2018. jan. 8.

Mikszáth Kálmán: Jasztrabék pusztulása • 1881



Éppen ott kint ül az ambituson nemzetes Gerge István uram s természetesen pipázik. Mert amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de minthogy mindig pipázik, tehát istenfélő kegyes ember.

Különben pedig a nemzetes úrnak valóságos mesterségéhez tartozó eszköz a káromkodás, miután Gerge István uram már huszonöt esztendő óta a vármegye csendbiztosa.

Mégpedig olyan csendbiztos, kinek nemcsak hetedhét vármegyére szól a híre, hanem kihat a külső országokba is.

Van ám ott ész bőven, ha nem néz is ki belőle; apró, szürke szemű, rövidre nyírott hajú öregember, szakállát, bajszát is borotválja s lefelé álló orrával s hegyesedő állával madárhoz vala hasonlatos az ő ábrázata.

De az igénytelen külső dacára is igazi oroszlán ő, győzhetetlen, bátor és szívós. Réme a rablóknak, kevélysége a tekintetes vármegyének, melyre őmiatta még a fölséges császár is rászorult egy ízben.

Valami nagyon fontos és tekervényes bűnügy volt az, mely iránt maga a császár is igen érdeklődik vala, s melyet a bécsi rendőrség hónapokig nem bírt kinyomozni, úgyhogy az emiatt haragra lobbant uralkodó, Reviczky Ádám uram őnagysága tanácsára, Gerge István őkegyelmét hozatta föl a fényes birodalmi székvárosba.

A bécsi rendőrfőnök alattomban gúnyosan nevetett a markába:

– No ’iszen, ez fogja majd kikutatni az ököraffért, aki mozdulni sem bír majd ezekben a cikcakkos utcákban! Jó szerencse, ha az utcáról haza tud találni a vendéglői szállására. Milyen gondolat az őfelségétől, egy ügyetlen táblabírót szalasztani bele a szaglálásba ott, ahol a mi orrunk sem érzett meg semmit?

A rendőrfőnök, hogy tökéletes legyen a magyar csendbiztos fölsülése, megengedte magának azt a juxot is, felöltöztetett két közönséges rendőrt csirkefogónak s lelkükre kötötte, hogy lopják el a nemzetes uram klepszidra-óráját a zsebéből. Hadd emlegesse meg Bécset holtig.

De bizony, mikor enemű rendeleteit osztogatná a derék úr, egyszerre csak betoppan Gerge uram e szavakkal:

– Megvannak az ökrök, kollega!

– Ne bolondozzon az úr! Hogy jött rá?

– Az az én titkom.

Ugyanazon ezer darab ökör volt ez, melyet Szatmár megye ajándékozott természetben a francia hadjárat viseléséhez I. Ferencnek, s melyekkel nagyon furcsa história történt – a haláluk után.

2018. jan. 7.

Haraszti Gyula: Arany János




ELŐSZÓ

Ez Aranyról szóló dolgozatom 1881-ben jelent meg egy ma már ritkaságszámba menő folyóiratban, Bodnár Zsigmond Magyar Szemléjében. Többször hivatkoztak rá: már ezért is hajlandó voltam, e vállalat szerkesztője kívánságának engedve, hozzáférhetővé tenni az érdeklődők számára, megtisztítva hihetetlen sajtóhibáitól és főleg stílusán simítva. Ez ifjúkori értekezésem először tárgyalta részletesebben az illető szempontokból e nagy költőnket. Bármennyi benne az egyoldalúság, egy és más dolognak élére állítása, meg sok minden egyéb fogyatkozás, annyi gonddal készült, hogy merem h inni, hogy ma is megérdemli az elolvasást.

Budapest, 1912. január 12.

HARASZTI GYULA


ARANY JÁNOS ELBESZÉLŐ KÖLTÉSZETE

Első rész


I. Bevezetés: a kor előzményei, Arany helyzete; e tanulmány felosztása. – II. A nyelv: népies és régi szín. Az epikai stíl: népmesei és krónikás előadásmód. – III. A tárgy: a) népélet képei; - IV. b) a múlt rajza: műveltségtörténelmi adatok – a jelen alapján, népmondai anakronizmussal rekonstruálás; műköltői kombinációk – V. Régi költőknek újra feldolgozásai, Arany és Tennyson.


I.

Midőn végre felrobbantották a múlt századot elméletaknái, az óriási Pazar üvegház romjain a szabad természet csakhamar hihetetlen dúsan virágzott fel, az egyes éghajlatoknak sajátos bájával. A nemzetek egyediségük öntudatára ébredtek s Európának szellemi áramlatai, összefolyásuk után, megint speciális irányba terelődtek: a költészetben föllépő romanticizmus erősen nemzeti, sőt olykor népies színt öltött.

Kis hazánk politikai viszonyai korán kifejlesztették a nemzetiség önérzetét; költészetünk századok óta hazafias hivatással bírt, a liberalizmus korában pedig meglehetős demokrata árnyalatot nyert.

Hogy azonban nálunk, e körülmények dacára, műköltészetünkben a népies irány mégsem fejlődhetett ki, ezt részben az idegen hatás túlsúlya, leginkább pedig a tehetség hiánya okozta. Csokonaitól eltekintve, legfeljebb egyszerű érzések dalolását ha bírták utánozni, de a hosszabb lélegzetű alkotások inkább csak elriasztó intő példákul és arra szolgálhattak, hogy ez irány hitelét veszítse. Ezért szakít most elbeszélő költészetünk – nagyobb alkotásaiban – az eddigi magyarosan gyarló iránnyal és szegődik külföldi művészköltők stíljéhez. Gyöngyösi a XIX. századdal megszűnik „a hazai poézisnak atyja” lenni, a daliás Zrínyi lép a trónra, ki mint a renaissance olasz költőinek követője, a nyugat-európai költészet magasabb művészetére utal. Első világirodalmi nagyságú költőnk, Vörösmarty, ezért hagyja oda a sivárnak tapasztalt hazai népies talajt, hogy hatalmas fantáziáját egy erősen lobogó és színes fantáziának tüzétől élessze lobogásra, - úgyszólván Hugo Viktor (a Századok Mondaköre) előtt már e költői lángelmének pathosát, és inkább germános, mintsem hamisítatlanul francia képzelettúltengését képviselje köztünk. Így találjuk nála azt a fényes operavilágot, mely csupa lengő sisak, villogó páncél, tomboló díszménekkel, - csupa kápráztató színek és idegfeszítő hatalmas hangfutamok láncolata, olykor zordan vadregényességgel váltakozva.

De ez aristokratikus díszelőadások is rövid idő alatt ingerüket veszték, újságuk mindössze múló divatot keltett, mit csakhamar gyarló utánzások tettek nevetségessé ki hívta ellene a gúnyt. Az „Elveszett alkotmányban” Vörösmarty már saját stíljének paródiáját kényszerült megkoszorúzni. Széchenyi és Vörösmarty kora már lejárta magát, Kossuth és Petőfi pedig a láthatás széléhez emelkedtek. Új időszak hajnallott fel, új irányokkal, új ízléssel: a költészet igazi demokratának szegődött. A színpadon az előbb inkább csak torzképezett falusi élet most állandó festőre talált Szigligeti ú. n. népszínműveiben, ez idillies melodrámákban. Petőfi viszont a délibábnak varázsló erejét, a furulyaszó megkapó egyszerűségét sajátította el; ajkán a mindennapi érzések mindennapi szavai a legüdébb érzelmeknek zenei hullámzásává alakultak. Szóval a színműnek már nyitva állott a kor kívánta út, a lírában nagy tehetség iparkodott hazánk chansonnierjévé lenni: csak az éposz várt még új mesterére. Petőfi ugyan ebben is megpróbálkozott, de hol szónokiasan kívánt pompázni, hol viharorgonán akart játszani á la Byron: pedig ez távol állt erejétől. Egyetlen egyszer jutott közel a helyes célhoz, mikor János vitézében a népmese pongyolaságát kísértette meg; de ezt ő csak szerencsésebb ösztönből, véletlenül találta el. Az öntudatos mester Arany Jánosban lépett fel.

Hazánk nagy költőinek trifoliumából említettünk egyet: azt, kiben a művész mellett az ember sem kevésbé érdekes jelenség, sőt tán a legérdekesebb társai között. Petőfi alakja a forradalom elviharzásával foszlik szét, Vörösmarty megtörik az abszolutizmus alatt: Arany hazánk nagy válságát a kezdettől, a fordulóponton át, le a kétségbeesésen is keresztül végig éli; megéri a remény hajnalát, delét és – napjainkat.

Művészete előtt csak bámulattal állunk meg és midőn most e rengeteg erdőben böngészéseinket némi rendszerbe összegezzük, - kétkedés fog el: vajon nem túl merész e vállalkozás? Nem kegyelethiány-e, feltétlen hódolat helyett megértésre törekedni és így megbírálást is kockáztatni? Gondoljuk el, mennyire meg szokta viselni az idő az egykorú bírálatokat. Épp ezért csak szerény igényekkel lép fel e tanulmány, mely a költő nyelvét, előadásmódjának szellemét, tárgykörét és főleg az indulatok rajzának irányát szándékozik vizsgálgatni. Vállalkozásunk nem vesz kárba, ha vizsgálódásunk eredményeiből az idő egy-két követ elég szilárdnak fog arra találni, hogy felhasználja ama talapzathoz, melyre egykor hivatott művész fogja Arany szobrát felállítani.


Ölbey Irén (1902-1987): Elmélkedés



Fenn a hegyormon ült az ember
s beszélgetett a végtelennel.

Körül kék encián nyitott,
mosolya fény volt és titok.

A fenyő illatát lehelte,
jáspis-szárnyakkal szállt egy lepke.

Olyan elbűvölt volt a táj,
Csak távol csilingelt a nyáj.

S ezüstösen, elhaló-lágyan
egy patak csobogott a nyárban.

Mintha messze angyali kar
dúdolt volna, szép volt a dal.

Hallgatta a hegyen az ember
s tele volt izzó kegyelemmel

Átölelte a messzeség.
Fölé hajolt a tüzes ég.

