2017. ápr. 9.

Virághalmi Ferenc (1826-1875): Rostás Pál



Golyó süvölt, kard villámlik
S hozzá ágyú mennydörög;
Zöld pázsiton piros vérben
Ezer haldokló hörög –
A gyalogság négyszögekben
Duplalépést retirál,
A lovasság is húzódik
Az ütközet rosszul áll.


Örvénylő porfellegek közt
Vágtat száz lovas csapat,
Háttal néz az ellenségre
És előle elkapat…
Elkapat, mert úgy kívánja
Ma a hadi taktika;
Aztán állja ki a sarat, -
hogyha bírja – a fika.

Szűk völgynek mély torkolatán
Halad számos társzekér,
Sérült huszárokkal rakva,
Friss sebekből foly a vér.
Hadra termett marcona nép.
Halvány ajka nem sóhajt,
Rég megszokták egytől-egyig
Az ilyes katonabajt.

Négy bajtárs léptet utánok,
Rostás Pál és társai,
Az ötödik huszárezred
Harcban edzett fiai.
S a sebesültek soráról
A megmaradt négy vitéz
Az üldöző franciákra
Gyilkos szemmel visszanéz.

„- Itt megálljunk!... e kápolna
Oltalomfal lesz nekünk,
Fél órát az ellenségnek
Itt szemébe nézhetünk,
S míg a kard kezembe’ villog
És alattam a nyereg;
Addig – úgy segéljen – innét
Egy tapodtat sem megyek.


Így szól Rostás – és megáll – bár
Az egész armádia
Hátrafelé avandzsíroz,
Mert nyomja a francia.
„Dehogy megyünk – mond a többi –
Történjék akármi bár,
Amíg mentve nem lesz egyig
A sok plezúros huszár.

A négy huszár kísérője
Egy derék magyar leány;
Hogy mi légyen, megmutatja
Kis hordója oldalán,
S bár üvöltő szárnyon repked
Körülötte a veszély;
Nem rejtőzik, nem marad el,

A haláltól ő nem fél.

„Szép Ilona nyújtsd ide csak
Azt a piros törökvért,
Hadd iszom – tán utoljára
A hazáért s magamért!...
No most adj reája csókot…
Így ni, - hej be tüzes volt!
Fölébredne reá, aki
Harmadnapja már megholt.

„Még egy csókot, még egy kortyot
Mindnyájunknak, szép húgom,
Jöjj közelebb – csók és bor közt
Hogy szeretlek, megsúgom;…
Csillag leszek, ha meghalok,
Fenn az ég boltozatán
S egész éjjel rád mosolygok
Rád mosolygok jó leány.” –

Sorban ittak mind a négyen
Sorba csókolák a lyán
Naptól égett könnyes arcát
S azt a sebet homlokán,
Melyet egy tüzes csatában
Egy darab gránát ejte,
Midőn Rostás Pali mellett
Csatát, halált felejte.

*

Jő az ellen!... sűrű bokrok
S fák árnyából tör elé,
Hét sasszőr* és hatvan gyalog
Tart a négy huszár felé…
Karabély szól, pisztoly durrog
Míg a töltésekben tart;…
S az utolsó lövés után
Oldja a csomót a kard!

Összecsapnak… leng a lófark
A taréjos sisakrul
Még egy csapás… még egy villám
 S három sasszőr földre hull.
És most ember ember ellen,
Újra összecseng a vas,
Négy ló elfut a mezőről
Halva fekszik négy lovas.

Porgomoly s füstfellegek közt
Áll a négy magyar vitéz –
Véres arccal kihívólag
Újabb támadásra kész.
hah! de izzó ólomszárnyon
Száll feléjök a halál!
Hatvan golyó biztos kézből
Négy vitézszívet talál.

Mentve mind a sebesültek
Elhullott a  négy huszár,
Dicső tettök az ellen közt
S itthon szájról szájra jár.
A véres háborúk után
Ismét szent lőn a béke,
S a tett helyén márványszobor
lett a hősök emléke.

Márványszobor közelében
Tiszta kis kunyhócska áll,
S benne üdítő itallal
Agg anyóka megkínál
Minden fáradt magyar vitézt,
Akit sorsa erre von,
S elmondja kié az emlék
És ki volt a Szép Ilon?
  
(* Rostás Pál ötödik huszárezredbeli tizedes 1813-ban a fönnebb leírt vitéz tettet csakugyan végrehajtá – miért is az akkor megmentett ezredbeli vitézek hála emlékül az ide rajzolt szobrot emelték harminchárom évvel eleste után 1846-an Görcz és Prévald között, ugyanazon helyen, hol elesett és eltemettetett…)

Forrás: Vasárnapi Ujság 4. évf. 9. sz. (1857. márczius 1.)