2019. jan. 18.

Horváth Béla (1908-1975): Veszprém előtt




Az országúton hársak lengenek.
A lágy sötét a mellemen dorombol.
S a barmokat a vézna gyermekek
Már terelik a tüskés Gulya-dombról.

Az út végében Veszprém vesztegel.
A tornyok égbe fúrják ujjukat.
Az én városom sohse veszhet el,
Mert itten minden ég felé mutat.

Harangok zúgnak, bóbiskol a néne,
Bütykös ujjával most vetett keresztet,
Békesség költözik szegény szívébe
S pihegve alszik, pillája se reszket.

Ragyognak fönn a forró csillagok,
Aludjatok, esendő nénikék.
A forradalmi csóva én vagyok
És fölgyújtom a rabság éjjelét.

Mert itt kezdődött égi büszkeségem,
A dombon én is disznókat tereltem,
Tapostam itt a hűvös, fürge Séden
S lóbáltam ostort gyönge kis kezemben.

Így lettem, Veszprém, virrasztó szerelmed,
Így lettem a te égi silbakod,
Ne féljetek: az egekig emellek,
Ti szegények, örökké itt vagyok!

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. március

Ősz Iván (Mészáros Hugo 1892-1969): Magam vagyok



Mint csillagot az alkonyat,
Úgy nézegetem arcodat.
Isten könyvében egy betű.
Kívülről milyen nagyszerű!
De soha, soha valaki,
Nem tudja úgy kimondani,
Ahogyan Isten mondta ki.

Mert mindenkinek mást jelent.
Az egyiknek a végtelent.
Másiknak puszta vonalat,
Amilyen annyi más akad.
Egyiknek édes gyötrelem,
Másiknak titkos sejtelem
S mindegyiknek más, mint – nekem.

Óh, hogy én oly magam vagyok,
nekem szép csillagként ragyog.
Az Isten szent írásjele,
Egyedül nekem szólt vele,
Hogy nézzem, nézzem szótalan
S vigasztalgassam bús magam:
- Istennek rám is gondja van.

A bolygóknak is társa van,
Ha úgy is járnak társtalan.
S míg jönnek, mennek, fénylenek,
Titokzatos írásjelek.
Csak nézni, nézni, nézni kell,
Az Istenhez kell érni fel
És be kell érni – ennyivel!

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. február

Horváth Béla (1908-1975): A dalnak vége…





A dalnak vége, minden hasztalan,
Már nincsen jajszavam.
Égő szemembe tettem én hamut
És várok, mint a régi vértanúk.

Csak arra várok, égjek a tűzön.
Minden barátom elűzöm.
Vad kínomat ne lássák emberek,
Se angyalok, ha innen elmegyek.

Gonosz világon voltam hontalan,
De megadom magam.
S mint rossz örvényben hörg a rossz úszó,
Úgy hördül bennem ez a búcsúszó.

Ki megfagytál a népek tavaszán,
Isten veled, hazám!
Minden reményem végképp odavan,
A dalnak vége, minden hasztalan.

Leválok a világról, mint levél.
Jaj, megbűnhődtem mindenért.
De minden sebemet eltakarom,
Se bánatom, se átkom, haragom.

Már nem köt ide semmi kötelék,
Isten veled, te nép!
Nem voltam itten élve-halva jó,
Az én dalom nem volt ide való.

Holtomban ne is emlegessetek,
Ha semmi sem leszek,
Ha porladok a pattogó tűzön
És hozzátok már nem lesz több közöm!

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. március

Ősz Iván (Mészáros Hugó 1892-1969) : Boldogok a kisdedek



Mosolygok már csak. Nem haragszom
Túlnőttem minden földi harcon.
Nem érdemes!
Az a bölcs, aki félre áll és
Nyugtot keres.

Szívemnek szebb is így az álma.
Úgysem születtem rossz csatákra.
Annak való,
Kinek bevesz a begye mindent,
ha rossz, ha jó.

Én, - óh hatalmas nagylegények.
Holtig már másképp is megélek
S nem akarok
Oly nagyra nőni, min ti vagytok,
Ti rossz nagyok.

Nekem jó így is, ily kicsinykén.
Akad még, azt hiszem, aki szintén
Ilyen maradt
S nem átall velem játszadozni
Az ég alatt.

A nagyok, tudom, mosolyognak,
Hogy csókokat dobok a holdnak.
Mit se bánom!
Hisz a kisded boldogok csak
E világon.

E világon s a másvilágon.
S ha odaérek, azt se bánom.
Ott kiderül
Majd végre, hogy ki lesz az Isten
Jobbja felül.

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. február

Hegedűs Zoltán: A som



Mint a felhők az égről elsuhannak,
úgy tűnik el minden e tájról,
úgy suhan sugara a napnak
s lehullik a gyümölcs a fáról.

