2017. ápr. 24.

Berkes Erzsébet: Galgóczi Erzsébet (1930-1989) - VIDRAVAS




Győrhöz közeli községben, Ménfőcsanakon született középparaszti családban. Nyolcan vannak testvérek, keményen dolgoznak, a fiúkat és a legkisebb lányt – Erzsébetet – mégis taníttatják, úgy tán többre vihetik. Előbb polgárit végez, majd tanítónőképzőt, 1949-ben a pesti bölcsészkarra iratkozik, de két hónap múlva szégyenkezve hagyja ott a fővárost, úgy érzi, kevés a tudása, vidéki esendősége meg sok ahhoz, hogy helytálljon. A győri vagongyárban lesz vasesztergályos, de titkon írogat, s az ifjúsági szervezet pályázatára benevez. Első lesz, Pestről jön a pecsétes levél: köztünk a helyed, elvtársnő, a népi tehetségeket várják a népi kollégiumok. Akár egy tündérmesében: a Hamupipőkére ráillik az üvegcipő!

1950 szeptemberétől a Színművészeti Főiskola dramaturg szakos növendéke, annak élhet, ami mindig is vonzotta: irodalom, politizálás, színház. Kitűnőek az eredményei, és kitűnő a káderlapja is, legyen ő az egyik, aki Moszkvában tanulhat. Szép egyenkosztümöt kap a párttól, télre irhabundát, amikor „leszedik a vonatról”: szüleinek adóhátraléka van, elvtársnő, te eltitkoltad, hogy kulákok vagytok! Hiába minden fellebbezés, haza kell menni, amíg a beadványokra nem jön válasz. Egy év múlva megjön a várt engedély, 1955-ben kézhez veszi diplomáját, de már nem ugyanaz, mint elsőéves korában. Az 56-os események csak elmélyítik belső válságát: rendületlen híve a szocialista eszméknek; lelke mélyén helyesli a közös gazdálkodást, hiszen a maga bőrén tapasztalta, mennyire kellenének a gépek, a falu villamosítása, a továbbtanulás lehetősége; de nem tud fejet hajtani a mindenható politikai érdekeknek, az embertelen téeszszervezéseknek, a mód előtt, ahogy az emberek sorsáról döntenek. Alig használható cikkeket ír a Művelt Népnek, később egy éven át szerencsétlenkedik a Budapest Filmstúdióban, mire elszánja magát: író lesz, és azt írja, amit megtapasztalt, nem azt, amit elvárnak tőle.

Nem sétagalopp ez a pályakezdet: van olyan esztendő, hogy nyolc írását adják vissza  alapok; nem kellenek a parasztok csököttségét szelőztető elbeszélései, nem kellenek a téeszszervezés során megtapasztalt erőszakosságokat feltáró riportjai, és nem kell borúlátó szemlélete sem, hiszen a szocialista irodalomban ki kell domborodjék a jövőbe vetett bizalom, legalább annyi derűlátás, amennyi 1953-as első kötetéből (Egy kosár hazai) kiragyogott. 1961-ben végre megtörik aj ég, közölni kezdik riportjait, elbeszéléseit, de országos hírre csak a Nádtetős szocializmus című szociográfiájával jut (1970). Nyilván az íróban is megerősödött szemlélete, íráskészsége, de a valódi fordulat magyarázata mégiscsak az, hogy a Kádár-kori konszolidáció (a nyolc-tíz éve megszervezett szövetkezetek első sikere, a háztájival megbékített parasztság) már el tudta viselni a kritikus hangot. Nem is az építő hangú kritika – „el van az várva, meg van engedve”! – a baj Galgóczival, hanem az, hogy folyton a tényekkel jön- riportok, szociográfiák -, s még amit ilyen formában nem írhat meg, azt is dokumentarista hűséggel alakítja regénnyé, elbeszéléssé, hangjátékká. A főügyész feleségében rá lehet ismerni az 56-os győri szereplőkre, a Közel a késben saját faluja viselt dolgaira, de még olyan kis (detektív) regénye is, mint A közös bűn tele Győr-Soproni aktualitásokkal. Igazán érthetetlen, hogy nemcsak a hansági tájakon, de az alföldi homokon is megállnak alkotásai. Az író, mint egy rögeszméhez, ragaszkodik módszeréhez: csak az igazat, csak amit megtapasztalt!

Nem is érdekli más, hiába választják országgyűlési képviselőnek, hiába lengetik meg előtte az országos – ámde átláthatatlan – érdekeket, fogadóóráin rendre beszélteti a panaszosokat, amiben tud, hivatalosan eljár, a többit riporterként nyomozza, elbeszéléssé formálja. Úgy tervezi, mindez majd kellhet neki, ha megírja édesanyja történetét az Utolsó paraszt címmel. Ez a műve már nem készülhetett el: Ménfőcsanakon vendégeskedve megállt a szíve.