Arcába meleg szél legyintett.
Fölé hajolt a mámor s ihlet.

Fölé hajolt a végtelen
Erő, Szépség és Értelem.

Szemében jóság lángolt s béke.
Nézett lobogva önlelkébe.

S az áthevült sziklák felett
az Istennel beszélgetett.


(Forrás: Ölbey Irén: A béke győzelem Ecclesia 1982.)

Bayer József: Katona mint vígjáték író



Katona József irodalmi hagyatékában az apocryphnak bizonyult „Tündér Alma” mellett, egy vígjátéka is előkerült, melyről addig csupán Déryné naplója nyomán tudtunk valamit. Kettősen érdekes dolog, mert először katonát mint vígjátékírót mutatja be irodalmunkban, de másodszor oly ügyet helyez új világításba, melyről eddig csakis az érdekelt egyik fél elfogult véleményét ismertük. Az egész hagyatéknak kétség kívül legbecsesebb darabja a „Rózsa vagy a tapasztalatlan légy a pók között” című 3 felvonásos vígjáték. Becsét nem absolut értékében keressük. Ettől nagyon is távol áll! De korrajzi értékén fölül néhány jellemző vonással egészíti ki írójának egyéni jellemét, mely Déryné elbeszélése nyomán nem a legkedvezőbb színben tűnhetik föl.

Aki ismeri Katonának a Tudományos Gyűjtemény 1821. évfolyamában megjelent cikkét: „Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség nem tud lábrakapni?” és emlékszik azon panaszokra, melyeket színi viszonyaink akkori nyomorúságos helyzete csal ajkaira, az érteni fogja keserűsége okát.

Az állandó magyar színészet hiányát joggal tartja a bajok legnagyobbikának. E bajt nálánál senki jobban nem érezhette akkor. E fölötti panaszának senki sem adhatott jogosabb kifejezést. Mily nehezére eshetett Katonának a pesti színészet megszűnése! Úgyszólván akkor ért azon korba, hogy az utánzás nyűgétől megszabadult, és drámaírói tehetségét eredeti tárgyakon kezdte próbálgatni. Ekkor tervezi Bánk bánját, ekkor fejezi be első eredeti vígjátékát, melynek meséjét a színész életből veszi. Farsangi utazás című korábbi vígjátékáról közelebbit nem tudunk. a gyakorlati színészkedés kifejleszti drámaírói képességét s midőn e tehetség önállóságának első kiváló próbáit nyújtja, a pesti színészetet 1815-ben megszüntetik és a színészeket dajkaságba küldi pest megye Borsodvármegyéhez! Katona drámaírói tehetségének nem kedvezhetett e nem várt fordulat. Évek múlva kitör belőle a keserűség s azt panaszolja: minek írjon valaki nálunk drámát, midőn kilátása sincs arra, hogy azt előadják – alkalom sincs reá, hogy a közönség tapsai továbbhaladásra buzdítsák a megkezdett pályán? Így csak az igazi drámaíró beszélhet, ki nem könyvdrámákért lelkesedik, hanem olyant akar alkotni, mely irodalmi becsén felül színpadi életképessége által is bizonyságot tegyen sikerült voltáról.

E fordulóponton kétszeres érdekkel bír kutatni azt, vajon a Rózsa című vígjáték, mennyiben jelez haladást Katona drámaírói pályáján. Egyetlen reánk maradt eredeti vígjátékából, ha nem is teljes, de megközelítő fogalmat alkothatunk magunknak arról, vajon minő veszteséget jelent vígjátékirodalmunkra a pesti színészet megszűnése és Katona kényszerű távozása a színészettől.

A vígjáték tárgya egy érdekes episod Déryné életéből. A kiváló művésznő nagybecsű Naplója említést tesz a rózsa történetéről. Déryné kétségkívül szeretett kacérkodni s habár 1815-ben nem is állott még művészete delelő pontján, mint primadonnája a pesti magyar színtársulatnak, legünnepeltebb tagja volt az egész személyzetnek. Az ünnepelt művésznő irigylendő sorsa mellett, kevésbé irigylendő helyzete volt a feleségnek. Déry erőszakos, követelő jellemű férj volt. Természetében több volt azon jellemvonásokból, melyek a feleséget nagyon is emlékeztetik azon súlyos helyzetére, mely egy zsarnok férjjel szemben napról-napra tűrhetetlenebbé válik, mint amelyek a boldog házasélet fő-föltételei.

A boldogtalan asszony veszedelmes, ha szórakoztatására bő alkalom kínálkozik. És kinek van e tekintetben könnyebb helyzete, mint a színésznőnek, ki színpadi illusiók segélyével szerezheti meg imádóinak egész legióját? Dérynében sok oly tulajdonság lehetett, ami a társaséleti érintkezésben nem rontotta le a színpadi illusiót. Csak naplóját kell olvasni! Egy majd 80 éves asszony, ki ily szeretetreméltóan tud még csevegni, fiatal korában kétség kívül elragadhatta azon imádóit, kiknek rajongása egy színi előadás veszedelmes benyomásai nyomán keletkezett.

E rajongók, vagy ha úgy tetszik titkos imádók sorában szerény helyet foglalhatott el Katona is, ki Békési József álnéven apró szerepekre vállalkozott „mint delectans actor” a társulatnál. Nem olyat mint Prepelitzay Sámuel a Tudományos Gyűjteménynek később egyik szerkesztő társa, akkor még nevelő, ki valóban bensőbb viszonyt folytatott ekkor már Dérynével, a boldogtalan asszonnyal; még olyat sem, mint Gyertyánffy, ki vagyonos volta révén sok oly kedvtelést engedhetett meg magának, ami által közelébe juthatott az imádott művésznőnek.

Katona eszményi szerelmet érezhetett a csinos Széppataki Rozália iránt. Midőn Déry feleségévé lett, megszűnt benne ez az érzelem s mint azt az oly csalódott szerelmesek szokták tenni, kik nem merték nyíltan, határozottan bevallani szerelmöket és azt hitték, hogy magokviseletöknek elég beszédesnek kellett lenni arra nézve, hogy a szóbeli nyilatkozás ne tűnjék föl fölöslegesnek, ő is szívében egy vélt csalódással gazdagabban, de szerelméből teljesen ki nem ábrándulva, féltékeny szemmel kísérte az egykor szeretett asszony minden lépését. Szerethette még mindig titokban, de sokkal büszkébb volt, sem hogy bevallja, sokkal jellemesebb, sem hogy ezen a jogon, mint szerető, a férj jogainak bitorlására mert volna gondolni. Őrködött felette, anélkül, hogy szerelmét elárulta volna s inkább akart gyűlölt intrikusnak, mint kijátszott, mellőzött szerelmesnek látszani. Csak így érthető érdeklődése, csak így fejthető meg éberségének csaknem bántó folytonossága a szeretett asszonnyal szemben.

A Rózsa című vígjátéknak nem az a célzata, hogy egy kacér nőt állítson pellengérre. Sőt az a tisztességes irányzat, melyet Katica egyéniségének rajzolása körül lehetetlen észre nem venni, azt sejteti, hogy a tanulság ugyan a légynek van szánva, de olyképpen, hogy a pók is értsen belőle. Katica ugyan olyannak van feltüntetve, ki maga mondja „én örömest alliance vagyok az egész világgal”, de távol van lényétől a kacérságnak az a veszedelmes fajtája, mely vígjátéki bonyodalom helyett anyagul szolgál egy tragédia számára. Katicában inkább nevetségessé kell tenni a kacérságot, mert mögötte nincs bűnösség. A baj gyógyítható – s a volt imádó lelkes érdekeltségével szándéktalanul elárulja önnönmagát, midőn figyelmezteti a kacér feleségét, hogy könnyen nevetséges helyzetekbe kerülhet, mielőtt annyira tudna süllyedni, hogy kacérsága egy valódi tragédia csíráit rejtené magában.

2018. jan. 6.

Lázár Béla: Egy s más Paál Lászlóról




(Megj.: a korabeli helyesírás meghagyásával)

1879 március hetedikén, egyhangú tavaszi esős nap délelőttjén egy szomorú kis társaság gyűlt egybe a charentoni Maison de Santé bejárójában. Búcsúzni jöttek legjobb barátjuktól, a ki immár egy esztendő óta lakója volt ennek a szomorú háznak, míglen kiszenvedett. Ott feküdt a halott a violakoszorúkkal díszített koporsóban. A halál csókjától elsimultak homloka körül a nehéz gondokozta ráncok, szinte visszanyerte régi hires szépségét. Széles homloka tengersima lett, ajka körül mintha mosoly játszadoznék, lehunyt szempillája nyugalmat kölcsönzött vonásainak, a végső, sovárgva lesett nyugalmat. Nehéz életküzdelem után, nemes ideálokért nemesen folytatott versenyben, egy kegyetlen baleset kisodorta a pályatérről.

Az alig harminchárom éves ifjú halott a legnagyobb magyar tájképfestő volt: Paál László. És a ki hangos szóval zokogott ravatala előtt, testi-lelki jó barátja: Munkácsy Mihály. De baráti részvét, igaz szeretet meg nem menthették: a St. Maurice-kápolnában bemutatott szentmise után, a pályatársak könyei között, letették a sirba, idegen földbe, közel a fontainebleaui erdőhöz, mely őt annyi halhatatlan munkára ihlette volt...

I.
A MAROSMENTI ÉLET

Paál László 1846 július 30-án született Zámon, Hunyadmegyében. Atyja Paál József azidétt postakezelője volt a zárni földbirtokosnak, báró Nopcsa László főispánnak, s annak zámi kastélyában lakott. Székely származású nemes ember volt, azon gyergyó-csomafalvi Paál János leszármazottja, a ki az országos levéltárban levő Liber Regius szerint (XXVI. 580) 1655. június 28-án II. Rákóczi Györgytől nemeslevelet kapott. Paál Józsefet Petrisen jegyzősködő bátyja taníttatta, s középiskolái elvégzése után Pestre küldötte jogra. De mielőtt diplomát szerezhetett volna, bátyja hirtelen halállal kimúlt és ő ott maradt Zámon postakezelőnek. A zámi kastélyban megösmerkedett a báróné nevelt leányával az apátlan-anyátlan Fülöp Lujzával, a kit br. Nopcsáék örökbe fogadtak volt, s így leánykori éveit a báró család udvarában töltötte. Paál Józsefet nagyon megkedvelték a bárói családban és mikor megkérte Fülöp Lujza kezét, nagy örömmel adták neki. A házasság igen boldog volt, több gyermekük született, László 1840-ban, Gyula és Berta ikertestvérek 1848-ban szeptember hó 22-én.