Az erdőkre ráül az őszi pára,
sárgálló hold ül rá a kertre,
s szeptember első hajnalára
dértől kezd csillogni a körte.

Megszelídül a nyári napfény,
csillagok szikráznak az éjben,
susog a házfalon a repkény,
levele elröppen a szélben.

Rejtegeti a fénylő őszben
Véres gyümölcsét a som,
hajló bokra alatt tűnődtem
egykor a futó Szamoson.

Aminek eddig suhogó botját
ismertem, ismerem már a gyümölcsét. –
Ismertem volna míg mezítláb
szedtem a Hójában a rőzsét!

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. február

Tűz Tamás (1916-1992): Egykedvű téli dal




Róka lába futkosott
hajnaltájt a hóban,
régi nótád dúdolod
rajta elfutóban.

Sürgeted a röpke szánt,
két paripád bókol,
kibukkan a szöszke nád
lenn a lenge hóból.

Zúzmarából szőtt a fűz
halvány téli fátylat,
elszökött a régi tűz,
míg a telet vártad.

Fuss utána, mint az őz,
mint a fürge szarvas,
mert a róka megelőz
s rád támad a farkas.

Sárga nádszál integet,
megzizzen a jégen,
árva nótád pengeted,
mint valaha régen.

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. január

2019. jan. 16.

Szemlér Ferenc: Segíts remény!




Csak az akarat nem elég,
hogy búmat kiöntsem eléd…
Valami más is kellene,
nyugalom!... béke!... lágy zene!…
Hogy szólhatna a szerelem,
ha üvölt a történelem?!...

Hónapok óta dadogok,
mint szélütött,mint félhalott.
Miként a megijedt gyerek,
kísértetekre figyelek…
Ha indul szájamból a dal,
koromba, könnybe, vérbe hal.

Fennen kezdtem az ifjúság
táguló tüdejű dalát.
Rólad beszéltem, gyönyörű,
szép-homlokú, meleg-ölű!
De farkasok, nem emberek
hallgattak!... Nos, hát mit tegyek?

Mint Szaharában szomjazó,
mint skorbutos sark-utazó,
várom a mentőt, a kezet,
aki hazámba elvezet,
ki testemért, vagy lelkemért
a sátánnal is harcra kélt.

A halál félelmes kezét
számról feszítsd egy percre szét,
hadd nyíljék újra mondani,
ami szép, ami emberi,
mit csak egyszer s én láthatok,
mi elvész, hogyha hallgatok.

Valaha ezt is tudtam én!... –
Segíts rajtam, kegyes remény,
egy percre bár, de visszaadd
fiatal fényes hangomat,
az ember hangját,mely a holt
lelkek csöndjén is túlsikolt!

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. március

Takáts Gyula: Carmen Lugubre




Beteg, beteg, beteg, beteg…
a függőórám így ketyeg,
és rézlapján a sárga fény
maga az ingatag remény.

Komor világ… S a bús idő
mindent oly egyhangúra sző.
És napjaim, mint lenge füst
folynak, mint hangtalan ezüst.

Dermedt vagyok és hallgatag,
mint barokk kolostorfalak,
melyek mögött egy templom ég.
Szívemnek sehol menedék.

Beteg, beteg… e furcsa rend
nagy űrben céltalan kereng,
s velünk az óramutató
jár mint eltévedt kutató.

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. március

Szemlér Ferenc: Szorongás




Odaadnám akármi pénzem,
vagyonom, ha volna, egészen,
ha csak egy percre is levenné
kezét torkomról a halál
s ne válnék minden félelemmé
ami egyszer utamba áll.

Kuvikot látok a madárban,
fagyott patakot lanyha nyárban,
kihűlök asszonyom ölében. –
Várom: mikor lép már elébem
a Szörny és mikor fojt agyon!

Intések, jelek, jelenések
kendergőzétől vagyok részeg,
bódultan kapkodok utánad,
de csak képzellek, nem vagy itt.
Iszonyodom. A test kifárad.
Lelkem növeszti árnyait.

Mosolyogj rám, napom! világom!
varázsigéket szólj a szádon!
vonj ki e sűrű borzalomból
mielőtt még megdermedek!
Bujtass el, ments meg önmagamtól,
ringasd el félős gyermeked!

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. március

Harsányi Lajos: Ujjongás




Miattad zöldül ki a rét
S ébrednek fel a fák.
Miattad pántlikázza fel
A május-fa magát.

Miattad szökik az ég felé
A víg pacsirta nyáron.
Miattad került szemét
A csillagnak az álom.

Miattad csattog este a
Fülemüle a lombon.
Miattad szól az Angelusz
A karcsú esti tornyon.

