2016. aug. 27.

Faragó József: Kriza János és a Vadrózsák




 1. Kriza Jánosnak a Petőfi útját egyengető népies költészete, sokfelé ágazó műfordítói, közírói és szerkesztői-kiadói munkássága, a régi erdélyi irodalmi emlékek felkutatására és megmentésére irányuló fáradozásai, népnevelő munkája, unitárius papi-püspöki-teológiai pályafutása, s ennek során többek között a ma is megjelenő Keresztény Magvető megalapítása, nem utolsó sorban pedig tükörtiszta emberi jelleme egyaránt megérdemli, hogy emlékezetünkben megőrizzük: mégis változatos és gazdag életművéből kétségtelenül Vadrózsák című halhatatlan székely népköltési gyűjteménye biztosított számára örökös helyet nemzeti kultúránk panteonjában.

„Tudva vagyon, minémű nagy szorgalmatossággal gyűjtögetik az Ánglusok és a Franciák nem tsak az önnön magok eleiknek régi verseiket s énekjeiket, hanem a távoly lakozó népekéit is. Az Olaszoknak hasonló igyekezetek nem kevésbé esméretes. Hát a Németeket avagy szükség-é előhoznom? (...) Ki nem tudja, mint kapnak ők a köz népnek szájában forogni szokott régi versekenn, mellyeknek Volkslieder a nevezetek? Ezeket pedig leg-inkább attól az időtől fogva kezdették elő-keresni s haszonra fordítani, miólta az ő saját nyelveket s azon az ékes tudományokat láttatosan gyakorolyják.”

Több mint kétszáz évvel ezelőtt a Magyar Hírmondó című pozsonyi lap 1782. év 5. számának élén ötlöttek e „Tudománybéli dogok” az olvasó szemébe. Rát Mátyás, a lap szerkesztője az akkor Bécsben élő magyar nyelvész, Révai Miklós felhívását közölte, és dicsérőleg-pártfogólag ajánlotta a lap olvasóinak figyelmébe. Mai ismereteink szerint ez volt az az első nyomtatásban megjelent nyilvános felszólítás, amely angol, francia, olasz és német példák nyomán az olvasókat a magyar népköltészet gyűjtésére buzdította.

Azóta könyvtárnyi gazdag szakirodalom mutatta ki – és jogosan – a nyugat-európai példák közvetlen vagy közvetett hatását a kelet-európai (köztük a magyar)népköltészeti gyűjtések megindítására, ám ne feledjük, hogy a nyugati példákat azért vehettük észre és azért követhettük, mert a történelem nálunk is napirendre tűzte az elodázhatatlan társadalmi változások szükségességét. Mi több, a népköltészet ügye nálunk túlnőtte a jobbágyparasztság társadalmi elszabadításának kereteit: mindazoknál a kelet-európai népeknél, amelyek még a XIX. században is a törökökkel vagy az osztrákokkal szemben nemzeti önállóságukért, függetlenségükért küzdöttek, a népköltészet kultusza a nemzeti fölszabadulás vágyaival, törekvéseivel is telítődött. A nemzeti nyelv jogainak, törvényes használatának biztosítása; a nemzeti irodalom megalapozása,megújítása vagy gazdagítása; a nemzeti öntudat fölébresztése és a nemzeti egység megvalósítása; az elnyomókkal szemben a nemzeti ellenállás megszervezése és a „népek tavaszának”, az 1848-as forradalmaknak szellemi előkészítése: mindezt a népköltészeti mozgalom is elősegítette, a nemzetté válás és a nemzeti szabadság kivívásának ügyét szolgálta.

Ezt a szolgálatot vállalta Kriza János gyűjteménye is.

