Vándor Iván (Várady Ilona, 1881.-1962): Tarantella

Pár szem eső esett, aztán kisütött a nap. A Földközi-tenger olyan volt, mint egy óriási fényesre csiszolt zafír.

Caprinak a sziklái egyenesen merészen emelkedtek a vízből. Amint a hab kissé elvált a parttól, a korál elővillant, mintha szenvedélyes ajkak csókkal közelednének egymáshoz.

A barkák, mint a lepkék lebegtek a kék vízen; kíséret nélkül mind a kék barlang felé haladva. A barlang alacsony sziklakapuja rejtelmes ívben hajolt a vízre.

A tenger a barlang előtt olyan kék volt, mint az epedő kék szeme. Vakító fehér napsugarak bódító táncot lejtettek a színén, és karcsú lábuk nyomán fehér káprázat tündöklött.

Már itt kezdődött a nagyszerű játék, mely sugár fátylakba csavart mindenkit.

De ezek a fátylak még fehérek voltak és mindenki azt várta, ami a kapun túl következik, tehát nemigen vették észre.

A kapun túl csakugyan minden megváltozott.

A boltozatról ezüst arcú, ezüsthajú, széles koponyájú tritonok ezüsttel átszőtt kék fátylakba csavart mindenkire.

Ezek a fátylak felfogtak minden neszt, minden színt; ezek a fátylak tökéletesre változtattak minden formát és a barlang bejáratától két méternyire ezüstös-kék mesévé varázsoltak mindent.

Az asszonyok fölsikoltottak a gyönyörűségtől.

A hangjuk olyan volt, mint az ezüst húrú citera szava.

A kezüket nézték, mely ha kinyújtották, olyan lett, mint a nefelejtsvirág és ha a vízbe értették, az ujjaik kis ezüst pisztrángokká változtak.

Mindenki az előtte úszó csónakot csodálta. Egy fiúkalapos, szőke, német hajadon egy méternyi távolságból már mint kék napraforgó integetett. Egy fátyolba burkolt amerikai nő titokzatosan, mozdulatlanul lebegett a vízen, mint egy karcsú lapislazuli szobor.

Egy férfi bárkája úszott utána. A csónak ezüst delfin lett, a férfi gubbasztó kék sirály.

És a falakhoz tapadó, ezüst arcú furcsa varázslók egyre dobálták fátylaikat. A nők egyre változtak, hol virággá, hol sellőkké, hol hattyúkká, hol kis ezüst báránykává.

A férfiak néha Lohengrinek lettek, néha cápák; néha ijesztő etruszk-szobrok. Az evezősök mind mozdulatlan, szigonyos Neptunok.

A bárkák körülsuhantak a boltozatok alatt.

A sirály szintén megállott, közvetlen mellette és szomorúan nézte a szobrot. A bárkák lassanként visszatértek a fehér nap alá. Az alacsony boltozat alatt úgy siklottak ki, mint az angolnák. Már csak a két csónakvolt elvarázsolva és az egyik halk csobbanással szintén mozdulni kezdett.

Ekkor a kék szobor ránézett a sirályra és sóhajtott. az arca mély, reménytelen sajnálkozást fejezett ki. Tétova, félénk mozdulattal odanyújtotta neki a kezét.

A sirály ráhajtotta a fejét a kezére. E két csónak szorosan egymás mellett haladt.

A szobor arcán két könnycsepp gördült végig.

A sziklakapunál elvonta a kezét az asszony és amint kiért a szabad tengerre, az emberek közé, ismét megközelíthetetlen, hideg lett az arca.

A szegény sirály két méternyi távolból töprengve követte a vízen.

*

Délután négy órakor a lapislazuli szobor vakító napfényben és fehér vászonruhában Tiberius villájának a romjai felé sétált.

Mellette lépegetett  kék sirály, ki most szürke volt, nem ék és időnként sajátságos angolsággal így szólott:

- Ha kívánja, visszafordulok.

A nő tétován nézte a keskeny utat,melyen  haladtak. Az őt mentén a magas kőfalakat, melyek melegek voltak a nap hevétől. A falon túl kertek húzódtak. A fal fölé néhol fölkúszott a futórózsa; vagy áthajolt egy narancsfa-ág, melyet lehúzott az aranyszínű gyümölcs.