Miattad gyúlt ki a szívem,
E roppant örök-lámpa.
Ha összedől a nagy világ,
Akkor is ég a lángja.

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. április

Szemlér Ferenc: Magányos elmélkedés




Szólítalak és nem jelentkezel,
pedig itt bujkálsz valahol közel.
A szekrényajtót meglököm, mögötte
egy árny fut el, vagy tán te vetkezel?
Ugyan szólj már!... egyedül lenni félek,
tudod te is!... Mért hallgatsz beste lélek?!...
Bújj már elő, vagy itt hagylak örökre!

A fürdőben ma befagyott a csap.
Fűtöttem és izgultam azalatt,
hogy megjössz s rámszólsz, merthogy nem vigyáztam.
De huszonnégy fok volt fagypont alatt
s az aljas víz, látván, hogy elutaztál,
megmerevült. Így fagyott be a vastál
s minden ablak így lett jeges a házban.

Ez jelkép!... Tudd meg: te vagy a meleg,
ha elhagysz, én is úgy megdermedek,
mint a ravasz víz a vas mosdótálban.
Hiába gyújtsz engesztelő tüzet,
a mozdulatlan jégálarc keményen
cáfolja régi, omlótestű lényem
s te nem találsz rám immár a halálban.

S én félek ettől… Mint varázsigét,
nevedet mondom a hidegbe szét.
Ez a varázslat visszahoz, boszorkány!
Ülj vonatra, vagy seprűre!... a hét
fekete táltos röpítsen idáig,
hol a lábam s a lelkem egybefázik,
mert kint visong a lepcses-szájú orkán.

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. március

Harsányi Lajos: A szeretett tanítvány




Visszaküldte a jegygyűrűt,
Elhagyta Magdalénát.
Mint megigézett sietett
Az Olajfa-allén át.

Nem érdekelte a világ,
Cézár, se kincs, se más.
Lelkében vitte titkát,
Mely Bontblanc-óriás.

Világ boldogja lett ő,
Soha el nem feledte,
Hogy Mestere a földön
Legjobban őt szerette.

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. április

Rónay György: Magyar költők 1942-ben



1.

A líra él; vall a korról vagy a kor ellen, a kornak vagy az időtlenségnek. A vers népszerű, olvassák és szavalják. A termés gazdag és sokszínű. Viszont napjaink esztétikai zűrzavarában bőven akad csábító tévút is. Sokan tévesztik össze a szolgálatot az értékkel. Sokan feledkeznek meg a „tartalom” miatt a formáról. Még többen elfogultak: szempontokkal rontanak neki a műnek, szempontokra nyársalják és a szempontot azonosítják a széppel. Hajlandók például a népi származásban, vagy egy bizonyos világnézethez való elkötelezettségben eleve belépőjegyet látni a halhatatlanságba. Üdeségnek mondják a pongyolaságot, magyartalannak a műgondot.  Némely holmi misztikusan értelmezett magyarság lázában rendszeresen tagadják ki múltunk értékei közül mindazt, ami pallérozott , trónra emelik a nyersen föltörő indulat zaklatottságát s a „magyar lényeget” a formátlan harag, fegyelmezetten fecsegés készségében látják. Művek örvén embereket ítélnek el,mű helyett csak szerepet ismernek; önhitten vallják magukat az igaz magyarság szószólóinak, birtokosainak, prófétáinak; nem ismerik a teremtő kételyt, sőt a logikus gondolkodás elemi szabályait sem. Néha jóhiszeműek, máskor nem; büszke megszállottsággal hordják ellenzőjüket, vonakodnak az elvi harc tisztaságától, kezükben nem mérték, hanem bunkó, és készek lesújtani mindenkire, aki még csak nem is ellenük, legföllebb kívülük áll. Vita helyett vádakat koholnak; pedig a vita hasznos, a vád azonban, főként, ha korlátolt és igazságtalan, könnyen válhatik végzetesen kártékonnyá.

Mutasd meg, hová tartozol s megmondom, mit írok rólad, műved már nem is fontos: - hány és hány kritikának lett ez „elvi” alapja! Pedig a vérre és vesére, s ami még hitványabb: kenyérre menő személyeskedések helyett hasznosabb volna valóban az elveket tisztázni. Meghatározni például azt, mi is az a bizonyos „igazi” magyarság az irodalomban s miért nem férhet meg a magyar literatúra egységében Móricz Zsigmond mellett Babits Mihály, a „népi” mellett az urbánus; s még inkább azt, mi is tulajdonképpen az a „népi” jelleg, meddig ér, mik a határai, meddig tart voltaképpen a nép? Tisztelnünk kell minden meggyőződést, ha valóban meggyőződés; viszont megkívánhatjuk, hogy magyarázza is meg magát, fejtse ki lényegét. Az irodalmunkban, kritikánkban uralkodó rosszhiszeműség ellen a legjobb fegyver egy-egy logikusan fölépített, félreérthetetlen mondat. Meghatározás híján mítosz! – sovány vigasztalás; az elméket megvilágosítani kellene, nem elködösíteni. „Népi” íróinknak is jót tenne ez: megszabadítaná őket nyüzsgő epigonjaiktól.

