító leszek.
- Mit mondana a falu! - fakadt ki elképedve Pöhöly Máté.
- Bánom is én a falut - felelte hevesen János. - Nem a falunak élek én, hanem magamnak. Engedelmes fia voltam, apám, mindig. Most már eléggé érett vagyok arra, hogy a magam akaratán járjak. Tanító leszek. Punktum.
Máté gazda meghördült.
- De én meg azt akarom, hogy pap légy!
És ahogy fölemelte a fejét, abban a pillanatban hasonlított Pataky Andráshoz, amikor az a kutyájára ütött.
És fölkelt.
- Én akarom!
És amikor azt mondta én, a mellére csapott.
A fiú dacosan nézett szembe az apjával. Látszott a szemén, hogy el van szánva minden ellenállásra.
Máté gazda látta ezt a nézést. Megkapta a reverendát a fiú nyakán, s megrázta a fiút. Megrázta, és a szeme közé dörgött:
- Én az apád vagyok!
Azzal ellökte magától, hogy a fiú a falnak zuhant. Kitaszította az ajtót, és elment, mint a mennydörgő zivatar.
János kábultan nézett maga elé. A nyílt ajtón behallatszott hozzá, amint az apja azt mondta az István szolgának, hogy azonnal fogjon kocsiba.
7
Az egész úton hallgattak. Az apa komor volt. A fiú sápadt. A kocsi egyhangú zörgedezéssel haladt az országút fái között. Az István legény néha lebbentett egyet a lovak fölött.
Az országúton két parasztember ballagott szembe velük.
Mind a kettő megállott. Utánanéztek a kocsinak.
- Kispap - mondta az egyik.
- Beteg - vélekedett a másik.
A kocsi pedig ment-ment az országúton tovább. Vitte a kék reverendás kispapot. Belevitte a vörös alkonyatba, bele a fekete estébe.
Végre megállottak a Cincogó előtt. Régi csárda az. Szoba is van benne. A szoba ma Jánosé lesz, mert Jánosból még püspök is lehet. Az apja pedig kint fog hálni a kocsin, mert őbelőle nem lesz püspök soha.
- Vacsorát! - rendelkezett röviden Pöhöly Máté.
A kocsmáros - egy bal szemmel pislogó göndör keleti - ismeri már őket. Tudja, hogy csak egy vacsora kell. Pöhöly Máténak a tarisznyájában van a vacsorája.
Míg a kocsmáros künn jár, Pöhöly Máté belenyúl az ingébe, a nyaka alá, s kihúz onnan egy zacskót. A zacskóban bugyelláris van, a bugyellárisban pedig bankó. Pöhöly Máté előválaszt egy százast, és odatolja fiának. Fizessen az. Lássák, hogy úr.
János tisztelendő egykedvűen nyúl a százasért. Begyűri a belső zsebébe. A vacsora végén cigarettát vesz elő. Rágyújt. A gerendára méláz. Füstölget.
Pöhöly Máté odakoccintja akkor a poharát a János poharához, s megszólal gyöngéden és melegen:
- Igyál, fiam.
Ez volt az első szava fiához, mióta megrázta.
János nem engedett föl. Hideg, fáradt arccal ivott. Aztán féloldalt könyökölve nézte tovább merően, gondolkodva a mestergerendát.
Pöhöly Máté is pipára gyújtott, és szintén felkönyökölve eregette a füstöt. A szeme szögletéből olykor a fiára pillantott.
Így üldögéltek ott.
A kocsmáros a söntés sarkához támaszkodva szívta a hosszú szárú selmecit, s hogy a vendégei hallgattak, beszédet kezdett velük:
- Volt-e jó termés, Máté gazda?
És pislogott a bal szemével.
Pöhöly Máté csak hosszú hallgatás után felelt reá:
- Volt.
A kocsmáros megértette, hogy a vendégei otthon hagyták a jókedvüket. Ásított, hogy csaknem széjjelment tőle a feje. Azután befordult a söntésbe, és a faggyúgyertyához hajolt: olvasta a pénzét.
- Lefekszem - szólalt meg végre János.
S fölkelt.
Ez volt az első szava, mióta az apja megrázta.
Lehajolt az apjához, és megcsókolta annak az arcát.
S kiment.
Pöhöly Máté összevont szemöldökkel nézett az előtte álló gyertya lángjába. Az ő famíliájában nem szoktak mindennap csókolódzni.
Ott tűnődött, gondolkodott. Ivott olykor egy kortyot, s megint csak gondolkodott. Ki tudja, meddig gondolkodott volna ott, ha egyszer csak be nem lép az István. (Egy vasszög bajszú, nagy fejű vénlegény. Gyerekkorától szolgálja Pöhöly Mátét.)