A szabadságharc esztendeje csekély híja, hogy végzetessé nem vált Paál József családjára. A marosmenti községekben Berger báró osztrák altábornagy dsidásai felbujtogatták az oláhokat a magyarok ellen, elhitették a pópákkal és a lakosokkal, hogy a magyarok a császár ellen szedik őket újoncoknak és hogy még az aradi várban levő katonákat is ki akarják irtani. Rövid idő alatt lángban állott az egész vidék. Az oláhok mindenütt fellázadtak a magyarok ellen, kegyetlen rablógyilkosságokat követtek el, sőt még Nopcsa báró, az. "oláhkirály" zárni kastélyában lakó magyar hivatalnokokat sem kímélték meg.

Paál József nem volt otthon azon a rémes éjszakán, mikor a mócok megtámadták a zárni kastélyt. Hazafias kötelességet teljesített honvédtiszti minőségben. Csak a feleségét találták meg három gyermekével. Apró kis csecsemőit eldugta az anyjuk az ágyba, Lacit pedig elbujtatta a pincébe. A rablók megtalálták az ágyban a gyermekeket, s mialatt anyjukat a szörnyű hidegben egy szál ingben kikötötték az udvarban az eperfa alá, aztán kegyetlenül megkinozták, a szerencsétlen asszonynak látnia kellett, apró gyermekeit mint dobálják, labda módjára egymáshoz, emberi voltukból kivetkőzött fenevadak. Csak másnap este felé mentette meg őket a hazatért tiszttartó, de Gyula nyomorék maradt féllábára, Laci pedig a pincében elaludt és majd megvette az Isten hidege. Menekültek Aradra. Mindenükből kifosztották őket, háziállataikat elhajtották, valóban kétségbeesett helyzetben voltak. De az életösztön győzött és anyjuk kenyérsütéssel, tejárulással mégis csak fentartotta magát mindaddig, míg férje visszaérkezett.

Jöttek azután jobb napok. Hogy a világosi fegyverletétel után beállott a csönd, a halálos csönd, Paál József megkapta az odvosi postamesterséget s e vadregényes erdős vidéken élte át Paál László gyermek- és ifjúkorát. Az odvosi erdő ! Karcsú fenyők, komoly tölgyek, néma bükkfák: itt ismert meg, itt szeretett meg titeket az erdők festőköltője. A hegyek lankásain futkosva, az erdő beszédének titkait kilesve, élte át gyermekéveit. Az odvosi magas földszintes, öt szobás, kőből épült postamesteri ház ott terült el a község közepén, két oldalt melléképületekkel, kocsiszínnel, 24 lóra való istállóval, a tágas udvar alsó sarkán, a kapu közepén, nagy kerekes kúttal. Itt bizony elfértek, vendéget is láthattak, víg életet élhettek. Csak 1855-ben hagyta el a szülei házat, addig otthon tanult és csak évvégén ment be apjával Aradra vizsgálatra, sőt az első gimnáziumot is mint magántanuló végezte el. Még pedig igen jól. Az aradi minoriták hazafias szellemű iskolájában vizsgázott 1850 júniusában, minden tárgyból jelesen.

Iskoláztatása további folyamán azonban nem találjuk nagyon szorgalmasnak, kétszer osztályt ismételt, a mit részben betegeskedése, részben az a körülmény magyaráz meg, hogy minden esztendőben szállást cserélve, gondos felügyeletben nem részesült. A gimnáziumi évkönyvek egy érdekes jellemvonását is elárulják : tervet kovácsoló fantáziáját, ábrándokat hajszoló lelkét. Minden évben mástmást jelöl meg jövendő pályájának, egyszer a papi, majd a gazdászi, az ügyvédi, végre nyolcadik osztályos korában a festőit. Itt már tudatos elhatározása, noha rajztehetsége már 1858-ban bontogatta szárnyát, negyed osztályos korában. A sok elégséges közt szinte kiragyog a rajzból nyert dicséretese, a mely tárgyat csak ez évben tanult az iskolában.

De eljárt előbb a városi rajziskolába, később Böhm Pálhoz, a ki tanulásáról így emlékezett vissza:

- Paál László tehetségében én akkor őszintén szólva nem nagyon bíztam, inkább azt hittem, hogy nem annyira a művészet, mint inkább egyéb okok bírták rá, hogy nálam festeni tanuljon. Valamit rajzolni már tudott. Ha jól tudom, volt akkor Aradon városi rajziskola is, valami Nagy Péter vezetése alatt, ott tanulhatott ő is. Mikor én Nagyváradról Aradra jöttem, hol kitűnően fogadtak, úri házakban kisasszonyokat tanítottam rajzolni, a kik el-eljártak műtermembe is. Paál Laci is eljárt azokra a rajzórákra, s a szép, nyúlánk, bozontos hajú fiatal embert rámás csizmájában, testhez simuló attilájában, kihajlós galérral szívesen fogadták a kisasszonykák. Rajzolt ő is, főkép gipsz után, de a Maros partján festegetni kezdett tájképeket, melyekben én segítettem neki. Ő aztán gyerekes örömmel büszkélkedett a képekkel. De mondom, nem hittem, hogy komoly szándéka a festői pálya. Gyermekes kedvtelésnek hittem, meg hogy igyen alkalma nyílik udvarolgatni a kisasszonykáknak... És ha hanyag iskoláztatását, szeszélyes pályaválasztását, kosztadó gazdájának gyakori változtatását, az öreg Böhm Pál ítéletét figyelembe veszszük, a kép, a melyet az ifjú Paál Lászlóról kapunk, nem a legkedvezőbb. Azonban az ő igazságos megítéléséhez még sok egyéb körülményt is figyelembe kell vennünk.

Első sorban apja házának szellemét, azt a hét megyére szóló hires marosmenti víg-életet, melyet az odvosi, később a berzovai postamesteri házban folytattak. Mikor apja az ötvenes évek közepén a berzovai postamesteri állást is megnyeri, egyszerre nagyot lendült anyagi felvirágzásuk. A berzovai postamesteri állás nagy jövedelemmel járt, különösen a vasút megnyílta előtt. A község végén keletnek fekvő hosszas faépület volt, három nagy szobával, egy külön kőből épült irodai helyiséggel, a hegy tövében pedig 24 lóra való istálló és kocsiszín, mögötte nagy sertésól, melyben mindég volt vagy 80-100 darab kocasertés.

Édes apja igen sokat tartott a szép lovakra, postalovai egytől-egyig díszfogatba is beillettek volna, az utasok már előre örültek, hogy érinteni fogják az odvos-berzovai állomásokat. - Víg, kedélyes élet folyt a Paál-házban, a jövővel nem törődve éltek a jelennek. Még most is felcsillan a szeme Paál László régi barátainak, ha erre a pompás marosmenti életre gondolnak. Minden alkalom, névnap, ünnepnap, farsang utoljának temetése s a húsvéti öntözés, persze cseberrel, szüret vagy lakodalom vendéglátás nélkül soha el nem múlt. Berzovára való költözésük, tehát a vasút megnyílta előtt a fiatalság Lippáról, sőt Aradról is zeneszóval, tiz-tizenöt kocsival rándult ki Odvosra, különösen az úrnapi búcsút és József napját ünnepelték hangos szóval. Édes apja Laci iskolatársait Aradról ilyen alkalmakkor négyes fogatú társzekereken vitte ki, s lőn nagy táncvigalom, víg muzsikaszóval, színjátékkal, labdázással, hegyi kirándulásokkal és napokig tartó mulatozással. A vendégek kocsijából kiszedték a kereket, eldugták a lószerszámot, akarva nem akarva maradni kellett a szíves vendéglátó házban.

Laciban tehát ebben a környezetben a kötelesség szigorú teljesítésének tudata gyökeret nem verhetett. Gondtalan ifjúsága volt, nem törődött a jövővel. Élt a napnak, kedvteléseinek, ifjonti lelkesedéseinek, lovagolt, vadászott, táncolt, - - de a komoly stúdiumokra nem igen adta a fejét. Ezzel szemben lassanként két érzés kezdett lelkében uralkodni, melyek egymást táplálták, kiegészítették és szenvedélyes vágygyá nevekedtek: természetszeretete s hajlama a festészethez.