az igazságtalanságok azonban ritkán járnak magukban. Egyoldalú magasztalással egyoldalú agyonhallgatás áll szemben. Egyfelől a „népből jött” jeligéje alatt elismerést követelnek sok fércműnek és körmönfont árulást látnak a higgadt bírálatban; másfelől viszont ugyanígy kiáltanak árulást minden elismerésre, amely egy-egy „túloldalon” álló író felé száll. Pedig a kritikusnak egyetlen kötelessége van, s ehhez csökönyösen ragaszkodnia kell, minden áron; s e kötelesség a tárgyilagosság meg a szókimondás: mondja el minden jóról a jót, minden rosszról a rosszat. Ne fogadjon el semmiféle „szempontot”, ne ismerjen elfogultságot. Ne legyenek „föltett szándékai”; művészi meggyőződése legyen. Bizonyos, hogy ezzel a magyarságnak, a magyar irodalomnak is többet használ. A nemzet nemcsak nyelvében él, hanem művészetében is. Aki a művészetben művészetellenes fogalmakkal dolgozik, vét nemzete ellen is. Aki pedig a szellem dolgaiban gyanús fegyverekkel, alantas eszközökkel él és útszéli hangot használ, az az emberméltóságot tagadja meg önmagától, amelyre a toll, a szellem, a művészet, az irodalom kötelez. És amellyel egyformán tartozunk magunknak és a közönségnek.

Nem véletlen, hogy éppen itt, költők könyveinek ismertetése előtt mondjuk el ezeket. Öt kötet fekszik előttünk, s az írók közt van, aki jobboldalt áll, van, aki baloldalt. Van köztük népi és van polgár. De költők, tehát csakis mint költőket vesszük szemügyre őket; művüknek kell helytállniuk értük, nem adhat menlevelet nekik, hogy hová tartoznak.

Mert az, hogy valaki a néphez tartozik, épp oly kevéssé menti esetleges pongyolaságát, mint ahogyan némely expresszionista és dadaista kalandozásokat sem menthet a mögöttük álló szocialista világnézet. Attól, hogy valaki munkás vagy földműves, polgár vagy paraszt szülők fia, bízvást lehet kitűnő költő és bízvást lehet csapnivaló. Viszont abból, ha valaki megmondja egy-egy „népi” versről agy költőről, hogy nem jó, még nem következik, hogy nem jó, még nem következik, hogy értelmetlen, rossz magyar, vagy hogy fondorlatosan gáncsolgatja az egész népiességet, a népből megújulni óhajtó magyar szelemet. Bírálat csak önbírálattal együtt végezhet termékeny munkát; és mai irodalmunknak semmire nincs olyan nagy szüksége, mint a becsületes önbírálatra, a józan világosságra, őszinteségre.

2.

A népiesség, - illetve a modern magyar lírának az a hangja, amelyet jobb híján népiességnek mondunk -, hatalmas, újító fordulatot jelent költészetünk történetében, nem kisebbet, mint amekkorát Petőfi a maga korában. Fölszabadulást hozott, de veszélyeket is rejtett magában. Iskolává kopik, s ami az úttörőkben meglepetés, epigonjaikban bosszantó hanyagság. A verselés lazítása náluk felelőtlenség lesz, a közvetlenség pedig mérték nélkül való fecsegés. A Nyugat-nemzedék tökélyig vitt műgondja, kifogástalan rímelése után valóságos fölfedezés ízével hatott az asszonánc; ma már sokan elfelejtettek rímelni. Élményeiben a Nyugat-nemzedék finnyásabb volt; a népiesség közvetlenebbül, realisztikusabban emelte át a versbe az élményt; ma már olykor mintha az ihlet némi verselési készséggé züllött volna, mellyel a „költő” válogatás nélkül elénk önti mindazt, ami éppen eléje kerül, emlékezetében, elméjében megfordul. Nagybácsik, nagynénik, s egész rokonság úgy nyüzsögnek a versben, mint porban eső előtt a hangyák. Minden utcasarkon nótafa virágzik, vásári lánnyá feslett a múzsa, s vannak, akik előtt a „mélymagyarság” ismérve a híg fecsegés. Belső formája nincs is a versnek, kóvályog és tekereg; parlagi hasonlatok özönével árad; nem pacsirta más, csak túzok. Lantpengetés, nem művészet, s mert nem  művészet, nem menthető, nem igazolható. fogyatékos nép az, amelyik fogyatékos műveket azzal hirdet nagynak, hogy népies! S gyarló az a költő, aki hiányait sebtében fölidézheti őseivel takargatja! Ne ősei szóljanak érte: szóljon ő magáért! Ízlésünket inkább védeni, művelni kellene, mint ízlést szabni az ízléstelenségből. Tehetségünk minden erejére kellene rámutatni, nem népi valónkhoz nem illőnek mondani azt, amihez egynéhányan, akik magukat a nép legigazabb fiainak tartják, esetleg nem értenek. Igaz önismeret helyett babonákat teremtünk így, babonákat ápolunk, babonákból teremtünk vallást. Művészetben igazolásul hívni a kort az örökkévalósággal szemben, - dőre kísérlet! Nem oldásra kell bíztatni, hanem kötésre; mint ahogy az úttörés oldó heve megkötődik az úttörőkben is. Ha a világot, világunkat végre fölfedeztük, fedezzük föl önmagunkat is; ha látjuk a múltat, lássuk meg a lét elvontabb kérdéseit is; ha tartozunk már a közösségbe, tartozzunk az ideákhoz is! Ne üdvözöljük haladásként azt, ami egyoldalúság, sőt, hovatovább züllés! Ki tévesztené össze a kedvére játszó, hamis hangot is vétő tanyai tilinkós zenéjét Bartókkal! – ne essünk hát ilyen tévedésekbe az irodalomban sem. És ne hivatkozzunk a korra sem, mert a művészet előbb szól az örökkévalóságnak, és csak azután a kornak!