- Betöttem - mondja a hüvelykujjával oldalt intve.
Pöhöly Máté megfordul.
- Mi az?
- Betöttem - ismétli István -, különben még ellopja valaki.
- Mirül beszélsz?
- Mirül beszélök? Hát mirül beszélnék: a reberendárul.
- Micsoda reverendárul?
- Micsoda reberendárul? Hát micsoda reberendárul? A tisztelendő úr reberendájárul.
Aztán, hogy Pöhöly Máté leesett állal bámult rá, hát ő is rábámult Pöhöly Mátéra.
- Mi? - kiáltotta Pöhöly Máté.
István vállat vont, s mentegetődző hangon felelt:
- Nem tudom, mi jutott az eszébe: azt mondta, hogy lovagol egyet. Mondtam, hogy fáradt a ló...
Pöhöly Máté meghördült:
- Elmönt?
- El.
Pöhöly Máté az ég felé emelte borzas ősz fejét, mintha kiáltani akart volna.
De nem kiáltott, csak hörgött, mint az állat.
8
...Éjfél után egy óra lehetett, mikor János visszaérkezett a faluba.
A falu csöndes volt és holdas. A torony árnyéka hosszú, fekete szőnyegként nyúlt keresztül a homokos úton. A ló átugrotta. Azt gondolta, hogy árok.
János a templom árnyékába vezette a lovát. Megkötötte a néhai Kömley báró keresztjéhez. Hadd legeljen.
Az éjszaka világos volt. Csak egy vékony felhőfátyol terült el hosszan az ég alján, mintha a holdnak elhagyott fátyola volna. Az augusztusi csillagok szelíden pislogtak.
János várakozott. A hold megtalálta a fátyolát, és beleburkolódzott. Akkor árnyék borult az útra is, amely a templomtól a kántorházhoz viszen.
János odaballagott.
Fölmászott a kerítésre.
Hallgatódzott.
Semmi nesz. Csak az öreg Keresztes kakasa kukorít egyet álmosan, valamelyik távol sötétlő eperfán.
Aztán újra csendes az éjszaka.
János átsiet a kerten, és a szélső ablak alatt a padra áll. Halkan kopog az üvegen.
Egy perc múlva megjelenik ott a Juliska bontott hajú, szőke feje. Az ablak kinyílik.
János megfogja az ablaknyitó kezet, és nem bocsátja el a tenyere alól.
- Juliska - mondja halkan, és szívdobogás minden szava -, letettem a reverendát. Elváltam az apámtól.
- Haraggal?
- Nem: szeretettel. És most búcsúzunk, kis virágom. Oh, ha együtt mehetnénk, mint két szálló galamb...
- Ha együtt itt maradhatnánk.
- Érted megyek el, érted jövök vissza. Talán egy év múlva.
- Egy év!...
- Egy örökkévalóság! De azalatt megbirkózok a pedagógiával. Apám is hozzászokik ahhoz a gondolathoz, hogy tanító legyek. Jobb szerettem volna itthon tanulgatni, de hát apám... ő is akaratos, én meg a fia vagyok...
- De hát hogy élsz meg? Miből élsz meg? Várj, nekem van egynehány forintom...
- Nem, nem fogadom el. Van pénzem elég, sok is. Fél évig is elég. Semmit se kívánok, csak azt az egyet, hogy hű maradj hozzám.
- Micsoda beszéd ez, János?
- ...hogy ha netalántán megkér valaki...
- János... János...
A fiú ráhajtotta az arcát a Juliska kezére.
- Te kedves! Te angyal!
Juliska gyöngéden megsimogatta a fiatalember fejét.
- Te kedves, te hős...
- Nem feledsz el?
- Mindig rád gondolok.
Átölelte a János nyakát, és megcsókolták egymást, miközben könny áztatta az arcukat.
- Áldjon meg az Isten!
- Áldjon meg az Isten!
Mikor a hajnal lila színű szürkesége földerengett az égen, János már messze járt a falujától. Valami nagy mezőn ballagdált a lova. Gilicebokrok piroslottak itt-ott. Gyönge szél rázogatta a gyalogbodzát. Aztán a szél megerősödött. János arra ocsúdott föl a gondolataiból, mikor a lova egy előtte elguruló ördögszekértől visszatorpant.
János megállította a lovat, és a nyakára veregetett.
A ló megcsillapodott. János utánamélázott az ördögszekérnek, amit láthatatlan kezekkel mozgatott, hempergetett ide-oda a szél; s az meg gurult, gurult, futott által a mezőn, a hepehupás gyepeken, mígnem a földnek szürke sötét párázatában elveszett.
9
János eladta a lovát az egyik vasúti állomáson. Nem könnyen adta el, de olcsón. Írás nélkül járó lónak ne kérd az árát.