A fal tövében gyerekek hancúroztak. Tíz-tizenkét kisebb-nagyobb gyerek egy csomóban, kik többnyire testvérek voltak.

- Mary, visszaforduljak?

A nő, amint a keresztnevét hallotta, elpirult és megállott.

Ekkor már olyan magasan voltak, hogy a sziklák közt szemünkbe csillant a tenger.

- Nem tudom. Semmit sem értek, minden szokatlan, minden zavarba ejt. Azt sem tudom, miért jön?

- Mert kívánja, Mary. Tagadja, de kívánja.

- Téved.

- Nem tévedek. Maga valaki, akit mindenki irigyel és aki soha egy percig még nem volt boldog. Nem így van, Mary?

Az út nagy terméskővel volt kirakva. A kövek úgy alkották a lépcsőt, mintha minden pillanatban le akarnának zuhanni.

Mary óvatosan lépegetett fölfelé és hallgatott.

- De így van, Mary. Tizennégy napja ösmerjük egymást, és tizennégy napja harcban állunk a boldogsággal. Maga ellene harcol, én érte.

- A boldogság ellen küzdök, azt mondja? Én csak a szokatlan ellen védekezem. Szomorú asszony vagyok, és nem akarok innét még szomorúbban odébb menni. Ön engem nyugtalanná tett rögtön, amint a nagykövet bálján hozzám közelgett. Ön rögtön úgy beszélt velem, amint nálunk, Amerikában esetleg egy évi ösmeretség után beszélnek, vagy talán soha. Ez vonzó és ellenszenves önben. Ezért nem tudtam sem elküldeni, sem marasztalni.

- Holnap el akar utazni? El akar hagyni anélkül, hogy egyetlen egyszer olyannak láttam volna, amilyen szent őrületében a szerelmes asszony. El akar menni anélkül, hogy egyetlen boldog óra emléke beleégne a lelkünkbe. Mary nem csak engem lop meg, meglopja magát is.

- Gustavo – szólott az amerikai asszony -, maga nem ért engem. maga nem látja, hogy én szenvedek. Tudom, hogy maga gazdaggá tudná tenni a lelkemet, nagyszerű, ismeretlen érzésekkel, de mit ér, ha holnap úgyis elveszítenék mindent és elveszíteném azt is, amit nem maga adott nekem: az erőmbe vetett bizalmamat.

- Ha maga azt mondaná, hogy ezért az egy óráért adjam cserébe az ezután következő összes örömömet, odaadnám: megértette.

- Maga szabadabb – mondotta elgondolkozva Mary -, én rabja vagyok az előítéletnek, melyet belém neveltek. Rabja vagyok egy férfinek, akinek joga van minden percemhez akkor is, ha messze vagyok tőle. De legjobban rabja vagyok magamnak. Az egy órai gyönyörűség után gyűlölném magamat örökre.

Most már magasan voltak. A sziget körül félkörben látták a tengert. A tengeren egy pár fehér vitorla lebegett, mint egy pár fehér rózsaszirom.

az olasz arcán őszinte szomorúság borongott. Mary odanyújtotta neki az ujja hegyét és vigasztalta:

- Én is szenvedek.

Aztán befordult a kis házba, mely egy merészen a tengerbe hajló sziklapárkányra volt építve. A ház ajtajára ez volt írva: „Itt táncol minden héten háromszor a híres Karolina.”

*

A híre Karolina mezítláb volt. Citromsárga szoknyát viselt, fehér bő ujjú inget és kis vörös mellénykét. Fekete haja magas bóbitában volt a fejére tűzve.

Egyre mosolygott, bevezette a vendégeit a tiszta szobába, hol a falakon pávatollak és papírlegyezők közt az ő portréinak a skizzei függtek.

Szódavízből limonádét készített, megkínálta Maryt, kérve, hogy töltsön a férjének is.

Mary elpirult, aztán a maga poharából adott inni Gustavonak.

Karolina meg volt győződve, hogy a két ember a mézesheteit éli.

Aztán behívta az unokatestvérét, egy hosszú, rossz szemű fiút és az anyját, ki míg fiatal volt, éppen olyan ruhában, éppen úgy táncolt, mint a leánya, kit szintén Karolinának hívtak és akit szintén lefestettek sokszor, fiatal, jókedvű szerelmes piktorok.

