2021. ápr. 28.

Zichy Antal (1823-1898): Deák Ferencz halálára

                                         *

         Deák temetése: A gyászmenet a kerepesi-úton

                        Kép forrása: http://dka.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=52433

(Felolvastatott 1876. febr. 6-án)

 

Kimondva volt az ítélet felettünk,

Hogy itt hagysz minket, haza atyja te!

Jól tudtuk, el kell tégedet temetnünk;

Csak azt nem tudtuk, ma vagy holnap-e?

Hogy bölcs tanácsid már hijába várja

A honnak annyi aggódó fia,

Hogy az országnak nincsen már Deákja,

Hajh! mindegyünknek kellett tudnia.

Te is ott voltál nemde, jó királyunk?

Élő halottunkat siratni, láttunk!...

 

Készülnünk kelle a szörnyű csapásra;

Mégis váratlan ért az, s ugy lesujt

Mint egy világnak összeroskadása,

Hol mentő kart felénk vajon ki nyújt?

Mindenki sir, magába rejtve könyét;

Ne kérkedjék gyászával senki se.

Halkan emelje e sir szent göröngyét

Bármelyikünknek bucsuzó keze:

Csekély rész jut csak egyre ily keservből,

S leroskad mégis mind a nagy tehertől!

 

Szép pályabére egy emberéletnek,

Édes vigasz sok mérges nyílakért,

Ha kit kis körben is megemlegetnek,

S rá mondják hogy nem csak magának élt;

Szebb, hogy ha tágasb körben szól dicséret

S elismerés bár hült tetem fölött;

Dicső, ha egy szó, egy tett köz kincscsé lett,

Ha sors áldása vagy csapási közt

Egy láng „Szózat”-nak érezzük sugalmát,

Nagy „Eszmék”-nek ülhetjük diadalmát.

 

De hátha egy nagy nemzet örök éltű

Létének fűzte hozzá napjait!

Ha annyi sok jelesek közt ez egy hű

Nevével tölti be évlapjait!

Ha büszke Bécs gyászt ölt, versenygve vélünk

Ez egyért a mit tőlünk írigyelt,

S a külföld részvétjelt küldvén minékünk,

Washingtont, Lafayettet emleget:

Sebzetlenül itt, ah mely sziv maradna!

S enyhülne most, vigasztaló szavakra!

 

S míg Ádriától a Kárpát tövéig

Hullámzik a nép Budapestre fel,

S egy jajkiáltás hangzik szerte végig:

A ravatalnál itt ki térdepel?

És föl a lépcsőn viszi koszorúját,

s érinti véle halottunk szivét?...

Ő az, ki érti népe minden búját,

S letörli s együtt sirja könyűjét!

Van-e dicsőbb, mint egy hon atyja lenni!

Ha csak nem: azt hű anyjaként szeretni!

 

Hol fejedelmek nyujtnak koszorúkat,

A polgárkoszorú ott becsesebb:

Mert vajmi ritkán járnak ám egy útat;

S ha járunk mi, az a te érdemed.

Ki méltán fog majd téged ünnepelni,

Hozzád hasonló nagy szellem lesz az.

Klió vésűjét kell kezébe venni,

S oly szép lesz mind a mit mond, mily igaz.

Elhangzik addig gyenge szózatom; csak

Jel volt, hogy nem csak a nagyok sirattak.

 

És majd ha eljön „egy jobb kor”, a melyről

Le nem tevél borúsabb napokon,

S kikél a mag s dus aratása megnől,

A melyet elvetél e talajon;

Ha semmi ál fény nem hevíti keblünk,

Ha férfijellem, törvénytisztelet,

S a kötelesség szent érzéke bennünk

Példád nyomán vere biztos gyökeret:

Akkor leszen csak, nagy polgár! tenéked

Magyar földön a legméltóbb emléked.