Délre járt az idő, mikor János a fővárosba érkezett, és megindult befelé. Mennyi ház! És mennyi ember! S minden ház bolt, és minden ember idegen. Ő mindenkit megnéz: őt nem nézi meg senki. Ebben az órában nem gondolt haza, és nem gondolkodott semmiről. A sok nyüzsgő ember, a sok lóvonatú kocsi, bérkocsi elkábította.
Egy kék ruhás munkást megszólított, hogy merre talál valami fogadót? A munkás ránézett, vállat vont:
- Mindenütt.
S továbbment.
- Ejnye de barátságtalan ember! - gondolja János.
Egy ott álldogáló hordár készségesen ajánlkozik, hogy elvezeti a Hattyúba.
- Ez már derék ember - gondolja János.
Mikor a fogadó kapujához érnek, János megköszöni a szívességét, és be akar menni, azonban a hordár utána szól:
- Kérem, kérem...
És a tenyerét tartja.
- Ejnye, de szemtelen! - gondolja János.
* * *
Egy hónap nem telt belé, János már megszokta a fővárosnak örökös morajlását és embersokaságát.
Csak a kövek között nem szeretett lenni. Valahányszor a nap sütött, lesietett az utcára, és őgyelgett.
Kedve telt abban, hogy a kirakatokat meg az arcokat nézte. Az arcok is kirakatok.
A Hatvani utcán egy karcsú, kis barna kirakat jött vele szembe.
Tegethof-szatinba volt öltözve, s katonás járással sétált. Tetszett Jánosnak.
Egyszer csak a leány megfordul, és visszatér. János akkor jobban megnézi. Fekete szem, bársonyos fehér arc. Mintha remekbe alkotta volna a Teremtő!
A leány is rápillantott Jánosra. A tekintete hideg volt. János mégis fölmelegedett tőle.
- Ejnye de furcsa! - gondolta.
Megfordult, és utánanézett. Egész délután az a leány forgott az elméjében.
Másnap ismét a Hatvani utcára ment sétálni. Összerezzent, mikor a leányt meglátta. Újra megbámulta. S hogy a leány elhaladt mellette, követte őt.
Mért követte? Nem volt semmi célja. Láthatatlan kötelek vonták utána. Gyönyörködött a járásában, a hátraomló fekete hajában, a szoknyája hullámzásában, formás kis gömbölyű bokáiban.
János akkor tizennyolc éves volt. Ebben a korban gyakran vonják az embert a láthatatlan kötelek!
A leány befordult az Újvilág utcába, és az Arany Sas kapuja alatt tűnt el.
János oda is bement. Belépett az ebédlőbe. Ott nem volt senki. A kiskellner egy ásítást veregetett el a száján, aztán Jánoshoz lépdelt: - Mit parancsol?
- Sört, egy pohárral.
Valami szokatlan bágyadtság lepte meg. Minek jött ő ide? Bolondság, amit cselekszik. Hát megfeledkezett-e az ő szelíd, kék szemű Juliskájáról?
Talán Juliska is épp e pillanatban gondol reá. A kis diófa asztal mellett varr, és az öltések között azt mondja magában: Hol vagy én kedvesem? Gondolsz-e reám, én szerelmesem?
János elérzékenyedett, és elmenni készült. Akkor egy sárga kabátos gömbölyű képű barna fiatalember lépett be az ajtón, és nagy szervusszal a János vállára csapott.
János egy kispap társát látta maga előtt: Lázár Nácit.
- Szervusz! - kiáltott örömmel. - Te vagy?
- Persze hogy én vagyok. Megismertelek az ablakon át.
- Hogy kerülsz ide? - kérdezték egyszerre mind a ketten.
- Én itt lakom már egy hét óta - felelte Lázár.
- Én meg egy hónap óta.
- No ez pompás! Nekünk sok mondanivalónk lesz egymásnak! Bort, fiú! Villányit!
És leült János mellé.
Péter-Pálkor kék reverendában váltak el egymástól. Egyikük se gondolta, hogy világi öltözetben találkoznak, s éppen Budapesten.
- Hogy kerülsz ide? - kérdezte Lázár.
- Megszöktem - feleli a söréből kortyintva János. - Tudod, hogy az apám láncon tartott. Hát te?
- Én is úgy szöktem meg.
- Szervusz!
Mosolyogtak. Koccintottak. János fölvette a Lázár szivarját, és annak tüzénél ő is rágyújtott.
- Mi leszel? - kérdezte jókedvűen.
- Jogász. Hát te?
- Én tanító leszek.
- Tanító?
- Az. Tudom, hogy nem sokat ér, de nekem éppen jó. Egy év múlva álláson vagyok. De hát ni: te miért ugrottál ki a reverendából?