3.

A költőket, azt az öt költőt, akinek könyve előttünk fekszik, távolról sem akarjuk illusztrációnak használni. Verseikkel kapcsolatban, mint általában egész mai költészetünkkel kapcsolatban, önként vetődnek föl e kérdések. S meglepődve kell észlelnünk, hogy híg epigonokat egy soron emlegetnek mesterekkel, - mintha ízlésünk elferdült volna; eltolódott olyan mozzanatok felé, amelyeknek vajmi kevés közük van a műhöz.

De vegyük sorra a könyveket, keressük meg bennük a költő arcát; maguk kínálják majd a tanulságot.

*

Bárdosi Németh Jánosnak negyedik kötete a Szegény ország. Emlékezünk még néhány szép, Berzsenyi-hangulatú dunántúli versére; a forma soha nem volt erős oldala, de dikciójában volt, jobb darabjaiban, valami jóleső, nemes feszesség. Útja, úgy éreztük, ezen aíz irányon vezet majd magasabbra; ehelyett új kötete pongyolaságok, közhelyek és olcsó megoldások sorozatával szomorít. Sem rímben, sem kifejezésben nem válogat, elfogadja az önként kínálkozó gyengét; habozás nélkül ír le ilyen elcsépelt rímeket, mint „oly bús-koldus”, a tolakodó, könnyű henye rím nem egyszer kitéríti jó útjából, egy kitűnő sorra rávág egy rím-diktálta lazát, szinte giccsbe hajlót, mint itt:

Mint a rendek úgy dőlnek az évek,
sóhajtoznak, sírnak és zenélnek…

Nem szeretjük a közvetlenség olyanfajta megnyilatkozásait, amikor a költő tudtunkra adja, hogy „rádióhoz ül szomorúan”, vagy hogy „száján egy Kodály-áriával” tér vissza szülőföldjére ; idegenkedünk az olyan, ma már fűzfaköltők s első kísérleteiket írogatók ajkára való alliterációtól, mint „balga bánat”; s erősen kedvünk szegik az olyan összetételek, mint „lélek-kapufa", „Isten-kút”, s az olyan gondolkodásbeli és képzavarók, mint ez is:

keleti hitek bájos babonája
borongott kéken, mint a téli köd.

(A babona sem igen bájos, de hogy a téli köd bájos legyen, nyilván az alliteráció kedvéért…) Riasztó fegyelmezetlenség a „csókfaló ló” is, ebben a sorpárban:

Sebes itt minden, csókfaló,
a föld, a pipacs és a ló –

s ezt a sort s kifejezést sem tarthatjuk szerencsésnek: „ha mindenütt a lélek tyúkja költ”. Verse nem zenél, nyelvének nincs meg a korábbi áradása, s attól sem óvakodik, hogy Adytól vagy Mécs Lászlótól vett ihleten melegedjék; Adyra vall például ez:

Mert jaj, e koldus temető megöl:
a kaján szemek, vágy-gyilkos csalák

Mécs Lászlóra meg ez:

Itt más törvények dirigálnak:
szív-húron zendül minden üzenet.