VIDRAVAS

Utolsó regénye, az 1984-ben publikált Vidravas tekinthető fő művének. Itt adja legszélesebb körű társadalomrajzát, itt leggazdagabb a tényeket műalkotássá építő írói módszere.

A cselekmény alapjául a MAORT-per címszó alatt 1948-ban lefolytatott szabotázsleleplezés ügye szolgált. Ekkor helyezték vád alá a Magyar-Amerikai Olajipari Rt. nyugalmazott igazgatóját, Papp Simont, aki önmaga ellen vallott, s akit halálra ítéltek, de életfogytiglanra változtatták az ítéletet. A szabadlábon maradt kollégák egy idő múlva azt tapasztalták, hogy olyan értelmes utasításokat kapnak, mintha egy nagy tudású, a göcseji olajmezőket ismerő szakértő dolgoznék a minisztériumban. Minthogy azonban ott ilyen személy nem volt, fokonként rájöttek, hogy adataikat Papp Simon számára gyűjtik össze, tőle származhatnak a tanácsok. Galgóczi egy túlélőtől hallotta a történetet, levéltári engedéllyel felkutatta a pert, és az eseményeket saját élete regényébe emelte.

1951 telén Rév Orsolyát ijesztő baleset éri: a baromfiakat dézsmáló menyét ellen kifeszített csapda, a vidravas visszapattan, s elcsapja a kezét. Bal hüvelykujj nélkül ugyan lehetne még élni, de nem neki, aki képzőművészeti főiskolára jár,s kétkezes, azaz ballal is éppoly jól rajzol, mint jobb kézzel. A lány végsőkig elkeseredik: nem elég, hogy most itthon kell rostokolnia, mert kulákká nyilvánított szülei miatt nem járhat egyetemre, de még nyomorék is lehet.

Vasy Géza: Székely János (1929-1992) - SOÓ PÉTER BÁNATA




Az erdélyi magyar irodalom egyik legsokoldalúbb alkotója, költőként, esszé-, próza- és drámaíróként egyaránt kiemelkedőt alkotott. Az erdélyi Tordán született, Marosvásárhelyen kadétiskolába járt, így kamasziként a frontra került, majd hadifogoly lett. A kolozsvári egyetem filozófiai karán szerzett diplomát 1952-ben. Kiadói lektor, majd 1956-tól 1989-es nyugdíjba vonulásáig az Igaz Szó versrovatának szerkesztője volt Kolozsvárott.

 Előbb költőként jelentkezett, első könyve 1955-ben jelent meg. Másfél évtized múltán gyakorlatilag abbahagyta a versírást, mert úgy látta: „A régi módon nem lehet, az új módon nem érdemes írni. Sehogyan sem lehet, sehogyan sem érdemes írni.  A költészet meghalt.” Semmi – soha című, még a szerző által összeállított gyűjteményes kötete mindennek eleven cáfolata. Konzervatív alkotónak evezte önmagát, s ezt nem kivagyiságból vagy dacból mondotta, hanem ténymegállapításként. A gondolati igényességet a költészetben s annak megítélésében is magától értetődőnek tartotta, s gondolati alapjait és következtetéseit tekintve modern lírát hozott létre. Legfeljebb a formai kérdésekben, a poeta doctusságban volt „konzervatív”, aki a Nyugat nagy hagyományainak örököse, s ha Magyarországon születik, alighanem az újholdasok legfiatalabbja lett volna. Teljesítménye a korszak magyar lírájában egyedülálló. Az egyszerre lét- és történetfilozófiai szkepszis, rezignáció, reményvesztettség különböző életszínterei és gondolati szintjei ilyen mértékben és ilyen jelleggel senki másnál nem találhatók meg. Székely János kétségbeeséstől mentes, ám végzetesen keserű józansága azé az Ádámé, aki az emberiség történelmét végigálmodva, ébredés után nem hallhatja meg sem Éva, sem az Úr szavát, de öngyilkos sem lehet, élnie kell a feloldhatatlan kérdéssel: „Miért a lét, ha gyötrelem, / S miért a gyötrelem, ha élet?” A válasz, a mégis megtalált feloldás csak esztétikai jellegű és érvényű lehet.