- Meggondoltam, barátom. Minek komédiázzak? Én nem tudom gyémántgyűrűvel gesztikulálva hirdetni az evangéliumi szegénységet. Ha pap lennék, a koldusokat kellene az ágyamba fektetnem, és a vándorló legényekkel kellene ebédelnem. A lelkiismeretem kényszerítene rá, hogy én legyek a községemben a legszegényebb, amilyen Jézus volt. A Mester nem gyűjtött tajtékpipákat és tallérokat, s nem beszélt latinul: nem méltóságoltatta magát; nem viselt aranyláncot; nem hagyta temetetlenül a halottat, míg a stólát le nem fizetik érte; satöbbi, satöbbi. Mutass nekem egyetlen papot, akit Krisztus megölelne!
A szivarját a sarokba csapta, és haragosan összefonta a karját.
- Nono - felelte mosolyogva János -, Jézus isten volt. A papok nem istenek.
- De ha arra vállalkoznak...
János vállat vont.
- Nem fogad evangéliumi szegénységet, csak a barát. Az is megbánja. Szegénynek nehéz lenni, ha nem muszáj.
- Hát te mentegeted a papokat? Nem értelek. Hát akkor minek léptél ki?
- Minek? Hm. Hát te?
- Én? Hát... izé...
- Lány miatt.
Lázár elmosolyodott, vállat rántott.
- Hát persze. De valld meg, hogy te is.
- Hát én is.
- No és, hol a tied?
- Hol volna? Otthon az apjánál. És a tied?
- Az enyém itt van.
János elbámult.
Lázár másik szivarra gyújtott.
- Az nem közönséges leány. Csupa ész, csupa élet! Egy kasznárnak a leánya. Gyermekkorom óta ismerem.
- Éppúgy, mint én.
- Amint én nőttem, úgy nőtt bennem a vonzalom is a leány iránt. Mindig ő forgott az eszemben. Láttam, hogy papnak csak az való, akinek Katicája nincsen.
- Épp ez az én történetem is. Csakhogy az én Katicámat Juliskának hívják.
- A nyáron aztán azt mondtam neki: Kedves kis bogaram, a haldoklás nem lehet oly nehéz, mint az a gondolat, hogy én pap leszek, maga pedig máshoz megy feleségül. Sírt. Én is sírtam.
- Ugyanígy volt. No aztán, mi történt?
- Az, hogy azt mondtam neki: jöjjön velem. Ha apámtól pénzt kapok, gondoltam, akkor elvégzem a jogot, ha pedig nem, akkor valami állást keresek.
- És elhoztad magaddal?
- Elhoztam. Kapok az apámtól havonkint hatvan forintot.
- És a leány szülői?
- Nem tudják, hogy én szöktettem el. Katica írt nekik, hogy ne aggódjanak, egészséges.
János életében először érezte, mi az irigység.
- Eszerint ő feleséged?
- A természet törvényei szerint.
- Ez elég?
- Nekünk elég. Vagy azt hiszed jobban szeretjük egymást, ha valami káplán elmondja fölöttünk a János evangéliumának első fejezetét. De gyere velem. Nézd meg, hogy érdemes volt-e érte elugrani?
Karon ragadta Jánost, és fölvezette a lépcsőkön.
A szobában egy fiatal leány ült az asztalnál. Levelet írt, és cigarettázott.
Mikor fölpillantott, János megismerte benne a Hatvani utcai feketeszeműt.
- Katica - mondotta Lázár -, bemutatom magának Pöhöly János barátomat. Ez is kivetkezett, mint mink. És idejött, mint mink. Csakhogy ez egyedül jött, a jámbor.
- Miért egyedül? - kérdezte a leány a kezét nyújtva. - Akik szeretik egymást, azoknak együtt kell élniük.
János nyomást érzett a mellén. Nem bírt szóhoz jutni.
- A természet - folytatta a leány - a nőt meg a férfit egymásnak teremtette. Ez nyilvánvaló igazság. Minden, ami elválasztja a két szerető szívet, hazugság. A társadalmi szabályok hazugságok. Csak a szeretet, az igazság!
Odatette a cigarettásdobozt János elé, azután Lázárt kínálta meg.
- Ha én rendezhetném a világot - mondotta büszkén fölvetve a fejét -, akkor minden nő együtt élne azzal, akit szeret. Ön is. Mit ön... tegezzük egymást... te is boldog volnál. Szép?
- Gondolhatod - rebegte János káprázó szemmel.
- Szebb, mint én? Megmondhatod bátran.
- Az szőke...
