2018. máj. 24.

Sebestyén Mihály (1947-): Mezőségi legényes




Jókora vércseppek. Néhány gyors egymásutánban elveszített, odahullott vörös vércsepp a kövezeten, amelyeket igaz (igaztalan?!!) ügyért ontottak az előbb. Nem vezetnek sehova sem. El sem lehet indulni a nyomokon. Az ember nekiiramodnék, és akkor, püff, egyszer csak véget érnek, eltűnnek, megfoghatatlanul fölszáradnak, ellégiesülnek, köddé válnak. Mintha a pasast egy gépkocsi vette volna fel. Csak úgy rendelésre a járdaszél mellé siklik egy olyan hatalmas fekete óceánjáró, kivikszolt, fehér, hatajtós szerelmi álomjacht, a néger egyenruhás sofőr kiugrik a volán mellől, nem, egy erre a célra rendszeresített legénységi állományú inas pattan ki, a járdához legközelebb fekvő ajtóhoz siet. Föltárja. Mintha egy palota kapuit nyitná meg, akár ha egy rég lezárt lakosztályhoz mutatná az utat, íme, uraim és hölgyeim, a régi tulajdonos visszatért, a palota valódi ura, annyi gaz bitorló után végre birtokába veszi jogos örökségét. Közben kissé meggörbül, meghajlik egy árnyalatnyit, így tanították a londoni (westoni kerület) hírneves, még 1679-ben, IV. György országlása alatt alapított groom-képzőben. Hogy II. Károly uralkodott volna akkortájt? Mondja, kérem, van ennek jelentősége? Kit érdekelnek az uralkodók, a koronás tökfejek? Fő, hogy már 1679-ben is tudták, miként kell elegáns, feltűnésmentes, mesterien begyakorlott mozdulatokkal megszüntetni a vérnyomokat. A vérző embert betessékelik a kocsiba (ad libitum: akkoriban négylovas címer nélküli rangrejtett hintóba éjfekete lovakkal, csillogó sárga lószerszám feszül a lovak farán és szügyén, és természetesen nem szükséges semmiféle biztatás, fölös ostorcsattogtatás, hogy elsuhanjanak), és köddé válnak.

Nincs az a szimatmester, aki rájöhetne, hová vezetnek tulajdonképpen az elragadott, elsinkófált, bűnszövetkezetileg felfogott vércseppek. Hiszen itt, kérem tisztelettel, bűnpártolás ténye forog fenn, magyarázta tanárosan, mintegy önkéntes rendőrségi szóvivőként a köréje gyűlt tömegnek. Jó, nem éppen tömeg, de lehetnek vagy negyvenen. Mindenféle alakok. Esetleg olyan is, aki sokkal többet tud az ügyről, csak tartja a száját. Megfigyelőként van jelen. A banda megbízottja. Eszébe villant, hogy valamelyik környékbeli ablak függönye mögül most is figyelhetik az embert. Távcsővel. Mindent följegyeznek. Ezek ma már nem írnak. Olyan kis diktafonba, vagy hogy a fenébe hívják, mondják be az észlelt adatokat, mozzanatokat, töredékek szilánkjait.

Fénykép készül róla sorozatban, gyorsan csattogó készülékkel, olyan a tekercs, mint egy jól hordó ismétlőfegyverrel kilőtt tár, róla a névtelen, az abszoluté nevenincs, vétlen kisemberről, akinek egyetlen erénye/hibája, hogy feltűntek a vércseppek, holott kenyérért indult, meg valami sört is kellene szereznie, mert mégiscsak eljönnek a hollandok egy könnyű vacsorára, azok a derék hollandok, akik úgy kilenc évvel ezelőtt az általános forradalmi euforikus forrponton segélyt hoztak, rengeteg illatosított papír zsebkendőt, hogy legyen mibe belesírnunk a felszabadulás és a volt keserűségek öröm- és bánatkönnyeit. A tömeg sem marad le a fotókról, akik környezettanulmány részleteit képezik, a részleteket, melyek majd a kinagyítás során válnak fontossá.

Túl sok filmet látott már ahhoz, hogy csak úgy bugyután, teljesen ártatlanul szemlélje az események utójátékát, hiszen ezeket a vércseppeket fontos eseményeknek kellett megelőzniük, amit az amerikai esküdtszéki tárgyaláson a zseniális Perry Masonok és Ben Matlockok oly briliáns elmeéllel fognak a vád képviselői elé tárni, az esküdtek hüppögnek a megilletődöttségtől, egyesek lesütik a szemüket, mások egyenesen a védőbeszédet mondó jogzseni hibátlan fogsorára tapadnak idegileg, még arra sem mernek gondolni, hogy ez a porceláncsattogtató egy egész dáriusi kincseskamrába került; az öntelt, pöfeteg, savanyú leheletű államügyészek csak hápognak és Propranololt kapkodnak be, percenként négyet víz nélkül marokból, zsebből... miegymás, ahogy a műfaj klasszikus szabályai előírják.