 

*)

Ismertető szöveg: "Elöl ment a képviselő és főrendiház temetésrendező bizottságának tizenkét tagja, talpig fekete magyar díszben, kezeikben gyászfátyolos elefántcsont nyelű ébenfapálczákkal. Utánok az első katonai zenekar, majd az 1848-9-ki rokkant honvédek a menházból s az összes tűzoltó csapatok nagy tömege egyenruhában, egész egy ezred. Ezután következtek testületek, társulatok, jótékonyczélu egyletek számtalan küldöttségei zászlókkal, lobogó vagy középütt ketté tört kialudt fáklyákkal, dalárdák, tornaegyletek, lövésztársaságok, szabadkőmivesek páholyküldöttségei, a nemzeti színház személyzete, számos egylet és társulat, kiknek menetét az izraelita nőegylet és a tanitó-képezdék zárták be." (Forrás: Vasárnapi Ujság 1876. 23. évf. 8. sz. február 20.)

Forrás: A Kisfaludy-Társaság évlapjai – Új folyam – XI. kötet – Bp., 1876.

Gyulai Pál (1826-1909): Szilveszter éjszakáján

 


(Felolvastatott 1876. február 6-dikán)

 

Az idő fut, tünnek évek,

Érzem immár súlyokat;

Rég elhagytak a remények,

lángból hamv, mi megmaradt,

S mint vándor, ki fáradt, tévedt,

Visszanéz és meg-megáll:

Visszanézek rád, óh élet,

S nyugton várlak, óh halál!

 

Mennyit hittem és reméltem

Ifjuságom kezdetén,

S most romok közt rom, azt kérdem:

Vajon miért éltem én?

Nem dicsőség álma bántott,

Nem vagyon, rang fénye csalt,

S mégis, mire szívem vágyott,

Alig bírtam, már kihalt.

 

Sanyarú volt gyermekségem,

Ifjuságom szomorú,

Ha derült is olykor nékem,

Már sötétlett a ború.

Nem csüggedtem, szívem égett,

és sodort a küzdelem;

Két fényes csillag vezérlett:

A haza és a szerelem.

 

Hőn szerettem és szenvedtem,

Meg nem tört szívem hite,

A csalódást eltemettem,

S új remény, vágy enyhite.

Nem keresve föltaláltam

Kit igértek álmaim,

S a világot szebbnek láttam

Egy szelid nő karjain.

 

Angyalarcz és tiszta lélek,

Áldozó szív, mély kedély,

Óh miért is ösmerélek,

Hogy csak egy pár évet élj

Karjaim közt, s hideg sírban

Porladozzál egyedül!...

Könyemet bár rég elsírtam,

Mégis most szemembe gyül.

 

De emelt a sors vagy sujtott,

Nem feledtelek, hazám!

Mit tehetség, munka nyujtott,

Híven néked áldozám.

Küzdtem érted szívvel, ésszel,

Bár derülne jobb napod,

Nem gondoltam bajjal, vésszel,

S átszenvedtem bánatod.

 

Láttalak, lánczod lerázva,

Küzdni, győzni oly dicsőn;

Láttalak majd, megalázva,

Meggyalázva rémitőn.

Boszu és düh, bú és kétség,

Hány szív megszakadt bele!

Aggva: vaj lesz-é jövőd még,

Tölt el éltem jobb fele.

 

Tiprott le!ked ím feltámad

S új nagy tettre bátorít!

Rövid öröm, hosszu bánat,

Hívságod megtántorít.

Mily erényt szült szenvedésed,

Jó szerencséd mennyi bünt!

Újra aggok, féltve téged,

És hitem kétségbe tünt.

 

Nem, hazám, te el nem veszhetsz!

Vesszen bűnös nemzedék!

Új hittel új pályát kezdhetsz…

Mily örömmel küzdenék

Még egyszer! De lelkem szárnya

Tépve, törve: lankadok,

A romok közt multak árnya,

Elhaló viszhang vagyok.


Forrás: A Kisfaludy-Társaság évlapjai – Új folyam – XI. kötet – Bp., 1876.