- Akkor szebb lehet. Kár hogy nem hoztad el. Tik is jó barátok vagytok, mink is azok lennénk. De kár, de kár!... Gyere el estére, meghívunk ezennel vacsorára.
- No ugye furcsa kis ördög ez? - kérdezte Lázár, mikor lekísérte Jánost a lépcsőn.
Azután húsz forintot kért kölcsönbe Jánostól.
János adott szívesen.
* * *
Mindenszentek dele. János búsan ül a szobácskájában. A Bárány Ignác Tanítók könyve van előtte. De hiába nézi: nem mozdítja az őt egy mozdulattal se a tanítóságra. Már második napja nincs egy krajcárja se. Milyen bolond volt, hogy olyan jó szívvel adogatott Lázárnak! Most aztán nevet cserélhetnek!
Már három hete nem járt nálok. Pedig mindig felvidult a társaságukban. Csak ne kísérte volna le mindig Lázár a lépcsőn! Szinte megszokottá vált már:
- Pajtás, adj egy forintocskát: ezekben a napokban kapok a nénémtől...
Most már neki kellett volna a forint.
Katica előtt restellte az állapotát, hát csak ott csavargott az Újvilág utcán. Ha Katicát pillantja meg, elinal. Ha Lázárt, hozzásiet.
S órák múltával előtűnt Lázár.
- Pajtás...
Még ki se mondta a végét, Lázár búsan legyintett:
- A néném is megtagadott. Gyerekeket tanítok, egy ruhafestőnek a kölykeit. Két hét múlva már leróhatok valamit.
Két hét!...
A zálogház útját már régen megtalálta: csak Bárány Ignác fordíthatna még néhány garast a zsebébe. De hát akkor miből tanul?
Alkonyodik. A vakudvarra nyíló ablakocska előtt hópelyhek szállingóznak alá.
János kábult az éhségtől.
Arra gondol, hogy nem érdemes élni. Az élet csupa fájdalmas várakozás. És a várakozásból új várakozások fakadnak, és azok se teljesülnek. Az Isten csak az állatoknak terít asztalt. Tán nem is embereknek alkotta ezt a földi világot!
Vigasztalan süllyedezések a halál posványába!...
A konyhaajtó nyílik. Nehéz csizmák topognak a konyha kövén. Bizonyosan a szenesember.
- Itt lakik Pöhöly János úr? - kérdi egy mély öreg hang.
János megrezzen. Elsápad. A feje a mellére konyul.
Az ajtón az apja lép be.
Nem látta, mert nem nézett rá. Hallotta, hogy a nehéz falusi csizmák kop-kop belépnek a szobába. S megállnak.
Egy percnyi csend következik. Egy perc, amit valami láthatatlan kéz felfüggeszt, hogy az idő folyása megálljon, és a helyét tompa, velőbe hatoló zúgás töltse be.
János eldermedten ül.
- Mi következik?
Megragadja-e az apja, s viszi magával a szemináriumba? Vagy fölemeli a botját, és agyonüti?
Érzi, hogy nem védekezhetik.
Pöhöly Máté azonban sem az egyiket, sem a másikat nem cselekszi.
Belenyúl a kebelébe, és elővon onnan egy tenyérnyi papiroscsomólékot.
Az asztalra teszi. Ránéz a fiára megvetőn, komoran:
- Az örökséged.
Egy minutányi csöndesség. Aztán a nagy nehéz csizmák megindulnak újra kifelé. Kop-kop, egyre halkabban elhangzanak a lépések a folyosón.
* * *
János mintha mély álomból ocsúdott volna föl. Az asztalra bámult.
Az öröksége?
Egy kis négyszögletes újságpapiros-csomó: fonállal van átkötve.
Feltépi. Csupa ötvenes meg százas.
A szeme káprázott.
Összehajtotta újra újságpapirosostól, és a zsebébe gyömöszölte.
S fölkapta a kalapját. Az apja után futott. Jobbra-balra sietett az utcán. Nekiütődött az embereknek. A hó már akkor sűrűn omlott: nem látott öt lépésnyire.
- Meg kell találnom - mondotta fuldokolva -, meg kell találnom!
Fölugrott egy bérkocsira, és kidugta a fejét az ablakon. Dugta jobbról, dugta balról. Majd a bakra ült a kocsis mellé, és úgy hajtatott vendéglőtől vendéglőig. Kiment a vasúti állomásra is.
Az öreg parasztot nem találta meg.
* * *
Akkor az Arany Sashoz hajtatott. Ott kifizette a kocsit. Benézett az ebédlőbe.
Üres. Az óra éjfélt mutat.
János azt kérdezte, kaphat-e szobát?
Kaphat.
- A 17-est vagy a 15-öst?
- A 15-ös üres.
