2018. máj. 24.

Tóth Erzsébet (1951-): Egy orchideából





ott kéne lennem
temető fátylak
temető virágok, temető emberek között
de én egy hófehér szobában
egész nap a kezemet nézem
a fenyővér búcsúzást ereimben
és szemem mögé, az utolsó májusba menekülök
gyerekszívvel, könnyen
egy friss-zöld akácsor mögül kilépek
körös-körül semmi
egy hatalmas pázsit és a Nap
estére ezért is megfizetek
mégis rámtalálnak, ringatnak a könnyek
várnak az álom villanó pengéi
várnak a késben végződő kezek
de a halál előtt
mint a bálozó lányok, én is királynő leszek
ne sajnáljatok, régen éltem
a lovak úgy ették hajam mint a zabot
mégis vitatkozni akartam a harangokkal
de annál nem volt jobb:
megadni magam, elaludni aranyhangjukban
szívemen forró gyűrűket dédelgettem
mégis leittam magamról fekete pulóverem
mozdulatlanul mint a fák
mégis pirossal, zölddel játszik velem a tavasz
elvesztettem az utakat, én mindig itt leszek
innen nézem óceáni, sötétkék integetésed
nem tudtam hogy ha felnövök elmúlik a nyár is
az is elmúlik hogy rád gondolhatok
neked adhatom a hajnali Tiszát
leülhetek egy kilométerkőre, énekelhetek
... távol egy bakancsban sárga virág nyílik
távol, távolabb, véred szivárog egy orchideából

(Alföld, 1979. 2. sz. 34. l.)
(Forrás: Látóhatár Bp., 1979. március 78. l.)