A leggyönyörűbb vidéken élte át ragyogó ifjúságát, gondtalan jó kedvben, egészen érzéseinek élve. A csodaszép hegyek közt fenyves erdők és zöld színszimfoniában játszó enyhe völgyek váltakoznak, a legmeglepőbb vonalhatásokat keltve. A természet szeszélyes képzeletének játéka teremtette az előtte elterülő vidék csodás színhatásait, az alkonyi pírban égő fenyves koronákat, a napfeljötte bájos mosolyát, s a délutáni hosszú árnyékokat. Laciban elementáris erővel fejlett ki a természetrajongás, melybe egész lelki világát öntötte. Átérezte annak minden változását, beszélt a virágokkal, melyek nélkül el se lehetett, egy szál vadvirágért képes volt éhen-szomjan a legfárasztóbb hegyi utakat megtenni. Együtt kelt a pacsirtával, zokogni tudott a holdvilág mellett. Kora reggel bebarangolta a rétet, hogy rajongásig szeretett húgának vadvirág-csokorral kedveskedjék. Nagy gyalogutakat tett meg barátaival egész Erdély szivéig, 1862-ben Loninger Mihály unokabátyjával a Majura-hegyre, 1864-ben az érettségi után Déva vidékére rándult ki, a következő évben a székelyföldet, nevezetesen Gyergyócsomafalvát, honnét családja eredett, Borszéket, Tordát, a Retyezát vidékét látogatták meg, mindig gyalogszerrel nagy fáradságok között, miközben a kecskepásztoroktól vett tejjel és máléval táplálkoztak, és csak hegyi aklokban hálhattak. Mi az, a mi Paál Lászlót-a gyalogutazás fáradalmaiért kárpótolta? Rajzoló szenvedélye. Megállhatott kényekedve szerint és vázlatkönyvébe örökíthette a természeti csodákat, melyek lelkét megihlették. Ez időben, tehát tizenhét, tizennyolc éves korában lázas szenvedélylyel vágyott a festőművész dicsőségére. Erezte, hogy lelkében dallamok zúgnak, melyeket csak ecsetével tud kifejezni. A színek és vonalak nyelvén tudott csak beszélni, ha egyelőre dadogva is, de a tökélesbülés vágya kiapadhatlan volt lelkében. Ez időből (1864 máj. 1.) való egy Marosparti naplementét ábrázoló képe (br. Kemény Elekné tulajdona, Déva), melynek gyönge rajzáért a tizennyolc éves ifjú erőteljes színérzékének felcsillámlása kárpótol. Az alkonyat mindent elmosó és egybeolvasztó rezgése, ha bátortalan kézzel odavetve, de már ott lebeg a képen. Igaz, hibás még a perspektívája, az előtér szinte süppedez, a pásztortüzet élesztgető két pásztorember is csak oda van egyelőre érezve, a kanyargó Maros fénypontjai hibásak: de mit tesz az, ha ott a képen az esti ég zöldes-kék színárnyalata, melybe lágyan beleolvad a háttér? Böhm Pál segítette? Lehet, de e kép festőjében a tónusszépségek iránt él az eleven érzék.
És ezt érezte meg ő is. Láttuk, hogy már nyolcad-osztályos deák korában, bizonyára apja tudta nélkül, azt vallotta osztályfőnökének, hogy a festői pályára készül és ezt a vágyát nem győzhették le apja érvei, a ki féltette fiát a kalandos hajlandóságoktól.

Talán táplálta ezt az érzését az is, hogy megismerkedett egy fiatal festővel, a ki épp ez időben, 186'2-ben, a mikor lelkében mind határozottabb formát öltött ábrándképe, Aradon tartózkodott, mint egy idősebb festő, Szamossy tanítványa. A fiatal festő Munkácsy Mihály volt, a kivel Paál László pajtásai révén került össze, s tehetségét már ekkor bámulta. Munkácsy ezidőben apró genre-képeket festett és Bettelheim könyvkereskedőnél helyezte el, a ki azokat három-négy forintjával adogatta el. így csak megélt, sokszor vígan. "A hosszú téli estéken, négytől hétig - írja emlékirataiban - egyszer az egyik, másszor a másik pajtásnál találkoztunk ; a három méteres kis szobában öten, néha hatan is voltunk, hogy együtt dolgozzunk. A nagy füstfelhőkben micsoda gondtalan és bolond órákat töltöttünk mi el! Kezdtük a tanulással, végeztük a testgyakorlással vagy másfajta csintalankodással ..."

Munkácsy a következő évben aztán elhagyta Aradot, Pestre, majd később Bécsbe ment, a hol újból összetalálkoztak, hogy aztán soha többé el ne hagyják egymást. Annyi bizonyos, hogy Paál László elhatározására, hogy festő lesz, Munkácsy apró aradi sikerei is befolyással lehettek. Mindez: természetrajongása, feltörő vágyakozása a művészi babérok után, hajlamának erőteljes megszólalása - - egybeolvadtak egy erős elhatározássá. Apja hallani se akart tervéről, így tehát ahhoz a módhoz fordult vele szemben most is, a mi oly gyakran sikerhez juttatta az apai házban. Kitér haragja elől, látszólag belenyugszik akaratába, de titokban a maga hajlamait követi. Beiratkozik ugyan a jogra, de tulajdonkép az akadémián a festészetben képezi ki magát. Megtették ezt előtte és utána sokan, többek közt Liebermann is, igen sokszor sikerhez is vezetett. Ezzel a titkos tervvel ment hát 1864-ben Bécsbe.

Szép Ernő: Mint magányos lovast...



Mint magányos lovast az este,
Elér a bánat engemet,
Gyereksírás jön fel szívemből,
Könnyűim csöpp csengői csengenek.
Apám után szeretnék futni,
Ki a városba vezetett,
S míg a boltok közt bámészkodtam,
Elengedte egyszer a kezemet.

2017. okt. 27.

A Carducci-fordító Kosztolányi

Az olasz irodalom igen sajátos fejlődésű magyarországi fogadtatásával és annak okaival e folyóirat első számában Zambra Alajos gondolatkeltő rövid tanulmányban foglalkozott* (* Az olasz irodalom a magyar köztudatban. „Olasz Szemle”, 1942. 1. sz. 100. kk. ll.); az ő cikkével kapcsolatban szeretnők felhívni a figyelmet egy olyan körülményre, ami az olasz irodalom magyarországi megismerését és „közönségsikerét” kétség kívül döntő módon befolyásolta.

Bármely idegen irodalmi mű csak akkor hathat igazán termékenyítően a más nyelvű közönség ízlésére és gondolatvilágára, ha a korhoz képest a lehető legjobbak a közvetítés felvételei, vagyis ha a fordítás nehéz és páratlan beleérző erőt kívánó munkájára nem mindenre kész irodalmi mesteremberek vállalkoznak, hanem hivatott, hajlékony stílusérzékkel rendelkező írók és – ha költői művek tolmácsolásáról van szó – konzseniális vagy legalábbis feltétlenül elhivatott, ihletett költők. Össze sem hasonlítható például, mennyivel mélyebben véste a magyar irodalmi tudatba Dantét Babits egyetlen hatalmas lendületből fakadt, valóban művészi fordítása, mint Szász Károlynak kezdetben német szöveg közvetítésével összekovácsolt s a formai és kifejezésbeli nehézségekkel bizony sokszor hasztalanul birkózó átültetése. Ha tehát a magyar irodalmi köztudat a közeli és távoli olasz múlt számos nagy szellemével a bensőséges találkozást mindmáig elmulasztotta, ennek kétségtelenül egyik legfőbb indoka nem annyira a magyar szellem túlságosan is óvatos válogató készsége, mint inkább a jó, lendületes és a mai ízlés számára is élvezhető fordításoknak rendkívül ritka volta. Persze nemcsak olasz, hanem számos más külföldi vonatkozásban is áll ez a tétel. Mindnyájunk fülébe cseng még, amit éppen Babits a portugál nemzeti eposzról, a Luziadá-ról írt: „Én nem olvastam a Luziadát, nem értek portugálul. A magyar fordítás rossz...” Lehet, hogy az efféle esztétikai kívánalmakban is a magyar lélek igényességének egyik arca jelenik meg, annyi azonban bizonyos, hogy ezen a ponton, a jó fordítások meglétén vagy hiányán múlik minden idegen irodalom megismerésének sorsa. S még maga a jó fordítás sem elég. Aránylag kevésbé ismert író is adhat formailag és tartalmilag hű, becsületes átültetést s mégis az lesz az érzésünk – a „nagy nevek” minden kultusza nélkül is -, hogy valami még hiányzik, az egész fordítás szelleméből és nyelvi köntöséből hiányzik az olvasót valóban lebilincselő kiváló egyéniség. Hogy ez mit jelent, azt egyetlen példával próbálom sejtetni. Leopardit a múlt század utolsó éveiben az a Radó Antal kezdte nálunk megismertetni, aki a tegnap írói közül tagadhatatlanul a legtöbbet tett az olasz szellem nagy remekeinek átplántálása érdekében. Radó –m int ismeretes – kiválóan tud olaszul és jó technikájú, hajlékony nyelvű magyar költő is volt a maga korához, a századvégi Arany-epigonizmushoz viszonyítva. S Leopardi, Radó fordításai ellenére Magyarországon mégis jóformán ismeretlen maradt, távolról sem virágzott ki körülötte olyan kultusz, aminőben például Baudelaire-t még aránylag igen szerény magyar utókora is részesítette. De mi lett volna, ha a töprengő, tépelődő, súlyos filozófiai problémákkal viaskodó Leopardit a tőle érzésvilágban sem túlságosan különböző Arany János fordította volna le, akinek csodálatos stilisztikai érzékenysége bizonyára felfogta és átmentette volna a mi nyelvünkbe is az „armonia leopardiana” alig leírható, titokzatos varázsát? Arany lehetett volna Leopardi méltó magyar szócsöve, az az Arany, ki állott „Dante vizeinek mélysége fölött...”

Mivel tehát a közvetítés problémája a további sugárzás és hatóerő szempontjából nemcsak hogy nem közömbös, hanem egyenesen döntő jelentőségű, igen fontosnak tartanám rendre megvizsgálni nehány kiemelkedő nagy olasz író magyarországi utóéletét. Vissza kellene mennünk nemcsak a puszta bibliográfiai adatokig, de szövegek egybevetéséig és esztétikai mérlegeléséig, mert csak ebből a beható vizsgálódásból szűrhetjük le fokozatosan egy ma még modern értelemben alig létező műfordítás-esztétika általános alapelveit. Éppen most,amikor Ruzicska Pál értékes és nagyon hasznos „Kincsesháza” ízelítőt adott, hogyan is érzi a mai költői nemzedék – Bóka, Jankovich, Rónay, Sárközy – az olasz költői stílus sokszázados szépségeit, különösen tanulságosak lehetnek az ilyen bepillantások olaszból készült műfordításaink műhelytitkaiba.

E módszer első példájául az olaszságért valósággal rajongó Kosztolányi gazdag fordítói életművének egyetlen szeletét választottuk ki, de azt, amelyet – saját szóbeli vallomása szerint –maga is fontosnak és jellemzőnek tartott: Kosztolányi Carducci-fordításait* (* V. ö L. Gáldi: Un grand italianisant hongrois: Désiré Kosztolányi. Dante (Páris); 1936, 32. kk. ll.). Ezek alapján mutatjuk be, hogyan szűrődött át egy nagy olasz költő egyénisége egy igazi magyar költő temperamentumán s hogyan született ebből a találkozásból nehány szinte új alkotásnak mondható műremek.