Faragó József: Kriza János versei „Kisebb gyermekek számára”





Kriza János verseinek jegyzékét Antal Árpád állította össze.* (* Antal Árpád. Faragó József, Szabó T. Attila: Kriza János. Három tanulmány. Második átdolgozott kiadás. Kvár 1917. 235-244.) A jegyzék felöleli ind a kéziratban maradt, mind a nyomtatásban megjelent versek könyvészeti adatait, vagyis szerzője kiaknázott minden addig ismert és hozzáférhető forrást a lehető teljesség megközelítése végett. Így az eredeti versek száma – tehát a műfordítások nélkül – 248, két kétes hitelű és keltezésű darabot mellőzve 246.

Nyilvánvaló, hogy az egykorú hírlapok, folyóiratok, kalendáriumok, iskolai olvasókönyvek, irodalmi antológiák és egyéb kiadványok betűtengere mind Krizának, mind kortársainak számos olyan kisebb-nagyobb művét rejtegetheti, amelyek csak minden elképzelhető forrás teljes könyvészeti feldolgozása után válhatnak a tudomány és a művelődés közkincsévé. Alább egyik ilyen természetű felfedezésemre, közelebbről Gáspár János Csemegék című gyermekkönyvének Kriza-verseire szeretném irodalmunk kutatóinak figyelmét felhívni.

A Gáspár és Kriza együttműködésére vonatkozó utalások a szakirodalomban eddig sem voltak ismeretlenek, ám csak utalások maradtak a részletek, illetőleg a tények pontos feltárása nélkül. A kutatást a gyermeknemzedéktől szétolvasott Csemegék könyvészeti ritkaságán túl az a körülmény is hátráltatta, hogy Gáspár – első látásra megelégedett munkatársainak egyszerű felsorolásával, s ezért mostanáig egy kutatónak sem jutott eszébe, hogy a Csemegék mindhárom kiadását tüzetesen átnézze és összehasonlítsa.

E három kiadás a következő:

Dr. Sándor István: Erdély első társadalmi regénye





Éppen századik éve, hogy a reformkori Erdély életének egyik jellegzetes arisztokrata egyénisége, Petrichevich Horváth Lázár, akkor a főkormányszék fogalmazója szűkebb hazájában egészen szokatlan irodalmi kísérletét készült tető alá hozni: Erdély első társadalmi regényét. Az írót csak úgy, mint munkáját, azóta elfelejtette a közvélemény s az irodalomtörténet is csak szerény jegyzetekben emlékezik meg róluk. Elmúlt korok tájait az utókor a legnagyobbak személyében é tevékenységében látja jellemezve s a Széchenyi, Vörösmarty, Eötvös, Kemény, Arany, Petőfi magaslatai mellett valóban szerényebb fennsíknak mutatkozik az a könyv, amelynek emlékét idézzük: Az elbújdosott vagy egy tél a’ fő városban* (* Az elbujdosott vagy egy tél a’ fő városban. Eredeti román. Írta Petrichevich Horváth Lázár. Kolozsvárt, 1836. I-II. kötet, 265+344 l. Tilsch és Fia tulajdona). S mégis, e kélt vaskos kötetet kitevő alkotás elsárgult lapjait forgatva ritka elevenséggel kezd beszélni hozzánk múltunk egyik legjelentékenyebb korszaka, benne találjuk magunkat egy országépítő évtized szellemi sürgés-forgásában, s érezzük, hogy a szellemtörténet szemszögéből pillantva vissza a múltba, az efféle műkedvelő alkotás nem kevésbé lehet sokatmondó, mint a legnagyobbak művei. A lángész túlnő a koron, amelyben él, - az átlagember magát a kort tükrözteti.