Nem kellene szólni a rendőrségnek, kérdi egy nyúlszőr kalapos, akinek szemmel láthatóan még a hatvanas években szereztek kabátot rokonai a frankfurti vagy kölni Caritastól, attól az igazitól, nem a kendervári szélhámosok nagyipari szövetkezetétől.


A rendőrségnek, kérdez vissza, de csak hogy időt nyerjen. Egy pillanatra fölvillan benne, hogy maga is kezébe vehetné az ügyet, amolyan magánnyomozóként el kellene indulnia faggatózni, azért mégiscsak feltűnő, hogy egy török vagy szír, szóval egy afféle mesésen idegen, ezeregyéccakás, közel-keleti névvel cicomázott zöldség- és húsüzlettől alig néhány lépésnyire vérfoltok terültek szét a járdán; kérdezősködne, mutogatna valami fényképet, kivágna az újságból egy kamu arab fickót, és megszondázhatná a környékbeli korcsmákat, csapszékeket, lebujokat, bárokat, bögrecsárdákat, borkiméréseket: nem láttak errefelé sertepertélni egy ilyen sötétebb képű fickót, valaki csak elkezdene csiripelni, mondana egy halom oltári zagyvaságot, amiből aztán kis észmunkával csodálatos eredményekre lehet ne jutni, meglepő következtetések ugorhatnának a napvilágra. Betáplálná a számítógépbe a lehetőségeket, biztosan a Word-műsornak, ennek a Mrs. Microsoftnak, aki mégiscsak amerikai, eszébe jutott már egy magándetektív-programcsomag is, amit a számítógéppel együtt adnak, hiszen végeredményben emberéletekről van szó odaát is, a klasszikus szervezett bűnözés honában, mindenesetre megkéri a gyermeket, akibe már egy halom pénzt öltek bele, hogy számítógépes, informatika és kontrainformatika órákra járjon, most úgyis ilyen kurzus járja, ez is jobb, mint az álszerény keresztény kurzus, ami naponta újságban, utcán, közhivatalban, műsoros délutánokon, a tövöben szemforgató vetélkedőkre sarkallja amúgy józan barátait is, õ a maga részéről nem vallásos, nem is volt, a templomokban sincs kedve hivalkodni, de ezt manapság nyilvánosan hangoztatni nem ildomos, mert az embert mindjárt leokádják jól előkészített közhelyekkel, zsebükben az öntapadós matrica, amelyet az ateisták, közömbösök homlokára ragasztanák, megtámadnák, kiközösítenék, nem vetnének neki egy darab kenyeret sem, ha végül is koldusbotra jutna ennyi reform és eurokomfort után, na hiszen...

Kellene mégis szólni az egyenruháknak. Van valakinél mobiltelefon?

Nincs. Az persze nincs. A maroktelefon-tulajdonosok nem állnak meg bámészkodni. Dolguk van. Nagyon sok feladat vár reájuk. Azt sem tudják, hol áll az agyuk, a brókerük, a részvényeik. Részvét? Ki beszél itt részvétről?!!

Jobb volna értesíteni a zsernyákokat, belátja, be kell látnia, mindig is mondták neki, maga Edmund úr, nem az a kimondott hőstípus, maga csak ne hőzöngjön, örüljön, hogy lyuk van a fenekin (ők közvetlenebb kedélyességgel fogalmaztak), inkább szuszogjon azon. Hiszen a vércseppek a járdán mégsem a magánügyek kategóriájába tartoznak. Csak az a feltűnő, hogy kísérletet sem tettek az árulkodó cseppek eltüntetésére, a nyomok összezavarására. Siettek, gyorsan el kellett tüntetni a tetemet, hullát, jó: a sebesültet, az áldozatot. Arra számíthattak, hogy majd a járókelők széthordják, a talpukon elviszik a város minden utcájába, mint a véletlen kutyaszart, mint a rossz címre kikézbesített hányódó táviratokat, amelyek semmit sem mondanak már, elbitangolnak azzal a néhány cseppel, a polgárok amúgy sem járnak földre szegzett fejjel, igaz, egyre kevesebben vannak olyanok, akik gyakorta föltekintenének a városi égre, csak mennek, sántáinak, könyökölnek, sietnek, lökdösődnek, tiporják egymást szárazon, vízen, buszon, gerincferdítő társastaxiban, önérzetesen a mások önérzetét, üdvös dolog ez, kissé sportosabbak leszünk tőle, vannak saját kárvallottjaink is, akiket mi tehettünk tönkre, szomorítottunk meg, következésképpen mégsem vagyunk olyan védtelen csórók, akikbe egy államilag nem segélyezett vak is belerúghat.