Úgy érezzük, a költő valami félretett népiesség nevében vesz ennyi szabadságot, enged meg ennyi pongyolaságot, köt ki a szárnyalóbb ihlet helyett sorsa eseményeinek, helyzeteinek lomposabb versbe foglalásánál. Szép verse viszont – s ez jellemzően egyike az igényteleneknek -, a Szeptember; egyéb szép darabjaiba többnyire belecsúszik egy-egy hanyag rím, dallambeli döccenő. és a Rög és lélek versei közt akad néhány igen jó; idézzük, kifogásaink után az egyiket -, s ez legyen a mértéke Bárdosi Németh Jánosnak, nem tévútja botlásai:

A disznófertő ázsiai kép,
mintha az őshazában bolyganék,
lombsátor alján pipál a kanász,
s a nap felette gazdátlan parázs.

*

Erdélyi József értékéről nagyon megoszlanak a vélemények, s ami egyes csoportokban e nagyszerű költővel történik, a legnagyobb igazságtalanság. Ha már mindenáron el kell ismerni kiválóságát – mert versei újra meg újra kikényszerítik az elismerést -, nem egyszer hallani, hogy csak afféle előfutárnak mondják, fejlődéstörténeti mozzanatnak; politikai, világnézeti ellenfelei, meg akik „politikai megnyilatkozásait” zokon vették, szívesen besoroznák már életében az irodalomtörténet hasznos névtelenjei közé. Pedig attól fogva, hogy első könyve megjelent, nem változott és nem hanyatlott és nem is vált unalmassá. Olvassuk el új kötetét, a Villám és virág-ot, lapozgassunk benne s ízlelgessük: kitűnő költőt mutat, ritka erőt, kivételes értéket. Villámai, virágai: egyforma gyönyörűség. Nézzük egymás után a Csipkefa árnyéka című verset meg a Bordal-t; két strófában mennyi remegő, leheletszerű, egyszerű szépség, s háromban mennyi robbanó erő! Íme a Bordal:

Halványpiros bort iszok én,
hogy alhassak az éjjel. –
Halványpiros bor, versenyezz
a fehér anyatéjjel!

Halványpiros bor, versenyezz,
ha tudsz, a bölcsődallal,
hogy ne találjon éberen
a halványpiros hajnal!

Halványpiros bor, versenyezz
az élet hajnalával, -
tölts el mámorral, szerelemmel,
álommal és halállal!...

Nyelve áttetsző, de egy-egy inverzióban, szokatlan kötésben a magyar mondat legnagyobb mesterei mellé kerül! Eszköztelenségében van a mélysége; számtalan verse van ebben a könyvben is, ahol a legtejesebb, népdalszerű egyszerűséggel az élmény csodálatos mélyeit tárja föl. Gondoljunk az Árva madár-ra; vagy a Szikrá-ra s mondjuk el záró versszakát: mekkora költői biztosság kell hozzá, hogy ez a gondolat, és így zengjen versben!

Világrajön, mint a szikra, meglódul,
izzik, ragyog, majd a sötét sírba hull.
Felgyujtaná, ha tudná a világot,
s örül, hogyha melegít egy családot…

Ezekben a versekben külön élmény a belső forma mozdíthatatlan tökélye; ez az, amit Erdélyi utánzói sohasem tudnak, nem tudhatnak utánozni. Az egyszerűség azonban nem szegénység: nagy, szép gazdagság! – s ez is egyik nagy értéke -, csobogva folynak, ömlenek, áradnak belőle a képek, hasonlatok, egyetlen erőszakolt nincs köztük, minden természetes, - de ez a mesék, a magas költészet természetessége! Mint a hold legendájának egyik szakában:

A hold egy szép halott királyné,
gyermekei a csillagok,
holt gyermekek: szemük csak éjjel,
a holddal egyidőn ragyog,
A hold egy szép halott menyasszony
a régi első szerető,

s a holdfényes-csillagos égbolt
egy óriási temető.
Egy óriási temetőkert,
sírbolt az éjszakai meny,
ott él holt háznépe körében
egy holt asszonyfejedelem.

Három változat, - és mesterműve a költői fokozásnak! Az első: asszony, gyermekek: lágy és szelíd; a második: holt menyasszony, temető, egy fokkal erősebb, mélyebb hangolásban veti föl a tételt; a harmadik: temető és sírbolt, holt háznép, holt asszonyfejedelem: teli zengés! És figyeljük a szavakkal való bánásnak ezt a mágikus erejét, ezt a fokozást a szóhasználatban, - hogy megrendít a végén az az „asszonyfejedelem”, mennyi méltóság és nagyság van benne! Talán sehol nem érezzük olyan meggyőzően, megföllebbezhetetlenül és elragadtatással Erdélyi költői nagyságát, mint az ilyen szakaszaiban, meg hasonló felépítésű dalaiban.