Miféle irodalmi talajból hajt elő a reformkori Erdély e különös szellemi portréja? „A mi korunk átmenetel kora s ezzel minden ki van mondva”, - írja erről az időről Toldy Ferenc. Az 1830-as éveket valóban a romantika és a realizmus korszakváltásának kell tartanunk, amelyben a túlfűtött érzelem- és képzeletvilág a leggyakorlatibb irányú gazdasági-technikai érdeklődéssel karöltve jellemzi a magyar irodalom letét. A kor irodalma, a költőt idézve, ott áll „közötte a valónak és mesének”. Műfajtörténeti szempontból az évtized átmeneti jellege a hexameteres honfoglalási eposz utolsó s a regény első termékeinek ekkori keletkezésében van adva. „Ha Garay drámához tért, ha Czuczor nem folytatja Hunyadiját, ha Vörösmarty Magyarvárát örökre félben hagyta, mindez egyebet bizonyít-e, mint annak érzetét, hogy nem ez az, mit a kor előkelőleg kíván”. Az új műfaj, a regény, s különösen a társadalmi regény, egy új, az élet mindennapjait közelebbről látó életszemlélet szülötte s a regénytörténet Fáy Bélteky-háza után Az ebujdosott-ban s Jósika Könnyelműek című alkotásában a harmincas években a költészet ez új ágának egyszerre három termékét kapja.* (* V.ö. Schedel: Egy pillanat multévi literatúránkra. Figyelmező. 1838. 130. L; Garay: Vezérhang; D. Schedel Ferenc: Eposi és drámai kor. Figyelmező. 1839. 346-347. l.)

A kor irodalmi életét figyelő előtt úgy tetszik, hogy majdnem mindenik írónknak bevallott, vagy be nem vallott esztétikai problémája: miként jelenhetik meg az irodalomban „édes poésise az életnek” összhangban „alacsony prózájával”. Többé már nem takarhatni el „földi rongyfoltjait az égi rokonságú embernek!” De amíg egyfelől egy reformokkal vajúdó, mély gazdasági átalakulásoktól terhes, s a modern technika első nagyszerű alkotásait építő, realizmusra hajló társadalom keresi íróink által a maga kifejezését, - másfelől ott van Nyugat irodalmának sajátos romantikus világa, ott vannak a nagy nemzetközi minták, amelyeknek varázsa alól a magyar író sem tudja magát kivonni: Byron, Scott Walter, Bullwer, Hugo Victor és Sue Eugene fantasztikus, színes, érzelmes romantikája. Áthidalni a kettőt olyan feladat, amellyel még történelmi regényeink sem küzdhetnek meg zavartalanul, pedig ezekben a múlt köde sok mindent takar. Társadalmi regényeink közül ezt talán csak A falu jegyzője tudta megoldani. S Petrichevich Horváth lázárhoz hasonló egyéniségek e munkakörben egészet nem végezhetnek. De éppen munkájuk befejezetlensége sejtetheti a kor mélyében lappangó ellentéteket.* (* Skala István: Gróf Széchenyi István és a magyar romanticizmus. Budapest, 1932. 72. l.)

Amikor 1836-ban, a magyar regény nagy esztendejében Gaál József Szirmay Iloná-ja, Jósika Abafi-ja és Zólyomi-ja már megjelent, augusztus 27-én Az elbujdosott hagyja el a sajtót. Írója akkor még ismeretlen a nagyközönség előtt. Az eleven, szellemes, sokat olvasott és kifinomult ízlésű púpos arisztokrata, aki néhány év múlva a Honderű című folyóiratában a népiesség és a demokratikus eszmeáramlatok egyik legádázabb ellenfele lesz s akinek nevét a Petőfi ellen vívott harcok teszik majd hírhedtté, aki remekül berendezett pesti szalonjában a társadalmi és szellemi élet nemzetközi előkelőségeivel érintkezik, - ekkor csak kezdő író.* (*  V. ö. Farkas Gyula: A „Fiatal Magyarország” kora. Budapest, 1932. megfelelő helyeit) A tehetségesek azonban, amelyeket a századvégi irodalomtörténet liberális szelleme csak tagadóan értékelhetett, már e regényében is teljes erővel jelentkeznek. Erdély, a reformkor, a magyar arisztokrácia s az egykorú szellemi Európa egyaránt egy sajátosan csiszolt elme fénytörésében mutatkoznak itt is, s ez az oka annak, hogy a mű ma sem halott s dilettáns vonásai ellenére is valamiképpen vonzza az olvasót. A magyar társadalmi regény búvára már fontos kezdeményezései miatt is fokozott figyelemmel fordul feléje.

