Én Istenem, te szép, híves patak,
Hová futottál, szökdeltél előlem?
Hol csillapítsam buzgó szomjamat?
S hogy bocsássak meg néked eltűnőben?
Zegzúgos csermely! Éppen ott apadsz,
Ahol a szomj legperzselőbb a hőben,
S idegen-légiónyi kín fakaszt
Új kínt csupán, de nem forrást a kőben.
Három vadkacsa úszik a vízen,
A part hosszát a király fia járja.
A feketékre céloz - úgy hiszem,
Már itt a szél - s a fehéret találja.
A víz egyetlen vadkacsát viszen,
- Már itt a szél! - habszínfehér a szárnya.
De iszonyúbb - itt a szél, úgy hiszem -
Ha néhanap a feketét találja.
Legalább biztosan repülj, golyó!
Húszezer éve szoktatunk a rendre.
- A takaró szegélyén indigó-
Színű betûkkel állt nyomtatva: „elme".
És indigó-színben foltosodó
Az elmeosztály rács közt a gyenge
Vénájú kar, különben, mint a hó,
Ha olvad, - és szétolvadt. Ez a rendje.
Ne vígy kórházba, ne engedj oda!
Iszonyú szag búvik az ételekben.
De jobb talán a rendőrőrszoba?
Szűköl a test, hogy vére, csontja freccsen,
Vagy jobb az abroncs-bontó éjszaka,
Hol szétárad az elkerülhetetlen,
S az ember csak füleli, tétova:
Hogy bugyborog a szív a rettenetben.
Hová futottál, szép, híves patak?
A deli szarvas képe hol a habban?
A hab vadkacsát úsztatón dagad,
Vagy gyenge vénán bujdokol apadtan,
Freccsen a vér, a rémület fakad,
Az éjszakai abroncs szertepattan -
Hogy csillapítsam buzgó szomjamat;
S bocsássam meg, mi megbocsáthatatlan?
(Forrás: Irodalomismeret 1999. 1-2.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése