2018. máj. 24.

Lakatos Mihály (1964-): Magyar ügy




Kedves vendégem érkezett, leugrottam hát egy üres flakonnal Dezső bácsi földszinti borkimérésébe. Az öreg késő estig ott szöszmötölt a nehéz szagú hordók között, s zárás után is készségesen kiszolgálta klienseit. Tehette, mert senki nem várta otthon, hogy duzzogva számon kérje tőle a kimaradást.

Sokan azt suttogják a lépcsőházban, hogy a bor, amit kimér, csak lőre, vagy ami még rosszabb: "porbor", mely soha nem látott tőkét. Egyszer viccesen azt mondtam nekik, hogy egy bizonyos tőke csak kellett ahhoz, hogy a vállalkozás egyáltalán beinduljon, de rá kellett ébrednem arra, hogy ebben a kultúrkörben a szójátékoknak nincs igazi sikere. "Ne szerénykedjetek - húztam el sértődötten a számat -, nemhogy a bor, Dezső bácsi sem látott soha tőkét, és azt hiszem, nagy bajban lenne, ha a tölgyfa levelét meg kellene különböztetnie a szőlőétől..." Lakótársaim opálos szemekkel bólogattak, s a flakon ismét elindult zarándokútján.

A társaság zöme nem támasztott nagy igényeket Dezső bácsival szemben, s ha voltak is viták efölött néhány izgága okvetetlenkedővel, a végén mindnyájan behajóztunk a "valamiből neki is meg kell élni" jelige békességet és védelmet nyújtó kikötőjébe. Végül is, a vörösbor, amit kimért vörös volt, a fehér sárgás, az íze pedig kísértetiesen emlékeztetett a boréra. A holnapra pedig nem gondol a laikus.

Akkor este is már jócskán zárás után voltunk, és Dezső bácsi szeme állásából azt olvastam ki, hogy a nap folyamán nemcsak eladója, de kliense is volt saját üzletének.
- Fiatalúr - szólalt meg szokás szerint szertartásosan, miközben a flakonba csurgatta a habzó nedűt -, én mágát nagyon kedvelem. Mert mágá jó ember.
Nem mondom, hogy nem hökkentett meg kissé, hiszen az öreg eddig soha nem ragadtatta magát ilyen bensőséges vallomásokra. Legalábbis ami személyemet illeti. - El kell mondjak mágának valamit... Válámi csúnya dolgot, ami régóta nyomja a lelkemet...
A bor habja sisteregve csapott ki a flakonból.
Valami oktalan szorongás kerített a hatalmába, és legszívesebben azonnal elköszöntem volna tőle.

De amikor felém fordult, láttam az arcán, hogy ma este udvariatlannak kell lennem a vendégemmel. Leültem tehát a pult előtti székre.

- De ezt soha senkinek nem mondhatja el... - hajolt közelebb, és - bár nehezen uralta a vonásait - szeme körül a ráncokat igyekezett titokzatossá rendezni.
Bólintottam.

(Annak, hogy most ilyen csúnyán megszegtem az ígéretem, több oka is van: az egyik az, hogy - úgy vélem - Dezső bácsi sem gondolta komolyan az elrendelt tilalmat, hiszen ha valamit valóban titokban akarunk tartani, akkor megtartjuk abban a "tok"-ban, mely a "ti" számára hozzáférhetetlen. A másik oka, hogy én ebben a történetben a "fejlődõ hős" szerepét játszom, és ma már azt vallom, hogy az ember ne legyen ellensége önmagának, a suszter ne rejtegesse a kaptafát, a fodrász ne dugja el az ollót, az író pedig fecsegjen. Ezért nem alacsonyodom le odáig, hogy azzal szédítsem az olvasót, hogy: "E történet szereplőinek bármiféle hasonlósága valós személyekkel a véletlen műve." Ugyan már... Maga a lét is a véletlen műve...)


A Hajó "bevásárlócenter" alig tíz percnyire van a lakásomtól, és egy város életében mért léptékkel tíz perc alatt épült fel. A földszinti kis ABC tulajdonosnője, Borika néni, az építkezés ideje alatt nap mint nap bejárta a szomszédságot, és bejelentette, hogy haldoklik. Hiába vigasztaltuk, hogy oda se neki, mi úgyis mindig nála fogjuk vásárolni a tejet és a kenyeret, sápadt arcát nem vidította fel az előzékeny emberi képmutatás.

A jó előre beharangozott ünnepélyes megnyitó napján Borika néni ábécéje egész nap zárva volt. Egyesek látni vélték aznap a mamutbolt polcai között, amint az árcímkéket böngészi, mások úgy tudták, hogy elköltözött a városból, de voltak, akik azt suttogták, hogy öngyilkos lett. A szomszéd lépcsőházban állítólag már pénzt gyűjtenek a lakók, akik saját halottjuknak tekintik.

A mendemondáknak némi alapot adott az, hogy az ABC ajtaján a következő nap reggelén is ott fityegett a súlyos Elzett-lakat. A lakóbizottság még aznap délután összeült. Meghallgattuk a házmester által megírt ünnepélyes nyilatkozatot, mely esküszerűen tartalmazta a lakók fogadalmát, hogy ezentúl mindig "á Borika néni és csákis á Borika néni" ábécéjében fogunk vásárolni.

A vaskos palóc tájszólásban elhangzott beszédet megilletődött csend fogadta. A házmester ekkor aláírásra invitált bennünket. Senki nem mozdult.
- Az aláírás az komoly dolog - törte meg a kínos csendet egy óvatos hang -, bármilyen szöveget nem írhatunk alá. Vagy Dezső bácsinak talán jogi végzettsége van?
Dezső bácsi arcára enyhe pír formájában ült ki a válasz.
- Van közöttünk ügyvéd? - kérdezte valaki, és minden szem Dr. Beszterceire szegeződött.

Nyakvakarás. Torokköszörülés.

- Háát... hogy is mondjam... olyan esetről már hallottam, hogy valakinek a személyiségi jogaiba gázolnak, de olyanról nem, hogy valaki önként lemondott róluk. Márpedig, ha aláírjuk, hogy csak Borika néninél vásárolunk, az egyik alapvető jogtól, a szabad választás jogától fosztjuk meg magunkat.
- Na de, uraim - szólalt meg egy sovány arcú asszonyság -, jog ide vagy oda, végső soron emberek vagyunk, vagy mi?! És itt egy ember sorsáról van szó!
- Így van! - heveskedett a férje. - És elegem van ezekből a jogi dumákból, ezek csak mindent összekevernek és elrontanak! Rosszabbak, mint a politikusok!
- Ezt kikérem magamnak! - emelte fel a hangját Dr. Besztercei. - Ez már a rágalmazás határát súrolja!
- Ne térjünk el a tárgytól, mert így nem jutunk semmire - szólalt meg kétszeres szomszédom, Bencsik dr. - Borika néni ábécéje mindnyájunknak fontos. Már akinek számít az, hogy papucsban és rövid gatyában is leszaladhat hozzá egy pár virsliért!

Bencsik dr. hozzászólását nem éreztem túl szerencsésnek, mert tudtam, hogy amióta két lakrésznek lett a tulajdonosa, irigyeinek száma is megkétszereződött. - Hát persze! - hallatszott nyomban egy hang hátulról. - Akinek jegelt pénze is van, és nem tud mit kezdeni vele, annak csak a kényelem számít! De nekem gyerekeim vannak, nem úgy, mint egyeseknek. S bizony, nagyon nem mindegy, hogy olcsóbban veszem-e a kenyeret, vagy drágábban!
- Hajóban pedig minden olcsóbb lesz, az tuti!
- Naná, ezek megengedhetik maguknak!
- Így mennek tönkre a mi vállalkozóink! Ezek a multik szépen behajóznak az életünkbe, s elsüllyesztik a Borika nénik ladikjait. Aztán ha ők nem lesznek, jöhet a tarolás!
- Jól mondod! Borika néni vagy a multik?! Ez itt a kérdés! Akiben magyar vér folyik, tudja, mit válasszon!
- Úgy van! Ez nemzeti ügy! Aláírjuk!
- Aláírni bármit lehet... Csak toll kell hozzá és papiros... De ez nem játék! Egy aláírás végén a börtönkapu is állhat... Láttam már egy-két érdekes dolgot életemben!

Csend lett és hűvös, mint a hidegházban.

A magyar vér hangtalanul csordogált az erekben, de a lelkesedés, nádak-erek, elillant. Csak a lámpánál fékező kamionok nyikorgása hallatszott a csöndben.