Mi vonzotta Carducci költészetéből különösen Kosztolányit? „A szegény kisgyermek panaszai”-nak impresszionista íróját, aki az olasz „crepuscolari”-költők édestestvére, nem az „Odi Barbare” horatiusi hevületű s mégis mélyen romantikus világa ragadta meg. A „nagy” ódákról a „Modern költők” c. anthológiának Carduccira vonatkozó soraiban bizonyos idegenkedéssel nyilatkozott: szerinte Carducci költészetének ez a része „annyira tele van klasszikus vonatkozásokkal, utalásokkal helyekre, melyeket mi nem ismerünk, történelmi dátumokra, melyek Itália történetére vonatkoznak..., hogy magyarázat nélkül már ma sem lehet olvasni.” Ennek az antik köntösbe szorított modern pátosznak hiteles tolmácsolását Kosztolányi átengedte a latin kultúra történeti hagyományait mélyebben átérző költőtársának: Babits Mihálynak. Nem véletlen, hogy éppen Dantét s a középkori latin himnuszokat fordító Babitsnak köszönhetjük az „Alle fonti di Clitunno” legméltóbb magyarítását. Kosztolányit viszont ellenállhatatlanul vonzotta a nagy szenvedélyeket is hűvös szonettekbe fojtó, szinte „parnassien”-nek nevezhető másik Carducci, a „Rime e ritmi” s a „Rime nuove” poétája.

Dante „Új Élet”-e



Egy fiatal, alig 27 éves költő 1292-ben* (* Fornaciari (Studi danteschi editi ed inediti 2. kiadás,Firenze, Sansoni, 1901.) és P. Rajna (Per la data della Vita Nuova... Giorn. stor. lett. it. VI.) fejtegetései után e dátumot bizonyosnak fogadhatjuk el. A. Lubin erősen vitatta, hogy az Új Élet megírását 1200-ra kell tenni (Dante spiegato con Dante e Polemiche dantesche, Trieste, 1884.) elhatározza, hogy kilenc év alatt írt költeményeit (az első szonettet 1283-ban írta) prózai elbeszéléssel fűzi gyöngysorba s így mondja el szerelme történetét. Szíve dicsőséges Beatricéjéhez írta volt e költeményeket, őt imádta, feléje sugárzott lelkének minden érzése, bár közben csetlett-botlott és két hölgyhöz is mutatott szerelmet – most azt akarja elhitetni, hogy csak tettetés volt, amivel igaz szerelmét akarta a világ elől leplezni -, bár Beatrice halála után egy Donna Gentile szánalmas tekintete megigézte egy pillanatra, de ezért hűtlennek is korholja magát. Mindezt szépen meg fogja magyarázni a prózában, nehogy gáncs érje azért, hogy Beatricéjén kívül más hölgyhöz is írt. Most mindenben, mindennel csak őt akarja dicsérni s alig veszi talán észre, hogy önéletrajzot ír, lelke önéletrajzát.

Ki volt hát tulajdonképp ez a Beatrice? Egy firenzei hölgy. Talán éppen a fehérpárti polgárcsaládból származó Beatrice Portinari, kit a feketepárti gazdag kereskedőhöz, Simone Bardihoz adtak, miközben Dante költeményeit írja hozzá. Ha így is van, Dante még csak meg sem említi az eseményt* (* F. Perez (La Beatrice svelata. Össz.műv. II. 104.) ebből azt következteti, hogy Dante Beatricéje nem Beatrice Portinari. Lubin fölvetette az eszmét, melyet D’Ancona (Scritti danteschi 156. old.) is „szimpátiá”-val fogad, - nem akarta-e Dante ezt az eseményt burkoltan jelezni a XIV. fejezet menyegző-jelenetében?), az ő lelke túlszárnyal a földi érzéseken. Nem foghatta föl tragikusan, mert nem omlott össze semmi reménye. Hölgye az ő számára eszményi lény, ki lelkét szelíd hullámzásba hozza, ha nyájasan üdvözli, vagy fölkavarja, ha gúnyjával sújtja. Szépségét, erényét csudálja – s egyebet nem kíván. Nem is gondol arra, hogy költői ideálját életkörülményeiben megvalósítsa, s ha idősebb barátja, Cavalcanti családos ember létére, „hölgyének” küldi balladáját a száműzetésből, ha Cino da Pistoia negyven éve, felesége és gyermeke dacára Madonna Selvaggiához írja szerelmi verseit, miért ne lehetne Dante költői ideálja egy férjes asszony?* (* Egyéb kortörténeti adatokra vonatkozólag v. ö. I. del Lungo tanulmányával: „Beatrice nella vita e nella poesia del secolo XIII. Milano, 1891.) Ebből a szempontból élet és költészet két külön dolog a XIII. század költőinek, de azért az élet adta meg költészetükhöz az indítékot.

Kétségtelen, hogy nemcsak egészében – amennyiben Beatricét lelke lelkével szerette -, de részleteiben is eseményeken alapszik Dante ez első művecskéje. Valamint „a sóhajok útja” (X.) egy bizonyos út lehetett, a templomi találkozás (V.), Beatrice barátnőjének halála (VIII.), Dante kényszerű távozása (IX.), a menyegzői jelenet (XIV.), Beatrice apjának halála (XXII.); Dante betegsége (XXIII.), Beatrice halála (XXVIII.) s testvérének látogatása (XXXII.), a halál évforduló-napján történtek (XXXIV.), az egész Donna Gentile-epizód, a két nemes hölgy kérése, hogy küldjön nekik „néhányat rímes szavaiból” (XL.) – bizonnyal mindmegannyi való esemény.

De ezek az események csak annyiban fontosak neki, amennyiben belőlük fakadnak érzései, amennyiben rajtuk keresztül dicsérheti hölgyét. A prózában sokszor csak jobban színezi, részletvonásokkal élénkíti az élményt, mint a költeményben már jelzett. Máskor a költemény az alkalomról, melynek gyümölcse, szót se szól és csak a prózából ismerjük ezt meg; ismét másszor csak prózában mond el egy élményt, melyre nem is vonatkozott költeménye. Valóban a költemények zöme élmény gyümölcse, de ágáról a termés le van szakítva, vagy csak egy kis levélkét tart meg belőle; hogy Dante a Convivioban használt képével éljünk: egy „lakoma-tál”, melyhez a próza szolgáltatja a kenyeret. E szempontból szinte egyedül áll a II. Dal (XXIII.), mely a maga egészében az intuitív élmény jellegével bír s ezért mai esztétikai érzésünk szerint a kötetecskének legszebb darabja is. A prózának fő feladata tehát az, hogy tudósítson az élményről, mely egy-egy költemény érzését kiválasztotta, vagy hogy fűzőfonálként újeseményeket mondjon el. A költeményekben az esemény, az élmény már érzés.

Ezért elég tudnunk, hogy élményen alapul az Új Élet szerelme s ahelyett, hogy tovább firtatnók, ki volt Beatrice, inkább azzal foglalkozunk: mivé lett Beatrice Dante költői elképzelésében s milyen belső vagy külső hatások alatt lett azzá.

Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy a nyolc év folyamán írt költemények, melyeknek kronológiai sorrendjét nagyjában megőrizte Dante könyvecskéjében, lelki változást rajzolnak, mit lelki fejlődésnek is mondhatnánk. Ennek a változásnak vagy fejlődésnek emelkedővonala a költeményeket párhuzamosan „magyarázó” elbeszélő prózában vízszintesbe fut. Beatrice képe változott, egy szimbólumba hajló ideállá „fejlődött” Dante lelkében. De amikor a prózai elbeszélés keretébe foglalja költeményeit, ifjúkori ideálja már teljesen megállapodott. Válasszuk el tehát a költeményeket a prózától s lássuk elsőbb ezt a fejlődési menetet. Milyen kép, milyen ideál fejlődött ki Dante lelkében első szerelmi élményeiből?

Beatrice haragszik, mert megtudta Dante szerelmi csapongásait s kérlelnie kell őt.* (* I. Ballada.) Beatrice kigúnyolja, mert szinte önkívületbe esik jelenlétében s ő most mentegetőzésképp magyarázza, mily hatással van rá szépsége.*(* VII-IX. szonett.) Ez az első költemények tárgya, ez a helyzet, ez az érzés képezi alapjukat. S ha belőlük Beatricéről képet akarunk alkotni, azt kell mondanunk, hogy Beatrice a földi hölgy, ki nem ment a jogos földi fölbuzdulásoktól, kitől a szerelmesnek kegyelmet kell kérnie, kit szerelmi vallomással, hűségfogadással akar meglágyítani, de kitől meghallgatást alig vár.* (* VI. szonett.) A prózai előadás részletességéből, maguknak a költeményeknek vonatkozásaiból világos, hogy Dante lelkében élményből sarjadzott a kegyetlen hölgy képzete. De ezt már rég típussá avatták előtte a provanszál költők, kiknek meghatározott formáik is voltak ez érzés- és eszmekör kifejezésére. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy Dante érzése belekívánkozik a trubadúrok akkor divatos formáiba, s hogy ez a forma talán visszahatásképp alakít is az élményen és Beatrice alakján. Bizonyos, hogy a fiatal költő „szép drágakő”-nek evezi Szerettét, ki miatt „emésztődik sírva”; kéri, ha nem akarja meghallgatni,”halálítéletét küldje hírül” és ő „engedelmes szolgája” lesz. A provanszál szerelmi költés kedvenc hasonlata, agyoncsépelt, konvencionális túlzása tér itt vissza.* (* Különösen Guittone d’Arezzo volt rá hatással † 1294.) A szicíliai és toszkán költők tömege pengette a trubadúr-szerelem húrjait, bár úgy II. Frigyes keleties erkölcsű udvarában, mint a toszkán polgárvárosokban ez a költészet már elvesztette a lovagvilág talaját, melyből valamikor gyökerei táplálkoztak, mégis Dante hölgy-ideálja, melyet élmény fejlesztett ki lelkében, akaratlanul is eben a divatos formában kell, hogy megjelenjen. De íme – mikor talán már mi is belefáradtunk ebbe a panaszba – Dante kijelenti, hogy „új és az előbbinél nemesebb tárgyhoz akar kezdeni* (* XVII.), s hogy „beszéde tárgyául – ezentúl – mindvégig e legnemesebb hölgy dicséretét veszi”.* (* XVIII.) Az Isteni Komédiában is büszkén vallja, hogy azzal a dalával, mely most a Vita Nuovában következik, új rímekbe kezdett.* (* „... colui che fuori / trasse le nuove rime cominciando / ’Donne ch’avete intelletto d’Amore”.) A panasz ezentúl dicséretbe zendül, de ez csak úgy lehetséges, ha a kegyetlen hölgy képzete előzőleg már új alakot vett föl a költő lelkében: valóban megváltozott Beatrice, mert megváltozott Dante szerelme.