Lábujjhegyen ment el a 16-ik számú ajtó előtt. Ott fog hálni. Reggel meghívja őket ebédre. Előre örült, hogy a barátainak örömet szerezhet.
Hát reggel föl is ébredt, de az álom olyan teherrel nehezkedett újból reá, hogy nem bírt fölkelni.
Dél volt, mikor fölnyitotta a szemét, akkor is beszéd zajára ébredt.
- Takarodjál! - rikoltott egy női hang a szomszéd szobában. - Takarodjál! Gyáva!
Ajtónyitás hangzott. Valaki takarodott.
János sietve felöltözött, és kopogott a Lázárék ajtaján.
- Szabad! - hangzott a Katica szava.
- Jó, hogy jössz - mondotta a leány fölpattanva -, kiadtam neki az utat.
- Kinek?
- Lázárnak.
- De hát miért?
- Azért, mert nem férfi! Nem férfi! Gyere, ebédeljünk.
Az ebédnél aztán elmondta, hogy Lázár az apjától levelet kapott. Azt írta neki az apja, hogy térjen haza, és folytassa a teológiát, különben kitagadja, megátkozza.
- Hiszen az apja beleegyezett abba, hogy jogász legyen. Nekem azt mondta, hogy hatvan forintot kap havonként.
- Hazudott! Mindig hazudott. Csak addig volt hős, míg beszélt.
Mikor hallgatott, gyáva volt. Ó, a nyomorult!
S a boros poharat úgy vágta a falhoz, hogy ezer darabra csörrent.
Gyönyörű volt ebben a tüzes haragjában!
János új pohárért intett, és megtöltötte azt villányival.
Katica fölemelte a gyöngyöző poharat:
- Éljen az élet! Én nem térek vissza! Égek, míg éghetek! Mint az üstökös csillag! Aztán belehullok a sötétségbe! Akarsz-e velem együtt égni?
János pezsgőt rendelt.
10
Parasztembernek legnagyobb úr a pap. A pap az Isten bizalmasa. Szent. Mindenki kezet csókol neki. A báróné is, mikor gyónik. Pedig a báróné méltóságos asszony, és az ura a királynak barátja. Minden faluban az istenháza a legszebb ház. A pap az úr az istenházában is. Aranyos ruhákban cselekszi ott a tiszteleteket. Az ostyát Krisztus testévé változtatja. A Krisztus testét a kezébe veheti, és felmutathatja. Apja, anyja, ott ülhet az első padban, és a hívek mögötte tisztelettel susognak:
- Azok ni... ott az első sorban. Az az öregember a papunk apja; az öregasszony meg az anyja.
Még a Jézus is úgy néz rájok a keresztről, mintha mondaná:
- Ismerlek benneteket: a fiatok a papom.
Mikor Pöhöly János elhagyta a reverendát, kilépett abból az aranyrámából is, amely a nevét a faluban környezte.
Pöhöly Máté komoran és sárgán érkezett haza. A szemöldöke sötéten ereszkedett beesett szeme fölé.
Péter előfutott a pajtából a kocsizörgésre, de csak elhőkölt:
- Hol a pej?
István vállat vont.
Pöhöly Máté se felelt. Ledobta magáról a szűrt, és bement a házba.
- Ilyen hamar visszajött kend? - kérdezte az asszony. - Hát János?
- Micsoda János? - mordult meg a fejét fölemelve Pöhöly Máté.
- Hát a kend fia...
Pöhöly Máté megrázta a fejét:
- Nekem olyan nevű fiam nincsen.
* * *
Nem volt szabad többé említeni előtte a fiút.
Az István szolgától megtudták, hogy a tisztelendő úr éjjel elvitte a lovat. Reverenda nélkül ment el.
Hova ment?
Azt nem tudta senki.
Egy hét múlva levelet hozott a kisbíró. Pöhöly Máté a tűzhely mellett ült, és a parázsra bámulva pipázott.
- Mi az? - kérdezte fölforranva.
- Levél - felelte a kisbíró.
És szokása szerint rátámaszkodott a botjára. Várta, hogy mit olvasnak ki a levélből.
Pöhöly Máté átvette a levelet, és a beledobta a tűzbe.
- Mondd meg a postamesternek - szólott -, hogy máskor, ha levél jön, küldje vissza.
A levél ajánlott volt.
A postamester kisasszony másnap sokaknak újságolta, hogy a Pöhöly kispap Pesten van, az Árok utcában a 13. szám alatt.
- Ennek rossz vége lesz! - mondogatták a faluban.
Ez a numerus tán hetek, hónapok múlva a fülébe jutott Pöhöly Máténak is.
Éjszaka fölült az ágyában, és hangosan mormogta:
- Árok... tizenhárom...
Másnap tarisznyát vetett a vállára, és eltűnt. Négy napig nem látták.