Drámái általában történelmi miliőben játszódnak, s kiélezett helyzeteket mutatnak be. Közülük a Caligula (1972, bemutató 1978) aratott először sikert. Caligula római császár (i. sz. 37-41.) szélsőséges nagyzási mániájáról, feltehető elmebetegségéről hírhedt, s arról, hogy éktelen gyilkoltatási kedvén túl kedvenc paripáját konzullá tétette. Maga Caligula meg sem jelenik a drámában, de mivel övé a teljhatalom, mindvégig vele összefüggésben történnek a dolgok a távoli provinciában. A mű központi, mindvégig a színen lévő alakja Petronius római patrícius, a császár szíriai helytartója, akinek – többek között – az a feladata, hogy teljesíttesse a zsidókkal a császári parancsot, mely szerint minden templomban ott kell állnia a császár aranyszobrának – s ez alól a jeruzsálemi sem lehet kivétel. A zsidók azonban ellenállnak, s mint Barakiás főpap kifejti, nem tehetnek eleget a császári akaratnak, mert ha bevinnék a szobrot a templomba, akkor az ő hitük szerint az az épület már nem lenne templom, hiszen idegen istent nem imádhatnak. A zsidók szerencséjére Petronius nem vak végrehajtója a hatalomnak, hanem gondolkodó ember, aki ugyan elutasítja a polgárháborút, a császárváltozás gondolatát, de megérti a zsidók logikáját is. Úgy dönt, hogy nem hajtja végre a parancsot, semmit sem tesz. Hamarosan megérkezik halálos ítélete, majd ezzel szinte egy időben azt is megtudjuk, hogy a császárt megölték testőrei. Időközben azonban a helytartó is bűnössé válik: két ártatlan katonáját végeztette ki árulás vádjával.

A drámák közül a legismertebbek továbbá a Protestánsok, a Vak Béla király és a Mórok. Gyűjteményes drámakötetei a Képes krónika (Bp., 1979) és az Új képes krónika (Kolozsvár, 1991). A Mórok a Kortárs c. folyóirat 1990. évfolyamában olvasható. Esszékötetei: Egy rögeszme genezise (Bukarest, 1978), A mítosz értelme (Bukarest, 1985), A valódi világ (Bp., 1995.)

A romániai diktatórikus politikai viszonyok, és ezeknek a nemzetiségeket különösen sújtó volta miatt a könyörtelen igazmondásra törekvő alkotónak, amilyen székely János is, különösen nehéz volt nemcsak az életsorsa, hanem a műveivel való boldogulása is. A drámai és epikai művek megjelenési és előadási lehetőségei különös élességgel példázzák ezt. A Soó Péter bánata 1957-ben keletkezett, kötetben csak 1969-ben jelent meg. A legfontosabb epikai művek Magyarországon 1988-ban egy kötetben kiadva váltak hozzáférhetővé: Az árnyék – Soó Péter bánata – A nyugati hadtest. Ugyanebben az évben az Újhold Évkönyv második számában olvasható A másik torony című esszéregény – akkor még név nélküli publikációként, ugyanis a diktatúrákról szóló jelképes történet nyílt vállalása életveszélyes lehetett volna a szerzőre nézve.

Az az erőteljes gondolatiság, amely az eddig említett műnemeket és műfajokat áthatja, egyértelműen jellemzi az epikai alkotásokat is. A sokoldalúan elsajátított filozófiai és poétikai ismeretanyag szervesen egészül ki az élettapasztalatokkal, amelyek komorak, akárcsak a belőlük adódó következtetések. Mégsem kietlen írói világ ez az epikában sem: az életerő és az életigenlés szólama minduntalan felbukkan, áttör a legszörnyűbb háborús tapasztalatokon, a legkietlenebb embertelenségen is.


SOÓ PÉTER BÁNATA

A tömören és célratörően megírt regény elbeszélője egy magát átlagosnak nevező tanárember, aki tizenkét évvel a történtek után idézi fel élete meghatározó élménysorát az 1944-45-ös háborús esztendőből. A jelen állapotát a bevezető fejezet első része és az Epilógus tárja fel. Ez az állapot nemcsak átlagos, hanem sivár is: „Nem élek én már, csak élni látszom; haszontalan vagyok én már, vörös és csípős, mint a csalán.” Arra kell a mintegy harmincesztendős embernek rádöbbennie, hogy a gyermekkor és az ifjúság kedvessége végleg odalett, csúf felnőtté változott. E változás lényegét, gyökereit kutatva idézi fel a múltat, azt az időszakot, amelyben: „Volt énnekem testvérem, eszményített másom, akivel egyszerre formálódtunk ugyanabban az anyaméhben.” Az ikertestvérrel átélt éveket, az ő halálát, az utána való végleges magára maradottságot, kietlen társtalanságot, amely egészen a jelenig húzódik, tartja szükségesnek a vallomástévő feltárni.