Csakhogy azzal nem számoltak, akad a városban egy ember, egy olyan kíváncsi nyugdíjas alak, vagy mondjuk úgy: ráérő, szemlélődő típus, amolyan bölcselkedő hajlamú, hajlott korú egyed, amelyből minden városban visszamaradt egy-kettő, véletlenül élve hagyták, elfelejtették kivonni a forgalomból, az aggódó gondviselő rokonok nem voltak eléggé talpraesettek: az öregek otthonában, a szeretetházban ásít utána még egy göröngyösre hengerelt priccs, a mellékelt pitbull vigyorú ápolóval és a holland szeretetcsomaggal, két világháborús szamovár és egy műfogsorfrissítő (vadkender- és tearózsaillatú) elmés oldat műanyag pohárban, oldalán pajzán egy jelenet a Bor és Kulimász c. argentin szappanoperából.
Nem számítottak egy szemfülesre, egy kotnyelesre, akinek feltűnnek a közel-keleti alapítású cég előtt húzódó vércseppek. Származhatnak kurdoktól, mindenféle napihírekben szereplőktől, ő már semmin sem lepődik meg, manapság a hírek itt történnek a városban, a fejünk búbján, az állunk alatt, a közvetlen közelünkben, a mi ruhánk szélébe kapaszkodnak a bosnyákok, a szerbek a katolikus templom elõtt kéregetnek, az albánok az oroszpiacon jatagánt árulnak, és közben csempészett ASSOS cigarettákra gyújtanak, a kormányőrség tisztjeivel bratyiznak, egyik botrány a másikat éri, a férfiak nem nőkben, hanem milliókban kérik a végkielégítést, és akkor az ember ne legyen gyanakvó és figyelmes?!!!

Az utca embere hamar ráun a tét nélküli látványra. Nem jelenik meg előtte az áldozat, a tettesek fantomképe, Fantomas, a denevérember, kísértet nyista, senki nem akarja szemük elé bűvölni a vérbefagyott, földön- és rendkívüli hullát. Szétszélednek. Mennek az infarktus, a tachicardia, a vérmérgezés, szúnyogok terjesztette agyhártyagyulladás, a lájmkór és a parlagfüvek után. Egy félóra múlva már nem is emlékeznek arra, hogy néhány vörös foltot láttak a járdán, egy mitugrász nyugdíjas ízetlenkedett a közelében, riadozott, habogott. A nyúlszőr kalapos nem hívja a rendőrséget, hiszen azok éppen kilencedszer vonultak ki bombariadóra a 23. számú általános iskolába, most köröznek egy szélhámost, aki Wanderbiltnek és/vagy Rockefellernek adta ki magát, nagy pénzeket és buszbérleteket csalt ki szegény özvegy halaskofáktól és a Ritz-fürdő utolsó élő pénztárosától...

Késő estére kerül haza. Otthon?? Ne túlozzunk. Menedékhely. Megszokás. Rutin-fekhely, rutin-tévé, rutin-karosszék, szőrehagyott műanyag pléd, könyvek, hírlapok kupacban és elolvasott levelek. Egy betűzött képeslap a tükör keretében, megfakult dalmát tengerpart. Ezt küldte a nagyobbik fia. No, nemcsak ezt.

Reggel lemegy az utcára. Megveszi az újságot, nem fizet elő, mert akkor este olvasná a friss híreket. Valaha újságíró volt, még mindig érdeklik a világiak, a lejátszódó "történések".
Marhaság. Olvasva semmi sem olyan borzalmas, mint a szemérmetlen tévéhíradóban.
Az első oldalon azonnal szemébe ötlik a cím: Ismét vörös festékkel mázolták be ismeretlen tettesek a városunk határában álló helységnévtáblákat.

Nincs kitűzve vérdíj, semmit sem ígérnek a nyomravezetőnek.

A telefonért nyúlna, de meggondolja magát, és bekapcsolja a rádiót. Népzenét sugároznak. Mezőségi legényest.

(Forrás: Látó – Szépirodalmi folyóirat - 2000. január, XI. évf. 1. szám)