2016. aug. 26.

Várnai Zseni: Magamban énekeltem... (1952)





Ma már tudom, bármit leírhatok,
nem lesz belőle nyomtatott betű.
Lehetek bátran szomorú, keserű,
kendőzés nélkül adhatom magam...
Nem ríkat meg senkit,
nem lelkesít senkit
egykor oly gyújtó, oly forró szavam.

Már lassan elsorvad a vágy is, hogy írjak,
mint sorvad a növény, ha nem éri fény,
elhal a dal is, ha senki se hallja,
ha nem lel fészket az emberek szívén,
letakart kalitban
a madár is hallgat,
azt hiszi, éj van, és elszunnyad szegény.

Ha elvesztem volna a harcok tüzében,
ha nem élnék már, most élne a dalom.
Mártírnevemet tán’ márványba vésné
a „hálás utókor”, új társadalom.
Mert érette írtam,
harcoltam, vívtam,
most virágok nyílnának a sírhantomon.

De sorsom törvénye úgy hozta, hogy éljek,
hogy megérjem harcaim diadalát,
úgy vágytam e korra, mint rab a sötétben,
hogy feltörjék végre börtönajtaját,
hogy a szabadság fénye
tűzzön a szemébe,
s elzenghesse végre legszebbik dalát.

És dalolni kezdtem, még tisztán, töretlen
áradt szívemből a dal üteme,
a múltból a mába, a szép szabadságba
repült velem a dal, a vers szelleme,
de keselyűk karma
a szívembe marta,
s fülembe vijjogta: Némulj el, zene! –

És némán daloltam, magamban énekeltem
- letakart kalitban, hallgató madár -,
mert szívem még dobbant, még vérem is lobbant,
még éltem és vártam, hogy virrad-e már?!
De nem csillant fényfolt,
számomra éj volt,
se csillag, se hold, se hajnali sugár.
*
A dallal úgy születtem, mint madár az énekével,
gondoljátok meg, költők, mily szörnyű a madárnak,
ha többé nem dalolhat,
nem sírhat, nem loboghat,
ha többé mit sem adhat szívéből a világnak!

Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972. Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.
 Fotó: Székely Aladár felvétele
 

Várnai Zseni: Mosolyogjatok kisdedek (1848)





Minél szebb vagy és édesebb,
csak annál jobban szálak.
Nem való ennyi ragyogás
a vérszomjas világnak,
nem való ide harmatos,
gyanútlan, tiszta gyermek,
még lángban áll a vad bozót,
s mindenütt csapdák lesnek.

Piciny vagy még, és nem tudod,
hogy bölcsőd ringatója
nem enyhe szél, de harsogó
sárkányerejű Bóra,
s mikor anyád mellére bújsz,
nem érzed, ilyen gyönge
kis fészek az, s mily kis vihar
kell csak, hogy elsöpörje.

De jó, hogy te még nem tudod,
mi volt a kisdedekkel,
hogy reszkető kis testüket
átdöfték fegyverekkel,
hogy tűzben, vízben vesztek el,
hogy széttaposták őket,
ördögi, náci zsoldosok
ölték a csecsemőket!

Ne is tudd meg, csak mosolyogj,
talán egy új nap fénye,
amely elömlik ajkadon,
s mint a virágok méze,
kemény szíveket édesít,
s a rosszat jóra váltja...
Mosolyogjatok Kisdedek
a vajúdó világra!

Forrás: Várnai Zseni: Vers és virág – Versek, 1945-1972. Szépirodalmi Könyvkiadó 1973.