2017. ápr. 23.

Kovács István: Évszakváltozások



Izzadt tájon, mint iránytűk remegnek
az egymásra hajló elfáradt utak,
s míg a búza-nyárból a szemek elperegnek
ősszé növesztik mágnes-árnyukat.

Miért mutat szerte-szét irányuk?
Mit kötöznek az erővonalak?
Mért remegnek, mint elernyedő ágyúk?
az egymást taszító telek és nyarak.

Mint drótok tartják össze a cserépedény-Földet
a hosszúság- és szélesség-körök,
s az egymáshoz szorított összetört földrészek
résein a tél kihömpölyög.

Fagy-aknákat hengerget az árja
messze-közelgő tavaszok elé.
Évszakok – (az élet ár-apálya)
emelkednek múló év-holdak felé.

Egymásra-torlódott határok
robbannak szét, foltjain a Nap,
a szélbe-ragadó, ég-szívó hullámok,
ha letépi őket dühösen a part.

A végtelenig nőni vágyó számok,
a csatornák dús rácsaik alatt,
az utakat dajkáló ismeretlen árkok,
ha elönti őket a kátrány és iszap.

És beszappanozzák a hegyi legelőt
a sűrű esővel mászó fellegek,
hogy széthúzzák a hegyen az időt
a percek,
az örökké forgó csöpp propellerek.

Én most a földre ráfekszem,
bűnétől eloldom.
Zsolozsmát mormolok érte –
mert ez a dolgom.

Nem húzódhatok föld alá,
mint az álcák, mint a halottak,
de velük vagyok, míg a tél
hordái el nem takarodnak.

Odalenn apró műhelyekben
röpcédula: friss lepke készül.
Fényesedik a még csupasz
zászlónyél: virággyökér,
s kitűzetik örökös ékül.


Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 114-115. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Juhász Ferenc:Téli földek



Téli földeken
jár a szél mérgesen,
kóró suhog,
bogáncsok sziszegnek,
vadkaktuszok.

Jeges a hó, palás,
bádogos villogás
a jégfedőn.
Eperfa karmolász
a dombtetőn.

A kukoricaszár
zörög, ropogva száll
a levele.
Hánykódik a szélben
réz-címere.

Nyúl tapsikol, mered.
Fölül, füle lebeg,
megy, tovább fut,
Bogyó ott a havon
és lilás luk.

Rebben a nagy madár,
lebeg, károg, leszáll,
szárnya verdes.
Ugrál a göröngyön,
szemet keres.

Vacog, nyüszít a táj,
dörög az ég kopár
kopasza.
Emberek, gondoltok-e
a tavaszra?

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 113. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.


Kalász Márton: A hó



A hó, a légies szakáll,
körüllengi az utcalámpát –
akár pohos aknában állna.
Hallani a dörgést, az éji
közlekedés konok uralmát,
a csúszdát a széntelepen.
Nem mozdonyok elakadása,
autóoszlopok bolyongása,
nem megkésett halászhajók
siralmának ideje ez.
Üzemek grafitcsarnokában,
kályhánál a váróteremben,
az elfúló kirakatok közt,
falun, úton a hideg átjár.
Parkokból riadtan kilépnek,
kék szemüvegű arc tűnődik
a röpterek fény-ajtajában.
Valaki még, még hazaérne.
Büfék elvadult fogsorában
szállók lakói morzsolódnak,
öregek, edzett kikiáltók.
És nyugalom a téli házban.
A zenét megvérzi a távol,
a sejteket omlás kísérti.
Késeket zúg körül az alma,
égtájak delejét a csillag.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 112. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.


Petőfi Sándor: A puszta télen



Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.

(Pest, 1848. január.)

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 110-112. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.


Ladányi Mihály: Téli vers



Fagyott tócsák között bukdácsol január
rossz autóbusza. Harmincegy ablakán túl
az év hadifoglyai, a csüggeteg fák
borotválatlanul, soványan ácsorognak.

Köztük énekem is madártalan, ziháló
lélegzetem páráiból a rosszkedv varja
száll föl.
Kétszerkettő négy király fázó hadában
gondok deres vasát cipeli hátam.

Tavasz, találj rám,
legyen földszag a szélben,
vakondtúrás a fűben!

Rügyezzenek ki ujjaimból
az elfagyott cirógatások!


Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 109-110. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Ratkó József: Tél



Nyergel az ősz és körülhordja
az országban a szelet.
Gyönge növények ellen indul
kegyetlen hadművelet.
Álcázza magát levelekkel
s gyümölccsel is a fal.
Kiképzett kiskatona.
Állig fegyverben áll itt.
Őrködik haláláig.