Az előbbi felszólaló még egy kísérletet tett a nemzeti ügy kimozdítására a holtpontról.
- Aláírjuk! Mire várunk?
- Emberek, ne tereljük érzelmi síkra a kérdést - emelte fel a hangját Dr. Besztercei. -     Megfontolt döntést nem lehet érzelmi alapokra helyezni! Ma így érzünk, holnap talán másként. Arra senki nem gondolt, hogy a Hajóban is a város lakói dolgoznak?
- Ez is igaz...
- Igaza van az ügyvéd úrnak. Ha holnap felajánlanak egy zsíros állást a Hajóban, nem vállalod, mert aláírtál Borika néninek?! Nekünk is csak egy életünk van!
- Inkább dolgozzunk ki egy kompromisszumot - folytatta az ügyvéd, aki ekkor már elemében érezte magát. - Mit szólnának ahhoz, ha csak a tejre és kenyérre vonatkozna az aláírásunk?
- Esetleg a joghurtot is bevehetnénk...
- Hogyisne?! Éppen a tejet, kenyeret meg a joghurtot vásároljuk drágábban, amibõl a legtöbb kell?! Nekem gyerekeim vannak!
- Nekem is. Legyen inkább a gesztenyepüré, a gyümölcsvodka meg a kaviár!
- Nem hagyhatnánk ki az élelmiszereket? Én inkább a biciklialkatrészekre szavaznék!
- De hiszen Borika néni nem is árul biciklialkatrészeket!
- Miért nem?
- Úgy van, miért nem? Azt a Hajóban sem tartanak...
- Ki jár itt biciklivel? - nézett körül gúnyosan Bencsik dr.
- Hát nem maga, az biztos! - röppent el egy bántó élű mondat, de mire Bencsik dr. hátrafordult, már gazdátlanul lebegett a mennyezet alatt.
- Uraim - szólt közbe Dezső bácsi -, az férfiembernek való munka... ne tréfáljanak... Abból egy idős hölgy nem él meg...
- Újabb kompromisszumot javasolnék - mondta Dr. Besztercei. - Írjuk alá, hogy mindegyikünk vásárol legalább egy kerékpárt a családnak. Az ráadásul egészséges is.
- Jó ötlet. Majd azzal járunk a Hajóba...
- Ná de uraim, egy szegény magányos hölgyről van szó!
- Jellemző. Manapság már nincs magyar érzés. Ami nem sikerült a töröknek és az oroszoknak, az most sikerül a multiknak. Elkurvult ez az ország, strici nélkül már nem élhet. Én megmondom, mikor tévedett Borika néni: akkor, amikor magyarnak született!
- Így van. Ez a mi bajunk. Nincs összetartás. Hagyjuk, hogy egy magányos nénike, egy magyar nénike, akinek nincs senkije, az utcára kerüljön.
- De uraim, ismét az érzelmek... Ne azért segítsünk, mert magányos, öreg vagy félszemű! Ésszel gondolkodjunk!
- Ki mondta, hogy magányos?
- Mindenki tudja, hogy özvegyasszony. Se gyereke, se rokona.

Egy pillanatra csend lett. Ez addig senkinek nem jutott eszébe. Tényleg, Borika néninek nincs férje?
- Nincs, hogy lenne - motyogta Dezső bácsi és elpirult. - Meghált áz má' jó régen...

A halál fenséges, fenyőszagú csendje szállta meg a termet.
- Maguk nem tudják, mi az elveszíteni a társadat - szipogott egy nénike, aki eddig egy szót sem szólt. - Bezzeg másképp lenne, ha még élne a férjem...

Hogy mi lenne másképp, azt tapintatosan nem firtattuk. Dr. Besztercei, aki teljesen beleélte magát az. elnök szerepébe, ismét megszólalt.
- Azt mondja Dezső bácsi, hogy réges-rég? Az. öreg bólintott, és még vörösebb lett.
- Nos, akkor teljesen átfogalmazom a kérdést: mindenki azt szeretné, ha Borika néni sorsa megnyugtatóan rendeződne?

Választ sem várva folytatta:
- Azzal is egyetért mindenki, hogy ha ismét férjhez menne, az ügy elintézést nyerne?

Senki nem tiltakozott.
- Akkor írhatja is, Dezső bátyám, hogy a lakóbizottság Borika néni ABC-je ügyében a következő döntési hozta: a lakóbizottság felkéri Hadházi Borbálát, leánykori nevén... tudja valaki?... mindegy, tehát felkéri, hogy a lehető leghamarabb ismét menjen férjhez. Mi, a lakóbizottság pedig kötelezzük magunkat, hogy ebbéli törekvését minden rendelkezésünkre álló eszközzel (úgy mint: apróhirdetés, randiszervezés, helyszínre szállítás stb.) támogatjuk, férjhezmenetelét elősegítjük. Amíg ez meg nem történik, mindnyájan nála vásároljuk a kenyeret és a dinnyevodkát.