Féja Géza: Szerémi György





II. Lajos és Zápolya János udvari papja volt. Műve Magyarország romlásáról szól s 1484-től 1543-ig tárgyalja az eseményeket. Egészen egyedülálló helyet foglal el a humanista történetírók között. A humanista történetíró a valóság fölött élt, az életet ünnepélyessé szépítette. Rajongott és díszített. Mátyás halála után, a romlás napjaiban is magasrendű szellemi mámorban élt: Mátyás birodalmi eszméinek s emlékeinek fényében. Ám Szerémi György teljesen más arcú ember. Számára nem voltak ilyen magasságok, ő nem menekült a szellem vigasztaló szigetére, az élet hullámai közt állott mindhalálig, s róluk számolt be. Nem szűrte meg az életet választékos stíluson keresztül, vádolt, panaszkodott, átkozódott. Történelmi forrás volt számára az egész élet. minden, amit látott, hallott s tapasztalt. A történelmi tények éppen úgy, mint kóborló katonák, kesergő parasztok, ijedt polgárok beszéde. Mintha az lett volna a célja, hogy a kor egész külső és belső valóját: eseményeit, szellemét, mondáit, pletykáit s hiedelmeit művének vásznára fesse. A történetírást öntudatlanul szinte regénnyé, regényes korrajzzá szélesítette.

Mátyás király emlékét nemcsak a humanista történetírók ápolták, hanem a néplélek is. Az utóbbiról elsőnek Szerémi György tudósít. Egyik „mondája” Mátyásról, a „fortélyosról” szól. Kezdetben igen szegény volt Mátyás király. Volt egy hatalmas rokona, Szobi Péter, aki látván a király szegénységét, elszomorodott s így szólt: „Megsegít az isten, ha megfogadod szavamat. Hívasd össze a főurakat, hívd meg őket ebédre s az ebéd végén mondjad nekem, hogy foglyod vagyok. Én azonban nagyon szabadkozom majd, hogy mi rosszat tettem néked.” Így tett Mátyás király és Szobi Péter megígérte, hogy ötvenezer forintot ad a király fölsegítésére. Így felelt a király: „Többet adj, mert nem mégy el Budáról, míg hatvanezer márkát nem fizetsz.” Péter a nyolcadik napon meg is fizette. A többi nagyurak hallották ezt, remegtek s nem mehettek ki Buda kapuján, mert be volt zárva. Mit tehettek? Ki negyvenezer, ki százezer márkát ígért a királynak. Megtelt Mátyás király kincstára s elindulhatott a török ellen.

Mátyás halálát is népmondák nyomán beszéli el. A mágnások összegyűltek, hogy mit csináljanak a királlyal, mert ismét háborút akar indítani. István kincstárnok így felelt: „Öljük meg”. S vállalkozott, hogy a király szállására becsempészi őket. Kopogtattak. A király éppen a tűz mellett melegedett s így szólt a komornyikjának: „Nézd meg, hogy kicsoda! István kivételével senkit se eressz be!” Kinyitotta az ajtót a komornyik, s az urak megragadták a torkát. A komornyik könyörgött, hogy ne öljék meg s beengedi őket. Így is lett. A király rájuk tekintett: „Barátaim, miért jöttetek?” De érezte vesztét, hiszen már régen megjövendölték, hogy borzalmas halállal fog kimúlni s mondá: „Gyorsan tegyétek, amit tenni akartok!” Megragadták, az asztalra fektették, s farába döfték a kardot egészen a melléig. Három nap és három éjjel üvöltött fájdalmában a király. És sokan akarták látni borzalmas halálát, de senkit se engedtek be hozzá.