Az utakon már köd razziázik.
Jön a tél – idegen világ.
Mozgósít, hadat üzen.
Támad a földön és vizen.

Néhány mulya hős,
útszéli virág,
nem védi magát.
Guggol a fűben és piros
szirmot – zászlót lobogtat.

Ördögszekerek robognak
réteken, utakon.
Növényekre taposnak.
Virágok vére csordul.

A Nap nagyhatalom;
közönyös, nem segít,
Elhagyja szegény népeit.
Küld fegyvert – éles sugarat,
s a fagy vastag vasán kicsorbul.

Menekülnek a páncélos bogarak
zilált sorokban.
Ág mered csőre töltve,
alma puffan a földre,
nem robban,
elfúl a homokban.

A madarak visszavonulnak.
A hepehupás égen át
zárt rendben daruk, vadlibák
bukdácsolnak – fejkendős, öreg varjúk
kiáltoznak sírva utánuk.
Ott megy a vejük, a lányuk,
tündéri unokájuk.

Lefejezik a napraforgót.
Kés zuhan – éles guillotine.
Szaporodik a világban a kín.

Szervezi hatalmát a tél.
Tőrt oszt a fagy a söpredéknek.
Hideg tűzben az igazak
megfeketednek, elégnek.
Rend készül: hülye elnyomás
Hó ropog – sörtűz ropog

A ragadozó csillagok
hálójában vergődik, ráng a hold,
nem ragyog.

Meghalok?
Meghalok.

Harminckét esztendős vagyok.

Kijutott nekem
verésből, szerelemből.
A kín kövei nagy tüzet
csiholnak gyúlékony szívemből.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 107-109. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.


Simon István: Késő ősz



Aranyszegélyű fellegek
között szállnak a vadludak.
Alkonyul  - látni sem lehet
őket, csak hangjukat
hallani.
Nincsen már hegedűs tücsök,
csak kósza eső van, ami
csipeg-csöpög a fű között.
Ezüstös dér vagy ropogó
hóharmat lesz reggelre itt.
A vetésekre takaró,
bizony az kell, kikeletig.
A fának ködszakálla van,
meglengetik a szelek,
s így hajtogatja hasztalan,
hogy esik, szédül lefele
utolsó
ágrólszakadt levele.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 106-107. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.


Kiss Benedek: Őszi este




Klasszikus ősz, kellékeivel.
Fosztott ágak letargiája.
A balkáni gerle egy darab homály
a gutaütötte cseresznyefán,
rátaplózódva mered magába
félig húnyt, fénytelen szemeivel.

Fogatlan satrafa-vigyor a napfény,
kicsalt mégis a balkonra, nézni,
hogy tenyereit szemközt a  repkény
a tázfalon már vörösre vérzi:
ipiapacsot ver rászedetten,
mert a ragyogás,
akivel játszott,
faképnél hagyta ám,
elbóklászott,
ring felfin-izmú tenger-ölben.

Ring
delfin-izmú tenger-ölben már
a délutáni nap – este lesz, szürkül.
A magasban fönt lökhajtásos száll,
megvillan, mint egy fehér cérnás tű
Hangja se hallszik.

Az iskola
elcsendesül s el
az óvoda.
Öltöznek át az óvónénik,
sietnek: ez randevúra,
az meg haza.
Megjött a szomszéd,
zengeti
zenegépét,
fújja z orrát, tüsszög,
mintha mindig december lenne.
Kalapács csattog: egy szög
szalad deszkába és
szívedbe.

Aztán
csuparánc csönd.

Az utcán
monoton
nyammogással
motorok
őrölnek
szürke lisztet.

Mint begyújtott kocsi motorháza,
az este
olajos-kéken reszket.
neonvirág nyit.
Fékcsikorgás.
Villany világít.

Villanyoltás.

S száll a Föld,
szállunk a tág végtelenbe.

Tér-nagy magányú szívemen
átsistereg most egy motorkerékpár,
s nyomában kín terem.

Asszonyszagú párnára dől már
ím, fejem,
ájultan, emléktelen,
s bent
fölhólyagzik a csend –
ám fölfakad kint az estévé gyűlt nyár,

szétfreccsen
időtelen:
tér-nagy magányú szívemen
tiprat, tiprat a motorkerékpár.

Csillag pulzál,
nem szűnik,
bár áll, pulzál a történelem.

Asszonyszagú párnára dől már
fáradt fejem,
míg eggyéfolyik tavasz, tél, ősz, nyár,
s tágul, hogy szállhassunk benne,
a végtelen.


Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 104-106. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.