2018. máj. 19.

Tarján Tamás: Örkény István: Macskajáték




Szereplők:

Orbánné, Giza, Paula, Egérke, Ilus, Józsi, Csermlényi Viktor, Cs. Bruckner Adelaida

I. rész

Az egykor megcsodált szépségű Szkalla lányok – akiknek ifjúságára egy bizonytalan datálású, megsárgult fénykép is emlékeztet – időskorukban egymástól messze élnek. Az évtizedekkel ezelőtt egy repeszdarabtól megbénult Giza Garmisch-Partenkirchenben élvezi gazdag fia házának tökéletes kényelmét; Erzsi – Orbánné – otthona egy zöldövezeti társbérlet. Giza számára, mint telefonjaiból is kiderül, egyhangúan telnek a napok: németes precizitással rendeznek estélyt, elkészül a családi kripta és így tovább. Annál mozgalmasabbak Orbánné mindennapjai. Legutóbb például felemás lábbeliben, fején egy vadidegen nő kalapjával, karján a társbérlőék macskájával parázs vitába keveredett a tejcsarnokosnővel! Viszont a botrányos eseménynek köszönhetően megismerkedett a vele nagyjából egykorú, elegáns, fiatalos Paulával. Az új barátnőt már legféltettebb titkába is beavatta: csütörtökönként nála vacsorázik régi hódolója, Csermlényi Viktor. A mára már kiöregedett operaénekes a férj („szegény Bélám”) idejében is bizalmas viszonyt ápolt Erzsivel...

Paula hatásának köszönhetően Orbánné több gondot fordít külsejére. Az is kiderül, hogy az ostrom alatt valószínűleg ő mentette meg az Orbán házaspárt az éhhaláltól. A csupa nagyszerű tulajdonsággal rendelkező új barátnőhöz képest Orbánné agyonhajszolt, érzéketlen lánya és veje rideg idegennek tűnnek.

Kis híján az elaggott gavallér, Csermlényi is háttérbe szorul – de aztán úgy rendeződik a helyzet, hogy az énekes és Paula is összebarátkoznak. Hármasuk életében nagy esemény az a külvárosi Csermlényi-hangverseny, amelyen Erzsi a társbérlőjétől, az adjunktusnétől „kölcsönvett”, elcsaklizott türkizkék ruhában pompázik. Az izgató és izgatott este befejeztével sem tudnak megnyugodni, mert bár Viktor Orbánnénak teszi a szépet, és fitymálja Paulát, a taxiban állítólag szatír módjára viselkedett a reszkető barátnővel.

Az a bizonyos hajdani fénykép sem ad megnyugvást, csak sebeket tép föl: Erzsi is, Giza is mást gondol róla.

II. rész

Kitör a botrány. Ilus egy véletlen folytán leleplezi anyját; vörösborral összepecsétezte a türkizkék kölcsönruhát. A Csermlényi-ügytől amúgy is meggyötört Orbánnéról Egérke, a magányos, riadt szomszédasszony vészes dolgokat kénytelen írni Gizának. Viktor a csütörtöki nagy lakomáról, Paula a szokásos eszpresszói csevegésről marad el. A joggal gyanakvó Erzsi, furfangosan behatolva Paulához, rajtakapja a habzsolva vacsorázó énekest és a csábító „kígyót”. Ráborítja a levesestálat „Kauszné őnagyságára”, Csermlényinek pedig azonmód végképp kiadja az útját. Csakhogy a meg- (és Giza előtt le-)tagadott szerelem erősebb. Orbánné a nála is évtizedekkel idősebb Cs. Bruckner Adelaidát kérlelve, megalázkodva próbálja visszakönyörögni volt imádóját, ám az éber anya tántoríthatatlanul óvja „szegény fiút” és a „fiatalok” házassági terveit.

Az összeroppant Orbánné a lányától megint nem kap egy jó szót sem, orvos vejétől viszont kér és kap egy fiola jó erős, valójában ártalmatlan altatót kínzó álmatlansága ellen. A hazatámolygó, hirtelen ismét megöregedett asszony elbúcsúzik a világtól, majd dinamikusan és teátrálisan nekilát öngyilkosnak lenni. Mély és csillapító álmából az alig hihető valóság ébreszti: Giza itthon van, itt van mellette! A kölcsönösen vigaszra szoruló testvérekhez Egérke csatlakozik. A tolókocsiban ülő Giza mulattatására Erzsi és Egérke bemutatják szokásos, nyávogós macskajátékuk ceremóniáját. A vendég a nagy nevetéstől – bepisil...

Az egyszerre mosolyogtató és elkeserítő helyzetet lassan elmossa a vetített kép, a fiatal Szkalla lányok megint fölsejlő fényképe. Hogy honnan hová, ki elé, mi elé futottak abban a tovatűnt pillanatban, most sem lehet pontosabban tudni, mint a (macska)játék kezdetén.


Örkény István (1912-1979)

Fáradhatatlan újrakezdő, a világ és az ember iránt lankadatlanul érdeklődő íróegyéniség volt. A kíváncsiság, az állandó szellemi készenlét, a beleérzés nála az alkotói erkölcs lényegi elemének számított. Sorsa külső kényszeréből vagy belső késztetésnek engedelmeskedve legalább fél tucatszor rugaszkodott neki pályájának. Mindig másfelől indult, és mindig megőrizte önmagát. Halálos ágyán egy olyan színmű- a Forgatókönyv – szövegét javítgatta, amely merőben új volt addigi darabjaihoz képest, s máig is egyedülálló a kortársi magyar drámairodalomban.

Jómódú fővárosi patikus fiaként érettségizett a Piarista Gimnáziumban, s műegyetemi kitérő után maga is gyógyszerészi diplomát szerzett. Ennek rövid ideig 1935-ben, hosszabb ideig az ötvenes-hatvanas évek fordulóján vette hasznát. 1941-ben családi óhajra mérnöki tanulmányait is befejezte.

E két oklevélnél többet jelentett számára, hogy süvölvény íróként a Szép Szó körétől és József Attilától kapott bátorítást. 1938-39-ben londoni, párizsi bohém, 1942 és 1946 között a II. Magyar Hadsereg katonája a Donnál, majd szovjet hadifogoly. 1950-től erősen hullámzó színvonalú művekkel lett elismert író. 1958-ban esztendőkig hallgatásra ítélte a kulturális politika.

Pályájának legfényesebb szakaszát ötvenéves kora fölött érte meg. Jeruzsálem hercegnője címmel 1966-ban gyűjtötte össze legjobb, jellegzetesen dísztelen, mégis telt, plasztikus elbeszéléseit, kirukkolva az Egyperces novellák első sorozatával is. Ebben a tömör, feszes, különös műfajban vérbeli fölfedezőnek mutatkozott: fölfedezte az epikai atommagot. Végső sűrítés, kikezdhetetlen forma, a megértés és szolidaritás ereje, a szatíra dinamizmusa jellemzi ezeket a fragmentumszerű, mégis teljes írásokat, melyeket mindennapjaink változatos élőszóbeli és nyomtatott szövegkörnyezetéből metszett ki és emelt át műalkotássá.

Az egypercesekkel párhuzamosan és ugyancsak a groteszk jegyében alakult a korai, közepes próbálkozások után újrakezdett drámaírói karrierje. A közelmúlt legnagyobb hatású magyar dramaturgiai műhelyét hozta létre. Korántsem boszorkánykonyha volt az, ahol a Tóték (1967), a Macskajáték (1969), a Vérrokonok (1974), a Kulcskeresők (1975), a Pisti a vérzivatarban (1969-1979) kiforrta magát. Páratlan racionalitás, mérlegelő józanság, felülemelkedő bölcsesség, mély és elementáris humor voltak a csodaszerei. S az alig bevallott érzelmesség, amellyel jó és rossz, élet és halál párbaját mindig az előbbi oldalán izgulta végig, bár tudta, hogy az utóbbi van fölényben.

Színműveit – általában többes számú címükkel – a magyarság elemző létdrámáiként, a XX. századi emberiség problémaműveiként is lehet értelmezni. Legáltalánosabban azonban az életerő próbatételeinek mondhatni őket. Mennyire képes megállni az ember a maga helyén, és hol is van „a maga helye”? – ez a Macskajáték fő kérdése is. Mint nem egy Örkény-darabnak, ennek is volt epikai előzménye. A hősnő, özvegy Orbán Béláné páratlan vitalitása varázsolta át színpadra is a prózai szöveget, mely az író szerint „a világ leghétköznapibb története: ketten szeretik egymást, és jön egy harmadik. A különbség csak az, hogy ami húszéves vagy harmincéves korunkban természetes és szívet vidámítóan költői, az hatvanéves korunkban – amikor még éppúgy jogunk van a szerelemhez, mint fiatalkorunkban -, ott ez a szerelmi háromszög mulatságossá, groteszkké válik.”

A Macskajáték az „egyperces dramaturgia” hatását mutatja. „Egyetlen mondatnak”, föltartóztathatatlan lendületnek tervezett textusa sok kis egységből épül. mozaikok sokszor telefonbeszélgetések vagy hangosan mondott-olvasott levelek. Örkény a formával, a stílussal mindig bizonyos távolságot tart tárgyától. Itt a szokatlan monológok, dialógok biztosítják a kívánatos közvetettséget.

Ősbemutatója 1971-ben volt Szolnokon, Hegedűs Ágnes főszereplésével. A rendező, Székely Gábor hamarosan a Pesti Színházban is színpadra állította; a remeklő Sulyok Mária sok százszor alakította, Berlinben német nyelven is játszotta Orbánnét.

(Forrás: 77 híres dráma 380-383. old., Móra Könyvkiadó 1993.)