- Esetleg azt is belevehetjük - mondta Bencsik dr. -, hogy a lakodalom költségeit én állom.
Ezt a jelenlevők párás szemekkel nyugtázták.
- Az esküvőt követő naptól fogva pedig mindenki ott vásárol, ahol akar. Isten... - hirtelen felpillantott, majd folytatta - akarom mondani: a magyarok Istene úgy segéljen minket!

Amikor Dezső bácsi óvodás betűi rögzítették a tényállást, az ívet mindenki aláírta.

Másnap tudtuk meg, hogy Borika néni nem nyitott ajtót a jó hírt vivő Dezső bácsinak. Sem akkor, sem a következő napokban.

Lakossági bejelentésre a rendőrség egy hét múlva feltörte a lakást.

A borzalmas látványra a fiatal nyomozó elokádta magát. Borika néni testét a nyár és az éhes macskák már kikezdték...

A lakóbizottság saját halottjának tekintette, ügyvivőnek a házmestert kérték fel.

Mindezidáig semmi érdekes. Ezt én is tudtam, olt voltam azon a gyűlésen. Dezső bácsi hosszan hallgatott, véreres szemeit időnként körbejártatta a helyiségben, és újra meg újra az előtte álló poháron pihentette meg. Csak akkor szólalt meg ismét, amikor várakozó vendégemre való tekintettel mocorogni kezdtem. Boncoláskor derült ki, hogy az. öregasszony nem lett öngyilkos. Amikor Dezső bácsi a halál okát firtatta, az orvos vállat vont: "Öreg volt, kérem, lejárt az ideje." A lakóbizottság erről sohasem értesült. Dezső bácsi attól tartva (egyébként teljesen alaptalanul, hiszen emberek vagyunk vagy mi?!), hogy egy ilyen prózai halálnem hallatán a lakóbizottság visszavonja ajánlatát, mindvégig életben tartotta az öngyilkosság megrendítő és hátborzongató mítoszát. Ezzel együtt pedig a lakók bűntudatát, hiszen jó ideig minden egyes - a Hajóban vásárolt - élelmiszer címkéjéről Borika néni vádló tekintete meredt rájuk. Egyesek arról panaszkodtak, hogy csecsemőjük éjszakánként minden ok nélkül felsír a legváratlanabb időpontokban. Azt tervezgettem, motyogta az öreg, és lehajlott feje kopaszságán megcsillant a neonfény, hogy ha majd elég pénzem lesz, mindent bevallok maguknak és visszafizetem a temetés költségeit, de mikor lesz az...? Most már a sajátomra kell gyűjtenem... Ugyan, Dezső bátyám, ez. ostobaság. Ami volt, elmúlt. Különben is emlékszik már erre, már egyáltalán: az egész ABC-re. A szemeiben szomorúságot véltem felfedezni, és elszégyelltem magam, hiszen abban, amit mondtam, az is benne volt, hogy rá is ez a sors vár. Borika néni az más mentettem a helyzetei -, őt mindenki szerette, rá mindig emlékezni fogunk, de most igazán mennem kell, várnak rám, ugye nem haragszik, ugye megérti. Felém emelte a poharát és elbocsátott.

A ő róva jutott el a tudatomig, hogy valami olyasmit mondott búcsúzóul, hogy: "Nem lehetett gyerekünk... azt hitte, én vagyok magtalan, pedig vele volt baj..." Várjunk csak! Itt valami nem tiszta! Hogyhogy nem lehetett gyerekük...?! Kije volt Borika néni az öregnek? És az öreg neki? Valóban özvegyasszony volt, vagy csak eljátszotta? Ha nem volt senkije, ki örökölte a dolgait? Hogy került az ABC Borika néni halála után Dezső bácsihoz, aki aztán rekordidő alatt borkiméréssé változtatta...? Hamarjában még egy tucat hasonló kérdés fogalmazódott meg bennem, de nem fordulhattam vissza.

Másnap, végiggondolva az egészet, úgy döntöttem, nem bolygatom fel a lakók lelkivilágát. Amúgy is minden olyan zavaros, kusza, és már távolról bűzlik, mint egy latrina. Minek vájkálni benne? Minek eljátszani az Igazságosztó szerepét? Mennyivel jobb, ha mártírok helyett szélhámosaink vannak, nagylelkű és emberséges lakók helyett balekok? Hadd maradjon minden a régiben.

Különben is: sima, magyar ügy.

(Forrás: Látó – Szépirodalmi folyóirat - 2000. január, XI. évfolyam, 1. szám)