2018. júl. 4.

Győri Vilmos (1838-1885): Csak várja, egyre várja őt




A harcba ment a többiekkel
Az özvegy édes jó fia,
Kis hajlékában nagy bújával
Egyedül maradt az anya.
Könny áztatá, sóhaj kisérte
A vészes útra elmenőt,
Utána egy öröm maradt csak:
Hogy várja, egyre várja őt.

Ó senki sem fest szebb színekkel,
Mint a nagy művész : a remény!
Hogy visszatér erőben, épen,
Hogy sírnak egymás kebelén
Naponta száz meg száz alakban
Lefesté e boldog jövőt,
Egy ír van a jelen sebére,
Hogy várja, egyre várja öt.

Levél levélre váltva ment s jött;
Hosszú mi ment, s mi jött -- rövid!
De mit törődik ő sorokkal!
Nem is kíván mást, csak nevit!
Csak azt az egy legédesebb szót,
Egyedül örvendeztetőt:
"Élek!" Szívének más nem is kell,
Hogy várja nyugton egyre őt.

Az volt az első gyásznap aztán;
Midőn a válasz elmaradt.
A harctéren zavart világ lett.
Most vérbetűkkel írtak ott,
Hogy is lehetne azt kívánni,
Találjon arra most időt!...
Másnak se jött... szív légy türelmes!
Csak várj, nyugodtan várd be őt!

Majd győzelemnek híre futja
Rivalgva be egész hazát.
Örömtüzek lobognak égre...
Megnyertük a döntő csatát!
A hős sereg már visszatérhet...
"Dicsőn fogadjuk a dicsőt!"
Ki mind eléjök! üdvözölni!
...S az anya is ment várni őt!

Nem volt öröm még a világon
Ennél nagyobb, szebb, hangosabb,
De aggodalom sem az övénél
Gyötrőbb, setétebb, kínosabb!
Mint gátjatört folyónak árja,
Oly gyorsan, szörnyű módra nőtt...
Irigy lett... mért hogy néki kell csak
Ilyen sokáig várni őt?!

Miért...? Egy szó kimondta aztán!
Válasza rá egy szörnyű jaj!
Mint földre hullt : ajkán sikoly volt,
S mikor fölkelt: már csak kacaj.
"Lám a bohók hova tűnének?!
Már senki, senki nem vár érkezőt?!
De ő marad. Ő tudja, megjön!
Meg, megjön... ő bevárja őt!

És várta... várt, míg földre, égre
Az éjhomály ráborulna,
Haj, tud borulni olyan éj is,
Melynek sosem lesz hajnala!
De még e rémes éj, az is gyújt
Egy csillagot, kecsegtetőt,
Min elmereng az ily szem is még :
S e csillag az : hogy várja őt.

Házát naponként feldíszíti,
Puha ágyát megveti:
"Szegényke fáradt lesz, ha megjön,
Pihenni mily jó lesz neki!"
Asztalt terít kettőre szépen,
Egészen úgy, mint azelőtt,
Mindent csak úgy mint ő szerette...
Így várja, egyre várja őt.

Senkit se bánt, senkit se rémít.
Oly nyájasan el-elbeszél;
Szava oly lágy de oly csapongó;
Mint a bolyongó esti szél.
Megállapodni nyugta nincsen,
Csak ott, csak ott tart pihenő,
A legszebb gondolat-virágnál:
Hogy mily epedve várja őt.

Hervadt, pusztult körötte minden;
Csak egy nem, nyájas mosolya,
Ezt legvégső leheletéig
Megőrzé arca, ajaka.
S hogy eljövének s ráteriték
A szürke, gyászos szemfedőt:
Ez a mosoly volt a bizonyság,
Hogy most már újra látja őt!