Mióta a leánya táncol és a leányát festik, az ajtóban ül egy széken, a dobot veri és tánc közben a szeme lázasan csillog.

Karolina mosolygott, a szoba közepén szemben állott a fiúval, megcsattogtatta a kasztanyettjét és elkezdett táncolni.

Úgy táncolt, mintha az istenek megitatták volna a jókedv, a szenvedély és a gyönyör borával. A tánca a szerelem színjátéka volt. Csupa kecses szilajság és vad szégyenkezés. Egy-egy mozdulata tragikus borzongás volt, a másik üde öröm. Egy fordulattal átengedte magát a legénynek, a másikkal kacérkodva kisiklott a karjából. Mary, míg mozdulatlan arccal nézte, ezt gondolta magában:

- Holnap elutazom. Elhagyom ezt az embert, aki boldoggá tehetett volna, és akit boldoggá tehettem volna.

Aztán egészen más területre csapongott.

- Tizenhat éves koromban én is tudtam tarantellát táncolni.

Egyszer a férjemnek táncoltam tarantellát és kinevetett. Azt mondta, olyan vagyok, mint az északi szél, az ember didereg tőlem.

A férjem tulajdonképpen nem is a férjem. Két év óta nem láttam. Ő bizonyára nem töprengene a helyemben.

Hátha Gustavo csak ilyennek szeret? Ha más lennék, ha rájönne, hogy csak olyan vagyok én is, int más szegény asszony, eldobna?

Karolina egy helyben forgott. Két formás barna karját kereken tartotta, mintha ölelne valakit.

- Rettenetes elveket neveltek belém – gondolkozott tovább Mary -, a természetellenes képmutatásom erősebb a természetes ösztönömnél. Ezért nem élek, csak szimulálom az életet. Holnap reggel elutazom.

Lopva rátekintett Gustavora. A férfi szomorú volt és sápadt.

A táncnak vége volt. Mary egy aranyat adott a lánynak és megkérte, táncoljon neki ma este még egyszer, holdfényben a teraszon. Karolina megígérte, hogy eljön a hotelbe.

Mary dermesztően barátságtalan volt, amíg haza nem értek.

Az olasz dacosan epedt.

Az amerikai asszony vádolta magát, mert sajnálta mindkettőjüket, aztán védekezett.

- Én nem tehetem. Nekem hidegnek, kegyetlennek, büszkének muszáj maradnom. Én rám nem szabad másképp gondolnia, int eddig.

- Mit gondol, lesz ma hold? Karolina holdfényben fog táncolni, az én szobám teraszán. Megengedem, hogy lássa.

Gustavo vacsora után ott ült a Mary teraszán és leste a holdat. Kilenc óra után feljött a hold, a szobaleány pedig bejelentette Karolinát.

Az amerikai asszony ennyit mondott, mielőtt elébe ment a táncosnőnek:

- Ez a tarantella a holdfényben a legszebb tarantella lesz.

Bement. Húsz percig nem jött senki. Aztán megjelent egy sárga szoknyás leány. A szoknyája kissé hosszú volt, a mellénykéje bő. A falhoz lapult és zavartan szólott:

- Az az asszony egy időre eltűnt. Csak én maradtam itt, táncolni fogok.

Megcsattogtatta a kasztanyettjét és pár kedves, ügyetlen mozdulattal előbbre jött.

- Mary – akarta mondani az olasz, de az asszony tiltakozva intett a kezével és elhallgatott. Megértett mindent.

Ez a kis világlábú nő a kis cipőjével együtt az előítéletet vetette le. Amint földre hulló finom szoknyájából kilépett, kilépett abból a körből, ahova tartozik.

Ez a citromsárga szoknyás, tarantellát táncoló leány, egy fölszabadult kacagó ember, aki egy ügyes mozdulattal kisiklott a kényszerzubbonyából, mely, mint a vasabroncs, szorította a mellét.

Mary táncolt, forgott, lebbent a holdfényben.

Az olasz tudta, hogy ez a tánc a rabnak diadalmas tánca, kinek sikerült kiszökni a börtönéből, ki most biztonságban érzi magát.

- Karolina – mondta neki, és megcsókolta kis fehér lábát.