Igaz, neki is vannak elengedettebb percei, amikor túlírja a versét – például a Hodoska-csárdában -, az ihlet csak feléig futja itt -, meg egy-egy olyan darabban, ahol tárgya inkább vezércikk, mint líra. De még ilyenkor is van benne valami üde erő, még itt is erősebb a költő rossz tárgyánál.

S említsük meg végül külön is „hitregéjét”, a Halevők-et. Erdélyi nyelvészkedésén sokan mulatnak, s nem tartozik ide, mennyi a tévedése, kalandos képzelgése e téren. Ez a tizenkét énekes költemény azonban neki ad igazat: a költőnek, ha igazi költő, mindenhez joga van! Amikor néhány részlet megjelent a Magyar Csillag-ban, sokan derültek rajta. Így, egészében, egyike a magyar költészet példátlan és hasonlíthatatlan bravúrjainak, legszebb teljesítményeinek. „Ki ette meg a halálát? – Hát az, aki a hal állát.” Ebből az ötletből pattan ki a mű; mit számít már, mit mond a bölcs szófejtés?

Én kerestem és találtam,
halnak nevét a halálban,
hal állát a halál névben,
mint magzatot anyaméhben.

Mint egy búvár a tengerbe,
merültem én az emberbe,
aki vagyok önmagamba,
életembe, halálomba.

Tizenkét éneken át szárnyal és teremt a nyelvoktató, mítoszalkotó képzelet, fölényesen, játékosan, feledhetetlenül; zeng, dalol, játszik, csillog a magyar nyelv s képek képre ömlenek, mind monumentálisabban.

*

Valamikor, készülő-félben,
Egy rózsaszín kagylóban éltem,
hallgattam a tenger zúgását,
Másvilági szelek fúvását, -
Amíg egy nagy talp meg nem gázolt
Az életem csupa zsongás volt.

Ezt a zsongást, a „másvilági szelek fúvását” szerettük Sárközi György régebbi verseiben, ez adta meg az ő külön hangját, verseinek csillagzó fényét nemzedéke költői közt. S ez az, amit új kötetében – Higgy a csodában a címe -, sajnos hiába keresünk. „Dalon, virágon, vetésen, emberen – Átgázol mint egy súlyos történelem” – írja; hangja keserű, morc zsörtölődés, rekedten csap föl olykor, néha föl se csap; - fanyar, komor, füsttel-korommal égő líra ez. Zenéje sem a régi; „mint kenetlen sarkú, régen bezárt ajtó, - Úgy csikordul szavam”. Fáradságot érzünk a könyvben; mintha csak félig vetné papírra a verset, mintha meg akarna tagadni minden édes szárnyalást, minden önfeledt dalt; csupa félbehagyott zene, csupa legyintés, csupa csikorgás. Ezek a nóták valóban

Még ragadnak a naivságtól,
Szárnyuk ügyetlen s borzadoznak,
Hogy  lehullnak a magas ágról.

Föl sem igen szállnak rá, s ha megkísérlik, riadt szédület mered bennük. Közeledő léptek, Virágok közül visz a vonat: még itt is van valami elcsukló rémület, valami megtorpanás, pedig legközelebb állnak a régi Sárközihez. Az újban legjobbnak éppen azokat a verseket érezzük, amelyekben nem a korral pöröl: a Pásztorok, Cigányok, Esti séta a legszebbek, meg az ismerős ízű Virágének, de ebben az utolsó sor, ez a hanyagon odavetett műnépdalbeli közhely, már afféle unott legyintés. S a legszebb az utolsó vers, Hűvösödnek az éjszakák, - mintha azt a költőt hallanók, aki a felejthetetlen Virágok beszélgetésé-t írta; írjuk ide egyik szakaszát:

Két virág közt ing életed s csak egyik világunk közös.
Míg apró-cseprő gondjaid éled s panaszkodol, ködös
Fény villan néha arcodon, egy másik létnek fényjele,
Mint délutáni égen a hold korai kísérlete.

Bizonyára nem bennünk van a hiba, ha attól a költőtől, aki ilyen strófákat ír, akinek ez az igazi területe és hangja, nem érezzük hitelesnek, ha verseiben csontok ropognak, belek csavarodnak, hullák püffednek s a hold úgy lóg az égen, mint istálló szögletében a béres, aki fölkötötte magát az istrángra. S nem értjük, miért kell megbénulnia a korral szemben annak, akit a léleknek ilyen föltáratlanul igéző, rejtelmes virágai várnak.