Dózsa György lázadásáról a néppel összeforrott pap szempontjából szól. Dózsa eredetileg Konstantinápoly elfoglalását tűzte ki céljául. Csáki Miklós csanádi püspök durván megsértette őt. A főurak a jobbágyokat nem engedik a táborba, a szökevények családján pedig bosszút állanak. Dózsához csatlakozik az alsópapság egy része, művelt, külföldi egyetemeket járt papok, s a szerbek is csatlakoznak seregéhez. Az egyre növekedő népmozgalom élén Dózsa kimondja az új jelszót: „Gyertek a pogányok és a hűtlen magyarok ellen az én koronáztatásomra!” Szapolyai János csellel töri le a mozgalmat. Levelet küld Dózsának, hogy támogatni fogja. Óvatlan pillanatban elfogatja és kegyelmet ígér neki. De a főurak rábeszélésére tüzes trónra ülteti és testét jobbágyokkal és hajdúkkal eteti meg.

II. Lajos kora következik. Mária nevezetű „német leányt” vesz feleségül, ki Óbudán száll partra. Moré lászló, Batthyány Ferenc és hasonló „latrok” várják, Budára vezetik s azontúl a „pad s a kárpit alatt a királynő szolgálóival rosszalkodnak, kiket Németországból hozott”. Közeleg a török veszedelem, de „kutya hiszi”. Jöttek a követségek Lajos királyhoz, hogy mozduljon Nándorfehérvár védelmére, mert ha ez a vár elvész, az egész kereszténység romlásba jut. Senki se hiszi. Nándorfehérvári és szalánkeméni szerb polgárok jönnek a királyhoz naszádjaikon. Segítséget kérnek a királytól, aki Pál préposthoz, a kincstárnokhoz utasítja őket. Ez vette a kérvényüket és csúnya dologra használta fel, majd pedig arcukba vágta. „Nem tudta a lator, hogy miként áll a magyar királyság a határon”. Másodszor is felkeresik őt, de hiába, naszádjaikat ezalatt az udvaroncok kirabolják. Erre a magyar zászlót a földre dobják, így szólnak: „Isten veled Magyarország!” S visszatérnek hazájukba. A mohácsi vész ellőtt vígan sikkasztják a hadi pénzeket. A királynő pénzt és kincseket harácsol, s II. Lajos halála után magával viszi az országból. A főurak a nagy veszély pillanatában is birtokot kérnek a királytól. Itt a mohácsi vész, mint az ítélet.

II. Lajos halálát így beszéli el egy katona. A király menekül, többen kísérik. Batha község mellett azt indítványozza Szapolyai György, hogy pihenjenek meg. Majd egy óvatlan pillanatban nekimegy II. Lajosnak: „Te király! Bestye király! Te veszítetted el a mi királyságunkat!” S megöli. Az események rohannak, jön a török Buda felé. Hogy milyen borzalmas áradat volt e történelmi tragédia, a következő eset példázza. A pestiek és budaiak menekülésre készülnek s gyermekeiket vízbe dobják, hogy sírásuk el ne árulja a menekülőket és terhükre ne legyenek. Egy nagyobbacska gyermek így könyörgött: „Édesanyám! Ne temess el, igazán nem fogok sírni!”

E kép a legteljesebb bomlás képe, nemcsak történelmi és társadalmi, hanem emberi bomlásé is. A „birodalom” megszűnt. Szapolyai János és Ferdinánd kora következett, szörnyű esztendők, hadak gázolnak és a belső erők is egymást marcangolják. Könyve egyre valószerűbb lesz, saját tapasztalatait írja, de mondái és hiedelmei is vallomások a kor lelkületéről. Szerémi György társadalomszemlélete: az „alulról néző” társadalomszemlélet, mely a protestánskor irodalmában teljesedett, élénk példája annak, hogy a későbbi humanisták mennyire előkészítették és színezték a protestáns kort. Szerémi minden tekintetben a népi szempontot érvényesítette a történetírásban, s e tekintetben századokon át egyedülálló s páratlan jelenség.

Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t. Csehszlovákia 1900.