- Karolina – mondta neki újra, hogy az asszonynak eszébe ne jusson a börtöne, ahonnét megszökött és ahova holnap vissza fog térni ismét.

*

Másnap Mary elutazott. A búcsúzás percében olyan hideg páncéllal vértezte magát, hogy az olasz egy percig azt hitte, az este álmodott. Szertartásosan hajolt meg előtte.

Az asszony emelt fővel távozott, mint valami királynő.

Mint egy szegény, száműzött, rab királynő.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. XII. évf. 1912.

Kardos Albert: Oláh Gábor – Költő és esztétikus –

Debrecen nem a legjobb talaj, hogy belőle nagy emberek, erős egyéniségek hajtsanak ki. Mintha a Hortobágy hideg szele kiszárítaná a szívet, mintha a Nyírség futóhomokja ellepné az agyat! Különösen írókat és költőket terem ritkán ez a hol sárba fulladó, hol porban fürdő város. Tudós hírnevét, századokon át viselt szellemi vezérségét jobbára jövevényeknek köszönheti a kálvinista Róma. Méliusz Juhász Pétertől egy irányban Balogh Ferencig, más irányban Szávay Gyuláig, Debrecen legnagyobb részt más helyről kapja tudósait, íróit, költőit; még kálvinista püspököt is alig egy-kettőt szült ez a legnépesebb református egyház.

Néhány nagy nevet azonban mégis köszönhet Debrecennek a magyar tudomány és irodalom története. Örök büszkesége a városnak Csokonai, de méltó önérzettel emlegethetjük Fazekas Mihályt is, akár int a Ludas Matyi népszerű költőjét, akár mint a Fűvészkönyv tudós szerzőjét. E nagy nevek mellé akarja odafűzni a magáét egy tősgyökeres debreceni ifjú, az egy személyben költő és tudós, a minden ízében író Oláh Gábor.

 Néhány évvel ezelőtt (1903) egy gyönyörű írással írott, önérzetes hangon szóló folyamodvány érkezett a Csokonai-körhöz. Öt fiatalember kérte benne a Csokonai-kör erkölcsi és anyagi támogatását újabb bokrétába kötendő költeményeikhez. Az öt fiatal verselő közül legismertebb Oláh Gábornak, a kérvény írójának a neve és minthogy a szerzők, különben megannyian debreceni deákok, már becsületet vallottak egy előbbi bokrétával, a Csokonai-kör készséggel nyújtott nekik támogató kezet. Az „Uj bokréta” meg is jelent 1904 elején és az Oláh Gábor nevére még inkább ráfonta a költői dicsőség fűzérét. Azóta hét esztendő telt el és Oláh Gábornak legalább egy-egy önálló kötete látott évenkint napvilágot, lírai és elbeszélő költemények, nyelvészeti dolgozatok, esztétikai és irodalomtörténeti munkák, fordítások, útleírások, nem számítva a napilapokba és folyóiratokba írt, százakra menő verseit, értekezéseit, kisebb-nagyobb cikkeit és még kevésbé számítva csupán színpadon adott, de sajtó alá nem bocsátott színműveit.

Nagyon szét kell néznünk a magyar irodalomtörténet tágas terén, hogy hasonló termékenységet találjunk. Mintha az írói dicsőségnek olthatatlan vágya hevítené, mintha a neve megörökítésének lankadatlan harca gyötörné, úgy ontja irodalmi termékeit, verset, prózát, lírát, epikát, hosszabb tanulmányt, rövidebb értekezést. Legjobb barátai, fejlődésének leghívebb figyelői alig győznek vele lépést tartani – munkáinak az elolvasásában.

Egymást nyomon követő, mondhatni egymás sarkába taposó elmeszülöttei folyton foglalkoztatják az irodalmi világot, sok elismerést és tömérdek gáncsot idéznek fejére. A legutóbbi 5-6 évben alig emlegetnek Ady Endréé után egy-egy nevet többször, mint az Oláh Gáborét. Elismerés és ócsárlás annyival inkább váltakozott, mert időközben Oláh Gábor nagy átalakuláson ment keresztül.