Alig mer róla szólni. Hiszen Beatrice a legnemesebb, a legerényesebb hölgy, kit az angyalok az égbe kívánnak s ki csak a mi javunkért: Isten különös kegyelmével lakja a földet. Társaságában járó hölgyekre is a Szeretet fényét sugározza, tekintetétől a gonosz szívű nemessé lesz s ezáltal a szerelemre képessé, a Jóba üdvözlete kimondhatatlan boldogságot ébreszt, mert minden földi bűn, gyűlölség, harag menekszik előle; „ki véle szólt”, azt Isten „rossz végtől menti”. Beatrice a szerelmi megváltó, egy „malaszttal teljes” Szűz Mária. Szépségén, melyet most először vázol – s tolla alig éri a papírost – valami misztikus fény ömlik: Isten új szépségre teremtette, arca olyan lelkes, mint a gyöngy, szeme sugárin tüzes szerelmi szellemek lebegnek, ajkai szerelmes csillogásba játszanak, mosolya leírhatatlan, halálát meg éppúgy képzeli el, mint az egyház Mária mennybemenetelét. „A Természet oly kedves, új csudája...!”* (* A XVI. sz. firenzei inkvizítorának vallásos érzését sértette az angyalok hozsánnázása, mikor egy földi hölgyet kísérnek mennybe. Egyébként is buzgón szántott cenzori ceruzája, mielőtt a mű először nyomás alá kerülhetett, mert sok helyen a vallás profanálását látta benne. V. ö. Barbi kritikai kiadásának bevezetésében LXXIX.)

Dante szerelmi kínja csöndes kontemplációba lankad. Ha előbb „halálát félte” a földi hölgy jelenlétében, mert érzékszellemeit Szépsége megölte, most kimondhatatlan szelíden érzi Ámort szívében, mert érzékszellemei elragadtatásukban Beatrice nevét kiáltva sietnek feléje.* (* VII. szonett – XXVII. fejezet stanzája.) A firenzei hölgy Dante lelkében tiszta, égi ideállá változott át, kit boldogan szemlél és dicsér. Nincs szüksége már, hogy őt lássa, mert lelkében érzi őt.* (* XVIII.) De mint előbb érzései önkéntelen is trubadúr-formában nyilatkoznak, itt lelke vágya találkozik a kor költői eszményével. Dante korának embere; ugyanazok a nagy társadalmi eszme- és érzésáramlatok futnak össze lelkében, melyek öregebb költőtársainak érzésvilágát is meghatározták: az egyik a miszticizmus, a másik a skolasztika. A XIII. század nagy vallási renaissance-a* (* Aquinói Szt.Tamás most fejti ki skolasztikus okoskodásait († 1274). A dottore serafico (Bonaventura di Bagnorea († 1274) most kontemplálja misztikus elragadtatással a túlvilági dolgokat, Assisi Szt. Ferenc most prédikál a madaraknak, most dicséri Istent a „frate focu” és „sor acqua”-val, Jacapone Todi († 1306) most zengi dicséreteit Szűz Máriáról a világi szerelem frazeológiájával, Ramieri Fasani és követői a flagellánsok most vetik meg a vallásos dráma alapjait, Voraginiai Jakab most kompilálja szorgalmasan az Aurea-legendát, Vincenzo Bauvais († 1264) most állítja össze az akkori tudás enciklopédiáját.), mely már a kései trubadúr-költészetben is éreztette a hatását, a lírai költészet ideáljait teljesen átalakította, mikor a század közepe felé a kósza lantosok kezéből a költészet a városi polgárság kezébe megy át.* (* V. ö. L. Azzolina: Il Doce Stil Nuovo (Palermo, 1903), Savj Lopez: Dolce Stil Nuovo, Trovatori e poeti c. kötetében (Palermo) s különösen K. Vossler: Die philosophischen Grundlagen zum süssen neuen Styl des G. Guinicelli, G. Cavalcanti und Dante Alighieri (Heidelberg, 1904). Bírák, jegyzők, jogtudósok vagy nemesi családok sarjai, kiknek a városok gazdag polgár-életébe bele kellett illeszkedniök, most a költők. Mások életkörülményeik; mást álmodnak szerelmükben. Nem a büszke várasszonyt, hanem a szerény polgárleányt.* (* Cino da Pistoia hölgye Filippo Vergiolesi leánya, Madonna Selvaggia; Cavalcanti Gio vannájához, Lapo Laggiájához írja rímeit épp úgy, mint Dante Beatricéjéhez.)

 A városi élet prózaiságában senyvedő lelkek, tele misztikus rajongással, visszacsengő Mária-himnuszokkal... S így is szeretnek. A leány, a „Hölgy” – kinek családja egyszersmind kolostora – lassan-lassan földöntúli szépséggé változik képzeletükben: angyalszárnyai nőnek.* (* Oly dolog történik, mikor (hölgyem) mellett vagyok, / hogy azt az Értelemnek el nem mondhatom. / Mintha az arcából egy gyönyörű hölgyet / látnék kibontakozni, kit föl nem foghat / Az elme, aztán belőle hirtelen / egy új szépségű úrnő születik / s ebből megint egy csillag származik, / mely szól: a lelked üdve megjelent.” G. Cavalcanti: Veggio ne gli occhi de la donna mia. Rivalta kiadásában. – Bologna, 1902. 156. old.) Néha ugyan még fölébred a vágy, a démoni kívánság, de alapjában véve csöndes csobogású ez a szerelem. Dehogy is bűn! Eszköz a javulásra, a megtérésre, az üdvözlésre! S a trubadúrformák új tartalmat kapnak, mert új célt szolgálnak. Most is megéneklik a Hölgy tekintetét, mosolyát, üdvözletét, társaságát, csakhogy most kívánság helyett vallásos szeretetet, panasz helyett, dicséretet váltanak ki.

De nem érezhet ám mindenki ily fölemelő, tiszta szerelmet.

S itt a misztikus angyalimádó okoskodó skolasztikussá lesz: skolasztikus terminusokkal ridegen megkülönböztet, elhatárol, tudóskodva elméletet épít.

Már a bolognai Guido Guinizelli, a Dolce Stil Nuovo tulajdonképpeni „megalapítója”* (* Az új iskolát Dante nevezte így el az irodalmi reform tudatosságával (Purg. XXIV. 57.). Ugyanő Guinizellita költészetben apjánakvallja: „... il padre / Mio e degli altri miei miglior che mai / Rime d’Amor usár dolci e leggiadre”. (Purg. XXVI. 97-99.) dogmatikusan kijelenti – mit különben a trubadúrok is megjegyeztek hellyel-közzel -, hogy szerelmet csak a nemes-szívű érezhet. De a nemes szív már szerelmi képesség.* (* Al cor gentil ripara sempre amore / com’ a la selva augello in la verdura / ..../ peró prava natura / riscontra amor como fa l’acqua il foco”. (Torraca Irod. tört.-e I. 58. old.) A skolasztikusok szerettek mindenben két fokot megkülönböztetni: képességet (potenciát) és tényt (aktust). (L. Perez 220.) Erre építi szerelem-teóriáját, kiszélesítve és megváltoztatva a trubadúrok vitáit a szerelem mibenlétéről. Utódja, a firenzei Guido Cavalcanti filozofikus canzonet ír s a skolasztikusokkal a szerelem székhelyét az értelembe, az ún.”intelletto possibile”-be és nem a szívbe helyezi*  (* „Ven da veduta forma che s’intende, / che prende – nel possibile intelletto / come’n subjetto – loco e dimoranza” (id. kiad. 124. old.). V. ö. Azzolina id. mű. 42-43. old.; az intelletto possibile fogalmára vonatkozólag Perez id.mű. 146. old.), a Dolce Stil Nuovo többi követője pedig tovább finomítja ezeket a teóriákat. Elfogadja őket Dante is. Hiszen ő Guido Guinizellit „a költő”-nek nevezi – mint Aristotelest „a filozófus”-nak -, s vele együtt vallja, hogy „szerelmi hajlam és nemes szív egyek”* (* X. szonett.), de máskor meg Cavalcanti-barátjával szerelmi értelemről beszél.* (* I. Dal.) Ingadozik a két elmélet között.