Mikor hazatért, éppolyan komor volt, mint azelőtt. A vacsoránál csak ennyit mondott:
- Mától kezdve kétezer forint teher van a földeken.
Kis idő múlva hozzátette:
- A föld pedig az asszonyé meg Péteré. Másnak nincs benne jussa.
Aznaptól a Péter gyerek volt a mindene. Azzal járt ki a földekre. Tanította szántani, vetni, gazdálkodni.
- A föld nem csal meg senkit - mondotta Péternek a mutatóujját fölemelve. - Aki a földön jár, jó helyen jár. Aki a kövön jár, rossz helyen jár.
* * *
Néhány év múlt el így. Jánosról semmit se tudtak. Elszállott, elmúlt. Egyszer az a híre terjedt, hogy meghalt, egyszer meg az, hogy nagy úr, meg is házasodott. Az öregnek azonban nem mertek szólni semmi hírről.
Csak egyszer, karácson estéjén bátorkodott az asszony egy tányérral többet tenni az asztalra. Régi jámbor szokás ez olyan házaknál, ahonnan élő családtag hiányzik:
- Minek az? - kérdezte Pöhöly Máté felhörkenve.
- Ha valaki jönne - mentegetődzött az asszony -, valami szegény utas...
És könnybe lábadt a szeme.
Pöhöly Máté lesöpörte a karjával a tányért úgy, hogy csörömpölve hullott a szoba szögletébe.
- Nem várok senkit.
* * *
János volt, nincs. Azt lehetne vélni, nem is volt.
Hanem azért valaki mégis várta őt mindennap. A mester leánya. Nyári estéken kitárta az ablakát, és nézte a csillagokat. A csillagok az Isten betűi. Aki lélekkel nézi az ég kitárt könyvét, reménységet olvas ki abból.
Négy éve múlt, hogy János eltűnt. Levél nem jött tőle, ő sem írhatott. Faluhelyen a leány nem kaphat levelet, és nem küldhet. Faluhelyen nincs titok, csak amit két ember tud. Amit már hárman tudnak, az nem titok - kivált ha a harmadik a postamester kisasszony.
Csak egy-egy hírlap érkezett olykor az öreg tanítónak a címére. Az ilyesmi nem fog szemet. A lapok gyakorta küldenek mutatványszámokat.
Maga az öreg mester se tudta, mért érkeznek azok a hírlapok?
Pedig ha megnézte volna a lap hajtását belül...
Alig olvasható apró írások voltak mindenikben.
Az elsőben ez:
Mindig rád gondolok.
Az utána valóban:
A világon sok szép leány
van, de te vagy az egyetlen!
van, de te vagy az egyetlen!
Aztán:
Bocsáss meg, hogy sokáig
nem írtam. Visszatér mindig
hozzád szívem, mint az
égi nap az én virágos
falumhoz. Akarva se tud-
nálak elfelejteni.
nem írtam. Visszatér mindig
hozzád szívem, mint az
égi nap az én virágos
falumhoz. Akarva se tud-
nálak elfelejteni.
Az utolsóban:
Kaliforniába megyek. Meg-
gazdagodva kell hazatér-
nem. Néhány hónap, és bol-
dogok leszünk.
gazdagodva kell hazatér-
nem. Néhány hónap, és bol-
dogok leszünk.
* * *
Egy áprilisi estén, mikor Pöhöly Máté a konyhába lépett, a szoba ajtaját nyitva látta. A szobában Péter gyerek valami levelet olvasott bakogva a lámpásnál. Hosszú haja előreomlott a lehajlásban, és félig eltakarta az arcát. Pöhölyné a szemét törülgetve hallgatta.
Pöhöly Máté megállott ott a sötétben. Megállott, mintha kőfalba ütközött volna.
Péter olvasott:
...nem volt senkim, aki egy ital vizet adott volna. A kunyhóm az erdő belsejében. Ember nincs közel. Az ágyam fűágy. Takaróm egy zsák. A föld hideg. Az ég vigasztalan. Éjjelenkint rátok gondolok, a mi kis falunkra, rád kedves, Péter öcsém, meg az én öreg, haragos apámra; a mi csöndes, szalmafödeles házunkra. Látlak benneteket. Látom az Istvánt is, amint itatja a szomjas lovakat. Látom a földünket, amint hullámzanak rajta a kalászok, míg te apámmal ott állsz derékig a búzában, és beszélgetitek, hogy az idén megáldotta a földet az Isten. Ó, te jó föld, te édes anyaföldem! Úgy szeretnék leborulni reád, mint a gyermek az anyja kebelére. Hiszen én is belőled nőttem, mint a búzakalász. Apám, apám, mért szakítottál el ettől a földtől? Miért akartad, hogy én úrrá legyek. Az úr csak mostohagyermeke a földnek, vándor ördögszekér. A sors vihara ide-oda fújja. Az úr nem szereti a földet. Nem tudja, mi az otthon. Ó, bár én se tudnám, hogy ne vinné el minden hazaszálló gondolatom a nyugalmamat! Ó, milyen boldog lehettem volna az én kis falum jámbor világában. Az én lelkem abban a levegőben nőtt fel, abban is kellett volna élnem, és meghalnom. Ó, ha letéphetném ezt az úri ruhát; ha még egyszer fölvehetném a mezei ember egyszerű köntösét! Ha még egyszer végigszánthatnám a földünket, és a munka után még egyszer odaülhetnék a tűzhely mellé, és láthatnálak téged, és apámnak ősz, fehér fejét...