Ő, aki túlzó magyarnak, erősen népiesnek indult, aki Petőfi és Arany tanítványaként lépett föl, mind közelebb jut Ady táborához, mindinkább rátér az úgynevezett „nyugati” irányra, a magyar világ és a világosság teréről mindinkább átcsap Ibsen kísérteti tájékaira, a szimbolizmus, a miszticizmus homályos vidékeire. Ez a fordulat összefügg párizsi útjával (1908), amelyről írta leghíresebb munkáját, a „Keletiek nyugaton” című útleírást, melynél különösebb, de egyúttal érdekesebb terméket keveset mutathat fel az újabb magyar irodalom, és amely igazán országossá tette Oláh Gábor nevét. De egészen sohasem tagadta meg előbbi énjét. A tősgyökeres debreceni fiú, a józan kálvinista deák, a világ legérthetőbb költőinek. Petőfinek és Aranynak a neveltje sohasem válhatott teljesen párizsi dekadenssé, skandináv misztikussá. Azonkívül sokkal jobban össze volt forrva lelkével a romlatlan magyar nyelv, sokkal jobban ismerte, sokkal jobban szerette azt, mintsem olyan csúfságokra, olyan perverzitásokra vetemedett volna ellene, amilyeneket Ady Endrének mindenáron újító, éretlen és néha értelmetlen hívei követtek el a magyar nyelven és versen.

*

Oláh Gábor forrongása még ma sem ért véget, nemcsak költői iránya nem látszik végképp megállapodottnak, hanem az sem dönthető el teljesen, hogy mint a költészet vagy a tudomány művelője fog-e nagyobb szolgálatot tenni irodalmunknak. Nem könnyű dolog tehát ilyen forrongó tehetségről biztos képet rajzolni, ilyen sokoldalú írót egységesen felfogni és feltüntetni; nem is biztatom magamat, hogy ez sikerülni fog, de azért megpróbálom eddigi munkásságának főbb útjain elkalauzolni az olvasót és néhány vonást nyújtani írói jellemének általános rajzához. A kudarcért előre mentséget találok abban, hogy nem csupán erőm volt gyönge, hanem maga a feladat fölöttébb nehéz.

*

Aki Oláh Gáborral csak egyszer beszélt, vagy aki csak egyetlen tanulmányát is olvasta, rögtön éreznie kell, hogy Oláh Gábor sokkal szubjektívebb, sokkal egyénibb természet, mint hogy lírikussá ne kelljen válnia, ha csak valamennyit ért is a verseléshez. Ebben az emberben annyi érzés sustorog, annyi gondolat kergeti egymást, olyan különös módon lát, annyira a saját feje szerint ítél, hogy ez érzés- és gondolattömegnek lírai lávában kell kitörnie. Ez érzések és gondolatok közül néhány annyiszor felhangzik, hogy lehetetlen fülünkbe és szívünkbe nem hatolnia. Elsősorban az anyja iránti szeretete. Azt hihetnők, hogy Petőfi után költőnek nincs már mit zengeni az anyáról. Oláh Gábornak van egy-két olyan mélyen megrázó költeménye anyjáról (Anyám dalol), amelyekben sikerült az általános emberit összeolvasztani az ő egyéni körülményeivel és amelyek bizonyára sok szívben keltenek együttzöngést. Az uralkodó és gyakran megnyilvánuló érzések közé tartozik mérhetetlen dicsőségvágya. Szenvedést, nyomort, szegénységet, betegséget, mindent kész magára venni, csak írói hírnevet biztosítson magának, csak költői halhatatlanságot szerezzen. Szörnyű erővel él benne a hivatásában való bizalom, költői és írói küldetésének a hite. Egy-egy költeményében valóságos elragadtatás, régi szóval élve réjülés vesz rajta erőt; Gábor angyalnak mondja magát, akinek maga isten illesztette ajkához az arany trombitát.

De azt a nagy lelkesedést nyomon követi a magába roskadás; az élet lobogó lángja hideg halotti hamvvá válik csodás gyorsan. Alig van magyar költő, aki többet foglalkoznék a halállal, mint Oláh Gábor , örömmel várja és borzalommal taszítja el magától. A halál gondolatával való viaskodás sokszor csak kacér játéknak tűnik fel előttünk, de néha-néha lélekrendítő erővel szólalnak meg ajkán a halálvágynak vagy a halálrémületnek őszinte, igaz hangjai. Érezzük, hogy egy testben-lélekben beteg ember vergődik előttünk, akinek nincs kellő kedve az élethez, nincs elegendő ereje a halálra. Hogy mi bántja, mi gyötri, nem mindig mondja meg világosan, de ha több költeményen át követjük, meg kell győződnünk, hogy valódi és valódiakkal felérő képzelt bajok rabolták meg szíve nyugalmát. Mi is vele szenvedünk és sajnáljuk, hogy ennyi tehetséggel, ennyi tanultsággal boldogtalanságra született vagy arra kárhoztatja magát.