*

Zelk Zoltán versei így együtt, kötetben – A lélek panaszaiból a kötet címe -, nagy, szép, őszinte meglepetést nyújtanak. Igazi, elmélyült költőarc tárul elénk. Költő, akinek élete, eleme a vers, és akinek a vers hangszer a legmélyebb vallomásokhoz. Test és lélek együttes, ősi misztikáját, rejtelmes élményeit zengi, sejtek, idegek és elme ködös és fényes mélyvilágát, „a lét rejtett aranyait”. Mi a világ értelme? –

Egy fütty, egy szárny, egy szárnynak íve
az omló légben,vagy talán
egy hirtelen pattanva bomló
kisded levél az almafán,
melyekkel végre elmulathat
az ész a huga, az érzelem –
és küszöbödre ül kibontott
hajjal s liheg, a szerelem.

Miként a gyermek, aki pénzt lel
és örömében, mert rátalált
egy árnyra, színre, hangra, fény
mely tetszhalottként rejtezett,
de él eztán, mert szólítottad,
mert te adtál neki nevet.

Így ragadja meg s emeli versbe a költő a lét tüneményeit, a jelenségeket, meg rejtelmesen nagy sorokban azt a mélyebb valóságot, amelyről ma oly sokan megfeledkeznek, amelyet csak igazán hivatott költő tud megragadni, s amelynek megragadása minden nagy költészet legszebb célja. A szerelem? –

A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.

A költészet? –

Lelked visszfénye: éji táj,
minden valónál igazabb való,
ahol, ha mondod: fű – füvet,
ha szólsz: bokor – bokrot jelent a szó,
Hol nincsen űr és nincs hiány
s minden szilárd, bár meg nem fogható.

Az értelmet dicséri, de ez az értelem nem hideg: mély tűzzel, forrón ragyog. S ilyen neveket, képeket ad a világnak, világról; abban a bizonyos belső tükörben szemléljük; fölolvad s új értelmet nyer, újra teremtődik. Mert, és nem csak a szerelemben. –

Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az Isten, aki teremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
újból és újból megteremtlek.

S ez a költői teremtés, igazi elemében, igazi nagy líra!

*

Zelk Zoltánnak, úgy érezni néha, Szabó Lőrinc a rokona az előtte járók közül; Jankovich Ferenc Illyés Gyulához áll közelebb. Kötetének jellemző a címe: Elégia. A világ, a tájak, az emlékek: mint egy lassan elúszó, elégikus látomás; egy-egy játék, ötlet, futam csillan benne néha – Áldomás, Bujócska, Kánon -, az alaphang azonban az a mély, távlatos zengés, szép férfihang. A népből jön ő is, öröksége azonban nem a dal patakvíz-szerű tisztasága, nem a csillogó egyszerűség; az ő valósága az irrealitás határát súrolja; költészete mint egy izgatott, súlyos, kék-lila este, dunántúli tájon, megnőtt árnyakkal, fantasztikussá omló felhőkkel. Milyen lobbanó, fölcsapó képekben vetődik föl benne a gyermekkor emléke:

Mert én meszeltem jászolaik hajdan,
én térdepeltem ökreik előtt,
én fohászkodtam a templomtoronyban
és meszelőmet mint egy szentelőt
fölemeltem, megáldva kis világom,
én lépdeltem e házak tetején…

Lehet, hogy szigorúan igaz emlék ez, akár „életrajzi adat”: így, a versben villogó fantasztikum is, tele irreális borzongással, - szinte babonás. S ezt érezzük a legmélyebben, legősibben népinek a költőben, és ez az ő hozománya! Ez a misztikum, amely mögött a halál ihlető szorongása fenyeget. Ízelítőül ideírjuk egyik legszebb versét, képviselje a többi kiemelkedőt is – egy-két cím: Szülőház, Ábrándos ég, Ó temető kövén, Nyíló szemek, Játék közben, Elégia -, ideírjuk a Mulandóság című verset:

Egy haldokló jaja fülembe vág,
a május üveg szeme tört –
mint földbe dugott lázmérők, a fák:
fölfut bennük a zöld.

Csak forgatja fejét e vak tavasz,
üres tenyerét nyújtja és dödög,
fénylik egy tű a légben, - madár csőre az?
A vetetlen föld bűzlik, mint a dög.

ölébe fog és elvisz az idő,
ahol a holdak inganak, oda:
nyomunkban álom-rongyok, szemfedő –
tavaszi felhők csipke-gomolya.

*

Öt költő, akit legutóbb vettünk szemügyre, a fiatalabb nemzedék tagjai. Kötetük tünetnek is örvendetes. Úgy látszik, a külső világ új fölfedezése után ez a fiatalabb nemzedék – melyen annyit sajnálkoztak, melytől annyiszor tagadták meg a tehetséget -, visszafordult, és vissza is talált, az időtlen, örök lírai témákhoz, létünk nagy kérdéseihez. S alighanem ez egyik legnagyobb értéke, érdeme.

Forrás: Vigilia VIII. évf. 1942. március