Pöhöly Máté kifordult a konyhából, és néhány lépést járt az udvaron. Nagyokat lélegzett, mint aki fulladozik.
Azután az ajtófélfának támasztotta a fejét, és úgy hallgatta tovább a Péter olvasását:
...Itt csupa angolok vannak, akikkel beszélni nem tudok. Nincs társam, csak a jó reménység. Folytatom az ásást egyedül, és nem pihenek addig, amíg aranyra nem találok. Gazdagon akarok visszatérni. Földet veszek otthon, és megmutatom apámnak, hogy nem az a derék sor, ha valaki úr lehet, hanem az, ha boldog tud lenni...
...Péterkém, mondd meg Juliskának, hogy ne menjen férjhez.
Azon az éjszakán Pöhölyék nagy, öreg aranybuckákkal álmodtak.
* * *
Nem mindig igaz az, hogy a gólya áldás a házon. A gólya bosszúálló madár. Lám, hogy Pöhölyék újra zsúpoltatták a házukat, s lerontatták a gólyafészket, mit tett a gólya? Tüzes gallyat vitt a kertek aljáról.
Szél fújt. Az oltásra gondolni se lehetett. Pöhölyék háza másnapra kormos düledék volt.
Pöhöly Mátét szinte megbetegítette ez a csapás. A biztosító intézet megtéríti majd a kárát, de az öregember már megszokta a régit. Lovak is lesznek újak, de a Szellőt, Sárit nem adta volna az egész bábolnai ménesért. A tehenek is... Hogy bőgött a tűzben a szegény Szegfű! Érteni lehetett, hogy a gazdáját hívja: Segíts rajtam, segíts!
Péter vigasztalta az anyját:
- Ne búsuljon kend, majd hazajön a...
Elhallgatott.
Az apja lecsüggedt fővel állott mellettök.
Az öreg ránézett: - Ide ne győjjön!
* * *
A szőlőbe vonultak. Ott is volt egy kis házuk. A régi házat majd ősszel felépítik. Szebb lesz, nagyobb lesz, mint volt. Cseréppel födik. Az egyik szobát meg is padlóztatják.
Egy nyári éjjelen Pöhöly Máté fölkelt, és puskát vetett a vállára. Az omladékház gyümölcsös kertjébe igyekezett. Alma érik ottan. Egy-egy lövés jó figyelmeztető a tolvajoknak.
A teli hold akkor emelkedett föl a rét fűzfái mögül, és fehér világossággal árasztotta el az alvó falut.
Pöhöly Máté a házak sötét árnyékán ballagott csöndesen.
Az egyik kezében bot. Kell az már az öreg embereknek.
Egyszer csak megáll és visszafordul.
A parasztember megérzi az idegent, mint a kutya.
A poros út közepén egy toprongyos csavargó vánszorog. Kétszer olyan hosszú árnyék imbolyog előtte, mint amilyen hosszú ő maga. A nyomaiban meg, mintha füstölne a föld, ahogy a port szántja.
Az égett ház irányában megáll. És csak áll.
- Hé! - kurjant rekedten Pöhöly Mátéra, amint meglátja a túlsó soron. - Melyik a Pöhölyék háza?
Pöhöly Mátén mintha hideg víz ömlött volna végig. Megállott.
Kinyújtotta a botját az omladék felé: - Az.
A rongyos ember odavánszorgott. Megállott a kormos düledék előtt. Megállott. Aztán a térdére esett, és ráborult a kövekre.
Pöhöly Máté odaballagott. Leült melléje a kőre. Az állát a botjára támasztva nézte a porban síró embert.
Aztán, mikor az fölemelte a fejét, és az ő lábához borult, az öreg is megmozdult. Vén szemében egy könnycsepp jelent meg. Belenyúlt a tarisznyájába: kenyeret vett belőle elő. És odanyújtotta a csavargónak:
- Ögyél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése