2018. máj. 24.

Eörsi István (1931-2005): A kérdés




Amikor az a szürkeruhás, szürkehajú é szürkearcú
manó átvett, már a kapun túl,
mely bezárult pár évre mögöttem,
még mindig vidám voltam módfelett,
vidám bár álmos (rég nem aludtam),
vidám mert ismét igazi dolgok
részese lettem, két komoly úr
vett közre az éjszínű kocsiban, mely
kifejezetten énmiattam
gördült át a decemberi hídon,
vidám, mert kiabáltam az utcán,
hogy értesítsék ezt meg amazt,
vidám, mert véltem kirándulásnak
azt az utat, de vidám azért is,
mert ilyen szürke, ilyen kicsi bácsit
még sose láttam, ő azonban
nem volt vidám, megnyugtatóan
unta a banánt, unatkozva
írta alá az átvételi
elismervényt és unatkozva
forgatta ki hét zsebemet,
és fapofával kobozott el
zsebkendőt, bicskát, kulcsokat,
majd egykedvűen elkérte övem
és megvizsgálta sajátszeműleg
hogy nem zsinórra jár-e gatyám,
majd közönyében ásítozva
végigtapintott és már szinte
szundikálva elkérte cipőm
vígan leffegő madzagjait
„Így nem tudok járni” – megvonta a vállát.
Balkézzel tartva nadrágomat,
még mindig hetykén, az érdekes
helyzettől lenyűgözte, mély
meghajlással nyújtottam át
jobb kezemmel a pertliket.
„Mire jó ez? Úgyse kívánom
felkötni magam” – biztosítottam
vígan. „Nem? – kérdezte. – Miért nem?”
Fakó arcán se gyűlölet se gúny.

És ekkor utolért a félelem.

(Forrás: A ’84-es kijárat – Antológia 40. o. – 1995. 7. sz. – Szerkesztette: Kukorelly Endre - Pesti Szalon Könyvkiadó)