Megtaláljuk tehát Dante „új rímei”-ben a Dolce Stil Nuovo minden jellemvonását, megvan benne az égi hölgy, kit ugyanúgy dicsér, mint költőtársai (tekintet, mosoly, üdvözlet), megvan a szerelem dogmatikus és morális felfogása. De ennek nem kell valami túl nagy fontosságot tulajdonítani, mert a külső formák saját érzéseivel telnek meg, melyek gazdagabbak, mélyebbek, mint költőtársaié. Bennük az egyéni ideál jut kifejezésre, mely misztikusabb, égibb, bármelyik költőtársánál,m ár Beatrice halála előtt is.
Beatrice meghal.* (* XXVIII.; Dante hölgyideáljához legközelebb a Cino da Pistoiáé áll. De ez utóbbi is Selvaggia halála után a régi szerelem emlékeit újítja föl, elvándorol kedvese sírjára s arra, hogy képe szimbólummá váljék lelkében, nincs jel. (L. Carducci: Cino da Pistoia kiadásában a CIV-CV. költeményt.) Halálára nem ír Dante költeményt, csak mikor már elfáradtak szemei a nagy könnyezésben, fordul a „szók” vigaszához s fakad keserves panaszra, mert elvesztette szívének üdvét. Pedig álmában a holt Beatrice nyugodt arca az ő szívét is alázatos belenyugvásra hangolta s akkor szerelmese után kívánkozott az égbe. Mennyire különböző ettől mostan halálvágya! Nem felejt el ugyan emlékeztetni, hogy hölgye csak visszaszállt eredeti hazájába, de érzése nem ebből az égi elképzelésből, hanem saját földi veszteségének érzetéből ered. Igen. Látja, hogy Beatrice

„nagy szellemi szépségbe változott át,
mely szerelmi fény árját
sugározza angyaloknak bókolva”
(IV. Canzone)

de érzi, hogy elvesztette ezt a szellemi szépséget s erős fájdalom szakad ki lelkéből:

„... s olykor halálba vágy lelkem keserve,
melynek kietlen és sötét az élet,
mióta elhagyott szívemnek üdve.”
(XVII. szonett)

Elfelejti az előző költemények csoda-szelíd szemléletét: s épp Panasza bizonyítja, hogy égi ideálja a földön járt.

De a fájdalom csillapul. S a panaszba mind gyakrabban vegyül a misztikus elragadtatás hangja.

„Óh, tiszta Értelem, az angyalokkal
hogy égbe jutottál, ma van egy éve” –

kiált föl a halál évfordulóján (XVIII. szonett), majd megtisztulva minden életönzés salakjától, ismét a Hölgy magasztalásába kezd, kit dicsőség és fény övez a legmagasb mennyben (XXV. szonett). De mennyire emelkedett extázisa! Kell-e misztikus, vallásos áhítatú szemlélésre jobb példa, mint a Vita Nuova utolsó szonettje? Beszámolni érzéséről már nem tud magának... csak szállnak sóhajai az ég felé... Képzelete nem tudja már maga alá festeni Beatricéjét... csak túlárad a lelke... csak szeret.

S itt megáll Dante. Azt gondolta, hogy hölgyét legjobban úgy dicsérheti, ha egy kis prózai műbe keretezi Beatricéjéhez írt költeményeit s az utolsó szonett hangulatával belekezd. Belekezd bibliás komolysággal, vallásos áhítattal, áradó szeretettel. Lám, gyermekszerelméről mily túlzással beszél, lám, hogy beszél Beatrice boldogító üdvözletéről már akkor, mikor költeményei még csak panaszkodni tudnak! Úgy látja, mindenki csodájára siet... mikor az utcán Beatrice végig halad.* (* XXVI. fejezet) Hiszen „a bűn lerombolója, az erény királynője”.* (* X. fejezet)

Sőt egész élete misztérium, melyet mindenütt kísér a csodás 9-es szám, mit nem is szabad megérteni, mert a Szentháromságból fakadt Csoda. Beatrice pedig nem az erényes hölgy, hanem a kilenc ég tökéletes összhangjából született Erény.* (* XXIX. fejezet) Így támogatják egymást misztikus érzés és skolasztikus okoskodás: s így hajlik az eszmény szimbóluma. És ekkor csudás látomása támad. Olyannak látja Beatricét, mint később a Divina Commedia idejében.

Szólni nem mer. Érzi, hogy erőtlen a hangja. De ahhoz elég erősnek érzi magát, hogy ünnepélyes fogadalmat egyen egy mű írására, melyben oly dolgokat mond majd Beatricéről, „mit még egy hölgyről se mondtak.”

Mikor könyvét Dante összeállítja, szeme előtt a nagyon elterjedt trubadúr-életrajzok lebegtek, melyek prózai „razos”-okban (Dante: ragione) magyarázták egy-egy költő rímeit. Így például a Bertran de Borne életrajz, mit Dante kétségtelenül ismert, húsz költemény keletkezését beszéli el, melyeket egészükben közöl. Leggyakrabban azonban csak a költemény első sorára emlékeztettek s innen maradt meg az Új Életben is a klisé: „Ekkor fogtam a szonettbe, mely így kezdődik.”  A forma ugyanaz, s Dante azt a maga jószántából csak a skolasztikus felosztásokkal toldotta meg.

Csakhogy a Vita Nuova és e trubadúr-életrajzok közt van egy nagy különbség; a kompiláció kompozícióvá lesz Dante kezei közt. Könyvének van előszója és befejezése s megvan benne az egység, mit az érzelem folytonossága ad egy műnek. Hiszen szól Dante más hölgyek iránt érzett  szerelméről is, de ezek a hölgyek csak az igaz szerelem védőivé lesznek. Hiszen van a Vita Nuovában is egy Donna Gentile-epizód, de milyen erősen kapcsolja ezt prózai elbeszélésével a könyv tárgyához! Látszik, hogy ahol a költeményekben nem is volt meg ez az egység, Dante meg akarta azt teremteni. Ezért kell két költeményének is* (* II. és IV. szonett) Beatricére vonatkoznia, holott ily vonatkozást alig fedezhető föl, mit Dante maga is érzett, mert hozzáteszi: „mint az nyilvánvalóan kitűnik annak, aki megérti.”  Költeményeit össze akarja egyeztetni tartalmilag és hangulatilag. Ha egy versében azt mondta, hogy „haragra gerjedt ellene” Beatrice, a kísérő prózában a kifejezést legyengíti, hogy elsimítsa az ellentétet egy másik költeményével, melyben a harag Beatrice elől elmenekszik.* (* Az I. Dal, a XII. fejezet prózája, a XI. szonett) A próza rendeltetése valóban az is, hogy a kilenc év alatt írt rímek árnyalatkülönbségeit egy színnel vonja át. S meglátszik, hogy mindenütt művészi tudatossággal rendez. Itt értesít, hogy új anyagba kezd: tagolja könyvét.* (* A XVII. és XXX. fejezetben) Amott észreveszi, hogy a rideg értelmi felosztás az olvasó hangulatát megzavarja egy költemény olvasása után s a felosztást a vers elé teszi, hogy „özvegy-magában maradjon végső szavai után”: ügyel a hatásra.* (* XXXI. fejezet) Másutt meg két egytárgyú szonettet egy fejezetbe foglal, de egy harmadik költeményt, mely ugyanebből a helyzetből és hangulatból fakadt, elhagy – túl sok lenne egyből.* (* XXVI. fejezet: a kihagyott költemény a „Donne io vidi una gentile schiera”... kezdetű szonett) Ha megesik vele, hogy a prózában ugyanazt kell elmesélni, mit elmondott már a költeményben, az elbeszélésnek új alakot, új fordulatot ad: vigyáz, hogy ne untasson.* (* XXIII. fejezet) Sőt mélyebbre ható alakítást is sejthetünk az Új Életben. Beatrice dicséretében haláláig bizonyos fokozódást vehetünk észre a költeményekben s kérdés, vajon nem rendezés munkája-e ez!? Kérdés, hogy a stanza* (* XXVII. fejezet. A stanza képezhetett magában is befejezett költeményt.), mellyel Dante állítása szerint egy Canzoneja szakadt meg – mert megtudta Beatrice halálát – nem magában befejezett költemény volt-e!? S ezt csak azért tette erre a helyre, hogy a szerelmi boldogság szavai után annál gyászosabban hangozzék: Quomodo sedert sola civitas... Művészi kézzel rendezte az anyagot.

De különböző műveit is szereti összhangban látni ez a hatalmas szellem, mi abban nyilvánul, hogy előbbi munkáját szereti új művének eszme- és érzésköréhez csatolni. Így tett a Vita Nuovával, mikor a Conviviot és mikor a Divina Commediát írta. A Convivioban még nem mer, vagy nem tud Beatricéjében puszta szimbólumot látni, de semmi sem akadályozza abban, hogy a Donna Gentile iránt érzett szerelmébe* (* Új Élet XXXV-XXXIX. fejezetek) bele ne magyarázza a filozófia allegóriáját, csak azért, mert az új könyv a filozófiáról fog tárgyalni. Olvasta már Boetiust, Vergilius középkori kommentárjait, Szent Tamást; megtanulta már, hogy hiú minden írás, ha a szó szerinti értelem nem föd allegóriát. Igaz, e „mérsékelt és férfias” művében „semmiben sem tagadja meg” első munkáját, mely – mint ifjúkorához illett –„heves és szenvedélyes”.* (* Convivio I. 1.) Csak el akarja hitetni, hogy abból, amit most új olvasmányaiból megtanult, már sokat „olyan álomképen” látott az Új Életben.* (* Convivio II.13.) Ugyanígy kapcsolja a Vita Nuovát utolsó, legnagyobb művéhez is, mikor ebben Beatrice Dante ifjúságáról beszél nyilvánvaló célzásokkal az Új Életre. Első művének elbeszélését mélyíti itt, mert most már Beatrice szimbólum is. A Filozófia-Hölgy, ki a Cenvivioban valami magasztos volt, ismét eltörpül Beatrice mellett, mint a Vita Nuovában; mert csak „a jó hamis képe”, vagy azok egyike.* (* Purgatorio XXX. 130-131.) Dante rendszerező agya, mely oly bámulatos belső és külső szimmetriával rendezi el a túlvilág hármas-országát, így kapcsolja későbbi műveihez az előbbieket. Ez a pszichológiai oka, hogy Witte és mások az Új Életben egy irodalmi trilógia kezdő tagját látták.

Mondtuk: Dante egységben szereti látni művét.

Önkéntelenül fölmerül a kérdés, hogyan lehet a hölgy, kihez Dante előbb szerelmi költeményét írt, most a filozófia?