Még másik két ellentétes érzés és felfogás is kihangzik költeményeiből. Szertelen magyarság, túlzó nemzeti önérzet, égő hazafias lelkesedés szólal meg egész sor költeményében, kivált a korábbiakban, de még többször nyitja ajkát a magyar nép korholására, szülőföldjének ócsárlására, nemzeti lemondásra és kétségbeesésre, kivált, mióta Párizst megjárta. De maga tiltakozik legerősebben, hogy léhaságos vagy fajmegtagadást lássanak e komor, e látszólag bántó versekben. Lelkiállapotát e sorokkal magyarázza:

„Én jajgattam, mert fájt a lelkem:

Miattad, árva nemzetem:

Üres hajó holt vizeken.

Ostort fontam lelkem gyászából

És azzal ostoroztalak,

Szerettelek, imádtalak.”

Oláh Gábornak, amint érzéseiben nincs harmónia, lírai műfajaiban is bajos a szabályszerűséget feltalálni. Legtöbb költeménye nem sorozható sem a dalok, sem az ódák, sem az elégiák közé, de az kétségtelen, hogy igen sok közülök az igazi költemény. Azzá teszi az érzés heve, a dikció ereje, a vers művészete, a nyelv hangzatossága, még ha még oly kevéssé alkalmazkodnak a műfaj és szerkezeti törvényeihez.

*

Sokan azt tartják, hogy Oláh Gáborban különb az epikus, mint a lírikus. Annyi bizonyos, hogy egy nagyobb elbeszélő költeményével, „Sámson”-nal ért el legosztatlanabb sikert. A bibliai Sámsont mutatja be a költő a mithikus hőshöz méltó erővel. Szerkezet, jellemzés szempontjából bizonyára ez is hibás, de előadása megérdemli azt az áradozó dicséretet, amellyel a Budapesti Hírlap bírálója halmozta el. Az én véleményem szerint is ez a legkiválóbb epikai műve, már csak azért is, mert benne kellő kifejezésre jut Sámsonnak, mint hősnek magán és nemzeti tragikuma. Még három nagyobb elbeszélő költeményét ismerjük; egyik „A korunk hőse” önállóan is megjelent, a többiek más költeményekkel kapcsolatban. Nekem ezek egyike sem tetszik. „A korunk hőse” rendkívül szakadozott szerkezetű, a másik kettőnek, „Ninon”-nak és „Viola elbukott”-nak a tárgyával nem tudok kibékülni. „Ninon fiá”-ban egy fiú beleszeret az anyjába, de ettől a rémes dologtól nemcsak mi borzadunk meg, hanem maga a fiú is, mert halálba menekül a bűn elől. A „Viola lebukott”-ban egy fiatal leánynak a minden ok nélküli bukását és pusztulását beszéli el oly forró érzékiséggel, amilyent a legnagyobb fokú művészet sem engedhet meg magának.

*

Legkevésbé bontakozott még ki Oláh Gáborból a drámaíró. Nyomtatásban csak két kisebb színműve jelent meg, „Csokonai emlékezete” és a „Meztelen asszony”. Az első tulajdonképp alkalmi darab volt Csokonai halálnak százados emlékünnepére és a száz évvel ezelőtti deákéletet híven támasztott a fel; igazán át meg át van hatva Csokonai szellemével. Nagy hatással játszották 1905-ben többször a kollégium régi énektermében műkedvelő deákok. Valóságos színpadon négy darabja küzdött az elismerésért, de kevés sikerrel: a „Meztelen asszony” c. dramoletten kívül „Lilla”, „V. László” és „A halottak visszajárnak”. Ez egy borzalmasan sötét, misztikus rémdráma, amely egészen Ibsennek meg nem emésztett hatása alatt készült. Mostanában, talán még ez év folyamán kerül színre „Az embernek fia” című társadalmi színműve, amely vallásos kérdéseket eszeget, és amelynek színpadi sikeréről még korán volna jóslatokba becsátkozni.

*

A költő mellett mindinkább kezdet Oláh Gáborból kifejleni a szépprózaíró, az irodalomtörténet-író, a kritikus. Útleírásokban bizonyította be először, hogy nemcsak a költészet hív levegőjében tud szállani, hanem bizton jár a próza göröngyös földjén is. Előbb keletre tartott: Erdélyt járta be Bodor Aladár nevű barátjával, s amit látott, amit hallott, természetről, népről, politikai viszonyokról, eleven képeket rajzolt egy vékony, de tartalmas füzetben, „Barangolások Erdélyben” (1906). Lelke aztán nyugatra vonta: Párizsba, ahova vágyódik Ady óta minden ifjabb magyar költő és író, abban a balhitben, hogy a modern költészetnek Párizs a Parnasszusa, hogy aki a Szajna vizét issza, az a Hippokréne forrásából merít. Bizonyos, hogy Oláh Gáborra is hatott az Ady Endre Párizs-imádata, de tévedés volna azt hinnünk, hogy Oláh Gábort Párizs tette volna költővé, hiszen költeményeinek jórészét, köztük a Sámson-t már előbb megírta. Azonban kétségtelen, hogy párizsi útja, amelyet szintén Bodor Aladárral tett meg, valamint egy Bokréta-beli társával, Baja Mihállyal, kitörölhetetlen nyomokat hagyott lelkében. Annyi élménnyel, annyi benyomással, annyi ismerettel gazdagodott ezen az útján, hogy mindabból egy új könyvnek kellett születnie: Keletiek nyugaton (1908, amely csakhamar második kiadást is ért. Ez a különös munka, amely útleírás is, lírai áradozás is, amely tele van szertelen érzésekkel és képtelen gondolatokkal, amely keveréke a magyar nemzeti lelkesedésnek és a nyugatért való rajongásnak, ez a meghatározatlan műfajú, de mindenképp irodalmi munka tette először országosan ismertté az Oláh Gábor nevét. Meg is vagyok győződve, hogy bármikor vegye ezt kezébe az olvasó, bosszúsággal vagy gyönyörűséggel, de el fogja olvasni, és azzal az érzéssel teszi majd le, hogy egy rendkívüli elme írói tűzijátéka sustorgott és ragyogott előtte.

*

A „Keletiek nyugaton” más oldalról is bemutatja Oláh Gábort. Nem győzzük csodálni tömérdek ismeretét, sokféle tudását, rengeteg olvasottságát. Ennyi készültséggel akár tudós is lehet az ember és valóban Oláh Gábor csakhamar feltűnik, mint a tudomány művelője. Egészen szakszerű dolgozatait (Csokonai és a latin költők, A debreczeni nyelvjárás) mellőzve, két nagyobb munkával véste be mélyebben a nevét a magyar irodalomtörténet és esztétika kettős oszlopába.

Az első egy nagyszabású Petőfi-tanulmány, amely Petőfi képzelete címen jelent meg a Csokonai-kör kiadásában. Ezt a nagy szeretettel, Petőfiben való elmélyedéssel, itt-ott művészi stílussal megírt művet nem fogadta oly kedvezően az irodalmi világ, amint érdemelte volna. Különben is olyan időben (1909) jelent meg, mikor Oláh Gábor ellen általános animozitás tartotta fogva a lelkeket. Sokan nem tudták neki megbocsátani, hogy a „Keletiek nyugaton”-ban meg újabb költeményeiben ő is az Adystákhoz hajol; Ady tábora, a „Nyugat” gárdája pedig valami idegent látott benne, aki korántsem olvadt velök össze. De a legnagyobb baja az volt, hogy legtöbb bírálója esztétikai, szépen írott széptani fejtegetést keresett a Petőfi képzeleté-ben, holott az elsősorban filológiai, stilisztikai tanulmány, amilyent százával tud felmutatni a külföldi tudományos irodalom, természetesen legtöbbet a leghíresebb költőkről: Homéroszról, Shakespeare-ről, Goethe-ről.

A munka a kevésbé kedvező ítéletek után is nagy hatást tett, aránylag igen sok példányban kelt el és megtermékenyítette a Petőfi-irodalmat, amelynek mindvégig számottevő terméke marad.