Láttuk, Dante szellemének alapvető tulajdonsága, hogy az egyént eszményi fényben látja. Így változott át lelkében Beatrice. És így jelképez egy-egy bűnt vagy erényt a túlvilágon történeti személyekkel. De másrészt az eszme, általában ez Elvont, oly konkrét húsba egyénül nála, mint előtte senkinél. Ha Guido delle Colonne például kemény lovasnak mondja Ámort, ki alatt ő maga a ló, az elvont kép. De Ámor megjelenik Dante képzeletében „mint könnyen és szegényes ruhába öltözött vándor. Félénknek látszik s a földet nézte, csak úgy tetszett, hogy néha-néha szemei egy szép, tovairamló kristálytiszta folyó felé fordulnak, mely az út mellett futott, hol ő volt.”* (* IX. fejezet; l. még XIV. szonettet) Az allegorikus személy annyira igaz vonásokkal van rajzolva, annyi külsőleges, való körülménnyel van összefüggésbe hozva (a kristálytiszta folyó), a kép annyira kivetített, annyira önállósult allegorikus tartalmától, hogy élő alaknak vélnők, ha az Ámor név jelentésével tisztában nem lennénk. Ezért sűrűsödnek természetesen történeti alakba Dante allegóriái a Divina Commediában s ezen alapszik lírai költeményeinek egy gyakran alkalmazott modora is, melyet ugyan a Dolce Stil Nuovo költőitől tanult, de melyet ő nagyobb megjelenítő erővel alkalmaz. Abban áll ez a modor, hogy megkülönbözteti értelmét, szívét, szellemecskéit – (érzékszervek) – szemeit, gondolatait, sóhajait. Megszemélyesíti őket s velük eljátssza egy kis drámai jelenetben, amit érez. A szív vitatkozik az értelemmel, Ámor beszélget a szellemecskékkel, megöli, vagy hölgye felé csalogatja őket. Analízisen alapuló megjelenítésben festi érzése külső hatását, a könnyezést, boldogságát. S ez élénkebb, életszerűbb Dantenál, mint bármelyik költőtársánál.

Mert Dante elméje épp oly természetesen halad az egyéntől az eszme felé, mint az elvont fogalomtól az egyén felé, az egyén és az allegóriába sűrített fogalom művészi kifejezése csaknem egy pontba fut össze. A Convivio filozófia-hölgyét ugyanúgy dicsérheti, mint már dicsérte a Donna Gentilet, vagy Beatricet a Vita Nuovaban: legföljebb az alak elvontságában lesz fokozati különbség!

De abban is látszik Dante művész-tudatossága, hogy öröme telik művének írásában, hogy „kedves dolognak” tartja egy költeményt írni és azt meghallgatni* (* XXIII. fejezet), hogy világosan látja, mint nyer formát egy költői érzés s a folyamatot analizálni tudja.* (* XIX. fejezet) Általában a prózában szabadabbnak érzi magát, mert nem köti semmi hagyomány.* (* Előtte – úgyszólván – csak Guittone d’Arezzo leveleiben találhatunk kísérletet a művészi prózára) Úgy ír, mint ahogy Firenzében akkor beszéltek, azon a népnyelven, melyet annyira szeretett.* (* l. Convivio I. 12.) Természetesen még darabos ez a próza: például a gondolat-, vagy eseményellentéteket, az okfűzéseket egy „e allora”, vagy „dico” szóval helyezi egymás mellé; hosszú periódusaiban – s ezeket nagyon szereti – még hiányzik a logikus centrum, a főmondat s a kifejezés egymás mellé állított mondatokban folyik széjjel; nem keresi a szinonim szavakkal való színezést, hanem egy szót váltig ismétel. Máskor azonban az ismétlés szándékos. Ily egyszerű eszközzel akarja kiemelni események, vagy hatások egyidejűségét, egy álom, egy látomás csalóka jellegét. Így térnek vissza az „ugyanakkor”-ok, az „úgy tetszett”, „úgy látszott” és „úgy tűnt fel”-ek.

Mégis ennek a prózának megvan már a határozott jelleme: a biblikus komolyság, bizonyos akart homály és rövidség. S mindhárom jól illik a könyv tárgyához.

Akarja a homályt. Ezzel mintegy misztikus színt kölcsönöz elbeszélésének. Szerelme valami szent és magasztos. Bántónak találná Firenzét, az Arnót, az események színhelyeit megnevezni és bántónak tartaná Beatrice rokonait nevükön hívni, tehát csak homályosan jelöli meg őket. „Oly hely, hol sok nemes úrnő gyűlt össze és mutatta szépségét” – ez a menyegzős-ház, hol Beatrice kinevette. „Oly hely, hol dicsőítő szavak hangoztak az ég királynőjéhez” – ez a templom, melyben egy hölgyet igaz szerelme védelméül választott. „E nagy Csoda szülője, kit a legnemesebb Beatricében láthatunk” – ez Beatrice apja. Valóban, mikor Beatricéjét dicséri, el akar vonatkozni lehetőleg minden földi dologtól.

S mennyi mindent ki tud fejezni ezzel az egyszerű prózával! Ki tudja már fejezni a finom gúnyt* (* Világos tehát, hogy úgy megkapták jutalmukat – a Beatricétől elpártolt szemek – „hogy ezentúl senkire se tekinthettek...” XXXIX.), az udvarias visszautasítást, mikor valaki szavakban nem akar egy tolakodó kérdésre felelni* (* „... s én mosolyogva néztem rájuk és semmit sem szóltam” IV.); ki tudja röviden fejezni saját lelki állapotát: „Bár szólni vágytam, belefogni féltem”* (* XVIII. fejezet). S míg költeményeiben gyakran színtelenek hasonlatai* (* Pl. „Arcom megegyezik szívem színével” VIII. szonett), a prózában a képnek már megvan a pregnáns plaszticitása, mit a Divina Commediában csodálunk. Az üdvözlet megtagadása után „mint valami elpáholt gyermek” könnyek közt alszik el; szerelmi bizonytalanságában „szinte olyannál esz, mint aki nem tudja, melyik ösvényt kövesse, mint aki menni akar, s nem tudja, merre vegye útját”; a hölgyek sóhajokkal keveredő szava úgy rémlik neki, „mint néha szép hóval vegyes esőhullás”. Ezekkel a képekkel saját hangulatát teljesen közli, érezzük, hogy ezek úgy fakadtak föl lelkéből

S most, hogy a költői nyelv hagyományai nem feszélyezik, oly szintetikus kifejezéseket talál, mint „a fájdalomváros”, „a sóhajok útja” s elhagyva a szellemecskék, sóhajok beszéltetését, egyszerű precizitással jegyzi meg, hogy az ember, „hamarabb fakad könnyekre, ha látja, hogy más együtt érez vele, mert mintegy megsajnálja önmagát.”* (* XXXV. fejezet) A Firenzén áthaladó zarándokokról is sejti, hogy „távoli barátaikra gondolnak, kiket nem ismerünk”.* (* XL. fejezet) Finom pszichológiai megfigyelések szintetikus formában egyszerűen kifejezve. Dante később maga mondja: Valamint a hölgy szépsége jobban látszik pipere nélkül, a nyelv szépsége is jobban kitűnik, ha költői ritmus és rím nem cicomázzák.* (* Convivio I. 10.) Prózája darabosabb, de reszket benne az élet.

Dante után új csapásokon indul a költészet és a próza fejlődése egyaránt, sőt a lírai költészetet nem is tőle, hanem Petrarcától, a modern prózát pedig Boccacciótól szoktuk számítani.

Dante a középkor embere. Érzésvilágának fő jellemvonása az önmagával való egység, a teljes lelki egyensúly. Szeme az ég felé van fordítva, lelki elragadtatással bámulja a földi dolgokban is a földöntúliakat s megteremti az égi szerelem legtisztább, legmagasztosabb kifejezését.

Petrarcánál a középkori ember lelki extázisát, mely teljes harmóniában áll saját lelkével, fölváltja a reneszánsz emberének lelki diszharmóniája, lelki tusakodása. Az ő Laurája épp oly égi hölgy, mint Dante Beatricéje: de Petrarca nem tud belenyugodni, az érzékeit nem tudja lecsitítani, s bár csudálattal nézi tiszta szépségét, a maga földi létét nem tudja megtagadni. E szerelemnek nincs semmi köze többé a filozófiai elvonásokhoz, általánosításokhoz. Két lélek között marad, sőt csak Petrarca lelkében él örökös változásaival, küzdelmeivel. Az első modern ember! Hölgye ugyan még típus, de már közelebb jön hozzánk. Tudunk már „aranyfürtjeiről, rózsás ujjairól”, lábai már zöld pázsiton sokszínű virágok közt bolyonganak. Az ember gondolata még az égben van, de szeme már a földre szegeződik. A miszticizmus helyébe nála bizonyos eszményi naturalizmus, a lelki fejlődés helyébe örök lelki tusakodás és ingadozás lép. S ez a lelki tusakodás, ez a félvágy – mely úgyszólván. önmagát nem akarja – legtöbbször közvetlen, szintetikus formában jelenik meg.

Ennyiben Petrarca az első igazi lírai természet s az első lírikus. Másrészt a formakultusz is erősen kiéleződik benne, mi a prózát is új ösvényekre vezette. Dante egyszerű, igénytelen nyelve most latin köntöst ölt magára: Boccaccio mondatait latin mintára szabja.

Lelki diszharmónia, a tökéletes forma keresése új kort hirdet Dante a középkornak épít. Kis kápolnát az Új életben, székesegyházat a Divina  Commediában. De a kápolnában kicsiben már megvan a székesegyház. Megvan a Vita Nuovaban az ideál után való vágy és lelkesedés. Most egy firenzei hölgy iránt való misztikus szerelmében találja ezt meg, később egy hatalmas eszme- és érzéskomplexumban. Megvan benne a való eszményítése és az elvont konkretizálása, miknek szintézise fogja megalkotni Dante élő szimbólumait. Mutatkozik benne Dante rendszerező szelleme, melynél fogva művét komponálja és későbbi műveiben új műveltségi- és lelkiállapotához hasonlítja; művészi öntudatossága, mi oly önérzetessé teszi majd a De Vulgari Eloquentia-ban s legnagyobb művében, a Divia Commeciában.

KOLTAY-KASTNER JENŐ

(Forrás: Olasz Szemle 1. évf. 1. sz. 1942.)