Oláh Gábort, a tudós esztétikust és irodalomtörténet-írót legmagasabb fokra az „Írói arczképek” emelik (1910). Tíz jelenkori magyar írónak rajzolja meg az arcképét annyi alapos tanulmány után, oly eredeti felfogással és oly írói művészettel, hogy ezeket a 10-15 lapos, rövid fejtegetéseket a legmélyebben járó és a legművésziebben megírt magyar essay-k közé sorolhatjuk. Tudósokat, jobban mondva esztétikusokat (Gyulai, Beöthy, Péterfy), regényírókat (Mikszáth, Herczeg, Gárdonyi), lírai költőket (Vajda, Kiss József, Szabolcska, Ady) mutat be igazán összes műveik ismeretére támaszkodva, igazán virtuóz jellemzésüket adva. E tíz vagy magyar szellemet olyan látható ércművekben testesítette meg, amilyeneket csak egy rokonlelkű író-művész alkothat.

*

Bármely oldaláról nézzük Oláh Gábort, vizsgáljuk akár int lírai és epikai költőt, akár mint szépprózai és irodalomtörténeti írót, egyest nem tagadhatunk meg tőle, azt, hogy ura a magyar nyelvnek, mestere a szónak. Van néhány lap a költeményeiben, amelyek dikciójukkal Vörösmartyra emlékeztetnek és vannak egész fejezetek prózai műveiben, amelyekkel a legnagyobb magyar stílművészeknek sem kellene szégyenkezniök. Ismeri a magyar nyelvet sáros, piszkos gyökerétől kezdve színekben pompázó, bódítóan illatozó virágjaiig. Bele is esik egyszer-másszor abba a hibába, hogy gyökeresen írva sarat és piszkot, népiesség helyett póriasságot, magyarság helyett magyarkodást kever műveibe; viszont néha annyi színt halmoz egymásra, annyi illatot vegyít össze előadásában, hogy szinte káprázik a szemünk, bódul a fejünk. Különösen a „Gondolatok felhőfutása” című elmefuttatásában végez ilyen bravúros mutatványokat fiatalos vakmerőséggel.

Valóban Oláh Gábor még fiatal ember, aki forr magában, keresi a maga útját a különböző irányok között, aki sokszor erején felül mer. Erején felül, mert elbízta magát fiatalságában akkor, amidőn emberfölöttit dolgozott, amidőn 7 esztendő alatt legalább 15 munkát bocsátott közre. Az olthatatlan dicsőségvágyból eredő mértéktelen erőfeszítés megrendítette egészségét, annyira megviselte testi-lelki szervezetét, hogy ebben az évben pihentetni kellett tollát, még a Petőfi-társaságban sem foglalhatta el székét, amelynek tagjai közé 1910  végén választották; ez oly kitüntetés volt, melyet kevés író, kivált vidéki író ér el még harmincadik éve előtt.

Egészsége még most sem állott helyre, sőt e sorok írása közben megremegett ujjam, mikor a lapok vagy az ismerősök egy-egy nyugtalanító hírt hoztak állapotáról. De én bízom Oláh Gábor ifjú erejében  és vasszervezetében: hiszem, hogy csakhamar kiépül betegségéből és hogy nemsokára mint egészséges férfiú, régi munkabírásával áll ki ismét az irodalom terére. Sőt, azt is hiszem és remélem, hogy a kénytelen pihenés alatt felfogása kiforrott, ízlése megtisztult, iránya határozottabbá lett, és így megnemesülve, magasabbra fejlődve fogja folytatni költői és szépprózai munkásságát. A Csokonai-kör már eddig is jóleső érzéssel emlegeti, hogy ő is segítette e nem mindennapi tehetséget szárnya bontásában, az útját álló akadályok legyőzésében. Én pedig az Oláh Gábor fanatikus önbizalmából és rendíthetetlen magahitéből merítve, vallom és hirdetem, hogy költőnk előtt még nagy jövő áll, hogy további műveivel bizton oda fogja tűzni nevét Debrecen legnagyobbjainak, Fazekas Mihálynak és Csokonai Vitéz Mihálynak ragyogó neve mellé.

Debrecenben, 1911. október havában

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. XII. évf. 1912.